Katalin (Catherina) a catha, azaz ‚egyetemes’ és a ‚romlás’ (ruina) szavakból származik, s annyit tesz, mint ‚egyetemes romlás’, mert egyetemesen lerombolta az ördög összes építményét. Összerombolta a gőg építményét a benne élő alázat által; a testi vágyét megőrzött szüzessége által; a földi mohóságét a földi dolgok megvetése által. Vagy a Katalin annyi, mint ‚láncocska’ (catenula), mert jócselekedetekből láncot kovácsolt, melyen fölhágott az égbe. Ennek a láncnak vagy létrának négy foka volt: a cselekvés ártatlansága, a szív tisztasága, a hiú világ megvetése és az igazság szólása. Ezt a sorrendet a próféta állítja fel, mondván: „Ki mégyen fel az Úr hegyére, avagy ki áll az ő szent helyén?” És így felel: „Az ártatlan kezű és a tiszta szívű, ki magát hiúságra nem adja, sem álnoksággal nem esküdött felebarátjának” (Zsolt 23,3–4).
Katalin, Costus király leánya, tudós volt a szabad művészetek minden ágában. Maxentius császár mindenkit, gazdagot és szegényt Alexandriába hívatott, hogy áldozzanak a bálványisteneknek, s hogy az áldozatokat megtagadó keresztényeket megbüntesse. Katalin tizennyolc éves volt, és árván élt kincsekkel és szolgákkal zsúfolt palotájában. Állatok bőgését és énekesek zengő hangját hallva hírnököt szalajtott, hogy járjon utána, mi folyik a városban. Amikor megtudta, néhány emberét maga mellé vette, és magát a kereszt jelével megerősítve odasietett, s látta, hogy keresztényeket vezetnek áldozni, akik a haláltól való félelmükben adták meg magukat.
Ekkor fájdalomtól megsebzett szívvel, bátran a császárhoz fordult és így szólt: „Mind méltóságod, mind a józanész arra intene, ó, császár, hogy előtted méltóképpen tisztelegjek, ha a mennyek Teremtőjét elismernéd, s lelkedet az istenektől elfordítanád.” A templom kapuja előtt állva hosszan vitatkozott a császárral különböző szillogisztikus érvekkel allegorikusan, metaforikusan, dialektikusan és misztikusan. Ezután köznapi beszédre váltva így szólt: „Ezeket, mint bölcsnek mondottam néked. Most mondd meg, miért gyűjtötted össze értelmetlenül ezt a tömeget, hogy a bálványok balgaságát imádják! Ezt a templomot csodálod, melyet mesteremberek keze készített, csodálod az értékes díszítményeket, melyeket, mint egy porszemet, a szél bármikor elsöpörhet? Az eget csodáld inkább s a földet, a tengert, s mindazt, ami bennük van! Az ég ékességeit csodáld, a napot, a holdat és a csillagokat, csodáld engedelmességüket, hogy a világ kezdetétől annak végezetéig éjjel-nappal nyugat felé igyekeznek, majd keletről visszatérnek, fáradhatatlanul. És amikor látod, keresd és ismerd meg, hogy ki hatalmasabb náluk. Amikor pedig kegyelméből őt magát megismerted, és megértetted, hogy hozzá hasonlót nem találhatsz, őt imádd és őt dicsőítsd, mert ő az istenek Istene és az uralkodók Ura!” (MTörv 10,17). Amikor pedig a Fiú megtestesülését fejtegette nagy bölcsességgel, a meghökkent császár nem tudott mit mondani. Végül felocsúdva így szólt: „Engedd, ó, asszony, engedd, hogy befejezzük az áldozatot, azután válaszolni fogunk neked.”
Lenyűgözve Katalin eszétől és szépségétől, megparancsolta, hogy vezessék a palotába, és ott gondosan őrizzék. Valóban gyönyörű volt; aki csak látta e hihetetlen szépséget, csodálta és megkedvelte.
A császár a palotába megérkezve így szólt Katalinhoz: „Hallottuk ékesszólásodat, megcsodáltuk bölcsességedet, de mivel elfoglalt az isteneknek bemutatott áldozat, nem értettünk meg mindent teljesen. Most először származásod felől érdeklődünk.” Szent Katalin erre így válaszolt: „Írva van:
|
Mégis megvallom származásom, nem dicsekvésből, hanem alázatból. Katalin vagyok, Costus király egyetlen leánya. Ámbár bíborban születtem, s a szabad tudományokban nem kis jártasságra, tettem szert, ezeket mégis teljességgel megvetve az Úr Jézus Krisztushoz menekültem. Azok az istenek viszont, akiket te tisztelsz, sem számomra, sem mások számára menedéket nem nyújthatnak. Ó, milyen szerencsétlenek is azok, akik olyan isteneket tisztelnek, akik szükségben nem állanak a bajbajutott mellé, a csapások közepette nem sietnek segítségére, s a vészben nem védelmezik meg.”
Így a király: „Ha úgy van, amint mondod, az egész világ tévelyeg, egyedül te szólsz igazat. Minden igazságot két vagy három tanúnak meg kell erősítenie; ha angyal lennél, vagy más égi erő, akkor sem hinne neked senki, nemhogy egy törékeny asszonynak.” Katalin így válaszolt: „Könyörgök, császár, ne hagyd, hogy győzzön rajtad a harag, s bölcs lelkeden eluralkodjék a zűrzavar. A költő is azt mondta: »Téged, ha lelked ural, uralkodó vagy, de ha tested, te csak annak szolgája.«” A király erre: „Úgy látom, veszedelmes ravaszsággal próbálsz minket tőrbe csalni, miközben filozófusok példáit idézve csűröd-csavarod a szót.”
Látva a császár, hogy Katalin bölcsessége ellenállhatatlan, titkos levélben megparancsolta, hogy minden grammatikus és rétor az alexandriai prétóriumba siessen, s nagy jutalmat kapnak, ha a szónokló szüzet legyőzik érveikkel. Ötven szónokot gyűjtöttek össze különböző provinciákból, akik az összes evilági tudományban felülmúltak minden halandót. Amikor megkérdezték, hogy miért hívatták őket olyan messzi vidékekről, a császár ezt válaszolta nekik: „Van nálunk egy bizonyos hajadon, akinek éles eszét, bölcsességét senkiéhez nem lehet mérni. Minden bölcset megcáfol és minden istenünket démonnak tart. Ha legyőzitek, nagy tisztelettel övezve térhettek haza.” Erre az egyik méltatlankodva, bosszús hangon válaszolt; „Ó, micsoda császárhoz illő körültekintés, mely egy leánnyal való hitvány vita miatt a legtávolabbi vidékekről idehívta a világ bölcseit, mikor azt bármelyik kis tanítványunk könnyedén elhallgattathatná.” Akkor a király így szólt: „Kínzással is kényszeríthettem volna az áldozatra, vagy büntetésből halálra kínoztathattam volna, de helyesebbnek ítéltem, hogy érveitekkel győzzétek meg.” Azok azt felelték: „Vezessék elénk a leányzót, hogy saját vakmerőségén megdöbbenve bevallja, soha bölcseket nem látott!”
Amikor a szűz meghallotta a rá váró küzdelmet, az Úrnak ajánlotta magát. És íme, az Úr angyala megállott előtte, biztatta őt, hogy tartson ki. Megígérte, nemhogy legyőzni nem fogják, de megtérítésükkel ő maga készíti elő számukra a vértanúság pálmáját. Midőn a bölcsek elé vezették, azt mondta a császárnak: „Micsoda igazság az, hogy egyetlen leánnyal ötven szónokot állítasz szembe, akiknek a győzelemért nagy fizetséget ígértél, míg engem a jutalom reménye nélkül kényszerítesz küzdelemre? Mégis lesz jutalmam: az Úr Jézus Krisztus, aki reménység és korona azok számára, akik érte harcolnak!”
A szónokok lehetetlennek tartották, hogy az Isten emberré vált és szenvedett, mire a szűz bebizonyította, miszerint ezt a pogányok megjövendölték. Plato azt állítja, hogy az Isten teljes kör alakú és görbült. A Szibilla pedig azt mondja:
|
A szűz bölcsen vitatkozott a szónokokkal, s nyílt érvekkel megcáfolta őket, azok pedig meghökkenve nem tudtak mit felelni, és hallgatásba merültek. Erre a császár éktelen haragra gerjedt, és szidalmazni kezdte őket, amiért egy leánytól ily csúfosan hagyták magukat legyőzni. Akkor az egyik, a többiek mestere így szólt: „Tudod, császár, hogy előttünk még nem állt ember, akit azonnal le ne győztünk volna, de ez a leány, akiből Isten Lelke szól, olyan csodálatot keltett bennünk, hogy sem nem tudunk, sem nem merünk akár egyetlen szót is szólni Krisztus ellen. Ezért, császár, őszintén bevalljuk, hogy ha nem tudsz meggyőzőbb érveket felhozni az istenek mellett, akiket eddig tiszteltünk, mindnyájan Krisztus hitére térünk.”
Hallva ezt a zsarnok még nagyobb haragra gyúlva megparancsolta, hogy a város közepén égessék meg őket. A szűz pedig megerősítette és állhatatossá tette a bölcseket a vértanúság vállalásában, s buzgón tanította őket a szent hitre. Amikor azon bánkódtak, hogy keresztség nélkül kell meghalniuk, a szűz így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Kiontott véretek keresztség és korona lesz számotokra.” Miután megerősítették magukat a kereszt jelével, a lángok közé taszították őket. Lelküket úgy adták vissza az Úrnak, hogy hajuk és ruhájuk meg sem pörkölődött.
Miután a keresztények eltemették őket, az uralkodó így szólt a szűzhöz: „Ó, nemes szűz, gondolj ifjúságodra! A királyné után második hely illetne palotámban, a város közepén szobrod állna, s mindenki istenként imádna.” A szűz erre azt válaszolta; „Ne beszélj ilyeneket, hisz bűn még csak gondolni is erre! Én Krisztus jegyese vagyok, ő az én dicsőségem, ő a szerelmem, ő az én kedves gyönyörűségem. Az ő szerelmétől sem csábítás, sem megkínzatás nem tud eltántorítani.” Erre a császár haragra gerjedve megparancsolta, hogy vetkőztessék le és ólmos korbáccsal verjék meg, majd vessék sötét börtönbe és tizenkét napig éheztessék.
A királyt ekkor valami sürgős ügy birodalma határain kívülre szólította. A királyné, aki égő szeretetre gyúlt Katalin iránt, a hadsereg fejével, Porphyriusszal együtt az éjszaka kellős közepén a szűz börtönébe sietett. Amikor a királyné belépett, látta, hogy a cellát mondhatatlan fényesség tölti be, és a szűz sebeit angyalok kenegetik. A szűz ekkor az örök boldogságról kezdett prédikálni, s megtérítvén őt, megjövendölte neki, hogy elnyeri a vértanúság koronáját. Így beszélgettek késő éjszakáig. Porphyrius hallotta mindezt, s a szűz lábaihoz borult, majd kétszáz vitézével együtt fölvette Krisztus hitét. Mivel a zsarnok megparancsolta, hogy tizenkét napon át ne adjanak neki ételt, Krisztus ezekben a napokban egy fehér galambot küldött hozzá, aki mennyei eledellel táplálta. Végül angyalok és szüzek kíséretében megjelent előtte maga az Úr, mondván: „Leányom, ismerd meg Teremtődet, akinek nevéért olyan nehéz küzdelmet vállaltál! Tarts ki, melletted vagyok!”
A császár visszatérve megparancsolta, hogy Katalint vezessék elébe. Látva kitűnő egészségét, amit a hosszú éhezésnek meg kellett volna törnie, azt gondolta, hogy valaki ennie adott a börtönben. Haragjában megparancsolta, hogy kínozzák meg az őröket. Mire Katalin azt mondta: „Én embertől nem kaptam eledelt, Krisztus táplált angyalai által.” Azt mondta erre a császár: „Fontold meg elmédben, amit mondok, s ne válaszolj elhamarkodottan! Nem rabszolgát akarunk csinálni belőled, hanem hatalmas királynét, akinek fényes dicsőségben lesz része birodalmunkban.” A szűz így válaszolt: „Figyelj, kérlek, te is, és te magad dönts igaz ítélettel, hogy kit kell inkább választanom. Vajon azt-e, ki mindenható, örök, dicsőséges és szépséges, vagy azt, aki halandó, nemtelen és rút?” Akkor a császár nagy haraggal szólt: „Két dolog közt választhatsz: vagy áldozol, hogy életben maradj, vagy válogatott kínzásoknak nézel elébe, hogy elpusztulj!” Ő pedig így válaszolt: „Teljesen mindegy, hogy milyen kínzást eszelsz ki, mert testemet és véremet Krisztusért akarom áldozni, ahogy ő is feláldozta magát énérettem. Ő az én istenem, szerelmem, pásztorom és egyetlen jegyesem.”
Ekkor egy prefektus az őrjöngő királynak azt tanácsolta, hogy három napon belül készíttessen négy darab, vasfűrészekkel és hegyes szögekkel körültűzdelt kereket, hogy azok a legszörnyűbb kínok közt szaggassák szét a szüzet, s hogy elrettentse a többi keresztényt e példás büntetés. Megparancsolták, hogy két kereket az egyik irányba, a másik kettőt pedig az ellenkező irányba forgassanak, úgy, hogy ezek alulról szaggassák a testét, amazok meg felülről tépjék. Akkor a szent szűz kérte az Urat, hogy nevének dicséretére és a körülállók megtérítésére törje össze e szörnyű szerszámot. És íme, az Úr angyala olyan erővel zúzta össze a malmot, hogy szétrepülő darabjai négyezer pogányt öltek meg.
A királyné pedig, aki felülről nézte mindezt, s eddig rejtőzködött, most lesietve keményen szidalmazni kezdte a császárt kegyetlenségéért. A király pedig haragra gerjedt; s amikor a királyné megtagadta, hogy a bálványoknak áldozzék, megparancsolta, hogy mellét vágják le, majd vegyék fejét. Mikor a vértanúságra vezették, kérte Katalint, hogy imádkozzék érette az Úrhoz. Katalin így szólt: „Ne félj semmit, királyné, Isten szeretett gyermeke, átmeneti királyságod örök királysággá változik e napon, s halandó férj helyett örök urat kapsz.” Ekkor a királyné bizonyságot téve állhatatosságáról, biztatta hóhérait, hogy ne késlekedjenek végrehajtani a parancsot. Azok pedig a városon kívülre vezették, vaskésekkel elmetélték a mellét, majd lefejezték. Porphyrius megszerezte és eltemette a testét.
Másnap, amikor keresni kezdték a királyné tetemét, s a császár többeket elővezettetett ez ügyben, hogy kivégezzék őket, Porphyrius előlépett és így kiáltott: „Én vagyok az, aki Krisztus szolgálóleányát eltemettem, és én magam is fölvettem Krisztus hitét.” Ekkor Maxentius eszeveszetten ordítozni kezdett: „Én szerencsétlen – kiáltotta –, mindenkinél szánalmasabb, lám, Porphyriust is rászedték, lelkem egyetlen támaszát, egyetlen vigaszomat minden bajomban!” Amikor katonáihoz fordult, azok tüstént megvallották neki: „Mi is keresztények vagyunk, s készen állunk a halálra.” Akkor a császár a haragtól megrészegülve elrendelte, hogy Porphyriusszal együtt mindnyájuknak fejét vegyék, s testüket vessék a kutyák elé.
Azután Katalint magához hívatva így szólt: „Ámbár boszorkányos mesterkedéseddel megöletted a királynét, ha észhez térsz, még az első asszony lehetsz a palotámban. Ma tehát vagy áldozol az isteneknek, vagy fejedet veszted.” Katalin felelt: „Tedd meg, amit kiterveltél, s látni fogod, kész vagyok minden szenvedésre.” Kimondva rá a halálos ítéletet a császár megparancsolta, hogy fejezzék le. Amikor a vesztőhelyre vezették, felemelte szemét az égre, imádkozni kezdett, mondván: „Ó, hívők reménysége és üdve, ó, szüzek ékessége és dicsősége, Jézusom, jó király, esedezem hozzád, hogy ha valaki megemlékezik szenvedésemről a végóráján, vagy bánni szükségében engem hív, kegyesen hallgasd meg, és teljesítsd kérését!” Ekkor szózat hallatszott: „Jöjj, kedvesem, jegyesem, íme az ég kapuja nyitva áll előtted. És megígérem, hogy azoknak, akik halálodról buzgó lélekkel megemlékeznek, a kért segítséget megadom a mennyekből.”
Amikor lefejezték, testéből vér helyett tej buzogott. Az angyalok pedig felemelték a testét arról a helyről, és a Sinai hegyre vitték, több mint húsznapi járásra, és ott kegyelettel eltemették. Csontjaiból szüntelen olaj csorog, amely minden nyomorék tagot meggyógyít. Katalin Maxentius vagy Maximinus császár alatt szenvedett vértanúságot, aki az Úr 310. esztendeje táján kezdett uralkodni. Arról, hogy Maxentius ezért s egyéb elkövetett gazságaiért hogyan bűnhődött, a Szent Kereszt megtalálásának ünnepén olvashatunk.*
Mondják, hogy egy roueni szerzetes a Sinai hegyhez zarándokolt, s ott hét évig buzgón szolgált Szent Katalinnak. Állhatatosan könyörgött, hogy méltó legyen a szent testének egy darabkáját megkapni. Egyszer csak a kézről levált az egyik ujjperc. A szerzetes Isten ajándékaként fogadta, és magával vitte kolostorába.
Azt is beszélik, hogy valaki buzgón fohászkodott Katalinhoz, s gyakran kérte segítségét, idő multával azonban elhanyagolta. El is vesztette buzgóságát, s nem fohászkodott többé a szenthez. Egy napon, amikor imádkozott, szüzek egy csoportját látta elvonulni maga előtt, de volt köztük egy, aki mindnyájukat fölülmúlta szépségével. Amikor feléje közeledtek, eltakarta arcát és lefátyolozva lépett el előtte. Ragyogó szépségétől teljesen lenyűgözve megkérdezte, hogy ki volt. Egyikük azt felelte: „Szent Katalin, akit egykor ismertél, most pedig, mivel szemlátomást elfelejtetted, fátyollal vonult el előtted, mint egy ismeretlen.”
Fontos megjegyeznünk, hogy Katalin öt dologban tűnik különösen csodálatra méltónak: a bölcsességben, az ékesszólásban, az állhatatosságban, a szűzi tisztaságban és a kiváltságos méltóságban.
Csodálatra méltó volt a bölcsességben, minthogy a filozófia teljességét bírta. A filozófia, illetve a bölcsesség elméleti, gyakorlati és logikai részekre osztható. Az elméleti filozófia egyesek szerint megint csak három ágra bomlik: intellektuális, természeti és matematikai területekre. Katalinban megvolt az intellektuális bölcsesség az isteni dolgok ismerete által; ezt főként a rétorokkal szemben használta föl, akiknek bebizonyította, hogy egyetlen igaz Isten van, s meggyőzte őket, hogy az összes többi isten hamis. Megvolt benne a természeti bölcsesség minden alacsonyabb rangú dolog ismerete által; ezt elsősorban a császárral való vitájában használta föl, amint ezt fentebb láttuk. A matematikai bölcsesség is megvolt benne a földi dolgok megvetése által. Ez a tudomány ugyanis Boethius szerint az anyag nélküli formán elmélkedik elvontan. Katalinban ez is megvolt, amikor lelkét minden anyagi dolog szeretetétől elfordította. Bizonyította ezt, amikor a szárinazása felől érdeklődő császárnak így válaszolt: „Katalin vagyok, Costus király egyetlen leánya. Ámbár bíborban születtem stb.” De még inkább használta a bölcsesség ezen fajtáját, amikor a királynét a világ megvetésére, önmaga lenézésére és az örök Ország utáni vágyakozásra lelkesítette.
A gyakorlati filozófia ismét három részre oszlik: etikai, gazdasági és közügyi, illetve politikai ágakra. Az első az erkölcsök, elsajátítására tanít, s arra, hogyan kell az embernek magát erényekkel felékesíteni. Ez minden emberre vonatkozik. A második a család helyes irányítására tanít, és a családfőre vonatkozik. A harmadik a városok, népek, államok helyes vezetésére tanít, s a városok vezetőire vonatkozik. Szent Katalinban megvolt ez a hármas tudomány is. Az első abban nyilvánult meg, hogy egészen az erkölcsi tisztaság szerint viselkedett. A második abban, hogy nagy családját dicséretre méltóan irányította. A harmadik abban, hogy a császárt bölcsen oktatta.
A logika szintén három részre osztható: a bizonyító, a meggyőző és a szofisztikus logikára. Az első rész a filozófusokat illeti, a második a rétorokat és a dialektikusokat, a harmadik a szofistákat. E hármas tudománnyal rendelkezett Katalin, amikor azt olvassuk róla, hogy hosszan vitatkozott a császárral különböző szillogisztikus érvekkel allegorikusan, metaforikusan, dialektikusan és misztikusan.
Csodálatra méltó volt az ékesszólásban; kitűnő elokvenciája prédikációiban kapott teret. Igen világosan fejezte ki magát érveléseiben, ami abból is kitűnik, amikor a császárnak azt mondta: „Ezt a templomot csodálod, melyet mesteremberek keze készített?” Édesen zengő szavával megnyerte azokat, akikhez szólt, mint Porphyriust és a királynét, akiket ékesszólásának bájával nyert meg a hit számára. Igen hathatós volt a meggyőzésben, amint ez kiderült a rétorokkal kapcsolatban, akik fölött megsemmisítő győzelmet aratott.
Csodálatos volt az állhatatosságban, ahogy kitartott a fenyegetések közepette, s megvetette azokat. A fenyegetőző császárnak így felelt: „Teljesen mindegy, hogy milyen kínzást eszelsz ki, mert testemet és véremet Krisztusén akarom áldozni.” Ugyanígy: „Tedd meg, amit kiterveltél, s látni fogod, kész vagyok minden szenvedésre.” Másodszor az ígért javak elutasításában; amikor a császár felajánlotta neki, hogy az udvarában második személy lesz, azt felelte neki: „Ne beszélj ilyeneket, hisz bűn még csak gondolni is erre!” Harmadszor állhatatos maradt a kínzások során, s diadalmaskodott rajtuk, amikor börtönbe vetették vagy a kerékre rakták.
Állhatatos volt szűzi tisztaságának megőrzésében; megóvta tisztaságát a fenyegető veszélyek közepette. Öt veszély fenyegeti a tisztaságot: az elkényeztető bőség, a csábító alkalom, a zabolátlan ifjúság, a féktelen szabadság és az ingerlő szépség. Mindezek között Katalin megtartotta tisztaságát. Nagy bőségben élt, mivel igen gazdag szülőktől származott. Alkalma is lett volna, mivel ő volt az úrnő, s egész nap szolgái közt forgolódott. Ifjú volt és szabad, minthogy egyedül élt a palotában. E négy dologra vonatkozik fentebb: „Katalin tizennyolc éves volt, és árván élt kincsekkel és szolgákkal zsúfolt palotájában.” Szép is volt, amint olvassuk: „Valóban gyönyörű volt: aki csak látta e hihetetlen szépséget, csodálta és megkedvelte.”
Kitűnt kiváltságos méltóságában is. Különleges kiváltságokban részesültek ugyanis egynémely szentek, midőn elhunytak. Ilyenek például: Krisztus látogatása Szent János evangélistánál, az olaj kiáradása Szent Miklósnál, a tejcsoda Szent Pálnál, a sír elkészítése Szent Kelemennél, vagy hogy mikor Szent Margit imádkozott azokért, akik emlékét tisztelték, kérésük meghallgatásra talált. Mindezek együttesen megvoltak Szent Katalinnál, amint az legendájából kitűnik.
Az egyetlen vitás pont egyesek szerint az, hogy Maxentius vagy Maximinus végeztette-e ki. Ekkoriban ugyanis hárman irányították a birodalmat: Constantinus, aki atyját követte a trónon, Maxennus, Maximianus fia, akit Rómában a prétoriánusok kiáltottak ki császárrá, és Maximinus, aki a keleti részeket uralta. A krónikák szerint Maxentius Rómában, Maximinus Keleten gyakorolta a zsarnokságot a keresztényekkel szemben. Egyesek szerint úgy tűnik tehát, hogy másolási hiba folytán került Maxentius neve Maximinusé helyére.
fordította: Madas Edit