Önéletrajz

Dr Rácz J. Zoltán vagyok. Szeretnék néhány szóban bemutatkozni, hogy jobban megismerjenek. Hogyan is kezdjek hozzá?!

Régen, amikor ezt még megtehettem, szívesen kószáltam erdőkben. Áhítattal léptem be a természet eleven templomába, ahol ünnepi csend fogadott. A fákat néma óriásoknak, idősebb testvéreimnek gondoltam, akik bölcsebbek, türelmesebbek nálunk. Utazniuk sem kell, mégis mindent tudnak, mindent látnak, hallanak és értenek.

___Az erdők szeretetét bizonyára apámtól kaptam örökül, aki a szó legnemesebb értelmében erdész volt. Hányatott életünk során gyakran laktam erdész-lakban, az erdők közepén. Ott is születtem 1940-ben a Ráckeve melletti silingi erdész-lakban.

Aztán az '50-es évek forgószele következtében alkalmam volt megismerni a tolnai, a somogyi erdőket, Gemenctől a Somogy-megyei Baláta tóig. Ma is Tolnában, és Somogyban érzem magam igazán otthon, pedig már több évtizede elkerültem onnan.

___Sorsomat már kisgyermekkoromban egy betegség pecsételte meg, amely látásom jórészét felfalta. Erdész tehát nem lehettem, ezzel ki is estem apám családjának kegyeiből. Na, - bármilyen furcsán is hangzik – de én szerettem tanulni. A gimnáziumot Csurgón 1960-ban fejeztem be nagyon szép eredménnyel.

Tanulmányaimat a Pécsi Tudományegyetem Állam és Jogtudományi Karán folytattam, ahol '66-ban végeztem. Pécsett ismertem meg első feleségemet Máriát is, aki nyelvszakos tanár volt.

___A '60-as évek közepe rendkívül mozgalmas időszaka volt a hazai közéletnek. Ez volt az az időszak, amikor már lehetett, de mégsem, elindult a párt húzd meg - erezd meg játéka. Jómagam, diplomával a zsebemben önbizalommal a tarsolyomban, vágtam neki az Életnek, de látássérültként jó állásra nem számíthattam! Telefonkezelő, kultúrház igazgató, és az aszódi tanács főelőadója voltam.

Egyre inkább érdekelni kezdett a szobrászat. Képzeletemet rabul ejtették a kövek, a föld néma tanúi. Amik, vagy akik már akkor is itt voltak, amikor csak a szél kavart port a földön, és továbbra is maradnak, hogy tanúskodjanak rólunk.

___„Látássérült szobrász?” – horkantak fel felebarátaim, és főleg feleellenségeim. Én pedig – velük mit sem törődve - a '90-es évektől kiállíthattam Párizsban, New-Yorkban, Wiener Naustadtban, Ludwigsburgban, Moszkvában, Stockholmban, és persze idehaza minden jelentősebb kastélyban és városban.

___Első feleségemmel, Máriával, 1994-ben létre hoztuk a Nyitott Kapu Alapítványt, amely elsősorban a ma fogyatékosnak mondott, de valójában nagyszerű képzőművészek számára rendez kiállításokat idehaza és külföldön. Ma már túl vagyunk a 82. kiállításunkon és a 700 ezredik látogatón!

De nem lennék az, aki vagyok, ha megmaradtam volna a szobrászatnál! Egyre inkább érdekelt az írás és a zene. Verseim már korábban is jelentek meg itt-ott, pl. a Kortárs 1970-es évfolyamában Simon Pista bácsi jóvoltából, de szegény többé nem mert verset lehozni tőlem, mert a versem utolsó négy sora fennakadt a cenzor torkán, amely imígyen szólott:

Négy lépés előre, négy lépés hátra

Számomra ennyi a végtelen,

Négy lépés előre, négy lépés hátra,

Sírhelynek elég, de élni nem!

Ezt követően rendesen ki lettem oktatva! Szerencsémre a '90-es évektől már több kötetem is megjelent.

Ami pedig a zenét illeti, már kisgyermek koromban kitűnt, hogy nagyon szép hangom van. Ezt aztán a középiskolában kamatoztattam is. Érettségi után nagy levegőt vettem és megpróbálkoztam a konzervatóriummal. A felvételin – állítólag – nagyon szépen énekeltem, de sajnálattal közölték velem: „ Mivel, az elvtárs nem lát, így sajnos nem tudunk mit kezdeni magával!” Én addig naivul azt hittem, hogy az énekléshez elég a hang is! Tévedtem.

___Ma nagypapaként élem csendes napjaimat. Első feleségemet eltemettem, nehéz évek következtek. A gyermekeim ellenem fordultak, mert kimondatlanul és kimondva engem okoltak azért, amiért Máriát a szörnyű kór legyőzte.

Aztán újabb fordulat következett az életemben. Megismerkedtem Magdolnával, ő lett a második feleségem. Azóta hátunkon visszük az Alapítványt, pályázatokat írunk és igyekszünk az egyre körmönfontabb feltételeknek is megfelelni.

Azt minden esetre megtanultam, hogy ahhoz, hogy az ember – a környülállásokat – elviselje, képessé kell válnia ahhoz, hogy önmagát kívülről szemlélje. Észre kell vennie a dolgok színét és visszáját, olykor a helyzet abszurditását. „Ha önmagadon is képes vagy nevetni, akkor már nagy baj nem érhet!” – mondta az apám.

Ma úgy érzem magam, mint egy matuzsálemi öreg fa, aki mindent hall, mindent lát, mindent megért és mindent megbocsát.

Dr Rácz J. Zoltán

a Magyar Kultúra Lovagja