16. „Hej, halászok, halászok…”
 A halászmesterség

Fogott az egyebet is, sőt nemcsak a hálóval, hanem más eszközzel, és nemcsak a dal megszületésekor, hanem sokkal korábban is, mert a halászat ősfoglalkozás. A természettől tanulta el az ember. Akár az élettelentől, így az árvizek után maradt vízgödröktől a rekeszték-ek készítését, akár az állatvilágtól, így a horgászat-ot. Egy sok ezer éves kínai mese szerint a rókától, amelyik farkával rákászni akart, és csukát fogott. – E históriát egyébként Jókai költötte rá Mátyás királyra, és innen ered a közismert anekdota: „Róka fogta csuka, csuka fogta róka, varga fogta mind a kettőt.” Egy ősi francia mese pedig a macskát tette meg a halászat ősének. Így került egy középkori párizsi vendégfogadó cégérére, és lett egy, e században is élő utcanév ott: a Halászó macska utcája.

A néphagyomány az ősi módszerek emlékét is fenntartotta. A vogul teremtési rege szerint a Fönséges-Ég atya tanította meg az embert az egyes szerszámok készítésére és: használatára.

E rege nyírháncs-kötélre fűzött csalán-háló-ja azonban kezdetleges szerszám volt. A finnek nemzeti eposza, a Kalevala egy fejlettebb eszköz megalkotásának emlékét is őrzi: a hálókészítést len fonalból. A hálón az egész család mesterkedett, mégpedig, mint az eposz mondja:

A magyarság tehát már az őshazában megismerkedhetett a halászattal, és amire letelepedett, megtanulta azt a sokféle módszert, amelyek majd mindegyike a hal bizonyos tulajdonságára számítva alakult ki.

Az új haza természeti adottságokban bővelkedett. A folyóvizek kedvük szerint kalandoztak, és az árterületeken létrejött zsombékos láposokkal, nádasokkal, füzesekkel tarkázott számtalan tó, mocsár és láp mesébe illő világa volt a halaknak, s teremtett olyan halbőséget, hogy elmondhatták: „Akinek hálója vagyon, hala is van.”

Ebből adódott aztán, hogy az itt található vagy 80 féle hal közül még később is csak a viza, tok, kecsege, sőreg voltak a számos halak, a többi csak paraszthal, s ezekből többnyire nem kellett részt adni az úrnak.

 

XVII. századi halászat. J. A. Comenius: A látható világ. 1668.

 

A halászattal foglalkozók szolgáltatásait kezdetben nem fejenként, hanem együttesen rótták ki a korán kialakult halászfalukra, amelyek többnyire a nagyhálók kezeléséhez szükséges társulásokra, az ún. halászbokrok-ra tagolódtak. A bokor vagy a család vagy a falu nem rokon tagjaiból alakult munkaközösség, eleinte még azonos az általános jobbágyszervezettel, hisz ekkor a halászatot még csak mellékfoglalkozásként végezte a jobbágy. A XIII. század során azonban már főfoglalkozássá vált, és bizonyos differenciálódás is tapasztalható. A közönséges halászokon, a rekesztőhalászat művelőin kívül vannak háló-sok (akik a hálót használták) és vízóvó-k (akik a halastavakkal bántak).

A XIV. század folyamán aztán a városokban kialakult a halászok munkavállaló szervezete is, az egy halászmester vezetése alatt dolgozó halásztársulat, és ugyanekkor a halkereskedőké, a tömletős-öké is, akiknek ekkor már céhük is van. A halászok csak a XVI. század elején alakítottak céhet – mint pl. a soproniak 1514-ben –, mikor is tisztázták kettőjük viszonyát. A városi halászok a piacon is árusíthatták, a maguk fogta halakat, de idegenét nem. A halkereskedők pedig csak vásárolt halakat adhattak el, maguk nem halászhattak.

A céhlevél persze sok egyéb kötelességet is szabályozott. A kolozsváriaké még az asszonyokat sem hagyta ki. Ezt mondja:

„Ezen Articulusoknak bizonyos Punctumjai alatt lésznek a Halásznék is, kik is ha engedetlenségben vagy veszekedésben vagy idegen ember halainak árulásában vagy egyéb alkalmatlan magok viselésekben tapasztaltatnak, azoknak férjek (valahányszor mindenkor) az Articulusoknak ereje szerint büntettetnek meg helyettek.”

Hogy aztán a férjek megtalálták annak a módját, hogy a büntetést az asszonyoknak megköszönjék, bizonyosra vehetjük.

A magyar halkereskedelem központja a XVI–XVII. században Komárom, itt nemcsak a helybeli fogás került piacra, máshonnan is hordták. Innen vitték aztán tovább, főleg Bécsbe. A halakat besózva vagy szivatolva (darabokra hasítva és megszárítva), vagy élve szállították. Élve pedig vagy kocsin, kariká-ban (vagyis hordóban), vagy hajón. Az élő vizát csak bárkán, de még így is vigyázva. A viza ugyanis kettő-négy méteres, két-három mázsás tengeri hal, amelyik ívni tavasszal folyóinkba tért még a századfordulón is. Többnyire cegé-vel vagy hálóba kerítéssel halászták.

A cege a folyón keresztül rakott kő- vagy nádfal volt, majd pedig levert cövekek közé kifeszített háló is – vagyis rekeszték –, a közepén nyílást hagytak a halfogó eszköznek. Ez rendszerint varsa volt: egy vesszőből vagy halából font, csepp alakúra kiképzett eszköz, tölcséres szája csak be, ki nem engedte a halat. A számos halak részére készített cegét (a varsa helyett itt öregháló-t alkalmaztak) nevezték vizafogó-nak is. A pestinek az emlékét még ma is őrzi az Újpesti rakpart Vizafogó utcája. Jeles vizafogók voltak Gutánál, Izsánál, Naszvadnál, Pátnál, Újfalunál, a leghíresebb Komáromnál.

A hálóba kerítés eszköze rendszerint a más halaknál is alkalmazott gyalom. Tekintélyes háló ez, 140-160 méter hosszú fogós eszköz, mert a két szárny közepén nyílt szájú zsákja volt. Lényegében: mozgatható cege. A két hajóról vezetett gyalommal a vizák tanyázó helyeit kerítették be. Ezért is nevezték e halászó helyeket vizatanyák-nak. Itt alkalmazták a vizahorgok-at is. Erős kötéllel átkötötték a vizet, és 150–220 horgot is felszereltek rá, azokra bezsírozott faúszókat kötöttek, hogy a vízszinthez közelebb tartsák a horgokat. – E tanyák némelyikének nevét a komaromi halászrigmusokban ma is fellelhetjük:

A vizahalászok mesterei, a komáromiak, leginkább megőrizték az ősi hagyományokat. A komáromi halászmester a XVI. században két hajóval és öt legénnyel halászott, ez volt a társulat.

A vizahalászat gyakran vonzott látogatókat. 1554 augusztusában a komáromiak által tartott 12 napos halászatot hatvan személy nézte végig, köztük az esztergomi érsek és számos főúr. Maga a király is annyira érdeklődött iránta, hogy a komáromi várgrófnak Bécsbe kellett utaznia szóbeli jelentéstételre. A vizafogás ugyanis rendkívüli óvatosságot és ügyességet kívánt. A kapkodó, tapasztalatlanabb halász könnyen úgy járt, mint Kun Lukács 1595-ben, akit az ingerült viza egy farkcsapással ledöntött, aztán hatalmas szökkenéssel a szabad vízbe vetette magát.

A kifogott vizát, mint ahogyan a tokot is, nagy halak lévén, különleges módon tartották még századokkal később is. Módját jól megírta Baróti Szabó Dávid Batsányi társunkhoz című versébe foglalva 1790-ben:

Kényelmesebb, biztosabb módja volt a halászásnak a halastó tartása: És a XVI. században már igen célszerű módszert alkalmaztak annak érdekében, hogy a tóban mindig friss víz legyen. A módszert megismerhetjük Homonnai Györgynek 1590. november 9-i, Kassához intézett leveléből:

„Egy új tót ásattam… melyben bécsi módra akarnám a vizet vezetni, hogy középen volna a csatornája, valami pisztrángot akarnék benne tartani, az okáért kérem, bocsássa ki kigyelemetek a vízóvó embert… had látná meg, hogy bevezeti-e a vizet vagy sem.”

Persze a halastavakat gondozni kellett. Télen a jegét lékelni, hogy a halak meg ne fulladjanak, tavasszal a tenyészhalakat kiválogatni, később az ivadékot elválasztani, aztán természetesen halászni is. Még ezeken kívül is akadt tennivaló. Thököly Imre 1684. évi gazdasági utasításában ezt olvashatjuk:

„A halastóbul… kifogott halak, mielőtt a konyhára kerülnek, vesszőből font bárkában, friss vízben frissíttessenek fel, mely bárka zárt, lakatos ajtóval bírjon. A halak búzaszemmel, korpával vagy vagdalt tüdővel tartassanak… Mint máskor, most is besózás után aszaltatni kell a halakat… A pisztrángtartó tócskák… sövénnyel befonva, fölül borítva legyenek, rostélyuk oly sűrű légyen, hogy gyermek se bújhasson be rajta. Olyan helyen ne heverne hiába a sok… halász.”

Nemigen heverhettek, hisz a tó rendben tartásával is bajlódhattak eleget. Ha ezt elhanyagolták, hamarosan elmocsarasodott, halászásra alkalmatlanná vált a tó, sőt megrontotta a környék levegőjét, sok nyavalyának lett a forrása, mint a nagyszombati tó, amelyet ezért 1747-ben le is kellet rontani.

A Tisza vidékének halászai közül legnagyobb hírre verődtek a szegediek. Ezek a hódoltság korában a felsőbb vidékre húzódtak, egészen Sárospatakig. Leginkább gyalommal halásztak. Az 1648. évi pataki rendtartás, többek között, ezt mondja róluk:

„Ezek a halászok hatan vannak, s egy héten négy napot szolgálnak. Hétfőn és szerdán tilalmas földön halászván, amit foghatnak, két rész az úr számára, a harmados halászbírónak kezéhez tartoznak szolgáltatni az bárkában. Egyharmada az öreghalnak s az aprólékos hallal együtt az halászoké. Pénteken és szombaton, valamit foghatnak, épen tartoznak… az halászbíró kezéhez szolgáltatni, mind apróstul.”

De halásztak a Tiszán cegével is, főleg télen a jég alatt. Az ónódi uradalom 1689. évi, Kesznyéte falura vonatkozó rendtartásában ez áll:

„A cegés halászat tilalmas szokott lenni mindaddig, amíg hideg ősszel a víz be nem jegezik. A halászat módja: nappal a cegén nem szoktak halászni, hanem éjszaka: ekkor pedig itt nem foghatnak egyebet számos halnál. Ha mikor harcsát foghatnak, az a halászoké.”

A Tisza menti városokban még a nagy török háborúk alatt is igen sokan éltek halászatból. Csongrádon pl. 1693-ban 84 halászmester űzte ladikon vagy halászhajón a mesterségét. És nem eredménytelenül.

Dicsekedhettek is vele. Akár így, mint az Egynéhány vers a halászokról című, XVIII. századi költemény:

A kisebb rekesztékekkel dolgozó halászokat rétiek-nek nevezték, akik leginkább vejszé-vel, vagyis a víz fenekére levert, a kürtő-höz (a halfogóhoz) terelő nádkerítéssel, aztán varsá-val meg tapogató-val, egy alul-felül nyitott borítószerszámmal halásztak.

A Balatonnál is találkozunk gyalmos és réti halászokkal egyaránt. Egy 1569. évi összeírás az előbbiekről azt tartja fönn, hogy 16 és 65 méteres hálókat használtak. A földesúr a fogott halnak hetedét, nyolcadát kapta. A vejszékkel mesterkedő halászok – a rétiek – a hét hatodik napjának fogását adták be.

A Fertő-tónál is dolgoztak a halászok hálóval, de a Hanság inkább a réti halászokra maradt, az Ecsedi láp szintén.

A réti halászok közé tartoztak a csikász-ok és rákász-ok. A Hanság vidékén az a szokás járta, hogy minden héten ebédhal-at tartoztak adni az úrnak: egy vödör csíkot vagy egy gyékény rákot.

A rákfogásra egyébként az 1721. évi gazdasági kalendárium a következőket tanácsolja:

„Rákot sokat foghatni, ha az le-nyúzott béka czombokat és közte közte Basalicum füvet nyársocskára vonszod, avagy büdös húst, és bocsásd a vízbe, ahol a rákok szoktak lenni, arra ragaszkodnak, tégy hálócskát alája és vond ki.”

Ugyanitt olvashatunk egy érdekes halászati tanácsot is:

„Kézzel halat foghatsz, ha egy kalán Gém kövérét vészed, olvazd jól meg vas fazekacskában, míg egy kevéssé megpörkölődik, az után tégy egy kalán mézet hozzá, és főzd megént együtt meg, sűrű lészen; az után keverd jól öszve, tedd egy szelenczécskébe, mikor halászni akarsz menni, kend meg a kezedet, és lábaidat véle, meny bé a vízbe, csudát láthatsz a lábaid körül.”

Nos, halászainknak bőségesen volt alkalmuk balzsam nélkül is csodát látni. De türelem is kellett munkájukhoz, mint ma a horgászathoz. A rétköziek szólása szerint a rák is hét esztendeig mászott a fűzfára, s amikor leesett, azt dünnyögte: „Hamari dolog sosem volt jó.” Persze szerencse is kívántatott e mesterséghez. A komáromiakkal híres halász létükre is gyakran megtörtént, hogy „háló előtt fogtak halat”.

Halászaink ennek ellenére sem hajlottak a babonára. A hagyomány kevés hiedelmet tartott emlékezetben. Még leginkább a szemmel veréstől féltették a halászat sikerét. A vizet is ritkán népesítette be célszerű, a természetet jól ismerő szemléletük rontó szellemekkel. Inkább kivétel az a hagyomány, amelyet Arany János A hamis tanú címen formált verssé a vén Márkusról, akit kivetett a sír, s a folyó örvényébe ugrott.

Halászaink hálóját nem a rontás tette sikertelenné, nem is a szerencse hagyta el, hanem a víz. A XIX. század második felében meginduló nagyarányú folyószabályozás, vízlecsapolás ugyancsak összehúzta a hálót ősi halászatunkon. Legtöbb halfajunk ugyanis az árterületen, az aránylag sekély vízben ívott, az ivadékok itt találták meg a szükséges táplálékot, s megerősödve innen jutottak a visszavonuló árral a folyómederbe.

A lecsapolással aztán megszűnt a halbőség, eltűntek az évszázados halásztanyák, fokozatosan kiszorultak az ősi, hagyományos eszközök. S napjainkban már a jól szabályozott, természetes vizeinken egy állami vállalat és 26 termelőszövetkezet működik teljesen korszerű gépi eszközökkel.

De azért még fel-felbukkan a múlt, felcsendül még a dal a hagyományok emlékeként:

Országos Levéltár, Helytartótanácsi levéltár, Acta mechanica.

 

Országos Levéltár, Kancelláriai levéltár, Privilegia coehalia 130, 159, 169.

 

Degré Alajos: A magyar halászati jog a középkorban, Bp. 1939.

 

Herman Ottó: A magyarok nagy ősfoglalkozása, Bp. 1909.

 

Jankó János: A magyar halászat eredete, Bp. 1900.

 

Lippay János: Calendarium oeconomicum perpetuum, [Új kiad.], Kassa, 1721.

 

Munkácsy Bernát: A magyar népies halászat műnyelve, Ethnographia 1893. évf. 165–208., 261–313. l.

 

Takáts Sándor: Az alsódunai halászat, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1903. évf. 46–47. l.

 

Takáts Sándor: A bécsi halkereskedők kiváltságai Magyarországon, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1902. évf. 49–72. l.

 

Takáts Sándor: A dunai hajózás stb., 3. közl. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1900. évf. 213. l.

 

Takáts Sándor: Emlékezzünk eleinkről, Bp. é. n.

 

Takáts Sándor: A komáromi vizahalászat, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1897. évf. 425–445. l., 485–509. l.

 

Takáts Sándor: Vizafogó Vác és Buda között, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1900. évf. 92. l.

 

Ethnographia: 4. évf. 167., 1971., 264.; 304., 392. l., 29. évf. 115., 126. l., 49. évf. 116., 134., 156., 386. l.

 

Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1898. évf. 213. l., 1900. évf. 177–180. l., 1902. évf. 429–431. l.

 

Századok 1869. évf. 456. l., 1870. évf. 364., 391. l., 1871. évf. 621., 683. l., 1872. évf. 300–362. l., 1875. évf. 46–47. l.

 

Történelmi Tár 1897. évf. 571. l.