11. A zárak atyja
 A lakatosmesterség

S hogy milyenek lehettek a görög zárak, arra idézzük az Odüsszeiá-ból azt a részt, amikor Pénelopé Odüsszeusz íjáért ment:

A zár használatához azonban nemcsak a vasművesség kifejlődése kellett. A nomádságnak – így eleinknek – nem volt szüksége zárra. Csak a letelepülés után, a végleges lakás – a ház, a vár –, majd pedig a bútorok használatakor érkezett el a zár ideje. Korábban a retesz védett – előbb fából, majd fémből –, és csak aztán védett a lakat.

E szavunk ófrancia eredetű, vallonföldi – mint a kilincs szavunk is –, így feltehető, hogy franciák révén került hozzánk ez a tulajdonvédő eszköz, esetleg készítésnek tudománya is. A kezdeti időkben nálunk is a kovácsok sajátja ez.

Hogy a lakatosok mikor különültek el tőlük, pontosan nem tudjuk, de az bizonyos, hogy magyarul e mesterségnevet először 1424-ből ismerjük, mégpedig Lakatgyártó Imre személyében. Valószínű, hogy az előző század vége felé oszthatták szét a munkát egymás között.

Erre az időre a zárkészítés technikája jelentősen kifejlődött. Már alkalmazták a forrasztás-t, mikor is a vasat alacsonyabb hőfokon olvadó fémmel – rézzel, ónnal – dolgozták össze. A zármechanizmusra is többféle fogást ismertek.

1461-ben pedig – a fejlődés jele ez – a lakatosoknak már céhük van: a kassaiaknál. Igaz, hogy még közös a sarkantyúsokkal, páncélgyártókkal és a csiszárokkal. A mesterremekről céhlevelük a következőket írja:

„Minden lakatos készítsen először egy alkalmatos, jól záró lakatot, hat pánttal, aztán egy jó, alkalmatos galamblakatot és egy titkos zárat, értékes és jó légyen, és a fordító rajta rejtett zárú légyen.”

S hogy milyen lakatot készíthettek őkigyelmék, tanú rá egy; a Történeti Múzeumban ma is megszemlélhető példány. Vegyük kézbe ezt a nagy, majd hatkilós lakatot. Háromféle technikát egyesít: kovácsolást, szegecselést, forrasztást. Két különböző kulccsal működött. Az 1479-es évszámot olvashatjuk le róla, és a ráforrasztott címer tanúsága szerint Pyber Benedek visegrádi várnagyé volt, talán, mint e vár kápolnájának lakatja. Mátyás ugyanis itt őriztette a III. Frigyestől 1463-ban nehezen visszaszerzett koronát, és a lakat két kulcsa a koronaőrök övén függhetett.

 

Az eperjesi lakatos céh pecsétje. XVIII. sz. O. L.

 

A kulcs a városok jelképévé vált. Meghódolásnál ezt adták át a győztes sereg vezérének, így 1485-ben Bécs városa Mátyásnak. E kulcs azonban nem a zárba járt, hanem a lakatba. Az erősségek kapuit ugyanis reteszek zárták, és kulcsa csak a reteszfőn levő lakatnak volt.

A XVI. századi magyar várak kapuit felesküdött porkoláb-ok őrizték. A kapunyitás és kaputétel békében is ünnepélyesen történt: háromszoros Jézus-kiáltás és a seregdob pergése kísérte. Aztán a kapu, illetve a lakatok kulcsa a porkolábok övére került, és éjjel „lélek az ajtón se be, se ki”.

E várkapukon nemcsak a retesz és a lakat került ki a lakatosok kezéből: forgó vassarkait, összetartó pántjait is ő készítette, gyakran a külső vaslemezborítást is.

Képzelhetjük, micsoda lárma zajgott a műhelyében. Ez írathatta 1564-ben Ilosvai Selymes Péterrel Az nagy Szent Pál apostol históriája című versének befejező sorait:

A XV. század vége felé a mai értelemben vett zárakat is használták, de akkoriban pléh-nek nevezték, mint ahogy a lakatost pléh-csináló-nak. A mesterjelöltnek ebből is remekelnie kellett. A sárospatakiak céhe 1608-ban a következő követelményt állította:

„Pléh-csináló míves három darabot csináljon. Az egyik egy jó boltra való pléh két zárval és mind az kettő hajtott legyen, föl- és betartójával egyetemben, és jól forrasztott kulcsszékkel, hat avagy több abroncsokkal, nem kevesebb. Az másik legyen egy szekrényre való pléh négy zárval, kinek hasonlatosképpen föl- és betartója legyen és jól forrasztott, rakott kulcsszékkel, mint az első.”

A lakatosok munkája egyre jobban szaporodott – még a csizmapatkolást is ők végezték, nem a kovácsok –, főleg a XVII. században, mert a terjeszkedő lakáskultúra igénye már a bútorokra is sokféle zárakat kívánt. S lakatosaink oly jelesül látták el e feladatot, hogy pl. a lévárdiak és a németprónaiak zárait még Bécsben is keresték.

A század végére annyira megsokasodott a munkájuk, hogy a kontárok is vígan megéltek belőle. Így aztán a céhek arra kényszerültek, amire a pesti lakatosok, 1701. évi céhlevelük tanúsága szerint. Olvassuk csak:

„Minthogy történnek ezen nemes Pest vármegyében himpellér lakatosok, a kik ezen városbéli embereket hamissággal meg szokták csalni és Pest városában házanként munkájok szokták hordozni, azért ha olyanok tapasztaltatnának, akárminémű emberek legyenek… vásárnapokon kívül eltiltatnak és minden jószágaik elvétetnek és vásárra hozott munkájokat is úgy légyen szabad árulni, hogyha a két deputált látómesternek eleibe adván, megvizsgálják.”

Persze nem minden kontár hordozta házanként a munkáját, látómester-nek még kevésbé adta volna eleibe. És nem fizetendő látódíj miatt. Magának csinálta azt, nem vásári portékának. S hogy miről van szó, elárulja nekünk akár Debrecen város 1752. évi jegyzőkönyvének egy feljegyzése is:

„Egy lólopó Bojtó István álkulcsot csinált, amellyel mindenféle békót ki lehet nyitni, kancsal kulcsnak nevezik.”

Ennék emlékét őrizhette meg egy ma is ismert népdalunk:

Ma is tudjuk: „tolvaj ellen nincsen zár”, és a vinnivalóban nem válogat: ha ló nincs, jó a pénzes zacskó is. Persze másik közmondásunk szerint: „Addig jár a tolvaj lopni, amíg fölakasztják.” Akkoriban ugyanis a rajtakapott „kancsalkulcs” használója könnyen „beadhatta a kulcsot”. A tulajdon elleni súlyosabb sérelmeket többnyire kíméletlenül, kötél általi halállal torolták meg.

Majdnem így járt Reymuth János budai lakatos a XVII. század végén. „Kancsalkulcsot” fabrikálván magának, jelentős summával könnyebbítette meg kenyéradó gazdáit, bizonyítván, hogy „a házi tolvaj ellen nehéz óvakodni”. Buda város tanácsa méltónak tartotta a halálra, de hosszas vizsgálati fogsága és a károsultak kielégítése után 15 botütésre és örök száműzetésre enyhítette az ítéletet.

A néphiedelem is ismer álkulcsokat. A Fekete-Körös vidékén élők szerint a vasfű minden zárat kinyit. Zala megyében úgy tartják, hogy a fekete küllőmadár, egy harkályféle, ismeri a zárnyitó füvet, ezért a betyárok madarának is nevezik. Szilágyságban pedig a következő tanácsot adták:

„Orozva eltemetett kereszteletlen gyermek alkarcsontját lopjad el, mert ha azzal bármiféle zárra reá ütsz, az menten kinyílik.”

A lakatról szintén sokféle hiedelem terjedt el. Például: zárt lakatot kell az istálló küszöbére tenni, amikor a jószágot tavasszal először hajtják ki a legelőre, mert az megóvja ragadozóktól, tolvajoktól, rontástól, és gondoskodik arról, hogy a jószág mindig jóllakott legyen. A háztűznézőbe járó legény pedig nyitott lakatot vigyen a kezében, és a leány megpillantásakor zárja be, mert így biztosítja, hogy ha megkéri, nem fog nemet mondani.

A XVIII. század második felében előfordult, hogy a lakatos belekontárkodott az órások dolgába. Igaz, csak módjával, és a város felszólítására. Ugyanis, ha nem akadt órás a városban, ők gondozták a templomok toronyóráit, mint Hódmezővásárhelyen Dus József mesteruram az 1770-es években. Nemcsak azért, mert az óra is „kulcsra járt”, hanem, mert az akkoriban finommechanikai műnek számító óraszerkezetekhez a képzettebb lakatosnak értenie kellett. Erre céloz a csúfolódó versike:

A finomabb fémszerszámok, a rácsok, gyertya- és lámpatartók, kalamárisok és különféle díszmunkák ugyancsak a lakatosra maradtak. Az utóbbiak azonban csak akkor, ha a vasat hidegen kellett alakítani – domborítani, róni, vésni, áttörni –, illetve a kötéseknél aklál-ni (vagyis szegecselni), mert a meleg munka a kovácsokra várt. Ezért némely vidéken hideg kovács-nak csúfolták a lakatost.

A díszműveken bámulatos mesterkéltséggel tudták az ún. műlakatos-ok a türelmes vasat neki nem illő formába kényszeríteni, mindenkor alkalmazkodva az uralkodó stílusirányzathoz.

A XIX. század elején a korízlés új technikát kívánt a lakatosoktól. A kívülről rávert pántokat, reteszeket, zárakat el kellett tüntetni: bevésik ezeket, és így feleslegessé válik a díszítésük. A célszerűség – nem utolsósorban a takarékosság – a fő kívánalom. Elterjed az öntöttvas, és a lakatosmester munkája – akárcsak a kovácsoké – e területen visszaszorul. De csak azért, hogy másutt előretörjön. Az épület-, a mű– és szerszámlakatos mellett megjelenik a jármű– és géplakatos. Ilyen volt Gárdonyi apja is, aki a szabadságharc idején fegyverkovácsnak állt. Amikor Tisza István miniszterelnök képviselői mandátumot ajánlott fel Gárdonyinak, ő így válaszolt:

„Ha nagyméltóságod az országban mindenkit megvásárolt is, a világosi fegyverkovács fia becsülete akkor sem eladó.”

Maga a zárkészítés is újabb követelményekkel járt. Pl. a forgó rudas ablakzárakra Páder Nándor golyós tárcsát, Pick Ede budapesti lakatosmester emeltyűs szerkezetet, Jungfer Gyula pedig csapos tárcsát alkalmazott. Jungfer egyébként sokat tett ezen iparág fellendülésének érdekében. A Gazdasági Mérnök című szaklap 1885. évfolyama emigyen méltányolta érdemeit:

„Mint minden új dolog, úgy a műlakatos ipar meghonosítás is részben a közönség indolenciája, részben a munkások tehetetlen volta miatt nagy fáradsággal és küzdelemmel járt. Azonban Jungfer úrnak rövid idő alatt sikerült megtörnie az elsőt, s megmásítani a másodikat, az előbbit elérte kitűnő munkái által, az utóbbit létrehozta kitűnő tanítóképességével és azzal, hogy ki bírta választani a munkások javát, s meg tudta ítélni, kiben minő tehetség lakozik, s mily munkára van hajlama.”

Aztán a biztonsági zárak körül is akadt lakatosaiknak tennivalójuk, bár a legfontosabbat, a pénzszekrény-eket külföldön alkották meg – mint pl. Wertheim –, de vigasztalhatta őket az a körülmény, hogy az önállósuló iparág, a páncélszekrénygyártás ott is kivette ezt a munkát a lakatos kezéből. Mint ahogy a redőny, a takaréktűzhely és a vaskályha készítése – ha nem is teljes mértékben – szintén otthagyta a lakatos műhelyét, hogy új szakmává váljon.

Ez éppenséggel nem jelentette azt, hogy a mesterség pályafutásának végére ért. Sőt. Mi sem bizonyítja jobban, mint művelőinek sokasodása. Magyarországon a millenniumi kiállítás idején 7113 lakatos kezében lendült munkára a kalapács, 1959-ben pedig 75 807 épület-, mű-, gép-, szerszám-, járműlakatos munkálta a gép- vagy vasalkatrészt reszeléssel, fúrással, illesztéssel, hántolással, menetvágással, hogy kielégítse változó és fejlődő igényeiket. Vidéken is, hisz ma már csak tartalom nélküli emlékként mondhatja a dal – noha nemrégiben nagyon is való helyzetből született –, hogy:

Ma senkinek nincs ugyan vert arany kilincse, de ősi, madzaghúzós fakilincs-e sem, és a zárak atyja, a lakatos mindenki kezébe adja a fémzár kulcsát, és arra sincs szükség, mint az Ezeregyéjszaka meséjében Ali Babának, hogy ismerje a jelszót: „Szezám, nyílj ki!” Legfeljebb akkor, ha egy jól sikerült összejövetel után a kora hajnali órákban nem tudja a lakásajtó zárját kinyitni – az öngyújtójával.

Országos Levéltár, Helytartótanácsi levéltár, Acta mechanica.

 

Országos Levéltár, Kancellári levéltár, Privilegia coehalia 16, 28, 50, 121, 137, 138, 139, 153, 144, 157, 158, 166, 169.

 

Bónis György: Buda és Pest bírósági gyakorlata stb., Bp. 1962.

 

Könyöki József: Középkori várak stb., Bp. 1905.

 

Matlekovits Sándor: Magyarország közgazdasági… állapota stb., 7. k. Bp. 1896.

 

Szeremley Samu: Hód-Mező-Vásárhely története, 4/l. k. Hódmezővásárhely 1913.

 

Takáts Sándor: Rajzok a török világból, 2. k. Bp. é. n.

 

Temesváry Ferenc: Kulcstípusok és zármechanizmusok fejlődése a XII–XV. században, Folia Archeologica 1960. évf. 191–216. l.

 

Temesváry Ferenc: Kulcstípusok és zármechanizmusok fejlődése a XV. században, Folia Archeologica 1961. évf. 152–176. l.

 

Temesváry Ferenc: A Magyar Történeti Múzeum két lakatosremeke, Folia Archeologica 1958. évf. 161–165. l.

 

Ethnographia: 1891. évf. 208. l., 1895. évf. 111. l., 1902. évf. 34., 169. l., 1908. évf. 282. l.

 

Gazdasági Mérnök 1885. évf. 131–548. l.

 

Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1903. évf. 426. l.

 

Magyar Nyelv 1906. évf. 47. l., 1915. évf. 325. l., 1933., évf. 19. l., 1953. évf. 457. l.

 

Századok 1874. évf. 615. l. 1875. évf. 173. 1.

 

Történelmi Tár 1893. évf. 373. l.

 

L. még a 2. előadás forrásait is.