2. rend: Kő- vagy Szirtkorallok (Madreporaria)


FEJEZETEK

Mindazok a különbségek, melyek a Kőkorállokat a tengeri rózsáktól megkülönböztetik, az előbbiek vázképződményétől származnak. Mielőtt azonban a váz kiképződnék, a fiatal kőkorall teljesen a tengeri rózsához hasonlít, ami mindjárt kiteszik, ha a kép hosszmetszetben látható korallpolypot összevetjük a képen szintén hosszmetszetben látható virágállat polypocskájával. A puha test alkatában egyenesen némi egyszerűségre is akadunk: pl. a garatrés csillós csatornái hiányzanak. A bélfodri szálak (acontiumok) számára a törzsön nem képződnek pányvavető pórusok; ezeket a csalántelepes szálakat tehát a kőkorall vagy csak a szájnyíláson keresztül dobja ki védekezése alkalmával, vagy pedig egyszerűen áttöri vele a szomszédos testfalat; ha a fonalak a tört résen át visszahúzódnak, a seb nemsokára behegged. Védő fegyverekül, rendszerint a hatos szám szerint, több körbe rendezett fogókarukat használják, melyek végükön, amint azt a Tubulárián és más hydroid polypocskán is láttuk, csalánozó szemölcsökkel vannak felszerelve. Ha az állat összehúzódik, a fogókarjait keztyűújj módjára betüremlíti, a szájkorong felett azonban a szomszédos testfal körizom segítségével, a tengeri rózsák esetéhez hasonlóan, összecsukható.

Heliactis bellis Ellis

Heliactis bellis Ellis

Virágállat hosszában fölmetszve vázlatosan. 1 = fogókarok, 2 = garatcső, 3 = bélsövény, 4 = bélfodorszálak.

Virágállat hosszában fölmetszve vázlatosan. 1 = fogókarok, 2 = garatcső, 3 = bélsövény, 4 = bélfodorszálak.

Egyes fajok, amint azt a Caryophyllia példája is mutatja, fogókarjaikat zsákmányfogásra használják, a táplálékot a szájkoronghoz juttatják s a garat vagy nyelőmozgással vagy pedig csillói csapkodásával nyeli el a falatot. Az állat összehúzódása alkalmával víz nyomul ki a testből, mely a hasznavehetetlen salakrészeket távolítja el a gyomorból. Az állatok egész testfelületükön csillós ruhával vannak bevonva s annak segítségével szerves törmelékrészekkel is táplálkoznak: a csillók ugyanis a szájkorongon a szájnyílás felé csapkodnak és abba vezetnek be mindent, ami a vízből alászitálva a karok közé esik. A fogókarok körzetén kívül eső csillók azonban a szájtól elfelé csapkodnak és ilyenképpen a törzsről minden fölös hulladékot letisztogatnak. Más szirtkorallok, mint pl. a Fungiák Duerden adatai szerint, csakis a vízben aláhulló finom eloszlású szerves részecskékkel táplálkoznak. Itt a polypocskák törzsére hulló szemecskék vékony összefüggő nyálkarétegbe ragadnak s a később keményebbé váló és rongyokra foszlányozódó nyálkával a testről lesodortatnak. A nyálka itt tehát egyrészt a bepiszkolódástól, másrészt azonban sérülésektől is védi a szervezetet. Ha azonban olyan részecskék hullanak a testre, melyből tápanyag vonható ki, akkor azt gazdagabb nyálka veszi körül, egyúttal megfordul a csillók csapkodása és a nyálkaáram minden táplálórészt a szájba hajt be. A bélben a búvárok ritkán találnak állati táplálékot, hanem rendszerint csak algatörmeléket. Az algák a test szöveteivel symbiontikus viszonyba is lépnek, mint ahogy azt fentebb már a tengeri rózsákkal, a Hydrozoonokkal és a Spongyákkal kapcsolatban is megbeszéltük. Némelyek felfogása szerint a korallium testében képződő színanyag talán szervetlen részek közvetlen asszimilálásra is képesítené a szirtkorallokat.

A tengeri rózsákhoz hasonlóan a kőkorallok is rendszerint kétivarúak és elevenszülők. Az ivadék csillós álcák képében rajzik ki s az árapály, valamint tengeráramlások útján jutnak messzi vidékre. A megtelepedési helyen pedig a sarjadzás vagy a hosszában oszlás útján űzött ivartalan szaporodás vezeti a fajt mérhetetlen felvirágzáshoz. Az ivartalanul keletkezett egyének rendszerint együttmaradnak és százakra vagy ezrekre rúgó egyedekből álló telepeket képeznek, melyek a meleg tengerekben hatalmas szirteket hoznak létre.

Vázaikat a többi virágállatok módjára építik fel. Már a tengeri rózsákkal kapcsolatban szó volt arról, hogy a talpi korong szarunemű hártyát képes leválasztani. Ennek megfelelőleg a fiatal kőkorall aragonit képében szénsavas mészből először csak egy tömör tagolatlan alapot termel. Később azonban a mésztalpra merőlegesen sugárirányban rendezett, középütt azonban össze nem érő léceket, lemezeket: az ú. n. sugárlapokat építi; kezdetben hat sugárlemez fejlődik, melyek közé később továbbiak iktatódnak, mindig hatos számban. Ezek a csillagban elhelyezett lemezecskék a testfalat alulról felfelé haladólag mindig maguk előtt tolják s egyúttal a test belsejébe nyúló redőzésre kényszerítik. Ezek az alulról benyomott redők az állat húsos bélsövényei között a bélfülkék közepének megfelelően képződnek. Nemsokára a sugárlemezkék külső széléhez közel körben futó mészsánc, az ú. n. fali lap kezd kiképződni. Mivel pedig ez a körfal sem a polypocska testének puha külső falában, hanem attól befelé fejlődik, ennek megfelelően is körredő nyomul be a bélüregbe, melyet így egy fallemezen belüli, illetőleg fallemezen kívüli térre különít. Mindezekhez a kőkorallium testében alapváznak nevezhető alkatrészekhez egyes fajokban különböző kiképződésben egyrészt ú. n. vázbordák csatlakoznak, melyek mintegy a sugárlemezek folytatásaiként a körfalon kívül képződnek, másrészt pedig központi oszlopocska: columella képződik, mely a mésztalp közepére merőlegesen áll; találunk ezenkívül függőleges gyámoszlopokat (pali), melyek a sugárlemezek belső szegélyek mellett képződnek és synaptikumokat, melyek a sugárlemezeket harántul kapcsolják össze s végezetül legkívül a testfal alaprészén egy külső körlemezt is, mellyel a bordák végei a testfal áttörése után összeforrnak. Ez az ilyenképpen ismertetett és bonyolódott összetételű váz újabb mészrétegek hozzáadása után alulról felfelé folytonosan képződik. Végül oly magassá lesz, hogy a körfal által jelképezett kehely igen méllyé válik az állat számára. Ilyenkor az állat talpi korongja többé vagy kevésbbé visszahúzódik a kehelyben s vagy a régi elsődleges mésztalpat vastagítja, vagy pediglen bizonyos távolságban s ilyenkor a növekedéssel kapcsolatosan ismételten megújítva harántlapot választ ki. Ilyenképpen a korallon egymásba tolódott kelyhek képződnek s a kehelyközi tér az egyes csoportokban igen különböző módon töltődik ki mésszel; az ú. n. perforált kőkorallokban pedig csatornák húzódnak emeletről emeletre.

Lássuk, miként szaporodnak a kőkorallok? Kettéhasadás alkalmával egyelőre csak a szájkorong válik ketté a hozzátartozó szájnyílással, garattal és a fogókarok koszorújával. Azután a polyp-felek testében továbbnövő körmészlap, továbbá a bélür belső terei is mindjobban és jobban elkülönödnek, holott a körmészlapon kívül fekvő területek összeköttetésben maradnak. A bélüregnek a körmészlaptól kifelé zárt üregei ilyenképpen a telepben állategyedről-állategyedre egymásba átterjednek, úgyhogy a többméteres átmérőjű mésztömegből álló óriás telepek élő polypok zárt lepedőjével vannak bevonva.

A polypocska-egyedeknek ez az élő, szerves összefüggése a telep életnyilvánulásaiban is meglátszik. Ha valamelyik polypocska-egyedet ingereljük, akkor az egész szomszédság összehúzódik és pedig mentül erősebb ingert alkalmazunk, annál nagyobb körre terjed az összehúzódás. Ha néhány egyedet szétroncsolunk, akkor a veszteség pótlásában sarjképző szövetnek nevelésével valamennyi szomszédos egyed résztvesz. A vizsgálatok még nem derítették ki, hogy a telep összefüggő kolonális idegrendszer felett rendelkezik-e vagy sem?

A telep, némely esetben, óriási méreteiről ítélve, rendkívül hosszú életűnek mondható. Gravier szerint némely faj élete több évszázadra terjed s a szaporodásról elmondottakból nyilván következik, hogy a telep megteremtő ősatyja is ott él a számtalan nemzedéket számláló utódok közepette, valahol, rendszerint a telep közepén, mindaddig amíg valami különleges szerencsétlenség az életét ki nem oltja.

A telep fejlesztésében fajról-fajra változó növekvési törvények uralkodnak: a telepnek vagy minden egyede ivartalanul szaporodik s így mindnyájan gyarapítják a telepet, vagy csak annak egyrésze. Némely fajok csak bimbózással, mások csak hosszában oszlással szaporodnak. A bimbók az anyaállatok megszabott helyén keletkeznek s viszont hosszanti oszlások esetében megszabott az a szög is, amellyel a két új egyed egymáshoz hajlik; mindezek a jelenségek pedig a telep növekedése folyamán törvényszerű telepformákhoz vezetnek.

Mindamellett ezek a növekvési törvények nem teljesen mérvadók arranézve, hogy minő végleges alakot ölt fajonként a kőkoráll-telep. A telepek ugyanis és pedig egyazon faj telepei kérget, félgömböt, poháralakot, durva vagy vékony ágakból összeálló cserjét, azután szabadon a vízbe benyúló lemezeket, vagy alaktalan tömegeket egyaránt formálhatnak s mindezek a telep felületének bordázottsága a kitöltő anyagok tömege által mindenütt az előfordulási hely által megszabott életkörülményektől befolyásoltan annyira helyről-helyre változnak, hogy ugyanazon faj vázképződéseiben is határtalan változékonyság uralkodik.

Jones 1907-ben a Cocos-Keeling nevű atollon 15 hónapon keresztül behatóan tanulmányozta, hogy a korállvázakon mennyiben állapítható meg a közvetlen környezetnek hatása. Megállapította azt, hogy a telep kiképződésében egyrészt örökölt tulajdonságok, másrészt pediglen az a törekvés érvényesül, hogy minden telep létrejötte helyétől (körgyűrűs korallsziget) a fény felé iparkodik nőni. Ez az utóbbi jelenség különösen az algákkal életközösségben levő telepekre nézve rendkívül fontos. Azokból a korálltelepekből, amelyek árnyékban hasadékok és törmelék alatt nőnek és szájnyílásukkal lefelé vannak fordulva, hiányoznak az algák. Ezenkívül az uralkodó vízáramok is befolyásolják a telep növekedését; a telepek ugyanis a vízáramot mentül nagyobb felülettel igyekeznek kihasználni s noha sérüléseknek így jobban ki vannak téve, mégis az áramba mintegy gátat építve, lapjukkal az áram irányára merőlegesen helyezkednek el, így oxygénben dús vízben fürödnek állandóan s táplálékot is igen nagy mennyiségben szerezhetnek. A koralltelep kiképződésében egyébként is egészen a telepedési hely megszabta körülményeknek következménye. Ugyanazon faj nagy mélységben megtelepedett egyénei egészen máskép festenek, mint hogyha sekély vízben a felülethez közel nőttek volna s viszont a sekélyvízi formák között különbséget hoz létre az, hogy a telepek vajjon csendes vízben vagy hullámtöréses helyen fejlődnek. Olyan életkörülmények között, melyek ezen két véglet közé esnek a mély és sekélyvízi s a csendes és a hullámtöréses hely alakjai között ú. n átmeneti vagy köztes alakok fejlődnek. Alkalmas helyen egy-egy fajra vonatkozólag hiánytalan átmeneti alakok képződnek ki a gömbölyded tömbök, a lepényszerű formák és a sziklák vízszintjében képződő lapos kérgek között, valamint másirányban a lagunák csenden vizének finom, törékeny ágakból képződő buja ágazatú bokrai, cserjéi között. Hogy ugyanazt a fajt a mélység felé követjük, a vékony ágak ritkásabban lépnek fel, kevésbbé elágazók s lazán állanak. E helyett azonban hosszúra nyúlnak, mert a magasra növésben a mély víz nem akadályozza, holott a víztükör közelében csak oldalágak képzésével terjeszkedhetnek.

A vízmennyiségnek, továbbá a vízmozgásnak befolyásán kívül az iszapnak és a homoknak is, mely a termőhelyen lerakódik, szintén nagy hatása van a koralltelep kiképződésére és így annak felületén kiképződött arculatára. Ahol az üledék nagymennyiségben képződik, ott koralltelepek egyáltalában nem találhatók. Ha pedig a körülmények úgy változnak, hogy valamely régebben telepes helyre utólag rendszeresen iszapot sodor a tenger, a polypocskák bele megtelik iszappal s a telep csakhamar elpusztul. Ha azonban az üledék csekély mélységben képződik, vagy csak időközönként jelentkezik, akkor a telepnek ideje van, hogy vagy védekezzék az ártalom ellen, vagy pediglen időközben megfelelőleg átalakuljon. Ilyenkor különösen a vázkehely az, amely minden faji állandósága és bélyegértéke ellenére is alkalmazkodik. A legegyszerűbb esetben a kehely megkisebbedik, hogy ezáltal a polypocskát terhelő szennytömeg kicsinyre zsugorodjék, vagy pediglen gyorsan nő s így az általános szint felé hirtelen magasra emelkedik. Ugyanakkor a kelyhek közé eső felületek bordázata nagyobbá válik, hogy azokat a szilárd részecskéket, melyek a telepre hullanának, ilyenképpen távoltartsák. Ilyenkor a telep növekedési formája közben azáltal is megváltozhatik, mert a legmagasabbra nőtt polypocskák elpusztulnak s így a telep általán mind laposabbá és laposabbá válik. Megtörténik az is, hogy a szenny hatása alatt a telep egyes körzetei teljesen kipusztulnak s így az életben maradt rész a telep felületét nem képzi egyenletesen tovább, hanem csodaszép szabálytalanságok jelentkeznek, noha ugyanazon állatfaj a tiszta vízben szabályos és szabott növekvési formát mutat.

A telepek szabott formáját a növényzet is megmásíthatja. A vízi moszatok maguk között visszatartják az iszapot s ezáltal módot nyújtanak arra, hogy az a fenéken felhalmozódjék. Közvetlen halált okoznak gombák és algák is, melyek a telepeket megtámadják s némely tengerpartot nagy kiterjedésben pusztává tesznek. Nagy változásokat hoznak létre azok az állatok is, melyek mészsziklákat szoktak megfúrni. A csőférgek csövecskéit, melyeket a férgek a telep külső felületére építenek, a korallok körülnövik és a vázak felületén ilyenképpen különleges daganatok képződnek, melyek végén azonban a befalazott féreg a rést mindig fenntartja. Apró rákok az elágazó koloniákon mindenféle korallgubacsokat hoznak létre. A rákocskák rátelepszenek a korall ágbogra, a telep körülnövi azokat, az a rés azonban, amelyen keresztül maguk számára lélekző vizet és táplálékot örvénylítenek, mindig szabad marad.

Mindezek az okok és körülmények hozzájárulnak ahhoz, hogy a koralloknak állatrendszertani megismerése rendkívül nehéz feladattá váljék. Nagy bajt okoz az is, hogy a régi búvárok első leírásaik alkalmával csak a vázrendszert vették figyelembe s a tudományos gyüjteményeikben azokat őrizték meg. Ma, miután az új tanulmányok alapján a vázak nagy változékonysága nyilvánvalóvá válott, ezek a mintapéldák teljesen értéktelenekké váltak.

A szín se vezeti nyomra a szisztematika búvárát, mert ugyanazon telepben, ha az kisebb, ugyanazon színű, vagy legalább is színárnyalatú egyének élnek ugyan együtt, de már az óriás méretű telepek magasabban fekvő szintjei is egészen máskép vannak színezve, mint a mélyenfekvő, esetleg állandóan árnyékban álló részek.