Íráshasználat, írásoktatás, írástudás a középkorban

Az írás a késő antik és a kora középkori társadalomban

Régi koroknak a maitól gyökeresen különböző körülmények között keletkezett írásemlékeit a paleográfus csak létrejöttük és későbbi sorsuk folyamatába állítva értékelheti és értelmezheti helyesen. Ehhez azonban ismernie kell az írástudás és az íráshasználat méreteit és területeit az egyes korok társadalmában, a kódexeket és okleveleket előállító intézmények szervezetét és gyakorlatát, a régi írásemlékek forgalmazásának, valamint megőrzésének útjait-módjait. Jóllehet a latin íráskultúra középkori fejlődése fő mozzanataiban meglepően egységes, az íráshasználat mélysége szinte országonként mutat fel helyi változatokat. Ez teszi szükségessé, hogy a régi íráskultúra általános alakulásának rajzát a helyi sajátságokra rámutató adatokkal kiegészítve tegyük a kutatók számára minél használhatóvá.

Az írástudás és íráshasználat alakulását a rabszolgatartó római társadalomban sajátosan befolyásolta az a közfelfogás, mely az írást fizikai munkának, tehát szabad emberhez méltatlan foglalkozásnak minősítette. Jóllehet az előkelők általában nem voltak írástudatlanok, az írás Rómában sokáig kifejezetten rabszolgák foglalkozásának számított. A szabad római szerepe az írásban a rabszolgának (sclavi literati) való diktálásban merült ki. A könyvek utáni kereslet növekedésével és az ügyintézés írásos formáinak terjedésével ugyan kialakult a hivatalos bérmásolók rendje, melynek ekkor már szabad tagjai is voltak, az írás azonban ezután is olyan mesterségnek számított, mint bármely más iparág. A Diocletianus császár által 301-ben kiadott árszabályozás már különböző kategóriákat (scriptor, tabellio, notarius, librarius sive antiquarius) különböztet meg a hivatásos írástudó rétegen belül. Ezek munkáját soronként (stichos) megszabott bérrel fizették. A későbbi fejlődés szempontjából legfontosabb sajátossága a római gyakorlatnak, hogy e hivatásos írástudók világi rendű személyek voltak.

Ez az eleven, de csak az uralkodó rétegekre kiterjedő és a gazdasági-politikai ügyintézés használatába állított írásgyakorlat a római államszervezet szétzúzásával maga is összeomlott. Bizonyos elemei a keresztyén egyház keretei között találtak menedékre, de korántsem olyan egy csapásra és akkora mértékben, miként azt régebben vélték. A hivatásos világi írástudók rendje még az új germán államokban is jó ideig fennmaradt. Például a VI. század közepéről adatok ismeretesek egy Viliaric nevű keleti gót könyvmásoló hihetőleg ravennai műhelyéről, illetve arról, hogy Galliában a kereskedők (nyilvánvalóan világi) bérírnokokat (mercenarios literatos) alkalmaznak számadásaik és levelezésük intézésére. Itáliában végig megmaradt a világi bérírnokok (nótáriusok) rétege, csak persze erősen lecsökkent létszámmal. Az elerőtlenedő régi, laikus gyakorlat szerepét csak a VI. században kezdte átvenni a latin egyház.

Az írástudás papi monopóliumának kialakulása

A kalligráfusok megritkulásával ugyanis most már maguknak a papoknak kellett gondoskodniuk a liturgiához nélkülözhetetlen könyvekről. 517-ből Veronából ismeretes az első könyvmásoló klerikus. Ez az Ursicinus lector azonban még mindig világi pap. A Keletről Itáliába ugyanezekben az évtizedekben átültetődött szerzetesség sem törekedett jó ideig a régi íráskultúra folytatására. Az első latin szerzetesek, a bencés rend tagjai között eleinte sok volt az írástudatlan. A barátoktól csupán a Karoling-kortól kezdve követelték meg a betűvetésben való jártasságot. Az írást és a művelődési tevékenységet, jellemző módon, kulturált világi személy, Aurelius Cassiodorus szenátor iktatta be az 540 táján általa alapított Vivarium kolostor szerzeteseinek teendői közé. Ettől kezdve váltak fokozatosan a kolostorok a latin irodalmi áthagyományozás központjaivá. Ezzel párhuzamosan alakult ki az a középkori felfogás is, mely a könyvek másolását keresztyéni kegyes cselekedetnek minősítette. Ennek a felfogásnak a kódexek zárósorai, az ún. kolofonok számtalan változatban hangot is adtak. Az írástudás kora középkori egyházi monopóliumát előkészítő lassú fejlődés azzal vált teljessé, hogy a népvándorlás utáni Európa új politikai központjaiban, fejedelmi udvaraiban tovább vegetáló okleveles írásbeliség az államélet értelmiségi munkaköreit megöröklő világi papok kezébe került át. E folyamat a Karolingokat követő feudális anarchia idején zárult le. Ekkor nyerte el a késő antik kortól fogva az írástudás területén végbement fejlődés kifejezéseként az eredetileg írástudót jelentő literatus szó a "klerikus", az illiteratus szó pedig a "laikus" jelentést.

Az írás és a latin nyelv összekapcsolódása

Az írás ebben a művelődési körben ekkor már kizárólag latin nyelven való írást jelentett. A papi írástudó réteg ugyanis - az angolszászok kivételével - mindenfelé elgáncsolta egyes uralkodóiknak azt a törekvését, hogy a latin írásrendszert alkalmassá tegyék az anyanyelven való írásra is. Amíg a frankoknál Chilperich király (561-584), majd Nagy Károly császár (768-814) próbálkozásai az anyanyelvű nyelvtan megteremtésére (inchoavit et grammaticam patrii sermonis) eredménytelenek maradtak, Nagy Alfréd angolszász király (871-899) udvari iskolájában már nemcsak latinul, hanem angolszász nyelven is olvastak és írtak. A latin művelődési terület többi országaiban azonban a papi közvélemény a vulgáris nyelvek írásos használatát a tanult emberhez méltatlan, lenézendő dolognak minősítette. Az írástudásnak a klerikussághoz és az írásnak az élőbeszédtől még Galliában, sőt Itáliában is egyre erősebben különböző latin nyelvhez való kapcsolása a kialakuló feudális műveltség kettősségéhez vezetett. A papság latin nyelvű, egyházias tartalmú írott kultúrájával szemben a világi vezető réteg műveltsége a szóbeli formák között rekedt meg.

A papi írásmonopólium tehát egy időre jelentős mértékben leszűkítette az írás használatának területét, s megakadályozta, hogy a betű a kora középkori társadalmakban nagyobb szerephez juthasson. Ugyancsak ennek az írásmonopóliumnak tulajdonítható, hogy a szóbeli műveltségjavak nem kerülhettek korán, tehát torzítatlan formában feljegyzésre, s ezáltal minden nép művelődése sajátos, ősi elemekkel lett szegényebb. Tévedés lenne ugyanis a kora középkor írásos papi műveltségét minden további nélkül magasabb rendűnek minősíteni a világi rétegek szóbeli műveltségénél. Például a feudális világ előkelői a kora középkorban joggal érezhették a maguk illiteratus, azaz szóbeli, de sokszínű műveltségét egyenrangúnak az egyháziak szűk keretek között mozgó, vértelen litteratus, azaz írásos műveltségével. Ezért nem is igyekeztek megszerezni maguknak az életformájuktól egyébként is idegen írástudást. Az előkelők között eleinte csupán a nőket tanították meg az olvasás alapelemeire olyan mértékben, hogy az imákat és a zsoltárokat kibetűzhessék. Az írást még a művelődés kérdései iránt legfogékonyabb világiak is sokáig a papok dolgának tekintették. A verselő lovagok büszkén hangoztatták, hogy ők nem tudnak és nem is akarnak írni, mert ők költők, nem pedig tintás ujjú, másolgató klerikusuk. Ismeretesek könyveket gyűjtő, a tudományokban járatos nagyurak, akik azonban írástudatlanok voltak. Az ilyeneknek a latin szövegeket klerikusuk tolmácsolta nyersfordításban anyanyelvükön. Az írástudás és az íráshasználat mindaddig egyetlen lényeges lépést sem tehetett előbbre a középkori Európában, amíg a laikus világgal nem került szorosabb érintkezésbe, amíg a feudalizmus világi vezető rétege számára is nem kínált előnyöket.

Az írástudás terjedésének kezdetei a laikus társadalom körében

Ilyen irányú kedvező fordulatra - a művelődés általános megújulásán kívül - az írásos jogbizonyítás terjedése, illetve a világi papság írástudásának ezzel párhuzamos fellendülése teremtette meg a lehetőségeket. A XI-XII. század fordulójára ugyanis - az egyháziak példája nyomán - már a világi vezető réteg is felismerte, hogy az írás, az oklevelek segítségével tartósan biztosíthatja magának azokat az anyagi és társadalmi előnyöket, amelyeket a többi rétegek rovására kivívott magának. Szintén az íráshasználat kezdődő megújulásának jeleként könyvelhető el a bérírnokok működésére vonatkozó adatok újbóli megszaporodása a XI. századtól kezdődően. Persze ennek az írásos munkából foglalkozásszerűen élő hivatásos írástudó rétegnek a tagjai ekkor még szintén a klerikusok köréből verbuválódtak. De a XII. századtól fogva már olyan megnyilatkozások is elhangzottak, amelyek arról tanúskodnak, hogy a társadalom a világi vezető réteg tagjaitól szintén kezdte igényelni az írás ismeretét. Ennek a véleménynek ad hangot az a Franciaországban és Angliában ekkor már általánosan használt szólásmondás, hogy az írástudatlan király nem egyéb koronás szamárnál (rex illiteratus asinus coronatus). A előkelők írástudatlanságát ostorozó egyik XII. századi angol szerző, Walter Map a tanultságot már a hatalmasok kardjának nevezi (artes enim gladii sunt potentum), és követeli, hogy ne restelljék gyermekeiket az írásra megtaníttatni. A feudális vezető réteg tagjai azonban ekkor még nem ismerték fel az írástudás, s általában a tanulás fontosságát, s nem is mutatkoztak hajlandóknak régi életformájukon, hagyományos szóbeli műveltségükön változtatni. Legfeljebb nótáriust tartottak maguknak.

A kor általuk figyelmen kívül hagyott igényeinek kielégítésére az alacsonyabb a társadalmi rétegek feltörekvő elemei vállalkoztak. Ezek ugyanis felismerték, hogy az írás és a tanulás segítségével előnyösebb helyzetet biztosíthatnak a feudális világban mind maguk, mind pedig rokonságuk számára. Ettől fogva lett az írástudás a társadalmi emelkedés egyik biztosítója a feudalizmus körülményei között. Az előbb említett Walter Map már észlelte a jelenséget, hogy amíg a szabadok nem tanulják a "szabad művészeteket", addig a nemtelenek, szolgák és parasztok igyekeznek gyermekeikkel az írást elsajátíttatni. Ezt azonban nem annyira azért teszik, hogy ezáltal tökéletesebbek legyenek, hanem mert ennek segítségével megjavíthatják anyagi helyzetüket.

Az oklevelezés és az írástudás terjedése

A középkori társadalomnak az írás szerepéről vallott korábbi véleményét illetően tehát a XII. század fordulatot hozott. A társadalmi emelkedés iránti igény a legfőbb motorja annak a korábbi századokhoz viszonyítva lázasnak nevezhető írástanulásnak, mely a XII. századdal kezdődően a késő középkorban a latin írásterületen mindenfelé jelentkezett. A XII-XIII. század fordulóján már eléggé általános lehetett az a vélemény, hogy az írástudás, az "informatio alphabeti" olyan ismeret, mely áruba bocsátható, amelyből meg lehet élni. A közvélemény változását az is előmozdította, hogy a korszak új szerzetesrendje, a cisztercita, nem engedte meg scriptorium szervezését a kolostorokban. A könyvmásolás tehát átkerülhetett előbb a világi papok, majd a hivatásos világi másolók kezébe.

Meg lehetett élni a könyvek másolásából is, az igazi értelmiségi karriert azonban az oklevélírásban való jártasság biztosította. Az oklevélszerkesztéshez értő klerikusok ugyanis a feudális udvarokban mint írástudók, politikai tanácsadók a hatalom birtokosaival kerültek bizalmas kapcsolatba, amit aztán alaposan kihasználhattak saját érvényesülésük útjának egyengetésére. Az oklevelezés fellendülése a XII. század folyamán lehetőséget nyitott arra, hogy a világi társadalomnak egyre szélesebb rétegei felfigyeljenek az írás jelentőségére. Az oklevelek megszerkesztői ugyan - Itália és az Ibériai-félsziget kivételével - a XII-XIII. században is változatlanul papok voltak, de az írásos tevékenység eme ágának magának a célja és tárgya már világi. A feudális uralkodó rétegnek az oklevelezéshez fűződő érdekei lendítették fel az írásosságnak ezt az ágát, és állították előtérbe az íráshasználat, az írástudás és írásoktatás területén az oklevelezést végző világi papokat. Az oklevelezésnek a középkori írásbeliségen belül elfoglalt fontos helye és a XIII. század folyamán bekövetkezett ugrásszerű fellendülése jól érzékeltethető pl. a német nyelvterülettől fennmaradt középkori oklevelek számának alakulásával. Harald Steinacker becslése szerint német földön az 1200 előtti időből összesen kb. 8000 db oklevél maradt fenn. A XIII. században az oklevelek száma egyszeriben 70 ezerre szökött fel. A XIV-XV. század oklevélterméséből viszont kb. egymillió darab kerülte el az enyészetet.

Iskolai írásoktatás és az egyetemek

A káptalani, kolostori vagy éppen plébániai iskolákban folyó írásoktatás eredetileg az egyházi szertartásokkal kapcsolatos szerény olvasási igényeket, valamint a papi könyvmásoló tevékenység szükségleteit kívánta kielégíteni. A betűk, az olvasás, az írás oktatása a latin nyelv alapelemeivel együtt a trivium elnevezésű tagozat első fokozatának, a grammaticának a keretei között történt. A betűkkel legelemibb fokon az olvasás tanítása során ismerkedett meg a tanuló. Miután az egyes betűk alakját külön-külön emlékezetébe véste, a zsoltárok szövegén próbálkozott egész szavak kiolvasásával. Az olvasástól teljesen független volt az írás oktatása. Ennek első állomása az egyes betűk írásához szükséges kézmozdulatok begyakorlása volt a viasztáblán. Ezután előrajzolt minták után egész szavakat, majd összefüggő szövegeket másolgattak.

A XII-XIII. század az egyetemekkel újszerű és nagyszabású intézményeket hozott létre az írásos képzettség számára. Ezek nem csupán a középkori írásos kultúra csúcsát alkotó tudományoknak, hanem egyben az egész művelődés alapjául szolgáló írástudás terjesztésének is fontos központjaivá váltak. A középkori egyetem egész oktatási módja, a felolvasás (praelectio) ugyanis az írásra alapozódott, és ezért gondoskodnia kellett arról, hogy hallgatóinak írástudása megfelelő legyen. Az írástanításnak a középkori egyetemek oktatási rendjébe való beiktatását az indokolta, hogy a diákok között 8-9 éves gyermekek és az írástudás elemi fokán álló idősebbek is akadtak. Például a heidelbergi egyetem diákjai között még 1466-ban is egyesek nem tudtak megfelelően írni. Az egyetemi írásoktatás az ún. művészeti (artes) fakultáson folyt, és alapvető módszere a diktálás volt. A lektor tollba olvasta (legere ad pennam) a tananyagot, melyet a hallgatóság szóról szóra igyekezett lejegyezni magának. Ezt azzal is elősegítette, hogy a kezdők számára lassan, szavanként (tractim, nominatim) olvasta az előadást. Az egyetemi jegyzetkészítés reportatumnak, resumptiónak nevezett és szintén diktáláson alapuló egyéb módjai is bőségesen szolgáltattak alkalmat a hallgatók íráskészségének állandó gyakorlatokkal való kifejlesztésére.

Minthogy azonban a középkori ember számára - miként már láttuk - a betűvetés sokáig a latinul való írással azonosult, a kéznek az írásra való beiskolázása a latinul fogalmazás oktatásával kellett párosuljon már a grammatica fokozaton is. Az elegáns, világos és pontos fogalmazás elsajátítása azonban valójában a "szabad művészetek" második fokozatán, a szónoklattan (rhetorika) tananyagaként történt. A középkori egyetemeken az egész artes fakultás oktatásának voltaképpen ez a sajátos írásos retorika alkotta a lényegét, minthogy ez tette a papi írástudást a közéletben is használhatóvá. A levél és az oklevél fogalmazásának (dictamen) elméleti szabályait a XII-XII. század fordulójától kezdve feltűnő ars dictandi elnevezésű tankönyvek foglalták össze. Ezeket hozzájuk csatlakozó mintaszöveggyűjtemény (formularium, epistolarium) egészítette ki. Az oklevélszerkesztés (ars notariandi) azonban bizonyos fokú jártasságot kívánt legalábbis a jogi szaknyelvben. Ezt az udvari-világi szolgálatra készülő klerikusok, érdekes módon, még az itáliai egyetemeken sem a jogi fakultáson, hanem a retorikai oktatást kiegészítő, de az artes fakultás tulajdonképpeni tananyagában már nem szereplő gyakorlati nótáriusképzés keretei között sajátíthatták el. A világiak érdekeihez igazodó, újszerű klerikusképzésnek a központja a "szabad művészetek" székhelyének számító párizsi egyetem volt. Ide özönlöttek még Európa keleti feléből is a latin egyháznak azok a papjai, akik írástudásuk révén kívántak a közéletben érvényesülni. Erdélyi klerikusok párizsi tanulására a XII. század végétől fogva maradtak fenn adatok.

Változások az oklevélíró klerikusok tevékenységében

Az elegáns levél és oklevél megszerkesztésében és írásában járatos klerikusok mint udvari papok bizton számíthattak a feudális világban való érvényesülésre. Az egyetemeket látogató világi papok nagy többsége ezért is hagyta abba tanulmányait az artes fakultás elvégzése után. A "szabad művészetek"-nek ezek a magisterei aztán az egyetemi gyakorlatban megújult és egységesült új, gyors könyv- és oklevélírást nemcsak saját tevékenységük során terjesztették, hanem tapasztalataikat saját hazájuk írásoktatásában szintén érvényesítették. Az előadási jog (licentia docendi) birtokában ugyanis ezek az oklevelező magisterek lettek a XII-XIII. század folyamán az írásoktatás gyakorlati irányban való továbbfejlesztői.

Szerepük különösképpen nagy volt a közép- és kelet-európai területeken, ahol a latin írásoktatás éppen e külföldön tanult világi papok működése nyomán lendült fel. Nekik köszönhető, hogy pl. az erdélyi káptalani iskolákban szintén meghonosodott az írásoktatásnak elsősorban az oklevelezés érdekeivel számoló módja. Ez annál nagyobb jelentőségű volt, mert a klerikusok közül csak számszerűen kis töredéknek volt módja költséges külföldi egyetemi tanulmányokra. Az erdélyi latin írásoktatásnak az oklevelezés és a jogi írásbeliség szolgálatába állítását - az egyre elevenebben jelentkező társadalmi igényeken kívül - jelentősen megkönnyítette az is, hogy a káptalani iskolának az élén ugyanaz az olvasó (lector) kanonok állott, aki a hiteleshelyi oklevelezést is vezette. Ez viszont már a XIII. század második felétől kezdve többnyire jogi képzettséggel is rendelkező, egyetemet végzett klerikus volt. 1309-ben a budai zsinat határozata előírta, hogy a káptalani iskolákban csak magisterek, azaz egyetemet végzett személyek taníthassanak. A káptalani iskola és a hiteleshely szoros és szerves összeköttetésére utalnak azok az adatok, amelyek a tapasztaltabb diákoknak, az ún. scolarisoknak a hiteleshelyi tevékenységbe való bevonásáról, oklevelek megszerkesztésében, másolásában való foglalkoztatásáról szólnak.

Az erdélyi latin művelődésben tehát az oklevélszerkesztéshez értő világi papok alkották az első népesebb írástudó réteget, mely már a laikus társadalom szolgálatában tevékenykedett. Bár a feudális államgépezet egyre növekvő írásigényével párhuzamosan gyors ütemben gyarapodott ez az oklevelezésből, írástudásából élő klerikusság, számának, társadalmi és művelődési súlyának megnövekedése mégsem a papi írásmonopólium megerősödése, hanem egyre inkább ennek aláaknázása irányában hatott. A világi munkakör ugyanis a klerikusok egyre jelentősebb részét nemcsak életszemléletében, hanem személyében is elvilágiasította. Nem egy közülük megnősült, családot alapított, és végleg búcsút mondott a papi rendnek. Mások viszont jövedelmező egyházi benefíciumhoz jutva legalább külsőleg fenntartották papi jellegüket, noha egész életüket közigazgatási vagy politikai kérdések írásos intézésével töltötték el valamelyik feudális udvarban. Az életkörülmények döntötték el, hogy az oklevelezéshez értő ilyen írástudó végül is klerikus maradt-e, vagy pedig foglalkozása révén világivá vedlett át.

Éppen ez az átmeneti jelleg adja meg a klerikusréteg jelentőségét az erdélyi latin írástörténet szempontjából. Ennek keretei között keresendő ugyanis a világi írástudó réteg alapját alkotó, ún. deákság csírája. Az írástudók körében megindult erjedési folyamatot jól érzékelteti a literatus elnevezés új jelentésének feltűnése a XIV. század közepén. Míg korábban az írástudó és a klerikus fogalma teljesen egybeesett, ettől kezdve literatus a címe azoknak az írástudóknak, akik (legalábbis abban az időben) nem felszentelt papok. Iskolázásuk alapján a deákok is léphetnének papi pályára, ők azonban világiakként próbálnak boldogulni írástudásuk révén. Erre ugyanis a XIV. század második felétől kezdődően a társadalom írás utáni igénye egyre több személy számára módot nyújtott.

Az írástudás elvilágiasodását előmozdította az államhatalom központosítása is. Amilyen mértékben a királyság a XII-XV. században kiépítette saját kormányzati szervezetét, és létrehívta a tőle függő, állandóan gyarapodó létszámú hivatalnokságot, mely a közigazgatás, igazságszolgáltatás, pénzügyek stb. területén írás segítségével intézte az ügyeket, olyan ütemben terjedt szét a világi írásosság az élet egyre szélesebb területein.

A XIV-XV. század fordulóján tehát Kelet-Közép-Európában is napirendre került a világi írástudóréteg kialakulása. Ez a latin klérus kebelében lezajló folyamat azonban csupán az egyik ága volt az írás kibontakozó laicizálódásának. A másik magán a világi társadalmon belül indult meg, részint a városi élet fejlődése, részint pedig a misztikus, illetve az eretnekmozgalmak hatására.

A városok szerepe az írástudás terjedésében

A kereskedelem fellendülése a XI-XII. század fordulójától kezdve a városias település- és életformák térhódításához vezetett Európának ama részein is, ahol az urbanizmus antik előzményei a kora középkorban elenyésztek, vagy eredetileg is hiányoztak. Az Alpoktól északra eső országokban ekkor alakultak ki a kereskedelem és az ipar új gócai: a feudális agrárkörnyezetüktől fokozatosan elkülönülő városok. A különböző kiváltságok, majd pedig erős falak által is körülbástyázott városokban a szabadabb, igényesebb élet és a termelés újszerű formái alakulhattak ki. Olyan új formák, amelyek között az írásra egyre nagyobb szerep várt. A távoli vidékekkel üzleti összeköttetésben álló kereskedő, de még a közelebbi vásárokat járó iparos sem nélkülözhette a betű- és számvetés elemeit. A gazdag kereskedők eleinte klerikust tartottak titkárként maguk mellett, akivel - feudális környezetük hagyományos módszere szerint - intéztették üzleti levelezésüket és számadásaikat. Ugyanezzel a klerikussal taníttatták saját gyermekeiket is.

Amikor azonban az írás iránti igény a patriciátus körén fokozatosan túlterjedt, és a polgárság középrétegeiben szintén egyre erősebben jelentkezett, szükség lett a városlakók sajátos igényeivel számoló, újszerű iskolatípus kialakítására. Így jöttek létre az ún. városi iskolák. A városi iskoláktól azonban a praktikus kereskedő-iparos szülők csak annyi írástudást igényeltek, amennyi elengedhetetlen volt ahhoz, hogy gyermekeik jól megállhassák a helyüket a család hagyományos munkaterületén. Ezért a városlakók iskolái - eltérően a káptalani iskoláktól - általában nem akartak eleve hivatásos írástudókat nevelni. Jó ideig tehát nem annyira minőségi, mint inkább mennyiségi tekintetben végeztek jelentős munkát az írástudás terjesztésében. A városi iskolák tevékenysége révén tehát az írásismeret egyre szélesebb világi rétegek birtokába került; olyan személyekébe, akiknek az írástudás nem a megélhetésük alapja, hanem gyakorlati hivatásuk elősegítője volt csupán. Bár a városi iskolákban többnyire a város nótáriusa, tehát világi személy tanított, az egyház ellenőrzése - a plébános felügyelete révén - itt is érvényesült. Jó ideig ezekben szintén latinul tanítottak, minthogy az ügyintézés nyelve a városokban is sokáig a latin maradt. Itáliában a XIII. század, Németországban a XIV. század végéig, Erdélyben pedig a XVI. század közepéig használták a városok a latint írásnyelvként.

Az anyanyelvű írásosság kezdetei

A fejlődés azonban a városokban fokozatosan az írás és a latin nyelv sok évszázados középkori egységének felbontása irányában haladt. A széles városi rétegek számára egyre kényelmetlenebbé és feleslegesebbé vált az írás műveletének a latin nyelvhez való kötése. Felületes latintudásuk ugyanis állandó gátolója volt annak, hogy az írás előnyeit gyakorlati tevékenységük egyre szélesebb területein hasznosíthassák. A megoldást a beszélt nyelv írásos használata kínálta. Az anyanyelvű szövegeket az a polgár is olvashatta és megérthette, akinek az ismeretei az írás alapelemein nem terjedtek túl. Ilyen hevenyészett feljegyzések papírra vetése neki sem okozhatott olyan leküzdhetetlen nehézségeket, mint a latinul fogalmazás. Elsősorban az anyanyelven való írás tanítására alakultak azok az egyházi felsőbbség részéről rossz szemmel nézett magániskolák, amelyek a XV. században szaporodtak el a német városokban. Az írástudás kiterjedése számára a beszélt nyelv írásos használatba vétele nyitotta meg az utat. Ez a folyamat a brit szigeteken a IX. század elején már az oklevelezésben is jelentős előrehaladást ért el, az európai szárazföldön azonban csak a XII. században kezdődött, és - jellemző módon - éppen az iparilag és kereskedelem tekintetében fejlett területeken. Románia területén a beszélt nyelvek írásos használata a XIV-XV. század fordulójától kezdődően számítható. A nyugat-európai városokban folyó iskolázás méreteit és fejlődési irányát jól érzékelteti Giovanni Villani krónikás 1336-1338-ból való közlése, amely szerint Firenze közel 100 ezer lakójának 8-10 ezer gyermeke járt iskolába, de ezek közül grammatikát, azaz latint csupán kb. 500-an tanultak.

A középkor sajátos viszonyaiból következik, hogy a feudális egyház ellenében kibontakozó mozgalmak egyrészt szintén a papok írásmonopóliumát aknázták alá, másrészt pedig a laikus írástudás és az anyanyelven való írás kiterjedését segítették elő. Az egyéni vallásos élmény fontosságát valló misztikus mozgalmak éppen úgy, mint a hivatalos egyházzal szembeforduló eretnekségek a XII. századtól fogva a kegyes olvasmányokra, a Biblia közvetítő nélküli tanulmányozására helyezték a hangsúlyt. A többségükben iskolázatlan, írástudatlan, egyszerű tömegek körében azonban legfeljebb az anyanyelven írott szövegek felolvasása számíthatott sikerre. Anyanyelven írott kegyes olvasmányok, fordítások tehát szükségletté váltak, mégpedig éppen a világi társadalom széles népi tömegei között. Ezeket ugyanis a feudális egyház szellemi táplálék nélkül hagyta. Az anyanyelv használatáról ilyen körülmények között az a hivatalos egyházi irodalom sem mondhatott le, amelyet a XIII. századtól fogva éppen az eretnekiratok ellensúlyozására teremtettek meg elsősorban a kolduló rendek. Az írástudás és a kegyes szövegek olvasása utáni vágy (ars scribendi ac ardor legendi sacros codices) éppen azoknak a széles társadalmi rétegeknek a szemében öregbítette állandóan az írott szó fontosságát, amelyeknek - akár eretnekek voltak, akár nem - kizárólagos szellemi táplálékát a vallásos olvasmányok jelentették. Az eretnekségek és misztikus mozgalmak tehát a maguk anyanyelvű írásosságával főként a plebejus-paraszti rétegekben végeztek előkészítő munkát az íráshasználat kiterjesztése érdekében.

Az írástudás terjedése

A városokban folyó növekvő méretű és a népi elemek körében is egyre inkább tért nyerő írástudás hovatovább magával hozta azt a követelményt, hogy a feudális vezető réteg tagjai szintén tanuljanak meg írni. A XIV. század végén Európa nyugatán a közvélemény már nagy hiányosságnak minősítette, ha valamelyik előkelőség nem ismerte az írást (magnus est defectus in principe et magnate nescire litteras). Néhány évtizeddel később pedig általánossá váltak a "tintás ujjú", azaz saját kezűleg író kereskedők, polgárok, sőt nemesek is. A XV. század második felétől kezdődően bizonyos mértékű írástudás már hozzátartozott a nyugat-európai társadalmak tehetősebb rétegeinek műveltségéhez. A papír olcsóbbodása, illetve a könyvnyomtatás terjedése szintén az íráshasználat körét bővítette. Az írás megszűnt ünnepélyes művelet lenni, és kereskedők, iparosok, gazdálkodó nemesek és tisztviselők mindennapi segítőtársává alakult át. Ez természetesen a formák hanyagabbá válását és az anyanyelv egyre terjedő írásos használatát eredményezte.

A kalligrafikus formákról azonban a világiak íráshasználata sem mondhatott le. Elsősorban a hivatalokban nem. Ennek érdekében a XVI. század elejétől kezdődően egész íráselméleti irodalom jött létre, mely a "mesterírások" fa- vagy rézmetszetű mintalapjait is tartalmazta. Ezek a mintalapok aztán jelentős mértékben befolyásolták az újabb századokban mind az írásoktatást, mind pedig a kalligráfiát. A nagyméretű használat által egyre kötetlenebbé tett, eleven kurzív formák mellett azonban a feszes és mesterkélt írások hovatovább speciális területekre (pl. díszoklevelek) szorultak vissza. A XVI századtól fogva az írástudás Európa központi területein többé már nem rendkívüli dolog, hanem mindennapi készség és szükséglet a világi társadalom körében is. S ezzel megnyílt az út arra, hogy az írás a társadalmi érintkezésnek és a gondolatközlésnek szinte az élőszóval egyenrangú eszközévé fejlődhessék az újkor következő századaiban.

Az írástudás laicizálódása az erdélyi városokban

Az írástudás laicizálódása Románia területén is az előbbi tényezők hatására és a fentebbi módon ment végbe. Csupán az időpontok és a méretek tekintetében figyelhetők meg lényeges eltolódások. Erdélyben a XIV. század elejétől kezdődően vett nagyobb lendületet a városi fejlődés, és jöttek létre az előfeltételek a polgárság írástudásához. Városi iskolák hihetőleg a XIV. század közepétől fogva létesültek mindenekelőtt az ipar és a kereskedelem gócpontjaivá fejlődő olyan nagyobb településeken, mint Brassó, Beszterce, Szeben, Kolozsvár, Nagybánya stb. A városi plébániák mellett természetesen már ezelőtt is működtek iskolák. A helyi népesség sajátos érdekeivel számoló iskolákról, a városok világi vezetőinek az oktatás kérdéseivel való foglalkozásáról azonban csupán a század második felétől kezdődően ismeretesek adatok. A legkorábbi ilyen közvetlen értesítés, mely kifejezetten a világi városi lakosság érdekeit szolgáló iskolázásra vonatkozik, 1387-ből Nagybányáról való. Az erdélyi városok iskoláiban is világiak, többnyire a nótáriusok oktatták a tehetősebb családok gyermekeit az írás, olvasás és számolás elemeire, minthogy ezek az ismeretek már nélkülözhetetlenek voltak megélhetésükhöz.

A városi iskolák mellett Erdélyben is lényeges szerep tulajdonítható az írástudás terjesztésében és laicizálódásában a misztikus és az eretnekmozgalmaknak. Ezek a feudális egyház belső, illetve külső ellenzékeiként a XIII. század eleje óta jelentkeztek Erdélyben. A laikus vallásosság és eretnekség nyugati formáinak korai elterjedése minden bizonnyal a Rajna-vidéki szász és a flandriai (vallon) telepesek nagy számával és régi összeköttetéseivel magyarázható. Az egyházi keretek között megmaradó laikus vallásos mozgalmak közül elsősorban a beginizmusnak volt írástörténeti szerepe. Beginaközösségekről a nagyobb városokból (Szeben, Brassó, Marosvásárhely, Kolozsvár) 1234-től kezdődően maradtak fenn adatok, jeléül annak, hogy e mozgalom elsősorban a városi népesség körében terjedt el. Ez a kathar eretnekséggel sok tekintetben rokon vallásos nőmozgalom az anyanyelvű írásosság előkészítésében végzett úttörő munkát. A tanulatlan beginák vallásos igényeit ugyanis csak anyanyelvű misztikus olvasmányokkal lehetett kielégíteni. Ezek fordítói és másolói ugyan általában nem maguk a beginák, hanem nekik dolgozó szerzetesek voltak, mégis, a beginák állandó igényükkel, megrendeléseikkel serkentői lettek az anyanyelven való, tehát széles világi körök számára szintén könnyebben hozzáférhető írásnak.

A XV. század első felében hasonló volt a szerepe, de már nem csupán Erdélyben, hanem a moldvai katolikus lakosság körében is, a huszitizmusnak. Ennek az eretnekségnek a programjában szintén szerepelt az a követelmény, hogy hívei minden közvetítő nélkül, maguk, egyénileg tanulmányozzák a Bibliát és a vallásos irodalmat. Ennek érdekében tehát az írás ismeretét kellett szorgalmaznia. Ez az írástudás viszont, minthogy a huszitizmus főként a parasztság, mezővárosi lakosság és a városi szegénység soraiban hódított tért, eleve nem lehetett más, csakis anyanyelvű. A huszita propaganda latin betűs emlékei azok a magyar nyelvű bibliafordítások, amelyeknek egyik másolata 1466-ban a moldvai Tatros városában készült.

Jóllehet a huszitizmus hatására is a XV. század második felétől kezdődően a mezővárosi és a falusi lakosság szintén kezdett ismerkedni az írás jelentőségével, az írástudás a XVI század derekáig csupán a polgárság középrétegéig hatolt le a társadalomban. Írásismeret és számolni tudás a XVI. század elejére Erdélyben már meglehetősen hozzákapcsolódott a polgárember fogalmához. Például 1521-ből való adat szerint a Beszterce vidéki szász falvak gerébjei közül azok, akik nem értettek az íráshoz és számoláshoz, a besztercei bírótól kérték, hogy egy-két polgárt küldjön ki év végi számadásaik elkészítésére. Az írástudás városi terjedésének ütemére jellemző, hogy a XVI. század közepén olykor már valóságos írásművészek is akadtak a tollforgató polgárok között. Ilyen volt pl. Szegedi György kolozsvári szabómester, egy ideig a város nótáriusa, aki egyaránt írt - és hozzá bármelyik kancelláriai alkalmazottal versenyző eleganciával - latinul, magyarul és németül. Bár az ilyen eset kivételesnek tekinthető, magát az írástudást a reformáció szinte általánossá tette a városi lakosság körében. Johannes Honterus 1547. évi reformációs rendtartása előírta, hogy a szász gyermekeket ne csak olvasni, hanem írni is megtanítsák, latinul és anyanyelvükön egyaránt. Az anyanyelvű írástudás elengedhetetlen előfeltétele volt a reformációs propaganda sikerének. Ez annyira általánossá is vált a városi lakosság körében, hogy a XVII-XVIII. században már a plebejus rendű polgár sem lehetett meg nélküle.

Íráshasználat Moldva és Havasalfölde városaiban

A XV-XVI. század folyamán a moldvai és havasalföldi városokban szintén terjedőben volt az írástudás. A városok tanácsai és a városiak egyre gyakrabban használták a cirill-szláv és a latin írást, illetve az anyanyelvű (román, magyar, szász) feljegyzéseket, főként kereskedelmi ügyeikben. Jellemző a moldvai városiak latin írástudására, hogy 1493-ban egy sireti kereskedő saját írásával (suo grosso proprio) erősíti meg a lembergi tanács színe előtt tett tanúságtételét. A moldvai polgárok latin írástudásának bizonyságaként az is felemlíthető, hogy közülük egyesek a nyugat európai egyetemeket látogatták, ahol pedig a latin volt az előadások nyelve és a használt írás.

A nemesség írástudása

Ugyancsak a XVI. század első felében történt meg a döntő fordulat a nemesség íráshasználatában. Amíg a XV. század közepén pl. Erdély vajdája, Hunyadi János sem tudott írni, száz esztendővel később az egyszerű nemesek körében is gyakorinak mondható a betűk ismerete és használata. Az írástudás ekkor már a legkisebb, vidéki hivatal viseléséhez is nélkülözhetetlen előfeltétel volt, minthogy az írásosság az ügyintézésben diadalmaskodott. A politikai vezető réteg tagjainak ettől fogva legalább a hazai kollégiumokat el kellett végezniök, kiemelkedőbb udvari-hivatali karrierhez pedig a külföldi akadémiák látogatása is egyre kívánatosabb lett. A végbement jelentős fordulatot jól példázza, hogy a kolozsmonostori bencés apátság 1451-ben Indali Gergely nevű nemest foglalkoztatta könyvmásolóként, és saját könyvtára részére is vele íratta le többek között a Szent Jób könyvének kommentárjait tartalmazó kódexet. A szintén írástudásából élő rődi köznemes, Cseh István pedig 1507-ben kelt saját kezű végrendeletében lelkére köti családja tagjainak, és erre a célra hagyja vagyona legnagyobb részét, hogy kiskorú fiát "taníttassák és az iskolát el ne hagyassák véle".

A nők írástudása

Külön kérdés a nők írástudása a középkorban. Ennek bölcsője szintén a szerzetesi élet volt. A nők többnyire csak a kolostorok falai között, apácaként tanulták meg az írást. Bár Európa nyugatán a korábbi időből is maradtak szórványos adatok írogató apácákról, női könyvmásolóról (scriptrix sororum) általában csak a XV. század óta hallani. A magyar írástörténetnek első ismert női könyvmásolója Ráskai Lea volt, aki a pesti Nyulak-szigetén levő domonkos rendi apácakolostor lakójaként 1510 és 1522 között több magyar nyelvű vallásos tárgyú kódex leírásával tett tanúságot íráskultúrájáról. A női írástudás és írásos tevékenység nagymértékben függött az illető személy társadalmi helyzetétől és műveltségétől. Miként Ráskai Lea példája is mutatja, a nők közül csak az előkelő származású, módosabb rétegek tagjainak lehetett igénye, lehetősége és szüksége az írás személyes gyakorlására. De az írástudás a XVIII. század előtt még ezen a szinten sem állhatott magas fokon. A művelődés kérdései iránti fogékonyságáról ismert Lorántffy Zsuzsanna erdélyi fejedelemasszonynak is gondot okozott férje egyébként valóban nehezen olvasható írásának kibetűzése. II. Rákóczi Györgyné Báthory Zsófiáról pedig saját fejedelmi apósa állapította meg, hogy gyengén tudott írni. Női írástudásról tehát ezeken a történeti tájakon a XVIII. század előtt csak a politikai vezető réteghez tartozók körében lehetett szó. Ezekben a körökben azonban a XVI. század közepe óta, mióta az anyanyelvi írásosság kibontakozott, egyre inkább megkövetelték az írás-olvasás bizonyos fokú ismeretét. Bár olykor latinul is író előkelő asszonyokról szintén hallani, ezek kivételeknek számítottak. A női írástudás a feudalizmus idején lényegében megmaradt anyanyelvűnek, mely a XVIII. század végétől kezdődően a legelőkelőbbek körében a német, majd francia nyelvű írás használatával egészült ki.

Íráshasználat a mezővárosi lakosság körében

Az írástudásnak a városokban és a kiváltságos osztályok körében fentebb vázolt térhódítása azonban ekkor még semmiképpen sem jelentette az írásbeliség döntő diadalát a szóbeliség felett Erdélyben. Az írástudó nemesek és polgárok csoportja ugyanis, állandó gyarapodása ellenére, eltörpül a változatlanul írástudatlanságban élő széles tömegekkel szemben. Az írástörténet szempontjából tehát döntő jelentőségű kérdés a mezővárosi lakosság és a parasztság írástudásának, az ún. népi írásbeliségnek az alakulása a középkortól kezdődően. Mindaz ugyanis, amit fentebb a városiak középkor végi írástudásáról megállapítottunk, természetesen csupán a polgárosodás gócpontjainak számító nagyobb, igazi városok népességére tekinthető érvényesnek. A mezővárosok félig paraszti életmódot folytató lakosságát ugyanis az élet gyakorlati szükségei még sokáig nem szorították rá az elemi írástudás elsajátítására. A mezővárosi írástudók kis létszámával magyarázható az is, hogy az írás az ottani ügyintézésben jó ideig a nagyobb városokét legalább megközelítő szerephez sem juthatott. A városkák fokozatosan gyakoribbá váló oklevelezése, az itteni iskolákra vonatkozó adatok szaporodása azonban kétségtelenül bizonyítja, hogy az íráskultúra a XV. század folyamán ezekben az erősen agrár jellegű településekben is szilárdan megvetette a lábát, és szakadatlanul fejlődött az írástudás laikussá és az írásnyelv vulgárissá válása felé. A mezővárosok lakóit bizonyos körülmények fokozatosan ránevelték az írás fontosságának felismerésére. E települések ugyanis - viszonylagos jómódjuk ellenére - feudális függőségben, biztonságot nyújtó privilégiumok nélkül éltek. A nyomasztó helyzetből csak az egyén törhetett ki, mégpedig legkönnyebben a tanulás a művelődés révén. A mezővárosok társadalmában a tényleges és a jogi helyzet különbözősége nyomán kialakult belső feszültségek teszik érthetővé hogy az itteni feltörekvő elemek alkották a huszitizmustól kezdődően Dózsa György paraszthadán át a XVII. századi puritánusokig a haladó társadalmi és művelődési mozgalmak egyik fontos bázisát. Az itteni népesség íráshasználatának bővülését nagyon meggyorsította a reformáció iskolapolitikája. Minthogy a mezővárosok Erdélyben a reformációnak is fontos támaszpontjai lettek, az itteni iskolák közül nem egy ekkor fejlődött félig-meddig középiskolává valamelyik kollégium partikulájaként. Működésük nyomán az írástudás és íráshasználat a mezővárosok lakossága körében a XVIII. század közepére akkora előhaladást tett, hogy ekkor már ezeket a településeket is az írásbeliség által meghódított területekhez lehet számítani. A mezővárosi népesség írástudása és íráshasználata azonban - későbbi eredetének megfelelően - már szinte kizárólagosan anyanyelvű volt.

A paraszti íráshasználat kezdetei

Az ország lakosságának zömét kitevő parasztság körében a jobbágyság nyomasztó viszonyai között az írástudás és íráshasználat a feudalizmus egész időszakában rendkívüli dolog maradt. Adataink azonban azt mutatják, hogy az előkészítő munka ebben a vonatkozásban is viszonylag korán megindult. A falvakon a XIV. század harmincas éveitől kezdve emlegetnek egyre gyakrabban scolarisokat és scolasticusokat. Ezek a falusi iskolázásra utaló adatok azonban nem hozhatók közvetlen kapcsolatba az elemi fokú írásoktatással. A scolasticusok ugyanis elsősorban a pap segítőtársai voltak a szertartásokban, s a plébániák mellett működő iskolák különben is csupán egyházi énekekre és vallási alapfogalmakra oktatták a gyermekeket. Ennek ellenére a későbbi fejlődés szempontjából nem tekinthetjük jelentéktelen ténynek, hogy a XV. század végére olykor már a kisebb katolikus plébániákon is alakultak ilyen iskolák. A község által eltartott és társadalmi szerepét tekintve világinak vehető deák vagy pappá nem szentelt írástudó puszta jelenléte lehetőséget nyújthatott a többre igyekvő falusiaknak, hogy a betűvetés és a latin nyelv bizonyos alapelemeit úgy-ahogy elsajátíthassák.

A XV-XVI. század fordulóján már meglepően sok falusi litteratus szerepel az erdélyi oklevelekben, olykor a jobbágyok között is. Bár a falusi iskola az írásoktatásban csak a nép nyelvén történő írás elterjedése (a XVI. század második fele) után játszhatott némi szerepet, mégis, ezeknek az iskoláknak, illetve még pontosabban, a falvakra kikerült írástudóknak lehet tulajdonítani, hogy az íráskultúra befogadására a falusi társadalom körében fokozatosan szintén előkészült a talaj. Erre különösen kedvezőek lehettek az előfeltételek a székely és szász szabadparasztok falvaiban. E feltételezés nélkül teljesen megmagyarázhatatlan maradna, hogy a XVI. század közepére honnan támadt, szinte máról holnapra, a vidéket valósággal ellepő ún. parasztdeákok népes rétege, mely a szabadparaszti közösségek, a jobbágyfalvak és a feudális nagybirtok ügyintézésének legegyszerűbb írásos feladatait (kérvények, levelek, nyugták, elszámolások stb.) látta el. Ezek a már csak vulgáris nyelvű betűvetéshez értő litteratusok nagy többségükben a falusi írásoktatás neveltjeinek látszanak.

A reformáció művelődéspolitikája tehát a falusi iskolákban is szorgalmazta az írás elemeinek oktatását. A XVI. század végén már olyan falusi-udvari iskola is előfordul Kézdiszentléleken, amelyben nemcsak a latin, hanem a görög írás-olvasás elemei szintén szerepeltek a kívánalmak között. Ez azonban természetesen kivételnek tekinthető. A falusi iskolák általában csak a legjobb és a legtörekvőbb, továbbtanulásra készülő gyermekeket ha megtanították az írás alapelemeire. A XVII. századi puritánus reformerek lesújtó kritikája az erdélyi parasztság művelődési viszonyairól mindenesetre arra figyelmeztet, hogy a reformáció kétségtelen eredményeit a falusi írástudás terjesztésében nem szabad túlértékelni.

Ezt bizonyítják a vidéki iskolázás múltjának és a paraszti írástudás mértékének tisztázására indított újabb kutatások eredményei is. Úgy látszik, a földrajzi és gazdasági tényezőknek különös szerepe volt abban, hogy miként alakult egyes vidékek parasztságának íráskultúrája. Az iskolahálózat ott sűrűbb és az írástudás ott emelkedik, ahol - a főbb közlekedési utak mentén - a parasztság bekapcsolódott az árutermelésbe, piacokra járt, kereskedett. Nyugat-Európában a XVIII. század végén a parasztságnak átlagban mintegy 10%-a tudott olvasni. Nagyjából ugyanebben az időben a Dunántúlon a mezővárosi vezető réteg tagjainak kb. 25-30%-a, falusi tisztségviselőknek pedig a legfeljebb 6-8%-a ismerte a betűvetést. Az erdélyi helyzet ennél inkább rosszabb volt, mint kedvezőbb. Például 1763-ban a szász evangélikus egyház által fenntartott 236 triviális iskolában minden egyes gyermeket megtanítottak az olvasásra, sokakat az írásra is, a számolásra azonban már jóval kevesebbeket, a zenére pedig csak néhány kivételes tehetségű ifjút oktattak.

Az írás vidéki térhódítása azonban az említettek ellenére a XVIII. században feltartóztathatatlanul haladt előre. Ebben az időszakban az írásos ügyintézés már a falut is elérte. Sértetlenül fennmaradt falusi levéltárak anyaga mutatja, hogy az írás a községek belső ügyvitelében szintén növekvő szerephez jutott. A falvak írásos teendőit ugyan többnyire a jegyzők vagy falun élő más iskolázott személyek (papok, tanítók) végezték, de írástudó és az írást használó parasztok még a jobbágyfalvakban is akadtak. Az írás a XVIII. század végére fokozatosan tényezővé vált az erdélyi parasztság életében is.

Írástudás a középkor végén

Összefoglalóan tehát elmondható, hogy az írástudás, pontosabban az írás bizonyos fokú ismerete és használata Erdélyben a XVIII. század végéig meglehetősen széles körben elterjedt. Többé nem volt a papság vagy általában a műveltebbek monopóliuma. Az írások paleográfiai minőségének, színvonalának rendkívüli változatossága elárulja, hogy ezek már nem egy szűk elittől, hanem népes és társadalmilag nagyon különböző rétegektől származnak. Az írás behatolt minden szinten az erdélyi világi társadalomba, és döntő tényezővé vált az élet fontos területein, még ha nem is tudott teljesen véget vetni a szóbeliség uralmának. Az írásosság a legmagasabb kormányhivataloktól kezdve a vidéki fórumokig elválaszthatatlanná lett a hivatali ügyintézéstől. A hivatalok írásban használt nyelve a XVIII. század közepe óta ugyan ismét a latin lett, a latin betűs írásbeliség egésze azonban lényegében anyanyelvűvé vált. A latin betűk és a beszélt nyelv ekkor már több évszázados közössége lehetővé tette, hogy az írás az egyén legbizalmasabb megnyilvánulásaiban is nélkülözhetetlenné váljék. Naplószerű feljegyzések, tömeges méretű levelezésanyag bizonyítják ezt. A kereskedő, iparos üzleti ügyeit, a nemes birtokainak gazdálkodását az írás segítségével igyekezett minél jobban intézni. Nem egy primitív kiállítású kérvény, elszámolás, rövid feljegyzés tanúskodik arról is, hogy olykor az eke szarvához szokott kezek szintén forgatták a tollat. A latin írásosság a XVIII. század végére Erdélyben eljutott oda, hogy jól kiépített állásaiból megindíthassa végső győzelmet ígérő támadását a szóbeliség utolsó sáncai ellen.

A középkori írásosság intézményei: scriptoriumok, kancelláriák

A fentiekben láthattuk, a kora középkori íráshasználatot a későbbi korokétól alapvetően megkülönbözteti az, hogy legnagyobb részében nem egyéni, hanem intézményesített jellegű. Ha a korszak végére - szinte országonként változó időponttól kezdődően - tért is hódítottak az írásos gondolatközlés modern, azaz spontán egyéni formái, a középkor egészére az intézményes keretek között folyó, ún. kancelláriai írásos tevékenység maradt jellemző. A magánírásosságnak a maihoz hasonló körülmények között keletkezett gyér számú emlékeitől eltekintve, a középkori írásos termékek zöme ugyanis másolóműhelyek (scriptoriumok), illetve hivatalok tevékenységének eredménye. Ezért kell a továbbiakban foglalkoznunk előbb a könyvszerű, majd pedig az okleveles-jogi írásemlékeket előállító scriptoriumokkal, illetve kancelláriákkal.

A kolostori könyvmásolás

A könyvmásolás középkori egyházi szervezetének kialakulása természetes következménye volt annak, hogy a latin írástudás visszaszorult a papság körébe. Az elmélkedő életmódra kötelezett szerzeteseket ugyan már Jeromos egyházatya (kb. 331-420) biztatta könyvek másolására, mégis, a rendszeres kolostori írótevékenység a nyugati szerzetesség körében csupán a VI. század második felétől kezdődően, Cassiodorus szenátor Vivariumának (540) mintájára terjedt el. Ettől fogva a jelentősebb kolostorokban alakult scriptoriumok fokozatosan önellátó könyvmásoló műhelyekké fejlődtek. A szerzetesek maguk állították elő a kódexekhez szükséges pergament, festékeket, maguk gondoskodtak a lemásolt szövegek miniatúrákkal való díszítéséről, végül a kész kéziratok bekötéséről. E sokrétű munka irányítása, szükséges nyersanyagokkal való ellátása a könyvtáros (armarius) feladata volt, akit éppen ezért mentesítettek is szerzetesi kötelezettségei alól.

A scriptorium valóságos szíve és agya volt a kolostornak. Amint ez a Sankt Gallen-i kolostor kora középkori alaprajzából kitűnik, az íróműhely általában a templom mellett, a könyvtár közvetlen közelében helyezkedett el. Egyes barátok azonban természetesen saját cellájukban is másolgathattak. A szerzetesek eleinte csupán saját kolostoruk könyvtárának gazdagítása végett másoltak könyveket, minthogy általánossá vált a felfogás, hogy könyvtár nélkül egyetlen kolostor sem végezheti munkáját (claustrum sine armario est quasi castrum sine armamentario). Később a nagyobb, jól szervezett kolostori scriptoriumok más egyházak részére is vállaltak másolást. Ha ugyanazt a művet több példányban vagy sürgősen akarták lemásoltatni, a mintapéldányt ívfüzetekre bontották, és egyszerre több szerzetest állítottak munkába. Ezzel magyarázható, hogy néha ugyanazon kódexen belül az egyes ívfüzetek írása különböző kéztől származik, az ívfüzetek végén üres hely marad, vagy pedig az ívfüzet utolsó lapjain zsúfoltabbak és apróbbak a betűk aszerint, hogy a másoló írása a mintapéldány írásához viszonyítva kevesebb vagy pedig több helyet igényelte. A kolostori scriptoriumok gyakorlatában csupán a késő középkorban kezdett meggyökeresedni az a módszer, hogy egyszerre több írnoknak diktálják a másolandó szöveget.

E scriptoriumok eredetileg inkább csak szertartáskönyvek másolásával foglalkoztak. A kolostorok azonban már a kora középkorban az egyházi tudományosságnak és a papi utánpótlás nevelésének szintén központjává fejlődtek. Ez a nevelő munka viszont - az ókortól örökölt tananyagának megfelelően - nem nélkülözhette a profán irodalom bizonyos termékeit sem. Így váltak a kolostori másolóműhelyek már a Meroving királyok idején a klasszikus latin irodalom és tudomány áthagyományozóivá is. Megjegyzendő, hogy kivételes esetekben apácakolostorok szintén foglalkoztak kódexek másolásával.

A középkori latin kódexörökség jelentős hányada a kolostori scriptoriumok termékének tekinthető. Téves azonban az a közhiedelem, hogy a kolostorok a középkor egész folyamán változatlanul a könyvmásolás legfontosabb műhelyei maradtak. A XIII. század végére a kolostori másolóműhelyek szerepe lehanyatlott, a szerzetesek között ismét sok volt az írástudatlan. Azokban a kolostorokban pedig, amelyekben továbbra is folyt a másolás, többnyire nem rendtagok, hanem fizetett, hivatásos írnokok végezték e munkát. A szerzetesek zöme számára a kalamárisnál fontosabb lett a borospohár - amint ezt a kortárs Richard de Bury püspök (mh. 1345) rosszallóan feljegyezte. A régi hagyományokat még leginkább a karthauziak őrizték meg, akik, némaságra kárhoztatva, tudományos tanulmányokkal és másolással foglalták el magukat. A szerzetesi írásosság egészen új változatát alakították ki a XIII. század elején alapított ún. kolduló rendek. A domonkosok és a ferencesek már nem kalligrafikus másolatok előállítására törekedtek, hanem saját skolasztikus kompilációikkal, prédikációikkal, elmélkedéseikkel töltötték meg igénytelen kiállítású és zsúfolt írású kódexeiket.

A XV. század közepétől fogva a bázeli zsinatot (1431-1449) követő reformok ugyan újabb fellendülést hoztak a kolostori könyvmásolás területén, akkorra azonban e scriptoriumok jelentősége már eltörpült mind a világi másolóműhelyek, mind pedig a kibontakozó könyvnyomtatás mellett. A kézzel való könyvmásolás csupán a liturgikus könyvek területén maradt meg a szerzetesség körében a nyomtatás elterjedése után is. Főként azokban az országokban, ahol a latin egyház nem élvezett uralkodó helyzetet - mint pl. Románia Kárpátokon túli részében. Az ilyen területeken még a XVIII. század elején is készültek kézzel írt nagyméretű graduálék. Ennek magyarázata részint abban keresendő, hogy az itteni katolikus gyülekezetek nem jutottak kellő mennyiségben külföldön nyomtatott szertartáskönyvekhez, illetve ezek megvásárlásához hiányoztak az anyagi erőforrásaik. Ilyen XVII-XVIII. századi írott graduálékat mind Moldvából, mind pedig Erdélyből többet is ismerünk a katolikus és unitárius vallási kisebbség köréből.

A "pennás testvérek" másolóműhelyei

A kolostori könyvmásolásnak különleges, átmeneti jellegű ágát alkotja a "közös életet élő testvérek" (fratres communis vitae) tevékenysége. Ennek a középkori misztikus mozgalmakból kiágazott szervezetnek az első rendházát Geert Groote nevű holland könyvbarát hívta életre 1386-ban Deventerben. Groote erre a rendházra hagyta könyvtárát, és alapítványt létesített olyan klerikusok számára, akik "ne szóval, hanem írással", azaz könyvek másolása által prédikáljanak (fratres non verbo, sed scripto praedicantes). A közösség tagjai az egyházatyák műveinek és főként kegyes írásoknak anyanyelvre fordítását, másolását, terjesztését tekintették feladatuknak. E könyvek másolását üzletszerűen végezték. Rendeléseket vettek fel, és munkájukat a kivitelezés módjának megfelelően szabott tarifa szerint díjaztatták. Rendházaik a másolásból befolyó összegekből tartották fenn magukat. Ezek a kalapjuk mellé tűzött írótollról "pennás testvérek"-nek (broeders van de penne) is nevezett klerikusok szigorú szervezettségben és statútumaikban lerögzített szabályok szerint végezték nagyméretű másolótevékenységüket. Scriptoriumaik élén a librarius állott, a másolók mellett külön díszítő (rubricator) és könyvkötő (ligator) is működött. Különösen vigyáztak arra, hogy az általuk másolt kódexek írása olvasható, szövege helyes legyen inkább, mint fényűző kivitelezésű (servire debet liber utilitati legentis, non ad curiositatem intuentis). Nyilvánvaló, hogy e "testvérek" ebben a tekintetben már a XV. századra megnövekedett olvasóközönség, megrendelőik új igényéhez igazodtak. A kolostori könyvmásolás tehát a középkor végére a "pennás testvérek" közösségei révén jelentős részben szintén üzletszerű kereskedelmi vállalkozássá alakult át.

Egyetemi másolóműhelyek

Abban az ütemben, ahogyan a XII. századtól kezdődően a szellemi élet alkotó központjai a nagy múltú kolostorokból a kialakuló egyetemekre tevődtek át, az itt folyó tudományos és nevelőmunka igényei lettek a könyvmásoló ipar fejlődésének legfőbb meghatározói. Ennek megfelelően a XIII. század közepére az egyetemek mellett újszerű és már nem kizárólagosan egyházi célokat szolgáló másolóműhelyek létesültek. Az egyetemeken folyó munka - tekintve a diákok nagy számát - középkori fogalmak szerint egyszeriben óriásira duzzasztotta a könyvek iránti igényt. Minél inkább nőtt a magasabb műveltséggel rendelkezők száma, annál több példányban kellett előállítani ugyanazt a könyvet. Ilyen nagy méretű és állandóan növekvő igényt a kolostori scriptoriumok már semmiképpen sem elégíthettek volna ki. Az alkotó tudós és a kész művet sokszorosító másoló tevékenységét, mely a kolostori scriptoriumokban korábban egybefonódott, határozottan szét kellett választani. A könyvek sokszorosítását szerzetesek helyett hivatásos bérírnokokra és kereskedőkre bízták, akik kereskedelmi szempontokhoz igazodva, iparszerűen szervezték meg ezt a fontos tevékenységet.

Az egyetemeknek azonban biztosítaniuk kellett, hogy az oktatást segítő másolatok teljesen pontosak és azonos szövegűek legyenek. Ezért hivatalos ellenőrzés alá vonták a falaik között kifejlődő másolóipart. Az ellenőrzést gyakorló egyetemi bizottság tagjait peciariinek hívták, minthogy az ő feladatuk volt a peciának nevezett, biniókra (4 lap, 8 oldal, 16 hasáb) felbontott mintapéldányok (exemplar) ellenőrzése. A peciák alkották az egész egyetemi másolótevékenység alapját. Ezeket a hivatalosnak tekintett, jóváhagyott szövegeket a másolóközpont (statio) vezetője (stationarius) saját költségére erős hártyára leíratta, hogy az exemplar kibírja a sok másolást. Nemcsak a szöveg megrövidítése vagy bővítése volt tilos, de még a peciák számát sem változtathatta meg a stationarius. Az ő keze alatt az egyetem által ilyenekül elismert gyakorlott, hivatalos másolók működtek. Nevüket a statión ki is kellett függeszteni. E másolókat az egyetem esküvel kötelezte, hogy csak a hivatalos exemplart sokszorosítják, éspedig a legkisebb változtatás nélkül. A statión található exemplarok és ezek másolási díja felől újabb kifüggesztett lista tájékoztatta az érdeklődőket.

Minthogy az exemplar nem volt bekötve, a stationarius egyszerre több írnokot is foglalkoztathatott ugyanannak a könyvnek a másoltatásánál. Az írnokokat a lemásolt peciák száma szerint fizette. Az írnok a munka kezdetekor óvadékot adott a stationatiusnak, és újabb peciát lemásolás végett mindig csak az előbbinek a sértetlen visszaszolgáltatása után kapott. Általában egy hét volt egy pecia kölcsönzésének határideje. A másolat külső kiállítását illetően az írnok kezét már nem kötötték az egyetem előbb említett szigorú előírásai. Ezért a formátumtól, a betűnagyságtól függően a másolat ívfüzetei terjedelemben eltérhettek a pecia terjedelmétől. Ilyen esetben azonban a másolónak a megfelelő helyen, a lap szélén halványan jeleznie kellett a peciaváltást (pl. így: pe. XXII). Az elkészült másolat pontosságát a stationarius az exemplar szövege alapján ellenőrizte.

A stationarius eredetileg nem árult kész kódexeket. Ilyet esetleg bizonyos díj ellenében kölcsönadott az érdeklődő diáknak; általában azonban csak elkészíttette a megrendelt példányokat.

A fentebb ismertetett másoltatási rendszer főként a XIII-XIV. században virágzott, és legtisztább változataiban a bolognai, párizsi, oxfordi, nápolyi egyetemen volt feltalálható. A németországi egyetemeken általánosabb volt az a szokás, hogy maguk a diákok másolják le maguknak, a magisterek és baccalaureusok diktálása után, a szükséges szövegeket.

Világi könyvmásoló ipar

A stationariatus maga is már lényegében világi másolószervezetnek tekinthető. A keretei között dolgozó bérírnokok többsége laikus életpályát futott be, és a pennájából élt egész életén keresztül. A XV. század elejétől fogva azonban az egyetemi műhelyeken kívül is egyre többen foglalkoztak könyvek iparszerű másolásával. Világi papok, iskolamesterek, sőt diákok is másoltak pénzért kódexeket. Például a gyalui plébános 1452-ben Miklós scolarisszal alkudott meg egy breviárium másolása felől. Diebolt Lauber hagenaui iskolamesternek pedig 1425-1467 között valóságos másolóműhelye volt. Több mint negyven, főként német nyelvű szépirodalmi munka másolatát lehetett nála megrendelni. Műhelyében egyszerre több írnok, öt miniator, külön rubricator és könyvkötő dolgozott. A könyvmásolás jövedelmező volta hozta magával, hogy ezek a világi írnokok néha messze földre elvándoroltak, különféle egyházi és világi megrendelőknek dolgozva. Például Erdélyben Németországból idekerült másolók is működtek. Ilyennek tekinthető az a Regensburgból való Henrik Halgebachsen, aki nagysinki tanítóskodása idején 1430-ban egy misekönyvet (missale) másolt le. Persze ezeknek az alkalmi kódexmásolóknak a munkája nemegyszer az átlagos színvonal alatt maradt. Akadtak azonban köztük is igazi kalligráfusok, akiket jellegzetes másolópulpitusukról (cathedra) "katedra-írnok"-oknak, majd pedig a középkor végén modistáknak neveztek. Ezek bérmunkaként végezték a zömében írástudatlan társadalom felmerülő írásos teendőit: leveleket írtak, okleveleket szerkesztettek, könyveket másoltak, írni tanítottak - elsősorban a városokban. Bártfán 1466-ban, Eperjesen pedig 1480 és 1504 között emlegetnek katedra-írnokokat. Ilyen világi bérírnokok az erdélyi városokban szintén dolgoztak a XIV. század óta. Például Szebenben 1372-ben említik Péter cathedralis scriptort, mégpedig tekintélyes polgárként. Külföldön a katedra-írnokok keze alól elsősorban a polgári megrendelők ízlésének jobban megfelelő anyanyelvű kódexek kerültek ki. Erdélyben főként a késő középkori, helyi eredetű szertartáskönyveket kell az ő tevékenységükkel kapcsolatba hozni. Elsősorban a tetszetős kiállításra törekedtek, és nem sok gondot fordítottak a szöveg helyességére.

A reneszánsz másolóműhelyek

E magánosan működő, többnyire laikus írástudóknál jóval nagyobb a jelentősége a középkori könyvtermelés szempontjából, mind mennyiségi, mind pedig minőségi tekintetben, azoknak a XV. század óta kialakult világi műhelyeknek, amelyek iparszerűen előállított másolataikkal megteremtették magát a könyvkereskedelmet. A humanizmus újabb lendületet adott a könyvgyűjtésnek, a reneszánsz pompaszeretet pedig minden eddiginél magasabb művészi fokra emelte a kéziratok díszítését. A fejedelmi gyűjtők és a hatalmasságok számára készített kódex valóságos műtárgy lett, melynek előállítására nemzetközi összeköttetésekkel rendelkező műhelyek kitűnő iparművészek népes gárdáját mozgósították. Ezek közül a legjelentősebbek a humanizmus és reneszánsz őshazájában: Itáliában működtek, de Németalföldön, Franciaországban és Dél-Németországban is számottevő világi könyvmásoló ipar alakult ki. Itáliában Firenze és Velence tekinthető a reneszánsz könyvsokszorosítás legfőbb központjának. Az előbbi városban működött a humanista filológusnak számító Vespasiano da Bisticci műhelye, mely pl. Cosimo de Medici számára 22 hónap alatt 50 másolóval 200 fényűző kötetet állított elő. Urbino bibliofil uralkodója, Federico da Montefeltro pedig állandóan 30-40 másolót foglalkoztatott megrendeléseivel.

Ezeknek az itáliai nagy reneszánsz másolóműhelyeknek egyik megbecsült rendelője volt Hunyadi Mátyás király is. 1490-ben bekövetkezett hirtelen halálakor csupán két firenzei műhelyben 150 kötet volt készülőben a budai Corvina könyvtár részére. Különben az olyan nagy gyűjtők, mint Mátyás király, könyvtáruk gyarapítására külön másolóműhelyt is szerveztek, ahol a leírt szövegeket a tulajdonos sajátos ízlésének megfelelően miniálták és kötötték be. Oláh Miklós esztergomi érsek jegyezte fel, hogy a Corvina mellett működő budai scriptoriumban a nagy király idején állítólag 30 másoló, miniátor és könyvkötő dolgozott.

A könyvmásolás tehát a XIV-XV. század folyamán legnagyobb részben világi iparággá, maga a kódex pedig kereskedelmi árucikké vált. A könyvtermelés mennyiségi növekedésével és a kiállítás művészi színvonalának emelkedésével azonban nem tartott lépést a másolatok pontossága. A humanisták tele voltak panasszal, hogy bár elszaporodtak a bérírnokok, mégis megritkultak a képzett és lelkiismeretes másolók; felületes műveltségű s legfeljebb ügyes mesteremberek kezére került a kéziratok sokszorosítása. Például Francesco Petrarca (1304-1374 szerint, ha valaki valamennyire megtanulta a betűvetést, máris felcsapott könyvet másolni. A latin írásosságban a könyvek kézírással való intézményes sokszorosítása a XVI. század közepén lényegében megszűnt, noha - amint láttuk - kivételes esetekben később is állítottak elő kézírásos könyveket.

A középkori kancellária

Amíg a kódexek ünnepélyes külalakja messziről hirdeti, hogy előállításuk különleges munkaszervezetet igényelt, a középkori latin írásosság zömét kitevő oklevelek szerény, sőt olykor hevenyészett formái első pillantásra keveset árulnak el arról, hogy szintén intézményes keretek között jöttek létre. Az oklevelek kiállításával foglalkozó írásszervezetet kancelláriának nevezzük. Ennek az elnevezésnek a tartalma azonban az oklevéltan és a paleográfia használatában némileg eltér az újabb időkben általánossá vált jelentésétől. Kancellária alatt ugyanis a középkor viszonyai között legtöbb esetben nem lehet olyan bürokratikusan megszervezett, népes személyzettel ellátott hivatalt érteni, mint amilyenek az újabb századok hivatalainak fogalmazói és kiadványozó irodái voltak. A középkori kancelláriák szervezettség és rendszeresség tekintetében ugyan messze elmaradtak emezektől, tényleges jelentőségük azonban a keretek szerénysége ellenére is hasonlíthatatlanul nagyobb volt. A többnyire írástudatlan politikai-közéleti vezetők mellett a kancelláriák alkalmazottai ugyanis nemcsak egyszerű írásba foglalói voltak uraik szóbeli döntéseinek, hanem olykor magukra a döntésekre is befolyásuk lehetett. Ezek az írástudók - láttuk - a középkor java részében elsősorban a feudális udvarok klerikusai közül kerültek ki. Ilyen keretek között adva is voltak a lehetőségek arra, hogy az írásos tevékenység fokozódásával az oklevelezés szervezett formákat öltsön, hogy kancellária alakuljon ki. Azt, hogy hol beszélhetünk kancelláriáról és hol nem, minden esetben nem a szervezet méretei, hanem az oklevelezés szervezettségének foka alapján kell eldönteni. Az írásosság térhódítása, azaz a XII-XIII. század óta ugyanis a kiváltságos osztályok minden tekintélyesebb tagja számára szükségletté vált, hogy legyen keze ügyében állandó vagy ideiglenes jellegű alkalmazottként valaki, aki képes neki a kapott írásokat anyanyelvén tolmácsolni és a választ latinul megírni. Az ilyen szerény méretű íráshasználat természetesen elégtelen volt ahhoz, hogy szilárd szervezetet, kancelláriát hívjon életre. Megállapítható azonban, hogy még ez az alkalmilag, rendkívüli esetekben folytatott oklevelezés is kancelláriai formákhoz igazodott. Az okleveles írásbeliség hordozóinak legfőbb gyakorlati iskolái ugyanis éppen a kancelláriák voltak. Ezek egységesítő hatása a magánoklevelezés területén szintén érvényesült. A kancelláriák működésének, sajátságainak ismerete tehát elengedhetetlen az okleveles írásosság tanulmányozásához.

A különböző országok középkori latin oklevelezésében megfigyelhető közös vonások kialakulását jelentős mértékben előmozdította a pápai és a császári kancellária gyakorlatának mindenfelé általánosan érvényesülő hatása. Mindkét kancellária a késő római előzmények felhasználásával válhatott a középkori latin oklevelezés legfejlettebb központjává. Megjegyzendő azonban, hogy a latin feudalizmus világi csúcsszervének, a német-római császárságnak a kancelláriájában az egész személyzet - az írástudás területén a Karolingok idején végbement változásoknak megfelelően - szintén a papság tagjai közül került ki. E két fórum egymással sokszor rokon megoldásai szolgáltak mintául az egyes országok királyi kancelláriáinak megszervezéséhez. Emezek gyakorlata viszont az illető ország egyéb oklevéladóinak tevékenységében játszott irányító szerepet.

A kancelláriák személyzete

Az alkalmazottak létszáma, az oklevelezés méretei vagy rendszeressége tekintetében nagy különbségek mutatkoztak az egyes kancelláriák között, a bennük folyó írásos tevékenység megszervezésének elvei, munkamódszerei azonban azonos alapokon nyugodtak. Amíg a pápai kancellária összes alkalmazottainak létszáma a XIV-XV. század folyamán már 100-150 fő között mozgott, a császári. oklevelezést 5-10 állandó alkalmazott, az egyes királyi kancelláriákét pedig 8-10 személy intézte. Hasonlóképpen a pápai kancellária már a XIII. századtól fogva pontos és aprólékos előírások alapján, világosan elhatárolt ügykörök szerint, szinte azt mondhatnók, hogy bürokratikus módon intézte az írásos teendőket. A kancelláriák zömében viszont még későbben is egyszerű formulariumok, de még inkább a gyakorlat és a helyi szabályok szóbeli áthagyományozása biztosította az oklevelezés egyöntetűségét.

Általános szervezési megoldásnak mondható, hogy az uralkodói kancelláriák élén formálisan főpapi (érseki, püspöki, préposti) rangban lévő kancellár, illetve alkancellár áll. Ő azonban az uralkodó bizalmas munkatársa a politikai-diplomáciai kérdésekben, és az oklevelezés tényleges irányítója a protonotarius. Ennek közvetlen vezetése és ellenőrzése alatt dolgozott a kancellária méretétől függően népesebb vagy csak néhány főt számláló egész személyzet. Ez a személyzet az uralkodói kancelláriákban már különböző tisztviselő-kategóriákra (referens, secretarius, notarius, grossator) osztott lehetett, az esetek zömében azonban alig állott többől, mint néhány nótáriusból. A kisebb kancelláriákban az oklevél fogalmazását, megszerkesztését maga a protonotarius végezte egy-két gyakorlottabb jegyző segítségével. A többiek feladata a végleges szöveg letisztázása volt. A kész oklevél ellenőrzése szintén a protonotariusra tartozott. Fontos mozzanatnak tekinthető, hogy amíg az uralkodói kancelláriák személyzetén belül szinte az egész középkor folyamán a klerikus elemek maradtak túlsúlyban, az oklevelezés egyéb, szerényebb munkahelyeit már a XIV. századtól kezdődően világi személyek vették birtokukba. A világi írástudók előretörése főként az igazságszolgáltatással kapcsolatos írásosság vonalán szembeötlő. A kancellária alkalmazottait az intézményvezetőihez régebben többnyire hűbéri jellegű kapcsolat fűzte, s ezért azok távozása a személyzet kicserélődését is maga után vonhatta. Az oklevelezést ténylegesen végző személyzet csak hosszú fejlődés eredményeként szabadult ki a XV-XVI. század fordulóján e feudális kötöttségekből, és kötődött - mint szakértő - állandó jelleggel munkaköréhez. Ez a mozzanat jelzi a középkori kancelláriának újkori hivatallá alakulásához vezető folyamat megindulását, és a hivatalnokság kialakulásának kezdetét.

Erdélyi kancelláriák

A középkori latin oklevelezés romániai kancelláriái szintén ilyen szerény méretű intézmények voltak. A helyi eredetű latin oklevelek túlnyomó többségét kibocsátó hiteleshelyeken általában egy-kettő, az erdélyi vajdák kancelláriájában legfeljebb három-négy, a moldovai fejedelmek kancelláriájának lati írást használó részlegén pedig kb. egy-két nótárius dolgozhatott állandó alkalmazottként. Sürgős munka esetén, pl. Erdélyben a vajdai közgyűlés alkalmával vagy bírói székek idején, több ilyen okot is foglalkoztattak ideiglenesen. Ezek a kisegítők azonban természetesen nem számíthatók hozzá a vajdai kancellária személyzetéhez. A hiteleshelyek jegyzői olykor szintén igénybe vették a káptalan vagy konvent egyes tagjainak, illetve a káptalani iskola ügyesebb tanulóinak segítségét az oklevelek tisztázásához. Abból tellett, hogy ugyanannak a kancelláriának az egy időben kibocsátott okleveleit több kéz írta, hiba volna a kancelláriai személyzet nagy létszámára következtetni. A megyéknél, sőt a XV. századig a városokban is gyakoribb megoldás, hogy alkalmi íródeákkal (kéznél lévő pappal, közjegyzővel, vándordeákkal) állíttatják ki okleveleiket, semmint hogy állandó nótáriust fogadjanak, és szervezett kancelláriát tartsanak fenn. A kancelláriai személyzet létszámának megnövekedésére csupán a XVI. század közepén, az erdélyi fejedelmi adminisztráció kiépítésekor került sor. Ettől fogva kb. 20-25-re tehető, külön-külön, mind a kormányzati ügyekkel foglalkozó nagyobb (cancellaria maior), mind pedig az igazságszolgáltatással kapcsolatos írásos munkákat végző kisebb kancellária (cancellaria minor) állandó személyzetének létszáma. Ha ezekhez hozzávesszük a pénzügyi-gazdasági-katonai igazgatás írásos teendőit ellátó egyéb alkalmazottakat is, akkor már egészen népes csoportnak minősíthetjük az erdélyi fejedelmi udvar hivatalnokságát. Ezek munkaviszonyait és - módszereit azonban továbbra is a középkori kancelláriák megoldásai jellemezték. Jóllehet a kancellária vezetőjének és beosztottjainak viszonyára a familiárisi kapcsolatok a XVI. század első felétől fogva már nem jellemzők, és az alkalmazottak mint szakértők a kancellár, ítélőmester, sőt fejedelem személyének változásától függetlenül hivatalban maradnak, a reformáció győzelme után pedig a világi értelmiség teljesen magának szerzi meg a hivatali apparátust, ennek ellenére modern értelemben vett hivatalnokságról, bürokratikus ügyintézésről a XVIII. század előtt még Erdélyben sem beszélhetünk. Csupán ekkor nyert e tartomány ügyintézése is a Habsburg-birodalom egyéb területeihez hasonló, korszerűbb szervezetet. Ez az új hivatalszervezet adta meg a végső lökést mind az írásos ügyintézés, mind pedig az azt hordozó bürokrácia általánossá válásához.

A kancelláriák szerepe az erdélyi művelődésben

Fentebb körvonalazott szerény méreteik ellenére is jelentős szerep jutott e kancelláriáknak a latin írásosság történetében. Nemcsak azért, mert ezek voltak a gyakorlati íráshasználat első központjai, hanem azért is, mert az egyházitól elkülönülő világi művelődésnek és a laikus értelmiségnek szintén ezek az első tűzhelyei. Már előbb láthattuk, hogy a politikai-kormányzati-diplomáciai-igazságszolgáltatási ügyekkel való foglalkozás még a kancelláriák klerikus tagjainak életszemléletét és egész műveltségét is erősen laicizálta. Az írás (littera) és az irodalom (litteratura) között az írásbeliség kezdeti fokain kimutatható szoros kapcsolatból következik, hogy a világi célú íráshasználatnak ezek az első központjai, a kancelláriák egyben az írásos feudális művelődés világi ágának is a melegágyaivá lettek. Nagyon jellemző, hogy amíg a kancelláriák klerikus tagjaitól nem ismeretesek teológiai vagy vallásos tárgyú munkák, a történetírás, a jogtudomány, az államelmélet, politikai irodalom, sőt a világi széppróza és líra máig fennmaradt zsengéinek szerzői többnyire kancelláriai írástudók voltak. A történelem, jogtudomány és a politikai irodalom iránti érdeklődés végig jellemzője maradt a feudalizmus kori kancelláriai személyzetnek. Anonymus, Küküllői János, Thuróczi János éppen úgy kancelláriai tisztviselők voltak, mint az önálló erdélyi fejedelemség történetírói: Szamosközi István, Gyulafy Lestár, Bojti Veress Gáspár, Georg Krauss, Szalárdi János, Bethlen János és Farkas.

Különösen jelentős volt a kancelláriák szerepe az európai polgárság haladó művelődési áramlatának, a humanizmusnak a közvetítésében. Jóllehet Erdélyben a feudalizmus szolgálatában álló kancelláriai alkalmazottak kezén a humanizmusnak éppen e leghaladóbb, polgári elemei jórészt elsikkadtak, mégis az új, világias művelődést az okleveles írásbeliség területén dolgozók ültették át a XV-XVI. század folyamán. A kancelláriai személyzetnek a hatalom birtokosaival való közvetlen kapcsolata nagymértékben előmozdította, hogy a köreiben kialakult világias légkör és szemlélet kedvező irányba befolyásolhassa magának a művelődési politikának és általában a kulturális életnek az alakulását. A kancelláriák - láttuk - nagyon szerény méretű, de a feudalizmus sajátos körülményei között egyetlen szervezett keretei voltak a művelődés területén meginduló világiasodásnak. Éppen ezért játszhattak e kicsi gócok élesztő, erjesztő szerepet a világi művelődés történetében.

A kancelláriák kínálták az első biztosabb megélhetési lehetőségeket a formálódó világi írástudóréteg számára. Az írástudás többféle értelmiségi jellegű pályát tett lehetővé, de a kancelláriák körül mégis elsősorban a gyakorlati jogászi rend formálódott ki. A feudális értelmiségnek a papság mellett legjelentősebb létszámú csoportját éppen a gyakorlati jogászság alkotta. A XV. századtól kezdve - amint ezt Friedrich Engels is megfigyelte - a latin papságot "a könyvnyomtatás és a kiterjedt kereskedelem szükségletei nemcsak az írás-olvasás, hanem a magasabb műveltség monopóliumától is megfosztották. A munkamegosztás intellektuális téren is bekövetkezett. A jogászok újonnan felbukkant rendje a legbefolyásosabb hivatalok egész sorából szorította ki az egyháziakat." A gyakorlati jogászkodás és a kancelláriai szolgálat jelentette azt a területet, ahol a szellemi képességek a feudalizmus körülményei között legkönnyebben érvényesülhettek. Ezért válhattak a kancelláriák a világi értelmiség fontos nevelőiskolává. Az ezekből kikerülő, egymást váltó nemzedékek voltak az erdélyi régi latin írásos emlékanyag zömét kitevő okleveles írásosság, a XVIII. századtól fogva pedig a bürokratizálódó hivatali írásbeliség hordozói. A kancelláriák tehát a modern hivatali írásosság első melegágyaiként játszottak fontos szerepet a romániai latin írásbeliség történetében is.