Megszülettem. Tudom, nem nagy érdem,
De rossz helyre jöttem, azt hiszem.
Azt mondták, hogy ez a föld az éden,
Hogy elhittem, hát úgy kell nékem.
Tengernyi vér, meg derékba tört álmok,
A bárányokra a farkas vigyáz.
Mindig az a nyerő, aki álnok,
És a gyűlölet héjaként vadász.
A történelmet csizmatalpak írják,
Nem a keresztényi szeretet.
A népeket leverik, mint a szilvát,
Mindenre elszánt, gyakorlott kezek.
Az erősebb tiporja a gyengét,
semmi részvét, semmi szánalom,
de hiába kérnék az Úr kegyelmét,
a gyengéknek itt nem jár oltalom.
Az ember pedig mélyen megalázva,
kiutat sehogy sem talál.
Az út végén végtelen magányban
várja őt a méltatlan halál.
Kitekintve a csillagvilágba?
A teremtés vagy a pusztítás nagyobb?
A messzeségben égnek, mint a fáklya,
Az egymásba rohanó galaxisok.
Milliárdnyi elfecsérelt élet,
a por beissza a kiontott vért,
de milyen erő, milyen eszme végett,
és ki fog számot adni mindezért?
Póker arccal szemlélődik Isten,
távolságtartó, diszkrét ködön át,
mintha végképp mindegy volna minden,
nézi teremtett bolhacirkuszát.