2. család: Ajakos teknős-félék (Trionychidae)

FEJEZETEK

Ennek a családnak a képviselői ma Ázsia, Észak-Amerika és Afrika folyóiban élnek, de a középső harmadkorban Németország nyugati folyóinak legközönségesebb teknősei közé tartoztak. Az előző család tagjaitól könnyen meg lehet különböztetni őket, mert hátpáncéljuk szegélycsontjai többnyire hiányoznak vagy tökéletlen sort alkotnak a bordalemezekkel való összefüggés nélkül. Hátpáncéljukat csak bőr köti össze a haspáncéllal, melynek közepén egy vagy több rés van. Állkapcsukat ajakszerű függelékek takarják; elülső és hátulsó lábaikon 3–3 karom van. Karmaik hosszúak, erősek, tőralakúak s alapos sebeket tudnak ejteni karmolásukkal. A két karomtalan külső lábujj igen hosszú, csontjaik nagyon megvékonyodtak és közöttük vékonyabb bőr feszül, mely rendesen összetürt, de szélesre kifeszíthető. A haspáncélon idősebb korban jól körülírt, kemény, ráncos vagy forradásos felületi lemezek vannak, melyeknek nagysága, alakja és elrendeződése az egyes fajoknak fontos megkülönböztető bélyege. Kelaart és Blanford szerint csak az Emyda-nem egyes fajai találhatók néha a vizen kívül s ettől meglehetős távolságban. 25 élő fajukat ismerjük, melyek 7 nembe tartoznak: 15 faj Ázsiában, 4 faj Észak-Amerikában és 6 faj Afrikában él.

Rendkívül érdekes az ajakos teknősök lélekzése. Agassiz kimutatta, hogy az északamerikai háromkarmú teknősök torkában rojtos képződmények vannak, melyek látszólag kopoltyús lélekzésre szolgálnak. Gage S. H. bizonyította be 1884-ben azt, hogy a kettős lélekzetű halakhoz és a zománcpikkelyes halakhoz hasonlóan ezek a teknősök is valóban a levegőből, meg a vízből is felvehetik az oxigént, s az állat felváltva a lélekzés akármelyik módját alkalmazhatja. A kísérleti állatok önként 2–10 óráig, reákényszerítve pedig 15 óráig maradtak a folyóvíz alatt, minden kár nélkül. Lélekzésre tehát a vízben oldott levegőt kellett felhasználniok. A kémiai vizsgálat kiderítette, hogy a lélekzésre használt vízben az oldott oxigén mennyisége tetemesen megcsökkent és széndioxidtartalma jelentékenyen megnövekedett. Ebben a lélekzésben mint belső kopoltyúk szerepelnek azok a fonálalakú bőrfüggelékek és rojtok, amelyek a toroküreg nyálkahártyáját sűrűn belepik s gazdag vérellátásuk következtében vörösszínűek és erősen duzzadtak.

Az ajakos teknősök életmódjáról még keveset tudunk. Annyi azonban bizonyos, hogy csak addig hagyják el a vizet, amíg gömbölyű, keményhéjú és fehér tojásaikat lerakják, különben a vízben töltik életüket. Ha vizük kiszárad, akkor a sanyarú viszonyok idejére egyszerűen az iszapba ássák be magukat s ott várják be azt az időt, amikor lakóhelyük újra vízzel telik meg. Gyakran a tengerbe is ellátogatnak s így nagyobb vándorlásokat is megtesznek.

A vízben való életmódjukból nagyon keveset lehet ellesni. Úgy látszik, hogy mindannyian éjjeli állatok s igazi tevékenységük csak a nap lemente után kezdődik. Napközben félig vagy egészen az iszapba temetkezve lomhán egyhelyben feküsznek, gyakran olyan sekély vízben, melyet a nap könnyen fölmelegíthet. Éjjel járnak vadászatra; zsákmányuk mindenféle úszó állat, főleg halak, azután kagylók. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy meg ne ragadják a kínálkozó zsákmányt a nappali órákban is. Mohón kapnak a horogra tűzött csalétek után akkor is, mikor a nap még magasan jár.

Ragadozó kedvüknek és így állati táplálékkal való élésüknek bizonyítéka nem csupán bátorságuk, hanem az a dühbe csapó szilajság is, melynek fogságba esésük alkalmával adják tanujelét, különösen akkor, ha megsebesültek. A legtöbb megfigyelő, akinek alkalma volt ezekkel az állatokkal megismerkedni, azt bizonyítja, hogy ezek a fajok a teknősök legdühösebb és legharapósabb tagjai, melyek nemcsak sziszegnek és gágogásszerű rekedt hangot hallatnak, hanem hevesen marnak is.

Jelentékeny nagyságuk és 75, sőt 100 kg-ot is elérő testsúlyuk, valamint rendkívül jóízű húsuk magyarázza, hogy többé-kevésbbé serényen vadásznak reájuk. Hálóval, horoggal fogják, puskával lövik, vagy a vízben nyárssal ejtik el aszerint, hogy a vadászat melyik módja vezet legjobban sikerre. De ajánlatos tiszteletteljes távolságban maradni az elfogott teknőstől. „A gangeszi lágyhéjú teknős (Trionyx gangeticus Cuv.) fogására – mondja Theobald – hosszú, hegyes vasvillát, vagy megfaragott bambusznádat használnak, mellyel különböző helyeken a puha iszapot vagy a hegyi patakok vizétől összehordott, félig elkorhadt faleveleket szurkálják. Ha a vadász eközben teknősre bukkan, azonnal észreveszi a mozgásáról. Ekkor a kezével óvatosan kitapogatja, hogy hol fekszik s az állat nagyságához képest egy vagy több erős horgot akaszt bele pajzsa porcos szegélyének hátulsó részébe. Ekkor a horgok összes zsinegeit megrántja, mire felbukik a vadul vergődő és minden elérhető dolog után dühösen kapkodó teknős. Ha az állat igen nagy vagy mély vízben fekszik, akkor súlyos kalapáccsal vastag, hegyes karót vernek a hátába s úgy húzzák fel a napvilágra. Jaj annak a testrésznek, melyet a toporzékoló állat elérhet! Láttam, amint egy elfogott teknős tőből leharapta egy ember lábujjait. Mindenkor ajánlatos a nagyon mozgékony és rosszindulatú állat agyába golyót röpíteni. De a lágyhéjú teknősnek is rendkívül nagy az életszívóssága s feje akkor is dühösen harapdál, mikor már a törzséről levágták.” Észak-Amerika déli államaiban ezért – amint Schnee említi – csak lefejezett állapotban szabad piacra vinni.

A mongolok, akik előtt a náluk otthonos lágyhéjú teknősök harapós természete jól ismertnek látszik, mesékkel és mondákkal övezik ezeket az állatokat. „Kozákjaink – írja Przewalszki – a Tachylga-patakban nem akartak velünk megfürdeni, mert féltek a lágyhéjú teknősöktől, melyekről a mongolok beszéltek nekik. A mongolok ezeknek az állatoknak különös varázserőt tulajdonítanak s hogy állításukat bizonyítsák, azokat a csinos szemfoltokat mutatták meg, melyek a hátpajzs felső részén találhatók s amelyeket tibeti betűknek tartanak. Kozákjainkat azzal az állítással ijesztették meg, hogy a teknősök reácsimpaszkodnak az ember húsára, s ha ezt megtették, lehetetlen többé rendes úton leszakítani róla. Ekkor csak az vezet sikerre, ha fehér tevét és fehér őzbakot hoznak elő, melyek rögtön bőgni kezdenek, amint a teknőst megpillantották. Ekkor a teknős elereszti áldozatát.” Az indiai lágyhéjú teknős ismertetésekor különben Boulenger is azt a véleményét fejezi ki, hogy a nagyobb példányok a fürdőzőkre veszedelmesek lehetnek, mert gonosz természetűek s bámulatosan ügyesek abban, hogy nyakukat minden irányban előre tudják vetni. Tekintettel arra, hogy az indiai teknősök páncélja 1.4 m hosszúságot is elérhet, ez az állítás egyáltalában nem túlzott.

Az ajakos teknősöket két csoportba oszthatjuk, a szerint, hogy vannak-e haspáncéljuk hátulsó részén nagy bőrleffentyűk, melyek a visszahúzott hátsó lábakat takarják és támasztják, vagy pedig nincsenek. Három nemnek van ilyen bőrfüggeléke.