E régi virágénekből nemcsak a szerelmes férfi kedvese utáni vágyakozása csendül ki; a mindennapok gondjában-bajában elfáradt ember életérzését is kifejezi, aki megpihenni a természetbe tér.
A XVI–XVII. századi magyarság sokkal inkább természet közelben élt, mint mi, mégis vágyakozott a kert után, és mindenkor megteremtette magának, attól az időtől kezdve, hogy felhagyva félnomád életformájával, letelepült.
A kertész-kedést ez időre Európában – a római hagyományokon továbbhaladva – magas szinten művelték. A szentgalleni kolostorban talált IX. századi tervrajz tanúsága szerint már akkor kertművészet-ről beszélhetünk. Az épület és a táj, a szükséges és a szép egységes, harmonikus rendszerbe csoportosul e terven. Megtaláljuk rajta a zöldségeskert-et, a gyógynövénykert-et (amelyik lényegében virágoskert, hisz ez időben pl. a rózsa és a liliom gyógynövény) és gyümölcsös-t is: a temetőben. A kolostori kert tehát haszonkert még, de a díszt nem nélkülözi.
Ennek hatására előbb az uralkodóknál, majd a módosabb főuraknál kialakuló várkert azonban már díszkert. Jelentősége van benne a vadvirágos gyepnek, az erdei fáknak, a ligeteket alkotó bokroknak és a nemes virágoknak, de nem hiányozik a lugas és a fasor sem: mint erről pl. Bonfini tudósít minket, leírván Mátyás király budai és Vitéz János érsek esztergomi kertjét.
Mikor aztán a XVI. század derekán a török hódító kardja Magyarországból is kiszakított magának egy óriás darabot, hogy másfélszáz évig itt tanyázzon, a baj mellé valami jót is adott: a kertészetet. Új gyümölcsfákkal és virágokkal ismerkedett meg ekkor a magyarság, és a kertészkedés valóságos szenvedéllyé vált. A XVI. században a haszonkert, a XVII. században pedig a díszkert szerteszét felvirágzott.
A magyar gyümölcs csakhamar hírre kapott. Sokfélét mi közvetítettünk nyugatra. Miksa császár és király 1573. március 18-i, Verancsics Antal érsekhez intézett levelében így rendelkezik:
„Minthogy kertjeinket különböző kiváló gyümölcsfákkal ékesíteni és gazdagítani határoztuk… felhívunk tehát, hogy szedess, és gyorskocsin küldj Nekünk oltóágakat… a kétféle cseresznyéből, amelyek közül az egyik piros, a másik fekete… amelyet fekete ölyvedi cseresznyének is neveznek. Ezeken kívül küldj szilvákból is oltóágakat, de csak a legjobb fajtákból, név szerint a nagy duránciból, a zöld és hosszúkásból, amelyet katalánszilvának neveznek, valamint azokból a tyúktojás nagyságúakból, amelyek kétfélék, ti. fekete és fehér színűek, és talán közönségesen, lószemű szilvának nevezik…”
Kertészdiploma. 1786. O. L.
S hogy Bécsben mennyire ismerték a magyar gyümölcsöt, bizonyítja, hogy a latin nyelvű levélben a gyümölcsfajták nevét Miksa magyarul íratta.
Hogyne ismerték volna, hisz a magyar főurak a XVI. század közepétől kezdve pompás gyümölcsöket küldözgettek a bécsi udvarba, s oltványokkal is gyakran kedveskedtek. Még kertészüket is átengedték, mint pl. Batthyány Ferenc bán, aki maga is jeles kertész volt, gyümölcseit még Németalföldön is dicsérgették.
A gyümölcsküldözgetés valóságos versengést keltett a főurak között, mert I. Ferdinánd meghonosította azt a szokást, hogy a legkorábbi, illetve a legfinomabb gyümölcs küldőjét kitüntette. Az ilyenre akkoriban azt mondták: „Elnyerte a pályát.”
Persze hogy nagy gonddal készítették elő a gyümölcsöket. Nádasdy Tamás, a nádor 1554-ben emigyen ír feleségének Kanisay Orsikának, mikor barackot kér az udvar számára:
„Oly ember legyen, ki be tudja csinálni csöpübe. Valami asszonyt vagy leányt kellene küldened, ki látta volna tűled, mint csinálod be efféle gyümölcsöt. Mert ha megtöröd, be nem mutatom. Azt is jól meglássák, hogy éretlen le ne szaggassák, mert ha éretlen küldöd ide, úgy sem mutatom be.”
Nádasdyné többször is diadalmaskodott vetélytársain. 1558. június 28-án a nádorispán nagy örömmel tudathatta vele:
„Az pályát te nyerted királyné asszonynál az muskotály-körtvéllyel, légy érte az dinnye-pályáért is.”
Két év múlva az is sikerült neki. Szentgyörgyi Gábor deák emigyen tudósította róla a nádor ispánnét:
„(A dinnyével) kegyelmed nyerte az újságpályát, mert ennél többet még az idén császárné asszony nem látott. Mindjárást császárnak küldé egy komornyiktól.”
Persze nemcsak az udvarnak, hanem egymásnak is küldözgették az oltványokat és gyümölcsöket. Az ezeket kísérő levelekből megismerhetjük az eleink termesztette gyümölcsfajtákat. Soroljuk néhányát.
Cseresznyé-ből a szép porcogós, a későn érő, a fehér, a piros, a fekete ölyvedi és a som cseresznyét említik, meggy-ből csak a késői feketét. Körté-ből ismét sokakat: előérő, hosszú szárú, muskotály, öreg telelő, zöld, fogfájó, belényesi, zalaura, kozma, zelenka, makaria körtvélyét – mint akkoriban írták. Almá-ból is van néhány, a muskotályból négy is: közönséges, vizes, száraz és veres, aztán a szamosközi, Török György almája, majd Páris almája – e télálló alma, úgy látszik, méltó lehetett nevére. A barack-ok közül olvashatunk Székely Lukácséról, a perzsiai, az egri őszibarackról és a kajszibarackról, amelyet 1550 körül honosítottak meg eleink a török révén, s tengeribarack-nak is nevezték. A szilvá-k közül a fekete vagy fehér lószeműt, valamint a kis és nagy duráncait említik, amelyik lehetett zöld vagy hosszúkás – az utóbbi volt Katalánszky szilvája. Olvashatunk fekete és veres ribizli-ről is – akkoriban tengeriszőlő volt a neve –, no meg a köszmété-ről, vagyis az egresről.
Dió, mogyoró, mandula azért nem olvasható a levelekben, mert mint közönséges gyümölcsöt, nem is küldözgették; valóságos erdők teltek ki belőlük.
A XVII. század derekán olasz gyümölcsfákkal (narancs-csal, citrom-mal, gránátalmá-val) is kísérletezgettek, mint pl. Rákóczi György, de e kényes növények termesztését nem mindenki engedhette meg magának.
A gyümölcsös mellett a veteményeskert-et sem hanyagolták el. Főleg az asszonyok birodalma ez. A kor felfogása szerint még a főúri leányok is csak úgy emelkedhettek magas polcra, jó hírük csak akkor szárnyalt, ha jó kertgazdáknak bizonyultak. Szorgalmatoskodtak is, pedig néha – a portyázó török hadak miatt – veszélyes volt a mezei tartózkodás. Batthyányné Bánffy Kata egyik, urának címzett levelében olvashatjuk:
„Káposztát is eleget ültettünk volt. Csak úristen oltalmazott, hogy török kézre nem akadtam.”
E kertekben a ma használatos veteményeket mind megtalálhatjuk. Sőt, még többet is, pl. a cikóriá-t, az ánizs-t, a sáfrány-t. Az utóbbinak külön kertet tartottak, mert ez időben nagyon kedvelték. Nemcsak fűszerként – amit még a befőtt gyümölcsbe is raktak –, hanem gyógyszerként. Legismertebb fajtája a bajmóci meg az erdélyi sáfrány. Nagy mennyiségben termesztették, egyes falvak még adóztak is vele.
Leginkább kedvelték azonban a dinnyéskert-et, mert dinnyével is lehetett pályát nyerni. Főasszonyaink ugyancsak igyekeztek, a vetést is maguk végezték. Enyingi Török Ferenc, országos főkapitány büszkén írhatta 1557-ben napam asszonyának, Nádasdynénak:
„Az hol te kegyelmed azt írja, hogy az én leányom idején költ volt az dinnyevetéshez, erről ismerheti kegyelmed, hogy nem volt rest az Ferenc uram mátkája.”
A dinnyemagokat éppúgy kérték és küldték, mint a gyümölcsfaoltványokat. A levelekből megtudjuk, hogy különösen az apró muskotály, a sárga és zöld capa, az őrvári, a cserhéjú, a telelő és a tökdinnyéken kaptak. A görögdinnyék közül előbb a sárga bélű, majd a vörös bélű terjedt el nálunk.
Többnyire hat-hét éves magot vetettek, pihent, trágyázott pázsitföldbe. A korán kikelt gyenge palántákat aztán – üvegház még nem lévén – takargatni kellett. És amikor a dinnye már érni kezdett, a dinnyeszüretet vendégeskedéssel tették emlékezetessé. A sok dinnye persze hamar megártott, a harmadnapos hideglelés ugyancsak járta, a gyomorrontás nemkülönben. Borocskával kúrálgatták magukat a pórul jártak.
Különálló virágoskerttel a XVI. században még nem sokan dicsekedhettek. A virágokat ugyan szerették, csakhogy a veteményes kertbe ültetve. A díszkert, és közepén a virágos ágyás csak a XVII. század elején alakult ki országszerte.
E kertekben fellelhető virágfajtákat sok volna sorolni. Mindaz, amit nemrégen még megtalálhattunk a falusi kertekben, ott pompázott vagy szerénykedett eleink virágoskertjeiben is. Rózsa, liliom, nárcisz, szegfű, tulipán, viola, szarkaláb, harangvirág és társaik gyönyörködtették a kertgazdák és látogatóik szemét.
Az ősi virágok mellé ugyanis ez időszakban sok újat szereztek, kit a virágkedvelő töröktől, kit pedig nyugatról. Akár úgy, mint pl. Batthyányi Boldizsár, aki 1587-ben a kacorlaki csatában elfogta Ali béget. Mikor kertjét megmutatta neki, Ali figyelmeztette, hogy a szultán kertjében 36 szirmú dupla nárciszok is virítanak. Batthyány azonnal megígértette a béggel, hogy hozattat neki ilyent. De szerezhették a portához küldött követek útján is, mint pl. a tulipánt 1550 körül. Vagy pedig külföldi főurakkal, tudósokkal meglevelezve. Igen sokat a hazánkban is járt világhírű francia botanikus Clusiustól. Ugyanakkor ők is küldtek virágmagokat, nemegyszer tovább terjesztve a török szerzeményt.
A gondűző, kedvet vidító virágoskert szeretete e levelezésekből ismételten kicsendül, és sokszor olyan merész kijelentésekre késztetett, mint amilyent Verancsics érsek írt le egyik, 1572. évi levelében, hogy „a kert gyönyörűségei még az öregséget is feledtetik”. Különösen tavasszal, amikor a felragyogó napsütésben megcsillant a hajnali harmat, és ezernyi színben pompázott a kert, ragadhatta meg a szemlélőt az a természetérzés, amelyik a virágénekeket fakasztotta a szívekből, és amelyik Balassi költeményeiből sosem hiányzik.
