20. „A régi kutat elnézni csendbe…”
 A vízművesség

A vízellátás gondja komolyabb formában a letelepüléssel jelentkezett. A nomádság ugyanis a természetes vizekből (forrásokból, álló- és folyóvizekből) csillapította szomjúságát. A letelepülésnél is alkalmazkodtak a (földrajzi adottságokhoz, de a városok kialakulásával a „vízivók” nagy száma már mesterséges víztárolásra kényszerítette az embert: kutatásra és vízvezeték-készítésre.

Történelmi emlékeink nem árulják el, mikor kezdtek mindezekhez, de bizonyos, hogy a folyami kultúrák (Kínában, Mezopotámiában, Egyiptomban), sőt a görögök is már fejlett vízgazdálkodást teremtettek, a rómaiak vízépítészete pedig ma is bámulatra méltó. Rómában előbb föld alatt, később föld felett, hatalmas íves oszlopokra (aquaeductus-okra) fektetett fa-, agyag- s ólomcsöveken át, folyatták a források vizét a városi medencékbe. – A római vízmű építés emlékét egyébként Aquincumban is megtekinthetjük.

A honfoglaló magyarság valószínűleg már csak a romjait találta meg ennek a vízműnek, de amúgy sem használta volna, mert életformájának az ősibb vízszerző mód még sokáig megfelelt: a természetes vizek és – mint a szóeredet bizonyítja – a törökséggel való érintkezéskor megismert kút használata.

Ennek egyik legrégibb formája a lápikút volt. Herman Ottó A magyar pásztorok nyelvkincse című munkájában így írta le:

„Egy czímeres nádszál, melynek legalsó anyabogja nem volt keresztülütve; alatta a szál résünt élesre volt levágva, a bog fölött oldalt lyukak vagy rések. A többi bog lyukasztva volt. Ezt a nádat keresztülütötték az ingó vagy leragadt lápon, hogy a mélység friss vizét szívhassák-ihassák.”

Tehát csak az ember olthatta vele szomját. A jószág itatására más kutat használt a nomádság: a kopolyá-t. Mélyedésben – ahol néhány ásónyomra fakad a víz – kiásott gödröt, amelyet aztán helyváltoztatáskor betemettek. Még a XIX. század elején is készített ilyen kutat az Alföld rideg pásztora.

A letelepüléskor azonban már tartós vízvevő helyre is szükség lett, azért a kút gödrét kibélelték. Eleinte csak náddal, sövénnyel, majd kivájt fatörzzsel: s ez lett a bodonkút. Kezdetben kává-ja sem volt, s kötélre akasztott edénnyel merítették ki belőle a vizet. Aztán, hogy biztonságosabb legyen: kávát, s hogy könnyebb legyen a munka: vízemelőt szerkesztettek hozzá.

 

Pesti dunavízárus a XIX. sz. elején. Egykorú rajz.

 

A magasabban fekvő helyeken – ahol mélyebbre kellett a vízért ásni – kerekes kut-at készítettek (gödrét aztán ki is kövezték), a sík, vidéken pedig – ahol a talajvíz a föld színéhez közel van – a gémeskut-at. Idézzük csak szemünk elé képét Arany Toldi-jából, Nagy Lajos korát idézhetjük:

A városok vízhez ez időben forrásokból, folyókból, kutakból jutnak, de ki-ki maga hordta vagy hordatta haza. A vízvezeték Mátyás korában honosodott meg nálunk, de csak két helyen. Vitéz János érsek szereltette föl Esztergomban, és természetesen Mátyás a budai Várban. Az utóbbiról Bonfini tudósít:

„Az… udvar közepén érckút áll, márványmedencével körülvéve, a tetején a sisakos és felövezett Pallas Athené szobra emelkedik… A királyi palota kútjába, mintegy 8 stádiumról, szurkos csöveken és ólomcsapokon keresztül vezettette a vizet.”

A vezetéket feltehetően a mai Szabadság-hegyen levő források táplálták, a közlekedőedények törvénye szerint. – Mátyás egyébként nemcsak ivásra használta e vezeték vizét. Ugyancsak Bonfini közli:

„Az épület több részében helyenként hideg és meleg fürdőszobák találhatók.”

Valamivel odább pedig így folytatja:

„Bécsben, miután elfoglalta, a várban függőkertet, díszes kandallókat és márvány kutakat készíttetett, melyekbe csöveken keresztül vezettette a vizet. A függőkertben hideg és meleg fürdőszobákat építtetett.”

Az általános vízellátás azonban még a következő századokban is csak bajjal járt országszerte. Kiváltképp azért, mert a szabályozatlan folyók, óriás mocsarak, lápok miatt rossz volt a víz, és nyáron sok nyavalyának lett okozója. Jámbor eleink rákényszerültek arra, hogy forralt vizet, vagy pedig – és inkább –, hogy bort igyanak. És talán nem is túlozva jellemzi a helyzetet az, amit Kávássy Jóbnak Batthyány Boldizsárhoz intézett 1576. évi levelében olvashatunk:

„Az vizet is jó meginnunk, mert az Isten nemcsak arra teremtette a vizet, hogy mossanak vele, hanem hogy meg is igyák.”

Meg is itták, ha jobb nem akadt. A savanyúvíz-zel azonban szívesen gyógyítgatták magukat. Persze, nem ismervén a kúra módját, sokan úgy járhattak, mint Pethő Gáspár, aki az első nap kettő, a második nap négy litert ivott meg belőle, és felvitte napi 15 literig. Igazán nem csodálhatjuk, hogy 1622. évi levelében emigyen panaszkodott Batthyánynénak:

„Megcsömörlöttem az feles víztől, annyira megutáltam ételt-italt, hogy igen megaléltam utána; az gyomrom pedig semminemű ételt nem akar bevenni, az savanyúvizet sem tudom már inni.”

De tartották magukat eleink ahhoz is, amit Mesterházy András 1546. évi levelében így fogalmazott meg: „Az keszvenyes embernek az feredő mindeneken hasznos.” Használták is a héviz-eket. A közönséges fürdő-t nemkülönben, tisztálkodásra. Városainkban már a XVI. században voltak nyilvános fürdők.

A hódoltság területén a törökség a mohamedán vallás rituális mosdási kötelezettsége miatt jelentős vízkultúrát terjesztett el. Köztudomású, hogy pl. Budán is több fürdőt létesített. Felvonulási területén pedig sok ezernyi kutat ásatott a szegénységgel – így aztán az igazhivők a rossz vizet okolva nem „fanyalodhattak” rá a tiltott borocskára.

Budán egy vízmű-vet is építtetett a török. Evlia Cselebi török történetíró 1663. évi utazásakor megszemlélte, s a következőkét jegyezte fel róla:

„A Duna partján egy nagy torony van. E toronyban különféle kerekek forognak, és a kerekeknek lapátjai, egymás után a Duna vizére csapódnak, s a Duna az erőszak által korsókba megy, és szökőkút gyanánt mindig fellebb menesztvén, egészen a középső várba levő csorgóig jön.”

A csorgó azonban a pasa palotájában csordogált. Buda lakosságát a kutak, no meg – mint Evlia írja – „ezernyi teherhordó ló” látta el, amelyek „a Duna vizét korsókban” vitték fel.

Pestet, fekvése miatt, könnyebben látták el vízzel, bár kútjainak vize nem volt jó, azért már a XVII. században, egy kezdetleges vízvezetéken, a várostól negyedórára levő jóízű forrás vizét egy közkúthoz vezették.

A budai vízmű az 1686. évi felszabadító harcok közben tönkrement. Helyreállítását 1718-ban vették tervbe, és – bizonyítván a mondás igazát, hogy „lassú víz, partot mos” – 60 év múlva meg is valósították. A vízművet Kempelen Farkas vezetésével építették fel. – Kempelennek köszönhető még többek között, a pozsonyi várkút zseniális megépítése, 1766-ban, és a 70-es években készült schönbrunni szökőkút, ma is működő vízemelőgépével. A Magyar Hírmondó 1781-es évfolyamában olvashatjuk:

„A Császári K. mulató kert most két jeles vízszöktető alkotmányokkal ékeskedik, mellyek annak díszét jóval öregbítik. Ezek a Mechanika tudományáról híres nevezetes Hazánkfiának, a Cs. K. M. Udvari Kamarai Tanátsosának, Kempelen Farkas úrnak találmányai, s nem tsak a szemnek és elmének gyönyörködtetésére szolgálnak, hanem nagy hasznot is hajtanak, mind a külömb-külömbféle malmok és hámorok körül, mind pedig különösen a bányákban megkívántató alkotmányok körül.”

Buda lakossága a XIX. század elején a vízmű mellett használta a Mátyás király (persze felújított) vízvezetékét s a magán kutak vizét is, de vízbőséggel nem dicsekedhetett. Még az 1856-ban Hofbauer János városi kútmester által átalakított vízmű is – ez a már szűrt Duna-vizet, gőzgépek hajtotta szivattyúkkal vagy hat kilométer hosszú csővezetéken osztotta szét – csak 8 közkutat és 32 épületet látott el vízzel.

Pest városa sem volt ekkortájt kedvezőbb helyzetben. A lakosság többsége a magán kutak vizét fogyasztotta, no meg a Dunáét. A pesti utcák jellegzetessége volt, a szamarak húzta lajtos kocsi s a vízárus, aki harsány „Donauwasser!” kiáltozással kínálgatta „portékáját”. – A vízhordó csacsiról egyébként egy kedves történetet tartott fenn a hagyomány:

A tihanyi apátságba szamarak hordták fel a Balaton vizét puttonyokban. Naponta sokszor fordultak. És a sok szamár között akadt egy okos is. Amikor a csacsi sereg a Balatonhoz ért, s egy részének puttonyát már megtöltötték, csöndesen közéjük somfordált az üres puttonnyal, úgy mászott fel a hegyre. Odafent pedig, amikor már társai puttonyát kiürítették, mint aki jól végezte dolgát, nagy jámboran közéjük állt. Napról napra így cselekedvén, puttonya kiszáradt, így hát rájöttek a turpisságra, de hagyták, hogy továbbra is ügyeskedjen, hisz gazdájának sok borravalót szerzett, a „tihanyi okos szamár” hírére lecsődülő látogatók révén.

Nos, a vizes csacsit Pest városa sem nélkülözhette még hosszú ideig. „Sok víz lefolyt addig a Dunán”, amíg a város „ideiglenes vízműve”, a mai Vízművek őse elkészült, s ezzel egyúttal egy új iparág, a vízvezeték-szerelő mesterség is útjára indult.

E művet a város meghívására William Lindley angol mérnök tervezte és építette 1868-ban. A mű 1870 végén 37 500 személyt – Pest lakosságának egyötödét – és 734 épületet látott el vízzel. Három év múlva Wein János magyar mérnök vette át a művek vezetését. Kiváló szakértelmével és fáradhatatlan munkásságával eloszlatta a már egyesített Buda–Pest vízellátási gondjait. Sürgető feladat volt, hisz éppen a rossz víz miatt látogatta meg gyakran a várost a kolerajárvány.

Wein művét utóda, Kajlinger Mihály fejezte be, megtervezvén és megalkotván a káposztásmegyeri vízműveket. Az építést 1893-ban kezdték meg, és 1904-ben fejezték be.

Más, főleg síkvidéki városainkat a XIX. század második felétől kezdve egyre inkább artézi kut-ak vizével segítették abban, hogy „tiszta vizet önthessenek a pohárba”. Ugyan már 1830-ban kísérleteztek nálunk azzal, hogy az altalaj mélyebb rétegeiben keringő vizet megkaphassák, vagyis hogy artézi kutat fúrjanak, de csak a 60-as években értek el eredményt, főleg Zsigmondy Vilmos mérnökünk munkássága révén. Számtalan kútfúrása közül említsük meg az 1868–78 közt épült városligetit, ez 970 méter mélységből napi 1 198 700 liter vizet adott. – A századfordulóig aztán sok artézi kút készült nálunk. Pl. Kecskeméten 23, Szegeden 30, Debrecenben 31 kút.

A kisebb városok és a falu továbbra is egyszerűbb módon jutottak vízhez: szivattyús, de inkább gémes- és kerekes kutakból. – Az utóbbi egyébként Tóth Árpádnak A kút című versében a következő sorokkal vonult be a magyar irodalomba:

A vízért „a korsó járt a kútra”, mégpedig a nők karján vagy fején – s lett így a kút tereferehely –, mert a gyűjtögető életforma hagyományaként a család vízellátását a nő végezte – a jószág itatása hárult a férfira, az állattartásra való áttérés idejétől kezdve. Ezért hangoztatták, hogy „kötni való az a gazda, aki még a lovát is az asszonnyal itatja”.

Az ivó- és főzővíz mázatlan cserépkorsókban, fakannában ott állott a konyhában a vizeslócán, és kancsó-ba, csupor-ba öntve itták – ha nem közvetlenül, mint a csöcsöskorsó-ból. Ez ivóalkalmatosságok az ősi, még a gyűjtögető életmód hagyatékaként megőrzött lopótökből készült kobak-ot, a pásztorkodástól kezdve használt ivótülköt, s először a letelepülés táján kifaragott fa szilké-t véglegesen a múlt században váltották fel, ma pedig már átadják a helyet az üveg kancsónak, pohárnak, a pásztorok fa csobán-ja s a csutora ugyanígy a fém kulacsnak, a fa és cserép víztartók pedig a fémedényeknek.

És ahogy századunkban rohamosan sokasodnak a vízmű-vek és berendezéseik: az aknakut-ak és turbinás szivattyú-k, a szűrőberendezés-ek, a vízmedencé-k és víztornyok, s a csőhálózat, és fokozatosan kiszorítják a szivattyús, gémes és kerekes kutakat, mesterükkel, a kútásó-val együtt, az ősi vízkultusz maradvány is kiveszik már. Senkinek sem jut eszébe pl. hogy a pohárból ivás előtt a földre loccsantson egy kicsit, s így az ördögnek adózzon vele. És karácsony napjának hajnalában sem itatják le sehol a jószággal a víz „zsírossát”, hogy ez által az állat a következő évben kövér és egészséges legyen.

Napjainkban a víz nemcsak a táplálkozásnál és tisztálkodásnál nélkülözhetetlen – Magyarországon 1960-ban 650 600 vízvezetékkel ellátott lakást és 443 00 fürdőszobát számláltak össze –, hanem az egészségügyben (85 helyen felfakadó 390 gyógyforrást hasznosítunk) és az iparban is, mint segédanyag: ipari víz.

S hogy milyen ütemben fejlődik vízkultúránk, megmutatja néhány adat. Budapesten a víztermelés 1880-ban 8 millió köbméter volt, 1945-ben 70 millió, 1960-ban pedig 198 millió köbméter.

Nos, mit mondana Csokonai erre a vízfogyasztásra? Talán azt, amit A vízital című versében. Búcsúzzunk az ő szavaival:

Fővárosi Levéltár, Budapest Főváros Gyógyfürdői és Gyógyforrásai Központi Igazgatóságának iratai 1933–1950.

 

Fővárosi Levéltár, Budapest Fővárosi Vízművek iratai 1873–1949.

 

Országos Levéltár, Helytartótanácsi levéltár, Acta oeconomica Lad. A. fasc. 21–27., Lad. D. fasc. 8. n. 15.

 

Balázs Endre: A nyolcvanéves Budapesti Vízmű, Bp. 1947.

 

Halaváts Gyula: A magyarországi ártézi kutak története, Bp. 1896.

 

Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse, Bp. 1914.

 

Kőszegi Imre – Papp János: Kempelen Farkas, Bp. 1957.

 

Schulhof Ödön: Magyarország ásvány- és gyógyvizei, Bp. 1957.

 

Szilágyi János: Aquincum, Bp. 1958.

 

Tagán Galmidzsán: A vízellátás módjai az egyes törökfajú népeknél, Földtani Értesítő 1943. évf. 123–158. l.

 

Takáts Sándor: Rajzok a török világból, 3. k. Bp. é. n.

 

Wein János: Budapest székesfőváros nyilvános vízművei, Bp. 1883.

 

Ethnographia: 4. évf. 287. l., 5. évf. 178–187. l., 6. évf. 199., 353. l., 13. évf. 82. l., 16. évf. 346. l., 17. évf. 231. l., 18. évf. 97. l., 19. évf. 175–177. l., 21. évf. 287–288. l., 22. évf. 227. l., 26. évf. 266. l., 43. évf. 163. l., 48. évf. 147., 154., 472. l., 49. évf. 178. l.

 

1960. évi népszámlálás, 4. k. Bp. 1961.

 

Gazdasági Mérnök 1883. évf. 370. 1.

 

Gazdaságtörténeti Szemle 1900. évf. 382. l.