A szokáscselekmény mellett most vegyük szemügyre az együttes másik két tagját: a rituális szöveget, melyet Marót Károly mondott rítusnak nevezett, és a rítust magyarázó szöveget.
Ideális esetben mindhárom tényező együtt jelentkezik, de együttes megjelenésük nem okvetlenül szükséges.
A cselekményhez fűződő vagy a cselekményt magyarázó szöveg esetleg el is maradhat. Előfordul az az eset is, amikor a cselekmény tűnik el, a szöveg azonban tovább él, esetleg funkciót változtatva, s a cselekménytől független szórakoztató elbeszéléssé, gyermekmondókává stb. válik.
A cselekményt magyarázó szöveg része lehet a rítusszövegnek is, elmondása kötelező lehet s maga is feltétele lehet a cselekmény hatékonyságának. Más esetekben azonban ez a magyarázó történet elmondásra nem került, csak a cselekmény elvégzőinek tudatában él, vagy pedig teljesen feledésbe ment.
Példaképpen elemezzünk egy dramatikus jellegű, szertartásos népszokást, a Nyugat-Magyarországon ma is gyakorolt tuskóhúzást a hozzá kapcsolódó tréfás lakodalmi szertartással (rönkhúzás, faházasság, mókaházasság stb.).*
Ez a következő elemekből áll:
Cselekmények:
a.) Valamely fa kidöntése, az ágak eltávolítása, a tuskó feldíszítése,
b.) A leányok vagy a legények, vagy leányok és legények együtt elhúzzák a tuskót egy meghatározott helyre,
c.) A leányok és legények közül kiválasztott párt szatirikus paródia keretében házastársaknak nyilvánítják,
d.) A tuskót elárverezik.
A rítusszöveg első része a tuskó elhúzása előtt hangzik el. Ekkor a „kötelező” rítusszöveg éppen a cselekményt megindokoló eredetmagyarázó történet, mely így részévé válik a rítusszövegnek. (Miért kell tuskót húzni?)
A rítusszöveg második része a „lakodalom” alkalmából elhangzó tréfás eskető szöveg, mely a farsangban elmaradt „igazi” lakodalmat kell, hogy pótolja. Tehát valójában termékenységvarázsló mágikus aktus, e mellett azonban szatirikus játék is, mert kigúnyolja a fiatalok viselkedését, erkölcseit s ezen túl az igazi esketési szertartást is.
A tuskóhúzásnál s a hozzá kapcsolódó tréfás lakodalmi szertartásnál az együttes mindhárom mozzanatát megtaláljuk, azonban a „mondott rítus” el is maradhat (néha a szokáscselekmények éppen egyik jellemző vonása, előírása, hogy „néma” legyen). A magyarázó szöveg éppenséggel gyakran elmaradhat, például azért, mert annyira közismert, hogy felesleges felidézni, vagy azért, mert már alig-alig tudott, vagy teljesen feledésbe ment.
Példa: A rönkhúzás szövegei Rábatótfalun, 1968 farsangján.*
Öreg bíró szerepe az Akasztó-dombon, indulás előtt:
Tisztelt Közönség!
Községünkben az a szokás, hogy farsang táján mindig a legszebb lány megy először férjhez. De községünk legszebb lányát elrabolták és ebbe az oduba zárták (a rönkre mutat).
A falu apraja-nagyja hónapokig nyomozott az elveszett lány után, míg végre tegnap egy kéthetes csecsemő és egy kilencven éves öregasszony egyszerre megálmodták, hogy az emberrablók hova rejtették községünk szépségét.
A rablóktól egész éjszakai harc után elfoglaltuk a lány börtönét, de a börtön olyan erős, hogy onnan kiszabadítani nem tudtuk. Azért most börtönöstől elvisszük haza.
Ugyanis amíg a község legszebb lánya pártában van, a többi sem mehet férjhez. Pedig mindegyik szépnek képzeli magát, van, amelyik még szebbnek is.
Ezt az őrtornyot (a rönkre mutat) most elvisszük Rábatótfaluba és kedves közönségünk közreműködésével az oda bezárt széplányt kiszabadítjuk, hogy megtörjön a varázs és a községünk többi lánya is esztendőre férjhez mehessen. De a varázs csak úgy törik meg, ha ezt az őrtornyot a házasulandó fiatalok húzzák községünkbe.
De addig is, amíg a községbe érkezünk, mindenki nagyon vigyázzon, mert kémeink jelentették, hogy a leánykereskedők nagy támadásra készülnek ellenünk és még több lányt is el akarnak vinni.
Felhívom minden kedves jelenlevő tizennégy–hetven éves korú kis- és nagylány figyelmét, hogy ha valaki idegen férfiszemély minden kétséget kizáró ajánlatokkal közeledne feléjük, arról azonnal értesítsék fővédnökünket, a körünkben és mindenhol jelenlevő ördögöt – Lucifer urat. A többit aztán bízzák rá.
Most pedig hajrá! Feszüljenek neki fiaink és leányaink a köztük levő rúdnak, és minél előbb érjük el a birodalmunkat!
Az ál-menyasszonyok és vőlegények üdvözlése Szentgotthárdon:
Tisztelt Közönség!
Üdvözlöm mindnyájukat, öregeket és fiatalokat, amiért ilyen szép számmal egybegyűltek és itt, országunk legsárosabb községében találkozhatunk.
De miért is gyűltünk össze, miért is találkozunk? Azért, hogy lássuk, miként is teszi jóvá Rábatótfalu ifjúsága azt a mulasztását, amellyel a mostani farsangban vétett a természeti törvények és társadalmi szokások ellen.
Községünkben ugyanis ebben a farsangban nem volt házasságkötés, amiért bennem mint a község bírájában sok harag gyülemlett össze, s ezt szeretném itt a nagyközönség előtt kiönteni. Megkérdezem ezért minden itt jelenlevő házas és nem házas férfi társamtól, elmondhatom-e mindazt, ami szívemen, nyelvemen felgyülemlett?
A hölgyeket meg sem kérdezem, ők kíváncsiságuknál fogva úgyis kitalálják, hogy mit akarok mondani. No, meg ők egymás között nálamnál huszárosabb beszélgetést folytatnak a két nemet illetően.
Mondhatom tehát? Igen?… Köszönöm.
Intő szavam elsőnek a leányokhoz szól. Hát idehallgassatok, ti, kencefice öreganyáitok lánygyerek unokái! Szüleiteknek életetekben csak egyszer szereztetek örömet, születésetek előtt kilenc hónappal. Igaz, sokan vagytok, s azt hiszitek, hogy szépek is vagytok, ügyesnek, háziasnak, takarékosnak képzelitek magatokat. Meg vagytok arról győződve, hogy otthon nélkülözhetetlen segítőtársai vagytok drága jó anyátoknak. (Bár tudom, a gotthárdi lányok sem különbek!)
Pedig az egészből csak annyi igaz, hogy sokan vagytok. Ügyesek? Semmi esetre sem vagytok, mert akkor férjet is találtatok volna. Mi lett volna, ha édesanyátok is ilyen szerencsétlen lett volna? Akkor ti most nem lennétek!
Háziasak sem vagytok. A legények azért kényszerülnek üzemi konyhákra. A fehérneműtöket is édesanyátokkal mosatjátok, no, meg hát miért van a Patyolat? Harisnyát stoppolni minek? Inkább nem húztok harisnyát. Hogy a hajatokkal is kevesebb gondotok legyen, levágattátok rövidre. De még azt is összegubancoljátok és ráfogjátok, hogy ez a divat! Szegény divat! Még jó, hogy van, mert arra mindent rá lehet fogni.
Takarékosságról jobb nem is beszélni. Amióta megemelték a szeszes italok árát, azóta mégegyszer annyi fogy az Éva presszóban. De hol is fogyhatna máshol? Amikor Szentgotthárdon olyan jó a vendéglátó ellátás, hogy csak egy Éva presszó van.
Azt hiszitek, hogy odahaza nélkülözhetetlenek vagytok? Tévedtek. Ha jó anyátokat igazán szeretnétek, akkor férjhez mennétek és nem lógnátok most is anyátok nyakán. Nem kellene aggódnia: szegény lányom, mi lesz veled, ha én már nem leszek?
A cipőtisztítást csak hírből ismeritek, pedig volna mit tisztítani és eltakarítani a házak előtt. Igaz, egyszerű a megoldás: gumicsizmát vásároltok, s beléptek a tócsába; ki tudja megállapítani, milyen volt a lábbelitek? Tiszta-e, vagy sáros?
Úgy tudom, hogy a naptárral és az évszakokkal is hadilábon álltok. Az időből és a divatból mindig kikéstek. Télen miniszoknyát, nyáron pedig nadrágot hordtok. Egyesek csipkekesztyűben szedik a markot az arató után. De mire is való a kombájn?
A KÖJÁL-nak is akadt dolga veletek, ugyanis a minap valamely leányzó ujjáról leolvadt a körömlakk, és megfestette a tej színét pirosra. Folytassam? Áh, nem teszem. Csak maradjatok magatoknak, mert így csak édesanyátok kínlódik veletek, ellenkező esetben mennyi átok érne benneteket a leendő férjetek részéről. De azért óvva intelek, változtassatok magatartásotokon! Ezután legyetek közvetlenebbek a férfiakhoz, mert különben nem lesz létjogosultságtok az új mechanizmusban!
No, az is igaz, hogy nem sokkal több jót tudok mondani a fiúkról sem. Ti csak ne vinnyogjatok! Aki nem talál magának való lány, az húzza be a… a hasát.
Kényelmesek vagytok! Esténként dologtalanok. Miért kellett a határban kiszáradni hagyni huszonkét hold málnát? A fűztelepre miért kellett a szentgotthárdi gimnazistákat mozgósítani? Udvarlás és munka nélkül még az új gazdasági reform közepette sem lehet megélni. Ezért kényszerülnek a lányok kifalusi legényekkel meséltetni maguknak. Pedig azok a nadrágos kakasok nemcsak kapirgálni járnak községtekbe, hanem… óh! Ugye, kedves közönség, ugye maguk is tudják, hogy mire gondolok, hogy ezekből a kapirgálásokból mennyi hibrid csirke származik?
Kényelmesek vagytok. Hát igen, hova is lett Rábatótfalu híres ifjúsága, futballcsapata?
És ha netán a szomszédos határőrsöktől kaptok besegítőt, irigykedve nézitek sikereit. Nem különb a helyzet, ha Magyarlakról vagy Rábafüzesről odatéved egy-egy fiatalember. Csurog a nyálatok. Pöffeszkedtek, ha azok hosszúnyakúból töltögetnek az anyós- vagy az apósjelöltnek.
Sokan közületek már a borbélyhoz sem járnak, ahhoz is lusták, inkább olyan frizurát viselnek, mint az árpaszalmán télen tartott tehén szőrzete. Álcázzátok magatokat, nehogy rá lehessen ismerni, hogy melyik nemhez is tartoztok. Nem csoda tehát, hogy rönköt húztok, hogy itt vesződünk vele Szentgotthárd utcáin. Gondoljátok csak meg magatokat, vegyetek példát azokról, akik 65 éves korukban kemény kiállással meg mertek nősülni és javítani népszaporodási statisztikánkat!
Igaz az is, hogy a földművesszövetkezet, vagy ahogyan újabban mondják: Általános Értékesítő és Fogyasztási Szövetkezet – miért ne legyen komplikáltabb a neve? – vezetősége is többet tehetne az értékesítés és a fogyasztás érdekében. A rábatótfalui italboltban ugyanis legtöbbször nincs mit értékesíteni, a vendégeknek pedig mit fogyasztani. Józanul pedig házasságot kötni – ugy-e, idősebb sorstársak? – a múltban sem lehetett?
Félreértés azért ne legyen, ma rendkívüli világnap van a községünkben. Étel-ital bőven, mint ahogy erről értesülhettek a falragaszokról, a meghívó plakátokról. A szövetkezet vezetősége ugyanis a nyárról megmaradt készletét mind odairányította, no meg a rendezőség is gondoskodott finom badacsonyi rizlingről, melynek finom ízéről mindenki meggyőződhet, néhány pöngő forint ellenében.
Reméljük, hogy ez a bőség, jó áldás, aratásra, cséplésre sem fog megfogyatkozni, tartós valóság lesz a jó szikvízellátásunk is!
Éhezniök sem kell a mai napon. Nem, mintha máskor nagyon böjtölnének. Rábatótfalu főterén már ott kínálja – piros pántlikával a nyakán – levágásra, ki tudja, hány kilós malac magát. Ennek finom pecsenyéjéből bárki is csillapíthatja jó étvágyát. Mi, község vezetői, s én mint bírája, gondoskodtunk arról, hogy mindenki jól érezhesse magát. Annak a reményében tesszük mindezt, hogy ezzel is elősegítjük a tavaszi hónapokra minél több házasságkötést.
Mondhatnám még a mondókámat, de nem szeretném türelmüket túlzottan igénybe venni és ezért megkérem az anyakönyvvezetőt, falu körjegyzőjét, hogy az itt kínlódó, házasulni nem akaró párt akaratuk ellenére is kösse össze. (Szertartás.)
A nagy esemény, amire kíváncsiak voltunk, megtörtént. Fiatalok, mutassátok meg, mire is vagytok képesek. Induljunk!
Esketés szövege:
(Az esketés Szentgotthárdon magyarul folyt, Rábatótfalun pedig szlovén nyelven.)
Jegyző: Tisztelt jegyesek!
Házasságkötés céljából álltok előttem. Nekem, mint ezen kisded gyülekezet (a tömegre mutat) által életfogytiglanra ítélt, de külön is erre a célra felkért főnótáriusnak, az a hivatali tisztem, feladatom és kötelességem, hogy a mohácsi vész utáni nemzeti elkeseredéskor létrejött házassági törvény alapján megállapítsam és kihirdessem és írásba foglaljam azon ténykörülményt, miszerint a tervbe vett házasságnak nincsen-e valamilyen komoly akadálya?
Hivatalos szaglálás ürügyén azért ütöm most orrom bizonyos dolgaitokba, hogy később ti verhessétek a fejeteket a falba, amiért most nagy bolondságtokban házasságra kívántok lépni.
Figyelmeztetlek benneteket, hogy kérdéseimre csak a színtiszta igazságot mondhatjátok, egymásnak még nem hazudhattok, mert még nem vagytok házasok!
Jegyző: Első kérdésem: Mondjátok meg igaz hitetekre, szeretitek-e egymást?
Vőlegény: Ezt a perszónát utálom a legjobban a faluban!
Menyasszony: Rá sem tudok nézni erre a málészájúra.
Jegyző: Az első kérdésemre helyesen feleltetek, mert ha véletlenül szeretnétek is egymást, ez komoly akadálya volna annak, hogy amiként a mai fiatalok közt szokás, egy félév múlva el tudjatok válni.
Második kérdésem: A magatok akaratából álltok-e itt, vagy szüleitek taszigáltak ide?
Vőlegény és menyasszony: (egyszerre) Magunktól ugyan sosem lennénk itt!
Jegyző: A második kérdésemre is okosan feleltetek, mert ha csak a magatok és nem a szüleitek akaratából jelentetek volna meg, ez megint csak komoly akadálya lenne a stafirung meg a hozomány kiadásának.
Harmadik kérdésem: Jól meggondoltátok-e házassági szándékotokat?
Vőlegény: A rendezők biztatására, szüleim unszolására. Tegnap.
Menyasszony: Tegnap éjjel határoztuk el az ötödik féldeci után.
Jegyző: Ez a válasz is helyes, hiszen ki kötne házasságot, ha alaposabban belegondol.
Miután pedig mind a három találós kérdésemre szépen megfeleltetek, úgy látom, semmi akadálya annak, hogy megkössem ezt a jól induló, boldognak ígérkező házasságot. Ezért most a felkért, meg az itt jelenlevő (mutat a tömegre) sok becsületes hamis tanú jelenlétében nyilatkoznotok kell, hogy kívántok-e egyáltalán házasságot kötni?
Felhívom figyelmeteket, hogy az újabb szokás szerint nem szükséges most mindjárt nyilatkozni, megtehetitek ezt egy hónap múlva is, ha majd visszajöttetek a nászútról. Mi idősebbek ugyanis megértjük, amit a fiatalok csinálnak, csak ne a mi gyerekünkkel történjék. Szóval, akartok-e most nyilatkozni?
Menyasszony anyja: Most akarnak nyilatkozni, csak kicsit szégyenlősek. (Egy kicsit megtaszítja a fiatal párt.)
Jegyző: Vőlegény, nyilatkozz: kellene-e feleségül az itt levő menyasszony?
A vőlegény apja: De mennyire, hogy kellene!
Jegyző: Menyasszony, nyilatkozz: kívánod-e férjednek az itt jelenlevő vőlegényt?
A menyasszony anyja: Hű, még mennyire kívánom!
Jegyző: Miután ilyen szép egybehangzással kinyilatkoztattátok azon saját szándékotokat, hogy egymással házasságot kívántok kötni, ezen perctől fogva házastársaknak nyilvánítlak benneteket, untodiglan, untáiglan.
Most pedig ismertetem kötelességeiteket és jogaitokat:
Kötelességetek lesz, hogy egymással ne törődjetek, egymás dolgaiba be ne avatkozzatok.
Jogotok van arra, hogy továbbra is éljétek külön-külön a magatok életét, egymásnak felelősséggel nem tartoztok és most már addig hazudhattok egymásnak, amíg a másik rá nem jön. Ha ezeket az előírásokat megtartjátok, boldog és hosszú lesz a házasságotok, bár nem árt tudnotok, hogy Szentgotthárdon is működik ügyvédi munkaközösség, nemcsak Körmenden, így a válás költségeit csökkenteni lehet.
Ti pedig, itt levő fiatalok, lelkesedjetek fel az új házasok példáján, kövessétek őket!
Kérdés, hogy egyáltalán jogosult-e a szokásokhoz fűződő költői szövegeket, tehát a mondott rítust éppúgy, mint a szokásmagyarázatot egységesen vizsgálni, egy kategóriának tekinteni, mint ez a tanulmány teszi. Hiszen e költői szövegek lehetnek versesek vagy prózaiak, énekeltek vagy elmondottak, epikusak, lírai jellegűek, himnikusak, párbeszédesek, drámaiak stb. Sőt a nagyobb kategórián belül sokszor még a kisebb egységek is nagy változatosságot mutatnak, amit a terminológia sokfélesége is bizonyít. (Párhuzamosan használt megjelölések, például: rítusének, rítusdal, szertartásos ének, szokásdal, szokásbetét, köszöntő ének, házaló-adománykérő ének. Vagy: népi dráma, dramatikus játék népi színjáték, népi játék, folklór dráma stb.)
A népszokásokhoz fűződő különböző költői szövegek sem eredet szempontjából, sem formai vagy tartalmi szempontból nem tekinthetők egységesnek. Csupán funkciójuk közös, tehát az, hogy olyan szövegekről van szó, amelyek a népszokásokhoz kapcsolódva azt magyarázzák, vagy pedig maguk is szerves részei a rítusnak. Ha a népszokások változnak, változnak a szövegek is, a szokás megszűntével pedig vagy eltűnnek, vagy funkciót változtatnak, pl. a lakodalmi énekből szerelmi ének lesz, a varázsszóból gyermekjáték, a párbeszédes szöveg pedig elszakadva a szokástól mint önálló színjáték léphet új fejlődési szakaszba.
A népköltészet egyes ágainak rituális kötöttsége a társadalmi fejlődés foka szerint változó. Általában primitívebb fokon a népköltészet nagyobb százaléka kötött szokáshoz, rítushoz, mint fejlettebb fokon, és a népköltészetnek a szokásoktól, alkalmaktól való elszakadása a zárt paraszti kultúra fellazulásának egyik tünete.*
Megállapíthatjuk általános szabályként, hogy a szűkebb értelemben vett szokásköltészeten kívül a jelenben más népköltészeti alkotások is fűződhetnek a szokáshoz anélkül azonban, hogy ezeket valóban a szokásköltészethez kellene számítanunk, tehát a népszokások előfordulási alkalmat nyújthatnak „független” népköltészeti alkotások előadására is. A magyar lakodalmakon például a vendégek jeleneteket, „színdarabokat” adnak elő egymás mulattatására.* Ezek azonban nem tartoznak szorosan a lakodalomhoz, és például a pornográf halottas játék éppúgy lehet lakodalmi játékbetét, mint farsangi játék.*
Ugyanígy a román balladaéneklés egyik fontos alkalma a lakodalom volt. Mint Faragó József írja: „Olténiában és Munténiában a balladaéneklés legkiemelkedőbb alkalma napjainkban is a lakodalom, különösen vasárnap este a menyegzői lakoma; ilyenkor négy-öt balladára is sort kerítenek”.* A hagyományosabb népi kultúrában a népköltészet általában alkalomhoz, szokáshoz kötve realizálódik, a mesemondásnak, a mondák felelevenítésének meghatározott ideje, szokásalkalma van. Fontos alkalma volt a hagyományos folklórkincs felelevenítésének pl. a halottvirrasztó, a fonó, a fosztó stb. Mégis félrevezető lehet, hogy Gaál Károly a legnyugatibb magyar nyelvterület balladáit Dalok a fonóban (Spinnstubenlieder) címen tette közzé,* utalva ezzel arra a tényre, hogy ezek elsősorban a fonóban jutnak szerephez. Azonban a balladák nem kapcsolódnak szervesen a fonókhoz, csak ebben a konkrét, Gaál által vizsgált esetben nevezhetők fonódaloknak.
Természetes, hogy amikor a következőkben a népszokások költészetéről szólunk, nem ezekre az alkotásokra gondolunk elsősorban, amelyek kapcsolódhatnak szokásokhoz, de azoktól függetlenül is jelentkezhetnek, hanem olyan alkotásokra, amelyek a népszokásokhoz kapcsolódva és csakis velük együtt tölthetik be szerepüket.
A magyar népszokások dallamvilágának publikálása terén zenefolkloristáink végeztek példaadó munkát, amikor a Magyar Népzene Tára első 5 kötetét kiadták. E kötetek elsősorban szokásdalokat tartalmaznak, ezen túl azonban pl. szokásokhoz fűződő párbeszédes játékokat is, amelyeknek jelentősebb zenei vonatkozása van, de természetesen csak alkalomszerűen utalhatnak a zenével nem kapcsolatos mondókákra, párbeszédes és prózai szövegekre stb.
Bartók Béla így írt a szokásdalokról:
„A népköltészet dallamai eredetileg valószínűleg az éneklési alkalmak szerint élesen elhatárolt csoportokra oszlottak, s ezek mindegyikének eléggé határozott egyéni jellege volt. Így nálunk magyaroknál megkülönböztethetők: 1. több csoport szertartáshoz kötött ének (az ún. regösénekek, amelyeket a karácsony és újév közti időszakban énekelnek; a lakodalmi dalok; halotti siratók, aratási dalok stb.); 2. a táncdallamok csoportja és 3. a tulajdonképpeni „dalok” lírikus vagy epikus szövegekre és semmiféle szertartáshoz vagy különleges alkalomhoz nem kapcsoltan.”*
A román népzenéről írt tanulmányában is kitért a szertartásos költészet kérdésére:
„Az emberi élet minden fontosabb eseményének: a karácsonyi ünnepeknek, aratásnak, lakodalomnak, halálozásnak stb. elmaradhatatlan kísérői bizonyos ősrégi szertartások. Ezeknek fontos és szerves részei a megfelelő énekek; minden ilyen esemény szigorúan a meghatározott előírások szerint történik, mint valami vallásos szertartás. Időtöltésül egyáltalán nem illik ilyen dalokat énekelni.”
„Tisztázatlan kérdés még, hogy az egész román dallamanyag mintegy 12%-át kitevő kolinda dallamok és valamiféle (esetleg bizánci) egyházi zene közt van-e összefüggés.”
„Fontossági sorrendben a szertartásos énekek közt a halottsiratók következnek…”
„Az eddig tárgyalt csoportokat vallási szertartásos éneknek tekinthetjük, a táncdallamokat viszont világi szertartásos énekeknek.”*
A szövegfolkloristák álláspontja sokkal határozatlanabb. Van, aki külön kategóriának tekinti a szokások költészetét, mások viszont az egyes csoportokat a líra – epika – dráma hármas főtagolás különböző alosztályaiba sorolják.
Amennyiben külön csoportnak tekintik, akkor is többféle nézet van e csoportnak a népköltészet egészében elfoglalt helyéről.
Több munkámban hivatkoztam mint példára, hogy a Magyarság Néprajzában Viski Károly a szokások költészetét a drámai jellegű hagyományok közé sorolta, éppen azért, mert ezek az alkotások cselekményekhez fűződnek. E csoportban tárgyalja tehát a párbeszédes formájú betlehemezés, gergelyezés mellett a rítusénekeket (regölés, szentiváni ének) s néhány dramatikus jellegű gyermekjátékot is.*
Viski tehát a fenti hármas tagolás közül a szokások költészetét nagyjából a „dráma” kategóriához tartozónak tartja.
V. Csicserov kézikönyvében a szokásdalokat a líra fejezet egyik alcsoportjaként tárgyalja. Külön fejezetben szól az orosz népi színjátszásról, megjegyezve azonban, hogy a népi színjátékok egy része biztosan a szokásokból vált ki. A szokások költészete fejezetben a következő csoportokról szól: szólásmondások, rigmusok, melyek az időjárásra, mezőgazdasági munkára vonatkozó regulákat tartalmazzák. Újévi jósló énekek. Tulajdonképpeni házaló-adománykérő szokás- és játékdalok, évszakok, ünnepek szerint csoportosítva. A családi szokások költészete (pl. lakodalmi költészet, siratók). Ráolvasások, imák, varázsigék.*
Ismét más csoportosítást találunk Hermann Bausinger Formen der Volkspoesie c. könyvében, aki egy csoportban tárgyalja a szerencsekívánó-adománykérő formulákat, egy másikban a „kultikus” formulákat (ima, ráolvasás, varázsige stb.), a „játékformula” csoportban írja le a dramatikus gyermekjátékokat és ismét külön főcsoportban a színjátékos szokást (szcenikus és zenei formák).*
Érdekes eredményt ad a lexikonok, terminológiai szótárak áttanulmányozása is. A Funk and Wagnalls Standard Dictionary of Folklore sem szokásköltészet, sem rituális költészet címszót nem tartalmaz, a drámai jellegű anyagot viszont a „rituális dráma” címszó alatt foglalja össze.*
Bodkernek a germán nyelvű folklorisztikai művek terminológiáját összefoglaló kézikönyve is igen tisztázatlan szempontokról árulkodik.* „Szokásköltészet” összefoglaló címszót itt sem találunk. A szokásdalokról szól a „Brauchtumslied”, mely a lírainak nevezhető formákat definiálja. „Népi dráma” címszó egyáltalán nincs.
A nála idézett megjelölések forrása lehet a népi terminológia vagy a folkloristák által alkotott műszavak. Mindkettőnél szempont lehet a szokás neve, ideje, funkciója, a szokásnál használt tárgyi anyag stb.
A szokás idejére utal pl.: Adventslied, Allerseelenlied, Christmas carol, calendric song, driekoningenlied, Dreikönigslied stb.
Funkciójára: Ansingelied, Brauchtumslied, calendar dite, calendar fict, Heischelied stb.
A szokással kapcsolatos tárgyra: Rummeltopflied.
A népi szokásterminológia konkrét elemzésére is történt etnolingvisztikai kísérlet: Dieter Lutz a német farsang táji terminológiáit elemezte.*
Végül e tanulmány számára legmegfelelőbbnek látszik a Preminger szerkesztette irodalmi lexikon „szájhagyományban élő költészet” címszavának rendszere, melyben Lord az irodalomban használatos líra – epika – dráma felosztás helyett a szóbeli költészetet rituális, lírai és elbeszélő csoportokra osztja. (All oral poetry can be divided into three general classifications: ritual, lyric and narrative.)
Majd így folytatja: „A szóbeli költészet nem-elbeszélő fajtái magukba foglalják a) a ráolvasást, b) a szerelmi éneket, c) a siratót, d) a rituális esküvői éneket, e) más rítusénekeket különleges ünnepi alkalmakra. Valójában mindezek a típusok, a szerelmi éneket beleértve rituálisak eredetükben és végső céljukban.”*
A népszokások költészetéből először a szokásmagyarázó szövegeket vesszük szemügyre. Ezeket különféle szempontok szerint lehet csoportosítani.
A magyarázat vonatkozhat egy ünnepre vagy szokásra, vagy a szokás egy elemére, cselekményére, rítusára, vagy pedig az ezekhez fűződő egyes előírásokra vagy tilalmakra vagy bármely közösségi viselkedési, magatartás-szabályra.
A csoportosítás általában megfelel a kutató elméleti szemszögének; mi érdekli jobban: a cselekmény vagy a hozzá fűződő magyarázat. A ritualista iskola képviselői számára például a cselekmény tűnik döntőnek, míg a népi elbeszéléseket kutató folklorista a magyarázó történet tárgyából, formájából indul ki.
A legegyszerűbb és leggyakoribb csoportosítás a szokások ideje, alkalma, funkciója, vagy egy-egy kiemelkedő rítuscselekmény szerint történik. Így például beszélnek a kiszehajtást magyarázó történetekről, vagy általában a „szalmabábu elpusztítása” rítust magyarázó történetekről, vagy a koratavaszi szokásokat magyarázó történetekről, vagy a téli, tavaszi, nyári, őszi szokásokat magyarázó történetekről, átmeneti rítusokat magyarázó történetekről.
A jellegzetes szokáscselekmény szerint beszélhetünk például maszkos alakoskodásokat magyarázó történetekről, rituális tűzgyújtást kísérő történetekről, agrárrítusokat magyarázó történetekről stb.
Ha a szokásmagyarázó történetekből indulunk ki, találunk történeti elbeszéléseket, vallásos legendákat, hiedelemmondákat, tanító jellegű vagy tréfás elbeszéléseket.
Egy és ugyanazon szokáscselekmény magyarázatára igen különféle jellegű magyarázatok jöhetnek létre, még egy országon vagy csoporton belül, lokálisan is. Ilyen például a zalaegerszegi nagyheti határjárás, mely egyházi eredetű és jellegű, országosan ismert szokáshoz a vallásos magyarázaton kívül lokálisan történeti jellegű szokásmagyarázat is fűződik.
A kiszehajtáshoz nyugati szláv szomszédaink általában hiedelemmondákat fűznek szokásmagyarázatképpen, míg nálunk inkább tréfás aetiologikus történettel magyarázzák.
A szokáscselekményt magyarázó szövegek az egyszerű kijelentéstől kezdve élményelbeszéléseken át a kikristályosodott epikus formákig, a költői fabulat-ig különböző formában jelentkezhetnek. A történetek jelentős része az aetiologikus elbeszélés, eredetmonda kategóriával mutat rokonságot. Gyakran e történeteket a folkloristák az eredetmondák egy speciális csoportjának fogják fel; ahogy más eredetmondák a világ, az élőlények, emberi tulajdonságok keletkezésének kérdésére adnak választ, hasonlóképpen magyarázzák e történetek a szokások létrejöttét.
A szokásmagyarázó történetek viszonylag ritkán adnak választ a szokás valódi okára, létrejöttére vonatkozólag.
Természetesen arra is van példa, hogy a valódi okra emlékeznek, ha nem régen keletkezett szokásról van szó, vagy például egyházi vagy történelmi emlékszokásról, s a valódi okot tartja fenn a közösség emlékezete. Például hazánkban egyes községek fogadott ünnepeinél néha meg tudják pontosan okolni, hogy mióta és minek emlékére tartják az ünnepet, esetleg figyelmeztető történeteket is mondanak, melyek azt ecsetelik, milyen büntetés érte azokat, akik nem tartották meg az ünneppel kapcsolatos kollektív fogadalmat.
A szokásmagyarázó történetek megalkotásánál néha nyilvánvalóan a kíváncsiság, az ok és okozat keresése látszik fő mozgatóerőnek, máskor azonban csak az a törekvés, hogy minél érdekesebb, csattanósabb történetet találjanak ki. Ilyen például az idézett rábatótfalui rönkhúzás eredetmondája s még sok más aetiologikus történet, amely nem tart arra igényt, hogy valónak tartsák, s láthatólag szórakoztatni, gyönyörködtetni akar. Különösen a tréfás jellegű történeteknél világos, hogy a történet elmondója s hallgatója egyaránt „költészetnek” tekinti a történetet, s ebben az esetben a folklorista álláspontja is egészen egyértelmű lehet csak: maga is a „költészet” kategóriába sorolja.
Az európai népszokásokat magyarázó történetek és a szokások összefüggéséről több helyütt írtam már, azt elemezve, hogy ezek mennyiben felelhetnek meg a kezdetlegesebb társadalmi fokon jelentkező mítosz-rítus fogalompárnak. A múlt században ugyanis az a felfogás uralkodott, hogy a szokások jó része a hozzájuk fűződő rítusszövegekkel és a magyarázó jellegű hiedelemmondaszerű történetekkel együtt az európai népek ősvallására vezethetők vissza, abból együtt nőttek ki, tehát nagyjából megfelelnek az európai népek ősi rítusainak és eredetmagyarázó mítoszainak. Az előző fejezetekben már említettem van Gennep és von Sydow nevét. Mindketten sokat foglalkoztak azzal a jelenséggel, hogy a rítusmagyarázatnál néha animisztikus képzetek bukkannak fel, máskor azonban egyszerű mágikus mechanizmus látszik működni. Ezt az egyszerű mágikus mechanizmust – a Frazer-i fogalmazás szerint a szimpatetikus mágiát – mindketten a személytelen varázserő formáival, az analógiás és ragályossági mágia fogalmával hozzák kapcsolatba; van Gennep dinamizmusról, von Sydow vivizmusról, orendizmusról beszél.* (Lásd tanulmányaimat: Zur Frage der sogenannten Kausalfiktionen; Animistic Concepts and Supernatural Power in Hungarian Folk Legends and Folk Customs.)* Von Sydow éppen ezért bírálta azokat, akik összefüggő ősi európai hitvilágokat, mítoszokat sejtettek e szokásmagyarázó történetek mögött, főként pedig Mannhardt ellen irányult kritikája. Von Sydowtól származnak az ilyenfajta megjelölések: aetion fabulates, motival ficts, jocular ficts, calendar ficts, pedagogical fiction, aetiological dite stb. E nevekkel az európai népek költői képzeletének azokat a megnyilvánulásait jelölik, amelyek valamely szokás vagy hiedelem eredetére nézve fiktív magyarázatokat hoznak utólagosan létre. E magyarázatok az epikus megformáltság különféle stádiumát mutatják. Némelyek közülük nyilvánvalóan kitalált történetek, gyermekijesztők, tréfás vagy pedagógiai fikciók, metaforák. Másoknál, mint a von Sydow által naptári fikciónak, tabufikciónak nevezett formák esetében, „szekunder” természetfeletti lények, allegorikus megszemélyesítések jönnek létre és látszólag hasonlóan viselkednek, mint a néphit démonai, kísértetei, természetfeletti alakjai. Ez főként olyan esetekben áll elő, amikor a szokás végrehajtásánál animisztikus motiváció nem volt, például a kezdő szokásoknál, ahol mechanikus analógiás mágia működik. (A mágikus gondolkodás szerint az év kezdetén vagy más „kezdő” periódusokban végzett cselekmények automatikusan előidézik a többi hasonló esetet, ezért kell például újév napján egymásnak jót kívánni, egymást megajándékozni, sokat enni-inni, hogy csak a legtriviálisabb példát említsem, – vagy pedig akkor, ha a szokás eredeti funkcióját teljesen elfelejtették és ezért pszeudo-természetfeletti lényeket konstruálnak saját maguk, vagy pedig csak a gyermekek, vagy a be nem avatottak számára. E konstruált szellemvilág jó része azonban metafora.)
„Ich nenne diese kurzen dichterischen Einfälle des Volkes in behauptender Form Fiktionen, da sie Glauben nur fingieren, ohne solcher zu sein, wenn sie auch unter gewissen Umständen in sekulären Glauben übergehen können” – írja róluk von Sydow.*
Ha most konkrétan a magyar szokásokat vizsgálva vetjük fel a kérdést, hogy a népszokások cselekményei hogy viszonyulnak a szokásmagyarázatokhoz, akkor mind a három esetre találunk példát.
1. A szokásmagyarázó történet egy szokáscselekmény magyarázatára jön utólag létre. (Ide tartozik pl. a következőkben elemzett történelmi szokásmagyarázatok túlnyomó része.)
2. A szokás, illetőleg rítus valamely történet illusztrálására jön létre. (Ide tartoznak a bibliai történet, illetőleg a keresztény legendák ismert történeteit megelevenítő szokások, mint a betlehemezés, csillagozás, a különböző misztériumjátékok. Ezek a cselekmények többnyire ábrázolóak, bár van közöttük szimbolikus rítus is.)
3. A szokás és magyarázata egyazon gyökérből – főként a néphitből – párhuzamosan látszik kiágazni. Ilyen például a lucaszék készítése a hozzája fűződő mondaanyaggal, a lidércről szóló történetek és a lidérc távoltartására vagy kiűzésére szolgáló rítusok, a hazajáró halottakról szóló történetek és a kapcsolódó előírások, vagyis a halottakkal való érintkezés előírásai, tilalmai, rítusai. Ezeknél az eseteknél nagyon nehéz vagy lehetetlen megállapítani, hogy melyik az elsődleges, melyik a másodlagos, annyira szervesen összetartoznak.*
Kérdés például, hogy az esővarázslás célját szolgáló, dodolának nevezett alakok körüljárásakor és vízzel való megöntözésekor a szokást gyakorlók szerint mi hozza létre az esőt? Az, hogy a lombokba burkolt, a növényzetet ábrázoló alakokat vízzel öntözik, s ez az analógiás varázslás mechanizmusa következtében megindítja az esőt is?* Vagy a dodolák valamely természetfeletti alak, vegetációs démon képviseletében lépnek fel, a Mannhardt-i felfogás szerint?
A mai népi tudatból nehéz választ kapni ezekre a kérdésekre. Ha rákérdezünk, azonnal működésbe lép a kontroll-reakció és a kapott válasz vagy racionalizáló (például a mágikus szokásnak történelmi magyarázatot adnak), vagy pedig valamely vallásos okra hivatkoznak. Az analógiás mágia elve szerint működő epikus bevezetés nélküli ráolvasásoknál is – amilyenek például a visszafelé számláló ráolvasások – a ráolvasást gyakorlók Istenre és a szentekre hivatkoznak, akik a gyógyítást véghezviszik, hogy a babona látszatát is elkerüljék; illetőleg a ráolvasást imával, keresztvetéssel, vallásos formulával fejezik be.
A szokás és a szokásmagyarázat egy adott időszakban úgy jelentkeznek, mint egy történeti fejlődés során kibontakozott kultúra egyidejű alkotóelemei. Az egyes elemek történeti és genetikus vizsgálata mellett tehát úgy is tekinthetjük őket, mint egy konkrét közösségnek meghatározott időpontban és egyidejűleg használt szimbólumrendszerét. Akik e rendszert használják, nincsenek tudatában az eredet sokféleségének, sem az egyes kategóriák esetleges ellentmondásainak.
A kiegyenlítő folyamatban fontos szerepe volt a keresztény egyháznak is. A keresztény egyházak az ellentmondásokat úgy hozták harmóniába, hogy a néphit természetfeletti lényeit a „gonosz”, az „ördög” szférájába utalták, s a személytelenül ható mágikus mechanizmust szintén dualisztikus és etikus jellegűvé formálták át, amikor megkülönböztettek jó varázserőt, mely az istentől származik, és rosszat, mely a gonosztól származik. A kereszténység dualisztikus szemlélete, amely feltételezi a jó–gonosz ellenpárt, jó vagy gonosz erőt formált az eredetileg személytelen varázserő fogalomból is.
Akárhogy is áll a helyzet, az európai paraszti rítusok jórésze már sokféle vallási rendszert megért, és a sokféle alakváltozásra éppen az tette alkalmassá, hogy a rítusok értelmezése nagymértékben a társadalmi megegyezéstől függ (lásd az első részt), s a magyarázat ennek megfelelően sokrétű.
Szokás és szokásmagyarázat tehát vizsgálható genetikusan, formájuk, struktúrájuk szerint is, de vizsgálhatjuk őket funkció szempontjából is, aszerint, hogy egy adott időpontban a szokáscselekmények a közösség számára milyen jelentéssel bírnak.*
A történeti jellegű szokásmagyarázatoknál a szokás okát hazánkban leggyakrabban a törökökkel vívott harcokban keresik.
Ezeknek sémája gyakran a következő: valamely feltűnő, látványos szokást, alakoskodást, maskarázást, zajkeltést állítólag azért ismételnek meg évről-évre, mert ezzel valaha törököket sikerült félrevezetni, megfélemlíteni, kiűzni. Ennek emlékezetére ismétlik évről évre a szokást.
Néhány példa erre:
Az óévtől való búcsúzás
Az óévtől való búcsúzást az ó- és újvilág sok népe lármázással, zajkeltéssel ejti meg. A zajkeltés oka sokféle lehet, pl. a gonosz, a régi kiűzése, eltávolítása, vagy más mágikus ok, vagy csak az általános ünnepi féktelenség.* Az óévtől való búcsúzásnak lármás szokása még hazánk fővárosában is él a mai napig. Hazánk egyes területei a szilveszteri lármázást a törökökkel hozzák kapcsolatba.
Hajdúszoboszlón pl. azt mesélik, hogy ez az évbezáró szokás a török háborúk idejére megy vissza. A férfiak hadbavonultak, és az asszonyok és gyermekek által lakott Hajdúszoboszló felé a török éppen az év utolsó napján közeledett. Az asszonyok akkor meghúzták a harangot, összeverték a tepsiket, és az így keletkezett zajjal félrevezették, megrémítették a törököket. Ezért azóta is, minden év utolsó estéjén hasonló zajkeltéssel búcsúznak az évtől.*
„Szoboszlón a gyerekek, suhancok és legények pergőkkel, kolompokkal, csengőkkel, dudákkal, ostorokkal s mindenféle más eszközökkel felszerelve összegyűltek a piacon s itt, valamint az utcákon járkálva rettenetes zajt csaptak. Közben lövöldöztek is. Ezekhez járult még a torony, az ablakok kivilágítása, csillagszórók, világító rakéták lövöldözése.
A szájhagyomány szerint a szokás a törökvilág eseményével függ össze. Nevezetesen 1660. december 31-én török martalócok támadták meg a várost. A szoboszlói hajdúk nemcsak visszaverték a támadást, hanem még űzőbe is vették a rablókat. Közben beesteledett s sűrű köd ereszkedett. Az otthonmaradtak féltek, hogy a vitézek a sötétben nem találnak haza, ezért csaptak nagy lármát, harangoztak, kivilágították a tornyot s az ablakokat. Más változat szerint a török támadás elől a város határában levő nádasban elbújtatott asszonyok és gyerekek sikoltozása és kongatása azt a hitet keltette a támadókban, hogy a Szoboszlót védők nagyon sokan vannak s a megrémült törököket a várost védelmező néhány vitéz visszaverte, sőt elkergette Kaba felé. Hogy aztán ezek visszataláljanak, ezért a toronyba lámpát tettek. A szokás a kántálással együtt ma is megvan.”*
Nagyszombati határkerülés, körmenetek, fogadalmi ünnepek
A nagyheti határkerülés már a középkorban egyházi szokás volt és arra szolgált, hogy a szántóföldek mágikus körüljárásával a zsendülő vetést védjék a feltámadás ünnepe körüli időben.*
Ez az egyházi szokás is népszokássá lett. Zalaegerszeg városában a szokáshoz történeti mondát fűztek. Eszerint a szokás a 16. századba nyúlnék vissza, mikor a törökök fenyegették Zalaegerszeget. Mikor nagyszombaton elindult a feltámadási körmenet, hozzájuk csatlakozott a vár fegyveres csapata is. A lakosság egész éjjel járta az utcákat, éktelen lármát csapva. A török csapat azt hitte, hogy nagy katonaság őrzi a várost és megrémülve elvonult. A zalaegerszegiek azóta is minden évben nagyszombaton egész éjjel sípolás és lövöldözés közben körüljárják a várost.
Szendrey Zsigmond és Ákos szerint nemcsak Zalaegerszegen, hanem Tiszaszentmártonban, Zsurkon és Szegeden is a törökök, tatárok visszaveréséhez fűzték a nagyszombati határjárás eredetét.*
Gönczi így írja le az egerszegi szokást:
„Megmaradt egy egészen sajátságos húsvéttáji határjárás a Göcsej északkeleti határán fekvő Zalaegerszegen. E szokás egyesek feltevése szerint a XVI-ik századba nyúlik vissza, midőn a török uralom hazánkban mind szélesebb gyűrűkben kezdett terjedni. A szájhagyomány szerint, ezen időben a portyázó török csapat Zalaegerszeg várát is szerette volna hatalmába venni és pedig kevés véráldozat mellett, csellel.
Nagyhéten a város akkori nádas, mocsaras berkeiben rejtőztek el a törökök s várták a feltámadási körmenetet, hogy az abban résztvevő lakosságot s talán a várőrség nagyrészét is felkonczolhassák. Egy erdőpásztor vagy éjjeli bakter azonban, kit a törökök megvesztegettek volna, figyelmeztette a lakosságot a közelgő veszedelemre. A lakosság tehát elővigyázatból a proczessióra fölfegyverkezetten ment el; csatlakozott hozzája a vár fegyveres csapata is, a ,sánczregement'.
A török csapat a lakosság fegyveres felkészüléséről semmit sem tudva, a körmenetet megtámadta. De vesztére, mert az egerszegiek erősen megverték; a futamodókat egész éjjel üldözték, más verzió szerint tökéletesen megsemmisítették a kószáló csapatot. Csak a basa maradt volna életben, ki egy darabig az Egerszeg mellett elterülő besenyői erdőben bujdokolt, hol egy kanász – midőn éppen makkért hajolt le – szekerczéjével egy csapásra ketté vágta.
A zalaegerszegi nép vezére ezen ütközetben, állítólag, az a pásztor volt, a ki a törökök szándékáról értesítést adott, az alább közlendő dal szerint pedig a ,viczispán'.
Egy másik elbeszélés szerint a portyázó török csapat a várostól 4 km-nyire fekvő Besenyő faluig jött s ott a hegy alatt táborozott. A vár lakossága a veszély láttára cselhez folyamodott. Apraja-nagyja egybeverődött s éktelen lárma mellett egész éjjel járta az utczákat, síppal dobbal, trombitával. A török csapat az ellentállókat nagy tömegnek vélvén, megrémülve elvonult.
E szerencsés megmenekülés, illetőleg győzelem emléke volna, a hagyomány szerint, a zalaegerszegi különös határjárási szokás. E szokás régebben így folyt le: esteli 10–11 órakor nagy zaj, dobolás és sípolás mellett gyülekeztek a városháza elé, hol vezetőjük, a kapitány, miheztartás végett kellő utasításokkal látta el őket. A kapitány rendesen egy öreg pásztor volt. A csapat tagjainak a vállán puska volt, kalapjukon pedig puszpáng. Puskáról mindegyik maga gondoskodott. Előhozták a régi zászlót, melyet minden ilyen alkalommal használni szoktak. E zászlóról azt tartják, hogy valamikor a törököktől vették el.
A regement a hajdani csata helyére vonult. Itt a vezér a határjárás eredetét ismét elbeszélte, azután a csapat vezényszóra lőtt s végül sípolás és lövöldözés közben a szőlőhegyekbe vonultak, hol, mint régente, most is ide-oda barangolnak. A csapat reggel felé jut vissza a városba. A várostól délnyugatra eső Kálvária-téren – hol valaha a török csapaton győzelmet arattak – sorrendbe állanak s proczessióval vonulnak a városba. Utoljára a város főterén ismét sorakoznak s azután szétoszlanak.”*
„A török husvét napján a lovát Mária kebelébül akarta abrakoltatni. Tanakottak az egerszegiek, hogy micsinállanak. Összebeszétek, hogy sippe, dobbe mennek a török elébe és megijesztik. Ugy is történt. Sipótak, dobótak, lüdöztek, ugy járták meg a határt. Elkergették a törököket, a zászlójukat is elvették. Mai napig is megjárják az egerszegiek husvét napján ennek emlékére a határt.”*
A törökök, tatárok elleni harcokkal, azok visszaverésével magyaráznak egy sor fogadott ünnepet, körmenetet és szokást, így a harangok félreverését is.
„A törökök mikor elfoglalták Dobsinát, este kilenckor jöttek be a hagyomány szerint, – ennek emlékére ma is csengetnek a bányatemplomban, este kilenckor és hajnali háromkor is, mikor a törökök továbbmentek, de akkor a kisharang szólal meg.”*
A Magyarság Néprajzában Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos egy sor ilyen példát említ: pl. Szatmáron, Nagybányán augusztus utolsó vasárnapján tartottak körmenetet; Nagyváradon augusztus 1-én pisztolyos, lármás körmenetet,* melyeknek eredetét török-tatár támadással magyarázták.
Pünkösdi alakoskodások – Szőlőőrzés – Farsang
A törökök kiűzésével szokták továbbá megokolni alakoskodó szokások létrejöttét is, amilyen a pünkösdi királyválasztás vagy a farsangi maskarázás, továbbá társadalmi szokások létrejöttét, amilyen a sárközi szőlőőrzés.
„Szép és érdekes szokás divik az abaujmegyei Csenyéte község ifjúsága között.
A legöregebb emberek emlékezete szerint is ősidőktől fogva áll fenn az a szokás, hogy a legények pünkösd másnapjának hajnalán lóháton, – éspedig ki-ki a saját lován, – magyar ruhában, cigányzenével kimennek az erdőre zöld gallyért. Körüljárják az erdőt, egyik-másik szomszédfalut, aztán hazatérnek s valamelyik gazda udvarán várják őket a lányok magyar ruhában, minden legény lova kantárát egy lány fogja meg, aztán eléneklik a Himnuszt, majd lóról szállva táncra perdülnek.
A szokás eredetét nem tudják magyarázni. Hihetőleg onnan származik, hogy valamelyik törökjárás idején éppen így, pünkösd táján érkezhettek haza a vitézek a közeli regéci vagy boldogkői várból, s zöldgallyas csapatukat örömmel várták a szép csenyétei lányok.”*
„A török basa játékot nálunk ismerik. Még a következő mondát is elmondják róla, ennek az emlékére játsszák ezt a basa-játékot:
Van egy kút Sopronhorpácson, ami be van kerítve kőlábakkal. Ott pihent meg a török, mikor Kőszeget ostromolták. Bejött egy török fiú, aki sánta volt. A legények megfogták, megkötötték láncra és másnap a faluban végigvezették.
Az öregek féltek, hogy baj lesz ebből, mert máshol is történt ilyen és a török megbosszulta: az egész falut kipusztította. Ezért iparkodtak a törököt meggyógyítani. Volt egy öregasszony a faluban, az ápolta, meg is gyógyította. Aztán ennek az emlékére játsszák ezt a török basa-játékot.
Ez a török fiú, aki meggyógyult, a másik évben fel is kereste aztán Sopronhorpácsot, mert hálás volt a horpácsiaknak, hogy meggyógyították.”*
A török harcokkal magyarázzák a sárközi szőlőőrzés eredetét is:
„Mikor a mohácsi nagy veszedelem után – tudni való, hogy az csütörtöki nap volt – negyednapra a falu alá érkezett a török, épp akkor templomban volt az egész nép. A török körülfogta a templomot, de nem merte bántani a népet, mert azt még a pogány is tiszteli, mikor az ember imádkozik. Csak azt várta, hogy vége legyen; majd mikor jönnek ki szép rendben, elkapkodhassa a leányokat. De a lányok hirtelen ruhát cseréltek az öreg asszonyokkal, azután fejüket jól bepatyulálva kétrét görnyedve, botra támaszkodva jöttek ki a templomból, azután ki a faluból, fel a hegyre valamennyien. Mikor már mind kitakarodott, kérdi a török:
– Hát a lányok hol vannak?
– Most mentek ki, felséges szultán, fölsége szemei láttára.
– De hiszen azok vénasszonyok voltak mind!
– Csak a ruhájuk volt vénasszonyi ruha – mondá a bíró, s nagy hirtelen egy kis hazugságot gondolt ki hozzá, – mert minekünk az a törvényünk, hogy új kenyértől új borig az eladó leányoknak férfival vagy legénnyel szóba sem szabad állani. Annak okáért kiküldjük őket szőlőt őrizni a hegyre; még pedig egyenesen a templomból kell nekik odamenni.
Te hitetlen kutya, te most énnekem hazugságot mondottál, és én neked ezért fejedet vétetem. Mert hát mire való volt nekik vénasszony ruhába bújni?
– Grácia fejemnek, fölséges szultán, az asszonyi öltözetet azért kell fölvenniök, hogy ezzel eltitkolhassák leányi voltukat és megőrizzék tisztességüket. Mert sok a csatangoló és a világi nép romlott.
Mikor a szultán látta, hogy a magyarok milyen nagyon őrzik lányaik tisztességét, megkegyelmezett a falunak; még csak a templomot sem gyújtotta fel, még most is úgy áll, mint akkor. Egyszersmind kidoboltatta, hogy halál fia lesz, aki a szőlőhegy felé csak nézni is mer a törökök közül, de viszont amely leány hat héten belül be mer jönni a faluba, azt menten kapják el és vigyék el Krimiába. Minthogy pedig mégis gyanakodott, hogy hátha bolonddá tették, azt is kihirdettette, hogy a ki pedig a leányoknak ételt mer vinni, karóba huzatja.
Bizony éhen is haltak volna a szegény leányok mind, ha a legények nem hordtak volna fel nekik ennivalót titkon. Életveszedelemmel.
Mikor aztán hat hét múlva kitakarodott a török, a legények hírül vitték a lányoknak, hogy most már hazajöhetnek bátran. Haza is mentek szép énekszóval éppen újborra.
Ettől fogva az őcsényi, decsi leány mind a szőlőt őrzi hat hétig.”*
Hasonlóképpen a törökök kiűzéséhez fűzhetik farsangi alakoskodó szokások eredetét is. Ezek közül legismertebb a mohácsi délszlávok, sokácok látványos farsangi alakoskodása, az ún. busójárás.
A szokás eredetét itt is történeti mondával magyarázza a lakosság, melyet a 16. századra rögzítenek. Az elbeszélés szerint az első mohácsi álarcokat a törökök elől a nádasba rejtőző sokác férfiak készítették pudvás fából. A férfiak ruháját itt is kitömték szalmával, hogy ijesztőbbek legyenek. Ebben az öltözetben éjjel csónakon átkeltek a Dunán és rátörtek a törökökre. A törökök megrémültek az álarcos szörnyalakoktól, azt hitték az ördögök törnek rájuk és ész nélkül menekültek. Ennek az eseménynek emlékére minden évben farsang vasárnap a mohácsi sokácok faálarcot öltenek.*
E szokásmagyarázat nyilvánvalóan úgy keletkezett, hogy e történettel egy mágikus szokásnak akartak racionálisabb magyarázatot adni, hiszen a szokás mágikus-erotikus jellege a szokást gyakorlók számára nyilvánvaló volt, a busójárás időleges szexuális szabadossággal járt együtt, még a ma élő legidősebb generáció emléke szerint is.
A környező népek hasonló szokásmagyarázó történeteit a közelmúltban Dagmar Klímová-Rychnová gyűjtötte össze és adta ki. Katalógusában szerepel pl. a következő: A legények az elfogott törökök ruhájában mennek harcba, de rozmaringot hordanak, hogy felismerjék egymást (pušeljci); pünkösdkor Krakkón keresztül körmenetet rendeztek a török–tatár elleni győzelem emlékére (Lajkonik); húsvét hétfőjén narancsokat dobált a ljubljanai ifjúság a török elleni győzelem emlékére (Turški jami). Másutt a húsvéti tűz eredetét, a harangozás eredetét, búcsújárások eredetét magyarázzák a török elleni harcokkal, Grazban egy bábut égettek el (Taterman) a tatárok elleni küzdelem emlékére stb.*
A törökökkel való háborúskodás távolabbi európai népek szokásainak magyarázatánál is gyakori. Különösen Délkelet-Európában magyaráznak sokféle szokást a törökök elleni harcokkal. De a törökökkel vívott harcok emléke él azoknak a népeknek ünnepi szokásaiban is, melyek a törökkel közvetlen kapcsolatban nem voltak.
A török helyett a mórok is szerepelhetnek ugyanazokban a szokásokban. Törökök vagy mórok szerepelnek a moreszka-típusú játékos párviadalokban, ahol a hős ellenfele, akivel megvív, többnyire török vagy mór király.* Ez a játéktípus Mexikóba és Dél-Amerikába is eljutott, főként spanyol közvetítéssel és még ma is népszerű.
Összefoglalva az eddigieket látjuk, hogy hazánkban igen különféle szokások eredetét vezették vissza a törökök elleni harcra, alakoskodó, társadalmi, vallásos szokásokat egyaránt.
Ritkábban másféle, történelmi neveket tartalmazó elbeszélésekkel is magyaráznak egyes szokásokat, előírásokat vagy tilalmakat. Idézzük a következő, a Baranya megyében telepített moldvai csángóktól gyűjtött történetet:
„Oton nálunk Pusztinábo őseink ugy meséték, hogy régebb a húshagyatról, hoty Szent László kirájról, hogy mért van húshagyat kedden. Azért van húshagyat kedden, hoty Szent László kiráj elvót a pogá hadokot észokra elverte és veresége, vereség után kedre tért haza. Kedden kikérte a jó Istentől, hogy engeggye meg neki es, hogy a szüleivel húst hagyasson. A jó Isten neki megengette, és kedden este a szüleivel húst hagyott. És hőseink mongyák tovább, hoty hol a Dunán átkelt, ot ma mái napig es teccik a kárgyának az áthuzás heje.”*
Szendrey Ákos Adatok a magyar búcsújárás néprajzához című tanulmányában egy egész sor templombúcsút, fogadalmi búcsút, továbbá protestáns társas-kirándulást, mulatságot említ, amelyeknek eredetét valamely jelentős történelmi eseményre vezetik vissza.
„Ilyen a torockószentgyörgyi a Torockói Illés mongolok felett aratott győzelme emlékére…, aztán a fitodi, a tatárverő Xántus Keresztély királybíró kápolnájánál, a csikszentdomokosiak bünbánó bucsuja Báthori Endre agyonveretése miatt, a csiksomlyóiak pünkösdi búcsúja a Silátor-kápolnához, a János Zsigmond protestáns téritőinek visszaverése napján, de egyéb történelmi események búcsúval való megünneplésére is vannak adataink. Ilyen a szépvizi búcsú, amelyre a Somlyóról kivándorolt kilenc moldvai falu lakossága az elköltözés fordulóján minden évben megjelenik, s Nagyszöllősön Szentháromság napján a feketehegyi búcsú a Perényi Pétertől legyilkoltatott barátok lelkének kiengesztelésére.
Meg kell azonban itt említenünk azokat a búcsúszerü társaskirándulásos mulatságokat is, amelyeket egyes protestáns községek lakói rendeznek valamely történelmi esemény emlékére, mert nem lehet tudnunk, vajjon nem katolikus koruk emlékei ezek? Ilyenek a debreceni civisek nagyerdei ,kálvinista búcsúja', állitólag annak az emlékére, hogy elrabolt lányaikat itt mentették meg a váradi basa janicsárjaitól s ilyen a homoródi ,unitárius búcsú', a Zsengérc hegyén az újbuza úrvacsorájának örömére, stb.”*
A népi színjátszás Európában c. tanulmányomban egy sor olyan példát említek, amikor alakoskodó, színjátékszerű szokásokat történelmi eseményekkel hoznak kapcsolatba; e magyarázatok megfelelhetnek a tényeknek, többnyire azonban áltörténetiek. Ilyenek pl. a svájci Tell Vilmos-játékok is, amelyek szintén valamely régi mágikus célú tavaszi játéktípus helyébe léptek.
A történelmi irányú szokásmagyarázó elbeszélések után vizsgáljuk meg a másik nagyobb csoportot, mely a néphit és vallás területéről meríti a szokásmagyarázatot.
E csoportban először az álorcás – maszkos – alakoskodások szokásmagyarázatait vesszük szemügyre.
Az előbbiekben már láttunk néhány olyan példát, amikor a maszkos alakoskodó szokást történelmi okra vezették vissza (például a törökök magyarországi tartózkodására, a törökökkel való harcokra).
A maszkos alakoskodást magyarázó mondák azonban más természetűek is lehetnek. A maszkos alakoskodót azonosíthatják az általuk megjelenített természetfeletti lényekkel. Az alakoskodók azért jelenhetnek meg, hogy valamely előírást vagy tilalmat ellenőrizzenek, tehát büntessenek vagy jutalmazzanak.
Máskor a magyarázó történetek a maszkos alakoskodás veszélyeit hangsúlyozzák. Az álarcviselést gyakran a természetfelettiek provokálásának, a gonosz kihívásának minősítik. E történetekben a maszkos alakoskodók közt egy démoni lény vagy az ördög jelenhet meg, aki a maszkosokat veszélyes tettekre, őrültségre biztatja, és életükkel fizetnek vakmerőségükért.*
Máskor a maszkos alakoskodók jóindulatú démonokat, természeti erőket vagy halott ősöket testesítenek meg s nyomukban termékenység fakad.* Azonban lényük ekkor is ambivalens, bár áldást hoznak, ugyanakkor félelmesek is.
A maszkos alakoskodást magyarázó történetek közé tartoznak az ünneprontókról, istentelen táncosokról, farsangosokról szóló és már a középkorban is ismert történetek. E történetek egy csoportja biztosan egyházi találmány, figyelmeztető példázat.
Naptári ünnepek – népi színjátszás című könyvemben teljes szövegében idézem Temesvári Pelbártnak egy Kapos melletti faluba lokalizált történetét. Ez Temesvári szerint 1480-ban történt, amikor több fiatalasszony férfiruhában és másfajta ruházatba öltözve álarcos játékot űzött. Egy láthatatlan démon vezetőjüket a táncolók köréből elragadta, és az asszony a Kapos mocsaraiban eltűnt.
E csoportba tartozik a Pest megyei Tökön gyűjtött két történet, melyek a Luca-napi alakoskodás veszélyeit vázolják. Míg a következő csoportban a munkát, illetőleg munkatilalmat ellenőrző Luca álarcos megjelenéséhez fűzött történeteket ismertetjük majd; a Tökön gyűjtött történetek a Luca-alakoskodás veszélyes voltát ismertetik.
„Nagykovácsin vót ez. Egy legíny felőtözött Lucának. Egy bikának a nedves bőrét húzta magára. Mentek a legínyek, 12 óráig mentek. Bömbőt ez a legíny is, mint a bika. Az ment elő, a többiek mind utána szalattak. Mikó emut a 12 óra, le akarja vetni. Nem tudja. Orvos sem tudta levenni rúla. A 12 óra a varázslat ideje. Azér marat rajta. Soha többé nem tudta levetni. (Kovácsin fő nem őtözik Luca napján egy Luca-gyerek se, mer ránő, azt hiszik. Lucakor ki se menne.)”*
„A Luca székit Luca napján csinájják. Avva gyün megy a Luca mindenfelé. Katólikusok félnek a Lucátó, nem mernek kimenni.
De ez a Lucifer, hogy mér Luca, az ugy vót: Nevet egy református rektor egy szegény gyereket. Ammindég spekulát, hogy üvé legyen a rektornak a holmija. Hát mikor ehat a rektor, az üvé lett minden. Azé a nevet gyereké. Nagy dáridót csapott, de nem soká, mer efogyott a rektornak a holmija. Szeginy gyerek már odakerüt, hogy neki kell dógozni.
Az utósó éccakán nagy dáridót csapott. Ijje 12 órakor eküte a kollégáit. (De egy ebujt, és nizte, hogy micsiná.) Hát ő meg meghívta a Lucifert. Elatta a lelkit a Lucifernek, de csak oly föltételle, hogy mindent megtesz a kedvire. Lucifer ígirte, hogy mindent megtesz. Akkó fővágta a legíny az ujja hegyit. Abbó csak úgy csöpögött a vir. Avva irták a szerződést. Akkó monta a Lucifer: ,Most micsinájjak, mi kő neked?' Hát mindenfélit parancsót. De egy kikötés vót, hogy nem szabad megnősülni a legínynek.
Mindig mulatott a legíny, mer mindig vót a rendelkezisire egy János. Az mindig adott, mikó pízre vót szüksége. De azt senki se látta. Amikó neki tetszett, akkó csinát szemfínyvesztést.
Ecce, mikó ment az úton, – e kicsit mámoros vót – ment elötte egy szénásszekér. Aszonta: ,Mit diceg-döcög ez itt?'Azt akarja, hogy tírjen ki. Ammeg nem akart kitirni. Hát aszonta: ,Ha nem fogadsz szót, enyellek!' Ugy enyete a szekeret, hogy senkise látta… Mikó kimentek a többi nípek, hát akkó látják, hogy a szénáskocsi ballag befelé. Jó összeszidták azt az embert, hogy minek beszít olyan bolondokat.
Mikó kialudta magát a legíny, megin csak ment a kocsmába. Szíp, kellemes leány vót ottan. Belije szeretett. Hát a leány mingyár azt kirte: ,Végy el'. De a János monta neki, ne tegye. De a legíny azt monta: ,In nem bánom, in elveszem'. Ijje aztán 12 órako meg ment a Lucifer: ,Vedd tudomásul, hogy ha ellenszegüsz, lerágom a husodat! ' Ha nem veszed el a leányt akkó maradhacc!' Azt mondta a legíny: ,Nem veszem e!' Nem járt többet abba a kocsmába.
Mikó a másik kocsmába ment, sok ember egy hordót gurétott a pincébe. Emmeg kicsiny ember vót. Aszonta nekik: ,In egyedül legurétom.' Fogadtak 25 liter sörbe meg borba. De alattomba ott vót a Jancsi, ez segétette, mer mondom, ez ottan vót. Akkó megnyerte. Mikó hazafele gurétották a sört meg a bort, ő is ballagott hazafele. Amint ballag, nagyon elgondúkozik. Azt monta magába, ha csak lehet megszabadú ezektű. Már nem sok ideje vót hátra. Azt gonduta, megnősül. Talát vóna is leányt. Mikó jött a Lucifer; akkó már harmadmagáva vót. Aszonta a Lucifer: ,Látod, ha többedmagaddal is vagy, ín vígzek veled!' Nagyon megijet a legíny a Lucifertő. Nagyon szeretett vóna ílő maradni. De azir csak ement az ablakhó a leánnyal beszíni. Aszondja neki a Jancsi: ,Ne menny oda, má csak három napod van, mit kockáztatod az iletedet?' Akkó nem ment.
Hát akkó három napig mindég mulatott. Összehívta a kollégáit, az egisz bandát. Mikó má az utósó 12 óra gyütt, mind eküte űket. De az az egy, aki elősző ebujt, akkó is ebujt. Látta, hogy micsinának evve a legínnye. Lerágták rula a húst. Ott maratt a csontya. Az, aki ebujt, mindent vigignézett, hogy mi lesz avva, aki Lucifernek aggya e magát.
Ettő fogva van a nagy Luca minden ívben. Ennek az emlíkire.”*
A Luca képében való megjelenéshez hasonlóan veszélyes az ördögök képében való megjelenés is. A következő történet a 17. századi Névtelen Comico Tragoedia moralitás újkori népi előadásához fűződik. (Dúsgazdagolás, ördögfarsangos.) Tanulsága, hogy veszélyes ördögálarcot embernek magára ölteni.
„Egyszer a legények színházat játszottak. Úgy hitták a darabot: A dúsgazdag. Játékosok voltak: a dúsgazdag, a szegény Lázár, egy angyal és három ördög. Az egyik ördög egy szolgalegény volt. A játék után aludt a góc alatt, gazdája pedig a sód mellett üldögélt… A szolga álmában valamit mormogott. Egyszerre mintha puskából lőtték volna ki, felugrott és futni kezdett. A gazda nevén kiáltozott. De nem hallgatott rá, hanem még erősebben futott. Felébresztette a gazda a fiát is. A fiú talpra ugrott és szaladt a legény után. De az már az utcán volt. A szomszéd épp akkor ment fáért az erdőre. A fiú rákiáltott, hogy fogja meg a legényt. Utána is futott, de a legény megharapta a kezét, rugott és kapált, hogy tovább futhasson. Ezalatt a fiú is oda ért és a szomszéddal valahogy hazavitték. De a különben beles legény, olyan beteg lett, hogy három napig semmit sem evett; egy hétig csak tejet eregettek a szájába. Nagy lázában mondott szaggatott szavakat: Soha!… Ne verjenek olyan erősen!… Nem leszek többet ördög!… Teli van a ház! … Mennyien vannak!… Az eresz teli van!… Ne! Jaj, jaj!… A háziak egy kicsit megijedtek: Na nézze meg az ember! Ne, te ne, csak nincs teli a házunk ördöggel?! Mikor felgyógyult, kérdezték tőle, mit látott? A legény elmondta, hogy a ház teli volt hosszú, fekete ördögökkel. Akkorák voltak, hogy csak kétrét görbülve fértek el a házban. Éppen úgy voltak öltözve, mint ők e a játékban, tiszta feketék, a fejükön magas csúcsos csákó, arról hosszú fehér toll lógott, a foguk hosszú fehér toll. Ahányan voltak, mind földhöz verték őt, úgy, hogy, mikor jobban lett, akkor sem bírta sokáig mozgatni kezét, lábát. Fogadtatták vele, hogy többet nem csúfolja az ördögöket.” (Csik-Bánkfalva).*
E motívum a 16. században is ismeretes volt már, hiszen Szerémi György így búcsúztatja el a tragikus sorsú II. Lajos királyt: Aztán márványkoporsóba helyezték, mert gyermekkorától kezdve rosszra szoktatták, s minden évben farsang utolján húshagyókor a rossz szellemek fejedelmévé tették… Szerémi a király szájába adta ezeket a szavakat: Ráadásul engem, a királyt bolonddá tettetek, minden évben húshagyókor, Luciferi fejre, ökörszarvakat tettetek, ökörlábakat adtatok és gólyaorral kígyófarkat, ami Isten ellen volt és minden szentek ellen.*
Ugyanebbe a csoportba tartoznak Tirolban a Perchta-alakoskodás (Perchtlspringen) veszélyeit előadó történetek. A maszkos alakoskodók, akik maszkviselés közben eksztatikus állapotba kerülnek, vezetőjük ösztönzésére vakmerő cselekedetekre ragadtatnak, pl. átugorják a kutat. Az álarcosok közül egy a kútba esik, vízbe fúl, vagy más módon meghal. Ekkor derül ki, hogy álarcos vezetőjük nem eleven ember volt, hanem maga a megtestesült gonosz, aki az álarc védelme alatt közéjük furakodott, ő a „létszámfeletti”.*
E csoportba tartoznak az álarcos alakoskodó halálát és feltámadását magyarázó történetek is. E rítusok alakoskodói egyaránt megjelenhetnek emberek, démoni lények, vagy állatok képében.* Hazánkban pl. a halál- és feltámadás-játék szerepel a bukovinai székelyek álarcos betlehemes játékában: a csobánolásban, szerepelt a szintén álarcos borica-táncban. Szerepel továbbá számos farsangi játékban, melyek egy állatmaszkos szereplő (pl. kecske vagy ló) elpusztulását és életrekelését mutatják be.
Hazánkban ennek a játéktípusnak összefüggő vagy egyértelmű aetiologikus magyarázata nincs. A farsangi játékban az állatalak pusztulását és új életre kelését többnyire tréfás szöveg kíséri; pl. az állatot gazdája el akarja adni, az állat az alkudozás közben megdöglik, majd a zene (pl. furulya) hangjára felugrik és táncolni kezd.
A halál-feltámadás játék sok európai országban párviadallal van összekötve, ez előzi meg a hős halálát. Ide tartoznak azok a játékok, amelyek kardtánccal vannak összekötve, a moreszka-táncok nagy része, ide tartozik az angol Mummers'play. Ez utóbbi játéknak hőse Szent György vagy György király; ellenfele különböző neveken szerepelhet (pl. Török lovag, a Mór, a Fekete herceg). A játék tipikus lefolyása körülbelül a következő: miután a játékosok bemutatkoztak, György király megvív ellenfelével és meghal. Ezután orvosért futnak; az orvos gyakran Bolond néven szerepel. György király föltámasztása fejezi be a játékot, mely rituális bajvívással, kardtánccal lehet összekötve.
A halál-feltámadás játék nyomai jobban vagy kevésbé körvonalazottan minden európai népnél felbukkannak, jelentkeznek a Balkánon és Kisázsiában is. Az anatóliai törökök „fehér–fekete” játékában egy fiatal és egy öreg férfi küzd egymással. A fiatalabb megöli az öreget. Ezután egy női ruhába öltözött alakoskodó egy szem szőlőt tesz a halott szájába. A halott ettől újra éled, ismét megküzd a fiatallal és elűzi azt.*
Minthogy e halál-feltámadás játékoknak egyértelmű aetiologikus népi magyarázata nincsen, illetőleg ha van, kétségtelenül másodlagos magyarázatról van szó, az európai folkloristák, vallástörténészek különféle elméleteket alkottak a játék magyarázatára. Gondoltak pl. a Dionüszosz-kultusz népi továbbélésére, a vegetációs démon látszólagos pusztulására és új életre kelésére, az allegorizált idő-fogalom színrehozására (az év vagy a természet látszólagos halála és megújulása), a szakrális királyölés dramatizálására stb. Valószínűnek tűnik, hogy ez a játéktípus a különböző európai népeknél valóban nem külön-külön jött létre, hanem egy játéktípusból ágaztak szét, mert nemcsak a fő-, hanem a mellékszereplők is feltűnnek egész Európában, így a lóalakoskodó, a „jegyespár” a kisbabával, a bolond stb.
Több munkámban elemeztem már a karácsony-újév táján megjelenő maszkos alakoskodó csoportok tevékenységét is, akiknek megjelenése a halottkultusszal és a termékenységvarázslással áll kapcsolatban. Ilyen alakoskodó szokások elszórtan a magyarságnál is jelentkeznek, különösen a keleti nyelvterületen, főként aprószentek vagy szilveszter ünnepén, de nem lehetetlen, hogy a regösök megjelenése is ennek a jelenségnek egy immár álarc nélküli elágazása. E maszkos alakoskodásnak hazánkban epikus aetiologikus magyarázata nincs, míg más népeknél, pl. a görögöknél bőségesen találunk a téli maszkosok megjelenését magyarázó eredetmondákat.
Kétségtelen, hogy a karácsonyi terített asztal elkészítésével kapcsolatos szokások e maszkos alakoskodók megjelenésével is kapcsolatosak, ha hazánkban ez a kapcsolat nem is közvetlenül felismerhető. A karácsonyi asztalt a legtöbb európai népnél karácsony éjjelén megterítve hagyják, hogy az ilyenkor hazalátogató „halottak”, illetőleg „angyalok vagy szellemek” az élők vendégei legyenek. E „természetfeletti látogatók” egyaránt lehetnek láthatatlan szellemlények és az ő képükben fellépő maszkos alakoskodók (a prioritás kérdését itt nem akarjuk felvetni).
A „karácsonyi asztal” rítusait és ezek magyarázatait Cs. Pócs Éva gyűjtötte Magyarországon össze.* Tanulmányából kitűnik, hogy a szokásnak nálunk összefüggő epikus magyarázó mondája nincs, azonban hiedelmek, babonák szép számmal gyűjthetők a karácsonyi asztal hiedelemköréről.
A falu élete, ahogy ez a két világháború közti időszakban még világosan észlelhető volt, telve volt rituális előírásokkal és tilalmakkal, melyeknek védő jellege volt: igyekeztek valamely baljóslatú eseményt távoltartani, a gonosz, a szerencsétlenség ellen óvták az embereket. Ezek többnyire szokáscselekmények és azokat magyarázó történetek formájában is jelentkeztek.
A tilalmak és előírások az egyén és a közösség egész életét befonták. Már az újszülöttet is a tilalmak egész sora vette körül, melyek az anya magatartására és az újszülöttel való bánásmódra vonatkoztak. Hasonló előírásokat és tilalmakat találunk szinte az év minden napjára, a hét napjaira, a napszakokra vonatkozólag is. Ezek úgyszólván mágikus kört vontak az emberek köré, hogy kívül rekesszék az ártó hatalmakat.
Éppen ezért sokféle tilalom jelentkezik cselekményekben éppúgy, mint kerek epikus történetben, monda-fogalmazásban. E csoportba tartoznak pl. a váltott gyermekekről szóló mondák, melyek figyelmeztetőek és arra tanítják a fiatal anyát, hogyan védheti meg gyermekét a gonosztól, vagy pedig, ha a baj megtörtént és a gyermeket már elcserélték, milyen eljárással tudják ismét visszaszerezni. Mondák figyelmeztetik az asszonyokat, mi történik velük, ha elhajtják magzatukat.
Hasonló figyelmeztető történetek fűződnek pl. a halottakhoz is. Számos epikus formájú vándormonda figyelmeztet azokra a veszélyekre, melyek akkor következnek be, ha a halottakkal kapcsolatos tilalmakat és előírásokat nem tartják be az élők.*
Hasonló kerek epikus mondák figyelmeztetnek pl. arra a veszélyre, amely akkor következhet be, ha valaki délben elalszik a mesgyén és (egy nálunk csak bizonytalanul körvonalazott) démoni lény betegséget bocsájt reá.
A tilalmak ismét az egyén – közösség dialektikus viszonyában jelentkeznek. A terhes asszony, a fiatal pár, a haldokló hozzátartozói mint egyének hajtják végre az előírásokat, tartják be a tilalmakat. Vannak viszont az egész közösség számára egyformán veszélyes periódusok, mikor mindenki ugyanazt a cselekményt köteles végrehajtani (pl. minden házban eloltják a tüzet). Máskor egy-egy korcsoport, vagy az asszonyok, vagy a férfiak számára tilalmas vagy kötelező valamely cselekmény vagy a magatartás. E csoportból először bizonyos munkatilalmak aetiologikus magyarázatát fogjuk ismertetni.
E történetek csoportosítása többféle elv szerint történhet.
Kiindulhatunk a munkatilalom időpontjából (karácsony, újév, a téli tizenketted, húsvét, úrnapja, Luca napja, fogadott ünnep stb.). Kiindulhatunk a munka jellegéből is: pl. férfi-női munka, mezőgazdasági munkák, halászat, vadászat, kenyérsütés, söprés, mosás, fonás, varrás stb.
Kiindulhatunk a büntető személyéből és a büntetés módjából is. Ha ez utóbbi tényezőket vesszük figyelembe, akkor két nagyobb csoportot nyerünk.
1. Amennyiben a tilalom olyan ünnepi periódusban jelentkezik, amelynek szokáscselekménye maszkos alakoskodással jár együtt, akkor a magyarázó mondában az antropomorf természetfölötti lény, akit a maszkos alakoskodó megszemélyesít, gyakran maga jön bosszút állni a tilalom ellen vétőn (pl. Luca, Borbála, a Mikulás).
2. Amennyiben a tilalmas időszakban nincs maszkos alakoskodás, akkor az aetiologikus magyarázat szerint a munka végzőjét valamilyen büntetés éri, vagy munkája eredménye megsemmisül, de a tilalom elrendelője személyesen nem jelenik meg. (Különböző egyházi ünnepeken való munkatilalmak, pl. úrnapi kenyérsütés.)
A vallásos ünnepekkel kapcsolatos munkatilalmak magyarázatai gyakran egyházi eredetűek és nyilvánvalóan irányítottak. Máskor azonban a népi fantázia itt is új, az egyházitól eltérő megokolást, epikus történeteket hoz létre.
A munkatilalom maszkos alakoskodással jár együtt:
Példaként a Luca napi és Borbála napi munkatilalmakkal kapcsolatos aetiologikus történeteket idézem. A Lucára vonatkozó hiedelmek és szokások az egész magyar nyelvterületen ismertek, Luca napi alakoskodás pedig az ország sok területén fellelhető.
A Borbála nap hiedelmei magyar, délszláv és szlovák nyelvterületen egyaránt ismeretesek. Borbála napi alakoskodás viszont hazánkban csak a délszláv, illetőleg szlovák falvakban szokásos.*
A következőkben idézendő Luca és Borbála napra vonatkozó aetologiai történetek közös sajátja, hogy a munkatilalom megtartását maga az ünnep védszentje: Luca, illetőleg Borbála jár ellenőrizni, ő bünteti meg azokat, akik e tilalomnak nem tesznek eleget. A magyarázó mondáknak ez a formája párhuzamos az alakoskodó szokással. A maskarákat viselő „igazi” Lucák és Borbálák is a nőket figyelik meg, főleg a fiatal lányokat: hogy viselkedtek, s így érthető, ha a mondákban is nekik jut az ellenőrző szerep.
A magyarországi Luca-alakoskodó általában fehér leplet hord, arca elé vagy fejére szitát helyez, vagy szarvakat visel. Borbála napi alakoskodás a magyarországi délszláv falvakban ismeretes: a Borbála hasonló öltözetben jelenik meg, mint másutt a Luca. 1966 decemberében Horvátkimlén (Győr-Sopron m.) volt alkalmam a falu Borbála-alakoskodását megtekinteni. Borbála tiszta fehérben jelent meg, arcát fehér fátyol takarta, kezében fakanál volt. Ugyanitt Luca is fehérbe öltözve jár a házakhoz, de kezében fakanál helyett sodrófát tart.*
Szlovák, cseh–morva és osztrák területen a Lucák madárcsőrűek lehetnek vagy másfajta félelmes álarcot öltenek.*
Az ellenőrző és büntető Lucára vonatkozó aetiologikus mondák országosan ismertek, a Borbála hasonló szerepére vonatkozó történetek viszont a hazai délszlávoknál tűnnek fel.
A munkatilalmak főként az asszonyi munkákra, mosásra, fonásra, szövésre vonatkoznak.
„Eccer egy asszony átment a szomszédba, hát látja, hogy a szomszédasszony mos. Mongya neki:
– Há maga mos? Máma Luca van!
– Ó, mire a Luca-puca ejön, addig haccó kimosok.
Ahogy azt kimonta – éppen a kezibe vót a sulyok – kővé vát.”*
„Luca napján megen csak valamikor ugy történt, hogy Lucanapkor párolt az asszony. Aztán jön egy asszony, aszongya:
– Hát te mit csinálsz?
Azt mondja:
– Mosok.
– Tudod-e, mi van ma?
– Tudom, – azt mondja, – Luca van. Mire az ideér, addig én kimosok, kipárolok.
Azután a párolósajtárt Luca a hegyibe borította büntetésbül”*
A kővé vált mosónő motívumát Ipolyi is említi már:
„Hontban a szántón hővízforrások közt látható egy lugozókatlan alakú szikla, fölötte álló emberi alakkal, alóla pedig kénköves forróvíz bugyog elő; a rege szerint Luca napján a szokás ellenére lugozott, egy komámasszony szomszédja látta, megbotránkozott s rá kiálta:
Hej komámasszony, mit lugoz kié Luca napján!
Míg Luca megjő – felele a másik – meg lugzom én addig, – de alighogy kimondta, máris kővévált lugzójával együtt.”*
Egy sor történetben a Luca az ő napján dolgozónak orsót dob be az ablakán, vagy pedig az addig elvégzett munkáját megsemmisíti.
„Ugye nem szoktunk dolgozni egyáltalán. Egy nő dolgozott, a Luca ott megjelent neki és kérdezte, hogy mér dolgozik máma? Nem tuggya, hogy Luca van. Felel, hogy: Mire a Luca ideér, addig én elvégzem a szövést. – A Luca bizony előbb odaért és azt a kicsiny kis darabkát nem tudta bevégezni. Volt talán még egy méterre való szövés és azt nem tudta elvégezni.”*
Hasonló történetek fűződnek a Borbála napi munkatilalmakhoz is. Borbála a fonó nőhöz hajítja az orsót, kóccá változtatja a fonalat, bevarrja a tyúkok tojókáját stb.
Nemcsak a női munkák tilosak ilyenkor, hanem bizonyos férfimunkák is, pl. nem szabad Luca vagy Borbála napján hajdinakását törni, mert a fejszenyél lejön a fejszéről, „szóval mindig lötyög, akárhogy ékelik, mindig lepottyanik”.* (Ez nyilván a szexuális tevékenység eufemisztikus körülírása.)
Hasonlóképpen tilos a Luca esti tűzgyújtás.
„Még legény vótam, mikor én ezt csináltam. Kilenc Luca, este kezdtem eztet, megraktam a tüzet, akkor bekiáltottak a kéményen, hogy: Nem ótod el azt a tüzet! Én akkor kiáltottam: Nem!
Fogta, megint kiáltott a kéményen. Bizon akkor mán egy kicsit féltem, mikor mán másodcor kiáltott. Fogtam a tüzet, szétszórtam, akkor engemet az ajtóhoz vágtak. Akkor oszt az öregek megijedtek, hogy mi van. Kiáltottam, hogy engemet bevágtak az ajtóhoz.
– Mér' csináltad, mikor nem szabad ilyet csinálni!
Fogtam, többet nem fogom megcsinálni – mondtam.”*
Munkatilalom olyan ünnepeken, amikor alakoskodás nincs:
Ezek a munkatilalmak főként egyházi ünnepeken végzett különféle munkára vonatkoznak, de vannak közöttük olyan népi dologtiltó napok is, amelyeknek egyházi magyarázata nincs. Bizonyos ünnepeken nem szabad varrni, vagy ollót használni, sőt az ollót összekötözik, hogy „bevarrják a farkas, a vad száját”.* Ide tartoznak a fogadott ünnepek munkatilalmai is, továbbá a hét egyes napjaihoz fűződő munkatilalmak. Minthogy ez az anyag igen tekintélyes, csak néhány példát idézünk, amelyeknek számos változata él ma is az ország különböző vidékein.
Minthogy az előző csoportban főként az asszonyi munkatilalmakról szóltunk, folytassuk ezt a témát.
„Nagycsütörtökön se vót szabad mosni, mert a Szűzanya ahogy kisérte Jézust az utósó uttyára, elesett a szappanyos vizbe és aszt mondta: átkozott legyen minden asszony, aki nagycsütörtökön mos. Mert ezelőtt meg az uccára öntözgették ki a kapu alatt a vizet.”*
„Szent kereszt napján nem szabad kenyeret sütni. Egy asszony nem törődve ezzel, mégis sütött s mikor már gondolta, hogy kisült, kiszedi, s meg akarja vágni, rémülve veszi észre, hogy a kenyere kővé vált. Elásta a kőkenyeret, de a föld kivetette. Elásta más helyre, de a föld ismét nem fogadta azt be. Elvitte a paphoz, ki beszentelte, az egyházfi elásta, s a kenyér ott is maradt.”*
„Ünnepnapon nem szabad kenyeret sütni. Egy asszony Poklondoson, Halászi mellett mégis sütött. Mikor kivette a kenyeret, hallotta, hogy nagyon lötyög. Mikor felvágta, hát véres volt.”*
A délszlávokkal határos, vagy vegyes lakosságú területeken gyakran kígyó jelenik meg mint büntető. Az újhold péntekjén vagy vasárnapján kendert mosó asszonyt kígyó fenyíti meg.
„Elment az asszony kendert mosni. Azt mondja, hátha hétfőig elázik a kender s akkor már nem lesz jó. És ahogy mossa a kendert, ez az asszony az Irén, odajött egy koldus ember. Mondja neki:
– Te asszony, tudod-e mi van ma?
– Tudom.
– Akkor miért csinálod?
– Azért jöttem reggel korán, hogy mise előtt ezt elvégezzem. Mert holnapig hátha elázik a kenderem.
– Hát – aszongya, – mit szeretnél jobban? Gyereket szoptatni, vagy mindjárt meghalni?
Azt mondja az asszony:
– Hát akkor inkább gyereket szoptatok.
És ezen pillanat alatt a kígyó kigyütt a vízből és körültekeredett a derekára és szopta az asszonyt.”*
„Voltak a szerbek azelőtt. És akkor ugye szerb ünnep vót, és az az asszony kiment dolgozni a határra. És egy kicsit lefeküdt pihenni és aszongya, amikor fölébredt, egy nagy kígyó vót a kötényébe beletekerve ugyi. És akkor az asszony mikor fölébredt, látta azt a nagy kígyót, annyira megijedt, és másnap meghalt. És aszonták: soha senki ezeken a nagy ünnepeken, senki ne dolgozzon, mert mind így jár, mint ő.*
Térjünk most át a férfiakra vonatkozó munkatilalmakra. Tilos vasárnap kapálni, pünkösdkor halászni, éjféli mise alatt vadászni, s még számos más tilalom ismeretes kerek epikus történet formájában is.
„Aki vasárnap dógozik, a gonoszlileknek adta a lelkit. A Cserén történt, hogy egy gazda a felesígivel meg a három fiával vasárnap kiment a fődre kapálni. Egyszer csak az árokbúl három kecske ugrott elibük. Akárhogy siettek, akármere próbáltak kitérni, a kecskék csak mindig ott táncoltak előttük. Mikor a fődjükhö írtek, má nekiek is táncolni kelletett, akármennyire nem is akarták. Ott táncoltak estig, akkor a kecskék eltüntek, űk meg csak lezuppantak a fődre, osz csak hajnalba tudtak haza váncorogni. De még hetekig betegek vótak utánna, azalatt meg tönkrement a fődjük.”*
„Evvel Kis János bámmal történt, komának az édesapjával. Pünkösd reggel mentek el halásznyi. És aztán mikor elmentek halásznyi, pünkösd napján, annyi hal jött elibek, hegyibek, hogy elöntötték volna az egészet. Annyi volt a hal. De ugy köllött nekiek, amiért halásztak. Ezt is sokszor emlegette az édesapám. Mind ellepték az egészet, de egyet se bírtak megfognyi.”*
„Régön történt. Mondták egy embörnek, ne mönjön el karácsonykor vadászni, de elmönt. Látott egy nyulat, oszt rálütt a nyulra. Amikor rálütt, a nyul felállt, kétlábra. Akkor megfenyögette a nyul a két lábával az embört. De a nyul az csak ott maradt, állva. Ammeg rá lütt, de nem mönt el se a nyul, átt. Ameg hazagyütt, oszt kilelte a hideg féltibe.”*
Az ünnepnapon való vadászat, halászat veszélyeiről rengeteg történet szól. Ezek általában kerek epikus vándormondák. Az éjféli mise alatt vadászókat nyulak tömege veszi körül és fenyegetik (Sármellék, Zala m.). A húsvét napján vadászót vaddisznó helyett háromlábú fehér ló várja, melynek alsó állkapcája hiányzik stb.*
Hetény János az Ethnographia 1948-as évfolyamában tanulmányban foglalkozott a Sopron megyei Fertőhomok község fogadott ünnepének munkatilalmával s az ehhez kapcsolódó aetiologikus történetekkel, melyek egyaránt foglalkoznak a fogadott ünnep eredetével és a fogadott ünnep munkatilalma ellen vétők büntetésével. Például:
„Ez valamikor fogadott ünnep vót és a bíró a kösség bikáinak a réttyén,… le vótak kaszáva és nem akarta aszt, hogy vasárnapon ottmaraggyon, és megparancsóta, szombaton délután összegyüjtenyi. Szép napos idő vót, és mikor ekesztek dógozni, keletkezett egy fölhő és a bíró szobájába ütött a villám az asztal alá, a gyermek az asztalon vót, nem történt neki semmi baja. És tovább tartották a fogadalmat. Ez már egy pár száz éve. Én hallottam már az öregapámtól.”*
Szándékosan foglalkoztam hosszasabban az ünnepi munkatilalmat magyarázó történetekkel, ez ugyanis az egyik leggazdagabb csoport, hasonlóan sok tabu-monda csupán a halottakkal szembeni viselkedés előírásaihoz és tilalmaihoz fűződik még. Ugyanakkor azt tapasztalhatjuk, hogy bár a maszkos alakoskodás veszélyeit ecsetelő tabu-mondák szintén ismeretesek, ezek mennyiségileg messze elmaradnak az előző csoport mögött. Sőt, az alakoskodások sok formájához nem fűződik semmiféle magyarázó történet, holott rendkívüliségük önkéntelenül is felveti a „miért” kérdését. A magyarázó mondák gyakorisága, úgy látszik, elsősorban a bennük rejlő tanulságtól függ: minél fontosabbnak tartják a tilalom betartását, annál több a figyelmeztető történet.
Ezek néha verses formában is megjelennek. Berzencén (Somogy m.) például Szent György napján, vagy előtte levő este, mikor a boszorkányok ellen nyírfaágakkal tűzdelték meg az ajtót, ablakot, istállót, a következő éneket is énekelték:
|
„Ez igaz is vót. Egy asszony ezen a napon sütött kenyeret. Ahogy a kemencébe be akarta ő tenyi, tiszta fekete lött. Egy szürke ló meg mindönt összetört neki a konyhába.”*
1. Ebbe a csoportba sorolhatók azoknak a rítusoknak magyarázó történetei, melyekben valamely bábuval manipulálnak a szokást végzők. Például egy bábut felöltöztetnek, ünnepélyes menetben körülviszik. A bábut esetleg elpusztítják, megégetik, vízbe dobják, mint az „óévet”, vagy a „farsangot” eltemetik. Ide tartoznak a nyugat-európai, körmenetben körülvitt óriások, szörnyek, mechanikus gépezetek (pl. hajók) aetiologikus mondái is.
E szokások közül Közép-Európában legnagyobb irodalma a nálunk kiszé-nek nevezett bábuk kihordásának van. Mint már többször megírtam, e szokásnak a magyaroknál epikus formájú összefüggő aetiologikus magyarázata nincs. A szokáshoz fűződő rítusének a böjti étel kiviteléről és a sonka behozataláról szól, ami megfelel a szokás naptári pozíciójának, e szokás nálunk ugyanis virágvasárnap, a böjti periódus lezárásakor játszódik le. A rítushoz kapcsolódó hiedelmek viszont különböző, ettől egészen eltérő képzetekre utalnak: a szokás elmaradása jégverést, döghalált okozhat, a szokás megtartása viszont elősegíti a lányok férjhezmenését. A szomszédos országokban e szokás a tél kivitelére, nyár behozatalára, a halál kivitelére stb. utal. A szokásnak ez a jelentése hazánkban megint csak nem mutatkozik aetiologikus magyarázatban, csupán abban a tényben, hogy a kisze kihordását a villőzés, a zöldág behozatala követheti, tehát maga a rítuscselekmény utal az évszakok változására, s nem a rítushoz fűzött magyarázat.
2. A rituális tárgyak használatát magyarázó történetek közül a leggazdagabb csoport a lucaszék készítésével s annak következményeivel foglalkozik. A lucaszékre vonatkozó mondák – szemben a tabu-mondákkal – általában a lucaszéket készítők sikeréről számolnak be s nem büntetésükről: A boszorkányok felismerése sikerrel jár, a szék készítője megmenekül, a közösség tehát helyesli, elismeri cselekedetük jogosságát.
A lucaszékről szóló történeteknek kerek epikus formája van, és az esetek többségében élményelbeszélés formájában hangzanak el. A közösség egy-egy vállalkozó szellemű tagja kíváncsiságtól ösztönözve még ma is hajlandó a rítust végrehajtani, tehát elkészíti a lucaszéket, hogy segítségével megpillantsa a boszorkányokat.
A lucaszékről szóló történetek hazánkban közismertek, csak emlékeztetőül idézek néhányat saját gyűjtésemből:
„Csinálnak lucaszéket. Dehát az karácsonyig mindig készül. Aszt akkor elmennek vele az éféli misére, asztán akkor ráállnak, aszt megláttyák rula, hogy ki a boszorkány.
Az láttya meg, aki a széken áll, Luca székin. Aszongyák, hogy ilyen szarvak vannak a boszorkának. Egyenes. De kettő. Asztá akkor mikor vége van a misének, éjféli misének, akkor megy a lucaszékkel, mákot hullajt utánna, hogy had kapkoggyák a boszorkányok, ne érgye utol ütet, mer akkor agyonüti.” (Gyöngyöspata, Heves m. 1964.)
„Aszongya a felesége ennek az embernek:
– Ne csiná te semmit, mert éjféli misén akkor lehet látni, ki boszorkán, ki nem. – Aszongya: – Rosszu jársz!
Na ja, hát én kezdem. Szóval Luca napkor elkezdi, mert tizenkét nap vót vissza, szóva karácsonyig a Luca naptul. De minden nap valamit. Hogy Ádám s Éva napján befejeznyi. Szóval hogy éféli misére kész legyen ez a szék. Hát meg is lett ezalatt a tizenkét nap alatt. Akkor veszi aszt, elment a misére.
– Hohó! Asszon, nem is gondolsz, ki boszorkány!
– Ki?
– Hát ejis, meg ajis, meg ajis. Igen, én láttam üket – aszongya.” (Drávasztára, Baranya m. 1967. Adatközlő: Kovács Anna.)
„Ugy csinálták, hogy minden nap csináltak rajta. Karácsony böjtjén lett kész. Akkor a tulajdonosa elmegy az éjféli misére, ráül a székre, amennyi boszorkány arra megy, azt mind meglássa. Valaki csinált, elvitte a misére. Cseléd volt. Mennek befelé, nagy szarva volt az ő gazdaasszonyának. De a boszorkák is meglátják, azért korábban kell kijönni, mert szétszedik. Visz kását, lencsét, kendermagot, azt szedik fel a boszorkák, ő előbb ér haza.” (Kishartyán, Nógrád m. 1953. Adatközlő: Antal Jánosné 58 éves.)
A szokások tárgyi anyagának vallásos vagy tréfás magyarázata előfordul:
„Miért piros a húsvéti tojás?
Eléáll egy öreg néni s mondja a következőket:
– Jaj, ugy van az lelkem; tudja, mikor a mi urunkat, Jézust, keresztrefeszitették és ott vergődött az ártatlan, oda ment egy asszony, épp kosár tojást vitt és megszánta a szegény Üdvözitőt, letette a kosarat s elkezdett imádkozni. Abban a percben egy csepp vér hullt le a keresztről és rácseppent az egyik tojásra, hogy az piros lett tőle. A szegény asszony oda se ügyelt, csak akkor csodálkozott el, mikor imádságát elvégezve kezébe vette a kosarat és abban – uramfia! – minden tojás piros volt. Ugy ám, lelkem, annak az emlékére festik pirosra a tojást húsvétkor!”*
A húsvéti öntözködésről Manga János feljegyzése szerint Pereszlényben* és másutt is azt mondják, hogy annak emlékére tartják, mert a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat.
„Hogy miért van a húsvéti locsolkodás? Eztet annak az emlékezetire tarcsák, hogy mikor Jézus Krisztust felfeszitették és feltámadott, hát az asszonyok meg népek összeálltak, gyerekek, emberek, oszt mondták, hogy:
– Te! Feltámadt a Jézus!
Ugy csoportokba vótak. Akkor csak kiszaladt egy udvarral egy zsidó, oszt felvett egy veder vizet, osztán vizet öntött közzéjek, oszt lelocsolta őket, hogy mennyenek széjjel, mit beszélnek, hogy a Jézus feltámadt. – Ennek az emlékire tarcsák a husvéti locsolkodást.” (Taktaszada, Borsod-Abauj-Zemplén 1967. Adatközlő: Balog Gusztáv. Gyűjtő: Szabó Lajos.)
A népszokások tárgyainak tréfás aetiologikus magyarázatát is hallottam. Szanyban (Rábaköz) pünkösd másodnapján a fiúk kocsikerekeken forgó életnagyságú bábukat húztak. Ez a szerkezet általában a farsangi ünnepkörhöz kapcsolódik, a mohácsi busójárás alkalmából is megjelenik, Rábaközben több helyütt a pünkösdi alakoskodó felvonulás része lett, Szanyban a fiúruhás bábut Pásztornak, a leányt Böskének nevezik. A Pásztor gatyában van, Böske pöttyös szoknyában. Magyarázatul ezt mondották a községben: „Volt valamikor egy Böske, aki a pásztorok pénzét elmulatta.” Rábaszentandráson (Győr-Sopron m.) Kanász-Böskének nevezik.
Az eddig említett példák főként a naptári év ünnepeinek, jeles napoknak különféle szokásaira, tilalmaira és előírásaira vonatkoztak. Azonban az emberi élet szokásaihoz, az átmenetek rítusainak egészéhez vagy egyes szokáselemeihez is fűződhet magyarázat, mely az egyén életét szabályozó rítusokat szankcionálja.
A primitív népek aetiologikus mítoszainak jelentős része éppen a felnőtté avatás rítusainál kap jelentős funkciót. Ilyen, az avatáshoz fűződő aetiologikus történetet Dunaremetén (Győr-Sopron m.) gyűjtött Németh Imre. E szöveg, hasonlóan a már idézett rönkhúzás magyarázó mondájához, egyszerre rítusszöveg és szokásmagyarázat.
Megemlítjük, hogy Dunaremetén a legényavatást az aprószentek napi korbácsolással kapcsolják össze, s így a szokásmagyarázat is egyszerre több síkon értelmez: a vallásos példakép által (a vesszőzés az ártatlan kisdedek meggyilkolására emlékeztet), másrészt a legények vesszővel ütik a lányokat, s ez a nagyon is átlátszó szimbolikus cselekmény igen szervesen kapcsolódik a legények felnőtté válásának tényéhez, a szexuális érettség próbájához. Érdekessége miatt ennek a szövegnek két különböző időben két különböző személy által elmondott változatát ismertetjük.
1964. december:
Kiss Mihály: Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Legények: Mindörökké, Ámen!
Kiss Mihály: Isten jóvoltábul megírhettük ujra, hogy ujra egy aprószenteket ünnepelhessünk. Sokan hallották má és tudják, hogy aprószentek van, de nem tudnák megmondanyi, miért és kik vótak az aprószentek.
(A következő szövegrészt úgy mondja, hadarva, mint iskolásgyerek a bemagolt leckét:)
Az időbe Augusztus római császár parancsot adott ki, hogy irasson essze az egísz világ. József és Mária Názáretbe laktak, Betlehembe születtek. Elindul József nehéz és terhes jegyesével Betlehembe, hogy beirassák magokat. Odaírnínek Betlehembe, de má minden szállás el vót foglalva, nem talál helet magánok, városon kívül vót uradalmi zsöllérek egy majra, ott huzódta meg magát. Elírkezik az üdő, szüli a Megváltó Jézus Krisztust éjfélkor. Az angyalok jelennek meg az égen, semmi pártfogója nem vót, s hirdetik, hogy megszületett a maszületett Jézus Krisztus. Jámbor pásztorok virrasztottak a tanyán, azok vótak első látogatói a Jézus Krisztusnak. Na de most vót egy gonosz Heródes heltartó (a szövegmondás az előző mondattal mesélővé vált), aki azt megtutta, megszületett a Jézus Krisztus. Megölessük! Elrendeli, hogy minden Judeábo minden két éven aluli gyereket meg kell ölni.
A korbács… amivel mennek a legínyek… a korbács azt jelkípezi, hogy a hóhérok karddal jártok. A szalag azt jelkípezi, hogy minden házon, ahun nem vót fiugyerek, szalagot tűztek ki. Persze vót ollan is, aki meg akarta oldani, átjácconi a hatóságokat, ugy min most, a mai világbo is, ölök disznót, meg igy, meg ugy… de elárujja a szomszíd, ugye!… Barnabásná megőtík egísz családot, még a nyócvankilenc esztendős nagymamát is, azér, mer fiugyerek vót és kitüztík a szalagot. Mámo ezt ünnepeljük.
Legyünk böcsületessek, a hogy… Miér vagyunk mi fírfiak?… Mi csak azér, fogjunk össze és tisztöljük egymást.
(Ez lett volna a beszéd befejező gondolatsora. A felavatandó legényt közrefogó két keresztapa észrevétlenül teletölti a poharakat, hogy leüléskor a keresztelendő fejére öntsék.)
Kiss Mihály (tovább beszél): Vagyon azon a tartományon egy Vajk nevü katonatiszt, akit szent Istvánnok neveztek kísőbb, akit má tennap ünnepeltünk. A vót a Krisztus első hitbajnoka. A kínyszeritette ezt a Vida nevű zsöllért (!), adja oda a szamarát, hogy Jézus Krisztus, Szent József és Mária ezen menekültek. A gonosz Heródes azt vílte, hogy köztök van a Jézus is azoknak a megöletett gyerekeknek, pedig nem vót köztök. Mer elszökött. Ezért Szent Istvánt megköveztík. Aki tennap hallgatta a misét… az ollan gyönyörű vót, a meghalhatta. A vót a Krisztus első vírtanuja. Második a aprószentek.
Kírem! Ahogy mostan!… a gyerekek vagy a legínkék be járgyák a házokat ez azt jelkípezi… annak össze borravalót, hust annak sorba, mer mikor ez Judiábo megtörtínt, utánna való legalább ötven esztendeig mindig mikor fiugyermek született, akkor mindig lakomát rendeztek. És nekem a hozzászólásom annyi, az én barátoimho, fírfiak foggyunk össze, mer nő vértanu még nem vót egy se, mer Jézus Krisztusnak nem vót hitbajnoka senki nő, ugye!
Fírfiak foggyunk össze! Legyünk böcsületessek, tisztöjjük elöljáróinkat, böcsüjjük meg föjjebbvalóinkat! Hatóságnok fejet hajtsunk! Mer mindig vót akármijen rendszer, ne nízzük le erőssebb vagy gazdagabb,… volna egy kis rövid még egy példám, amit elmondaník…
Valamikor Brazílijábo a meleg vidíken az oroszlán, az vót a világ ura. Alutt, mer ott még emberek nem jártok, alutt a fa alatt, és egy egérke ott jáccodozott. Ráesett szegín az oroszlánnok, az állatok királánok az orrára. Fölbődült: Te nyomorult, – azt mongya, – megeszlek! Ammeg térdenáva szabadozott: mast ne egyél meg, mer én áldott állapotba vagyok, lesznek kicsinkéim. Bocsássál meg!
– Menny, te hitván!
Jól van, megszülettek a kisegérkék. Eltelik egypár hét, az egerek megnyőtek és megin újra ott jáccodoztak a fa tetejin. Eccer egy óriási bődülíst hallanak, az állatok kírála guzsba verve fekszik, mert ugye: Mindent el lehet nyomnyi! Az egér megnízi:
– Gyertek gyerekek, megmentenyi az állatok királát!
Lemennek, rággyák. A bennszülöttek má lakomát ünek rájo, hogy megvan az oroszlán. Rágják a szálokot, rágják… Eccer aszongyák:
– Uram királ!
– Hm! – az oroszlán elbőditette magát, a sok fegyver ottmaratt, az emberek elfutottak!
Ezér nem szabad sohase a gyöngét sohase az erőssel, hogy ez ilyen vagy olyan, e téesz elnök, ez ilyen, ettül fíjjünk! Ne fíjjünk senkitül se! (Nagy nevetés.) Tarcsunk ki, mindenki mellett és legyünk barátok. Mindenkor és akármilyen bajba is vagyunk. Mer fírfiak, a fírfiak nem fognak össze, mindig a fírfi veszit… lehet egy forradalom… egy ellenforradalom, lehet egy háboru, a nők megmaradnak.
Én azt akarom mondanyi, ho legyünk… tartsunk ki… aggyuk meg az állomnak, ami állomé, istennek, ami istené, és akkor a kisded Jézuska mindenkire egyformán ossza áldását. Ámen.
Legények: Amen!”
(Gyűjtötte: Németh Imre)
1967. december:
Bán Frigyes: Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Legények: Mindörökké, Ámmen!
Bán Frigyes: Tisztelt legínykoszoru, kedves vendégek. Egy év eltelte utánn, Isten jóvoltábol megérhettük azt, hogy ismét aprószentek-napját ünnepelhessük. Az, hogy aprószentek, ez a szó, ezekbe a napokba nagyon sokszor… fiatal, gyermek, időssebb… vagy legínyek ajkárul nagyon sokszor elhangzott. De itt köztünk is vannak ojanok, hallották, tudják, hogy aprószentek… De hogy kik? S miért vótak aprószentek? – lehet hogy… nem tudják!
Abba az üdőbe, Agusztus római császár parancsot adott ki, hogy írasson össze az egísz világ. Ekkor József és Mária – Betlehembe születtek ugyan, de Názáretbe laktak. József elindult terhes jegyesével, áldott állapotba, Betlehembe, hogy összeírassák magokat. De mikor Betlehembe értek, minden szállás el vót foglalva. Ők a városon kivül csak egy majroki (majorban fekvő, majori) istállóban talátok szállást. Ekkor, éjfélkor, érkezett el az a pillanat, mikor Mária megszülte eggyetlen fiát, Jízus Krisztust. A pásztorok, akik a környíken voltak, ők tudták meg először, angyalok hirdetísiből, hogy megszületett a megváltó Jízus Krisztus. Ez a hir szájról szájra terjedt, amit megtudott Judeának hejtartója, Heródes. Ő, ekkor, parancsot adott ki, azzal, ho megszületett Jízus Krisztus a zsidók kirájo, fétette állását, és Judeábo éllő minden két éven alulli gyereket megöletett.
Mikor elindultak Heródes hóhérjai, kardda és ott minden ártatlant, akik még az életrül csak nem is tuttak, kivégeztík. Azzal a szándékka, hogy ezek között ott lesz Jízus Krisztus is.
Közbe, Szüzmáriánok és Szentjózsefnek angyal hirül vitte ezt, és akkor… egy katonatiszt parancsot adott egy Vida nevű zsöllérnek, aki szamarat adott Szent Józsefnek és Szüz Mária alá, és ük ezen a szamáron menekültek meg, vagyis mentek Heródes hóhérai elü, azér, hogy Jízus Krisztus megmeneküjön.
Most… az a korbács, legínyek, amivel mi aprószenteket köszöntve járunk, az jelkípezi Heródes hóhérjainak a kardját, ammivel ezeket az ártotlan kisdedeket lemészárolták. Az a szallag, amivel jelenleg a legínykoszoru van diszitve, jelkípezi: azt lányok adják, azér mer Heródes parancsára abba az üdőbe, amejik háznál nem vót fiugyermek, hanem lánygyermek volt, szallagot tüztek a ház faláro. Ezért a lányok a szallagot ma is adják, leginyek, azzal a tisztölettel, hogy böcsülik és tisztölik a fiugyermeket még ma is… A lakoma, amit most itt ülünk, ez nem más, mint abba az időbe, Judeába, mikor fiugyermek született, ez évtizedekig fönnállt, mindig lakomát ütek annak tisztöletire, hogy a csecsemők kivígzíse után ismét fiugyermek lett a családtag. Most legínyek! Ez a lakoma, amit ma itt látunk, vagyis tartunk, ez jelkípezi azt, miközénk is született, és befogadjuk a család tagja közé azokot az ujszülötteket, akiket itt ma legínyek sorábo beveszünk. És ez, nem más, mind abba az időbe fiugyermek születésiné lakomát ütek.
Most ezekhe az ujszülöttekhe szeretník még egypár szót szóni. Ugy mind családtag, fogadjanak szót az idősebbeknek, fogadják meg a jótanácsokot, ne nézzék azt, hogy családtag vagyok én is, nekem ez bátyám, vagy öcsém, vagy testvérem. Időssebb, hallgassák meg a jószavát, mer az az időssebb nem akarja azt, az a csecsemő, vagy az a testvérje rosszat tanujjon tőle. És legények, mi…! Ezután is mind eddig, tartsunk össze, és ne nézzük azt, hogy a család tagjai között egyik a másikat bántso. Értsük meg egymást továbbra is, még nagyon sok évig, ammi a fejünk fölött eltellik. Ezutánn is legyen igy! Adja isten, ugy legyen! Dicsértessék!
Legények: Mindörökké!
(Gyűjtötte: Németh Imre–Dömötör Tekla)
A primitív népeknél ez a kategória rendkívül gazdag. Az ausztráliaiaknál, észak-amerikai indiánoknál, eszkimóknál néha az egész ünnep létrejöttét kultúrhéroszoknak tulajdonították; ők ajándékoztak egy-egy csoportnak, nemzetségnek, törzsnek egy-egy rítust, kultikus táncot, szertartást. Az eszkimó aetiologikus történetben a sas ajándékoz az embereknek kultikus táncot, az észak-amerikai indiánoknál a bölény ajándékozza az ezoterikus rítust, vagy az embereket, mikor révülésbe esnek, a szellemek ajándékozzák meg egy-egy rituális tánccal. Ezek a történetek is kerek epikus elbeszélés formájában jelentkeznek. Ugyanezeknél a népeknél gyakori az is, hogy a legkülönbözőbb prózai elbeszélések: mítoszok, hősmondák, állatmesék váratlanul egy-egy szokás magyarázatába torkollnak.
Ilyen aetiologikus történetek Európában is feltűnnek. Itt jegyezzük meg, hogy az európai eredetmondák „kultúrheroszainak” gyakran Krisztust és Szent Pétert tekinthetjük, akik a földön járván megváltoztatják a világ képét, állatokat, növényeket teremtenek, intézményeket hoznak létre. De hasonló szerepet játszhat az eredetmondákban Noé is és az ördög is.
Minthogy nálunk ez a kategória nem nagyon gazdag, saját gyűjtésemből közlök egy epikus történetet, az ún. „koporsós mise” eredetének magyarázatáról. Műfaji besorolása elég nehéz, a mese, legenda és aetiologikus monda határán áll. Motívumai közül a kígyó és az „élesztőfű” kapcsolata már az ókori görög irodalomból is ismert, sőt valójában már a Gilgames-eposzban is feltűnik.
„Eccer egy suszternak vót egy komája, meg vót egy leánya. Most ezek a gyerekek összeszerelmeskettek, még kicsikék vótak, és kérem, az a gazdag lánynak a szülei nem engették, hogy elvegye.
Na, mikor a gyerek fölnőtt, nagy lett, nem engették.
Akkor aszt fogatta a lán, megfogatták ketten, hogy ők hűk lesznek, de gyereknek el köll menni hazulrul.
Gyerek el is ment, kujtorgott világnak, minden. Egyszer bement egy városba. Nagy üzlet vót, minden, bement, abba züzletbe.
– Hát fiam – aszongya –, mi van?
Hát meséli, hogy hogyan járt, miképp, minden.
– Hát – aszongya, – édes fiam – aszongya, – nekem gyermekeim nincsenek. – Aszt mongya: – Ha jól viseled magadat, én örökbe fogadlak.
Na kérem, mikor az a gyerek bement abba züzletbe, hát nagyon jól ment az a züzlet. Nagyon kedves vót kiszolgálás, minden, jó vót.
Na most, kérem, eccer látta, hogy ott van mégeggy fiu. Hát ők asztá összebarátkosztak, mind az édes testvérek, mer az is fogadott fiu vót. Az egy gazdag, gazdag ur vót, vót neki üzletje, füszer, meg ruha, meg mindenféle vót, hát ez nagyon kedves és nagyon jó ment s nagyon meg is szerették őket.
Na most ezek az öregek meghaltak. Elhaltak. Ez a vagyon, minden, ez kérem, őrájuk maratt. Sok pénz, vagyon, minden. Na most kérem, eggyik mongya: nősüjjön. Másik mongya: nősüjjön.
Aszmongya zeggyik:
– Igen, én megnősülnék, de az enyim nagyon messze van. És én másikat nem veszek el. Mind eszt.
– Hát mere van, meg mikép?
Hát mongya.
Namost fogták ük esztet, elattak mindent. Üzletet, mindent elattak. És akkor ük asztán elindultak. Hát abba világba még nem vót autó, meg minden, hun mentek vonaton, meg hát igy, amugy. Na, eccer odaértek az ü falujukba. Mikor beértek a faluba, lakodalom van ott a faluba; egy házná. Ementek oda, hát kijé, mijjen lakodalom vót ez? Ez a lány ment férhöz, akivel hát megbeszélték, hogy megvárják egymást, s igy tovább.
Bement a, mekkérte a lakodalmasokat, hogy szabad-e üneki is bemenni. Nagyon szivessen megengették. El is mentek. Nahát annyira ment az ügy, hogyhát ü is, neki is szabad a menyasszonnyal táncóni. Na asztá, mikor ü megtáncót a menyasszonnyal, észrevette a gyürüt, megösmerte, mer ennek is vót egy gyürüje, meg annak is. Csak annyit mondott:
– Te vagy az?
Mongya:
– Én vagyok.
Aszongya:
– Mikor kerüté?
Aszongya:
– Most kerütem. Én azér jöttem, megnősülni. Evettelek vóna, dehát mosmá késő minden.
Akkor a lán nagyon rosszu lett és abbamaratt a tánc. Elment, lefekütt. És a lány szívfájdalmába meg is halt. Meghalt.
Hát jó van, meghalt. Hát most hogyan lessz, miként lessz? Hát ük elmentek a lakodalmasháztu, minden. Jó van. Meghalt. Hát ők esztet el fogják vinni a templomba. Koporsóba tették s eviszik a templomba. A halottat. Hát ugy is vót.
Ő meg aszt álmotta, hogy ha ő bemehetne a templomba, és ott a koporsóná imátkozna, az a koporsó fő fog nyillani s akkor egy kigyó fog hozni szájába egy virágot. Aszt vegye ki a kigyónak a szájábul és tegye a halottnak az óra alá. És az föl fog ébredni és akkor ő mehet vele, ahova akar.
Na most jól van, most ő eszt megálmotta. Monta az ő testvérjének, mer úgy éltek, mind a testvérek, hogy hogy tuggyák ük eszt megoldani most. Na mindenhogyan sok pénzt igértek a harangozónak, csak nyissa ki a templomot, hogy ük bemehessenek a templomba. Hát sok pénzér megtette. Adott neki pénzt. Ő is ott lehet, nem visznek ük el semmit. Na asztá akkor kinyitotta zajtót, odament és letérdet és imátkozott. Eccer fölnyillik a koporsó és kérem gyün a kigyó, hozza a virágot, kiveszi s odateszi az óra alá a halottnak. S imátkozik. S eccer asztán fölkel a halott.
Fölkel a halott és kérem, fölemelkedett, de akkor má a harangozó odavót egésszen. Má a halott. Félig halott vót ijettségibe. De hát asztá akkor monták, ne féjjenek semmit. Semmit ne féjjen, vigasztaták, minden.
Főket a halott és kérem kivezették és elmentek. Bezárták a izét, a harangozó ement haza. És avval elmentek. Utnak indutak ugy, hogy soha senki annak hirit-hamvát nem hallották. És állitólag azuta van a templomba ez a koporsó, halott mise. Hogy halottak miséje. Mongyák, akkor van koporsó és hát állíttólag azuta van.
Hát a mesének vége van.
Most hogy mi történt, hogy hugyan étek, hugyan se, aszt nem tudom, mer én má otthattam üket.”
(Szalánta, Baranya m. 1965. Dallos Ferenc közlése.)
Tréfás-aetiologikus történeteket is találhatunk az egyházi ünnepek eredetét magyarázó magyar eredetmondák között: Ortutay Gyula például Bátorligeten jegyzett fel Baracsi Jánosnétól tréfás eredetmagyarázó elbeszélést a református, a római és a görög egyházi ünnepek létrejöttéről.*
A rítust magyarázó szövegek után most a rítus véghezvitele során mondott szövegekre térünk át.
Rítusszöveg nem minden szokáshoz fűződik. Azoknak a (főleg a magatartást szabályozó) szokásoknak, amelyeknél a rituális cselekmény is kevés (vagy a tilalmak esetében éppen semmi), lehet aetiologikus (eredetmagyarázó) történetük, de rítusszövegük általában nincs. (Ilyenek voltak az idézett példák között pl. a munkatilalmakat s az ezekkel kapcsolatos előírásokat magyarázó történetek, a temetéssel kapcsolatos cselekményeket és előírásokat magyarázó történetek, bizonyos intézményeket magyarázó történetek stb.)
A magyarázó történeteknek a rítusszöveghez való viszonya is különböző. Láttuk, hogy a szokásmagyarázat néha kötelezően előadásra kerül a szokás végrehajtása közben s ilyenkor az aetiologikus történet maga is rítusszöveggé válik. Ilyen volt pl. a dunaremetei legényavatás avató szövege, mely előadta a rítus eredetét és célját. (Részben ez a tény magyarázza azokat a vitákat, amelyek a körül a kérdés körül folytak: melyik az „igazi” mítosz, a rítusszöveg vagy a rítust magyarázó szöveg?)
Ha a szokást legtágabb értelemben vesszük figyelembe mint szabályozott közösségi viselkedés- és magatartásmódot: a „parasztélet rendjét”, akkor ez olyan óriási területnek tűnik, hogy a hozzájuk fűződő költői formák egységes rendszerezése eleve megoldhatatlan feladatnak látszik. Valójában azonban a szokások igen nagy százalékának nincs számottevő rítusszövege.
Az illemszabályok, a viselkedésmód költői kifejezésformája leginkább a szólás, a közmondás, ahogy ezt már Réső Ensel Sándor is felismerte, amikor a népszokásmonográfia bevezetésébe számos, a szokásra vonatkozó szólást, közmondást illesztett: „Ki mint szokja, akkép ropja. Amint szokja, úgy fogja. Amint szoktunk, úgy élünk. Természetté válik a szokás. Ami szokás, illendő is. Régi szokás mindig megtér. Jó szokás gazda a háznál; stb.”*
Ugyanez indokolja, hogy Csicserov a szokások költészetéről szóló fejezetben külön csoportban tárgyalja az ünnepekre, jeles napokra vonatkozó népi tudás, szólás vagy rigmus formájában megnyilvánuló kifejezését.* Ilyenek pl. az időjárásra, a gazdasági élet rendjére vonatkozó közismert versikék, csíziók. Ezeknek jósló jellege is lehet. Ugyanígy a jogszokásokhoz, egyes foglalkozások szokásaihoz is fűződnek szólások, regulák, vagy a népi tudást summásan rendszerező mondások és rigmusok.
Az egyénileg végzett – bár közösségileg hagyományozott – rítusok költészete úgy tekinthető, mint egy üzenet, melynek kommunikációs rendszerében a címzett csak a szavakat mondó tudatában létezik és láthatatlan, tehát monológszerű. Imákat, ráolvasásokat mormol magában a gyógyító, titkos varázsigéket a rontó, varázsszavakat mond az új házat építő vagy a magot vető férfi, a kenyérsütő asszony, az újszülöttet fürösztő bába.
A költői formák kialakulásának igazi alkalmát a közösségi szertartásos szokások alkotják. A szertartásokhoz fűződő költői szövegek lehetnek deskriptívek; ebben az esetben szóban is elmondják, hogy a szertartásos cselekmény keretében mi minden történik, éppen a rítussor melyik tagjánál tartanak. A legteljesebben és részletesebben kidolgozott népi szertartás: a lakodalom egyes fázisait pl. illusztratív énekek kísérhetik, melyek regisztrálják, esetleg kommentálják a cselekményt:
|
Ilyen deskriptív énekek nemcsak a lakodalomhoz, hanem más szertartásos szokásokhoz is fűződhetnek. Bartók Béla gyűjtötte a következő, a májusfa felállítását ismertető éneket:
|
Ugyancsak a lakodalom költészetéhez tartoznak pl. az ún. „csujogatások”, kurjantások, amelyeknek több funkciója is van: a jókedv emelése, a féktelen öröm, vidámság kifejezése, a mozgást ritmikus szöveggel kísérik, de feltehetőleg ezeknek is volt eredetileg mágikus funkciójuk is. A csujogatások feldicsérik a menyasszony és a vőlegény szépségét, jótulajdonságait, néha pajzán, gúnyos, csúfolkodó jellegűek. Ilyen kurjantások sűrűn hangzanak fel tánc közben is, keresztelői csujogatást is jegyeztem fel Magyarvistán.
Lakodalmi kurjantások:
|
Keresztelői csujogatás:
|
(Magyarvista – Vistea, Románia.
Adatközlő: Kocsis Andrásné 65 éves)
A leíró jellegű énekek, csujogatások mellett leánybúcsúztatók, vendéghivogató rigmusok, ételköszöntők, mulatóénekek, tánc- és bordalok, szerelmi énekek, alkalmi énekek stb. kísérik a lakodalmat. Ezek közül az első három kategória szorosan a lakodalomhoz tartozik, míg a további csoportok a lakodalomtól függetlenül is előfordulhatnak. (Pontosabb csoportosítást a Magyar Népzene Tára III/A – B. kötetei adnak.)
Az eddig említett kategóriákon túl a szokásköltészet igen jelentős csoportja valójában varázsige, mágikusan ráhatni, serkenteni, elhárítani, rontani stb. kíván. Az e csoporthoz közelálló „egyéni” varázsigéket általában nem szokták a szorosabb értelemben vett szokásköltészettel együtt vizsgálni, hanem pl. az imákat, áldásokat, ráolvasásokat s más kategóriákat külön vizsgálják; mint láttuk, így járt el Bausinger is, aki ezeket részben a „kultikus formulák” csoportban vizsgálta. A „kultikus formulák” és a közösségi szertartásos szokások varázsénekei és varázsszavai közt azonban nem lehet világos határvonalat húzni, amit már Cs. Pócs Éva is felismert amikor ezt írta: „Az ünnepi szokásainkhoz fűződő rítusénekek, illetve köszöntőversek eredeti céljuk (általában valami pozitívum biztosítása), sőt gyakran megjelenési formájuk révén is a ráolvasások közeli rokonainak tekinthetők. A közösségi jelleg az a lényegesebb jegy, ami ezeket a ráolvasástól elválasztja. Akár egy személy, akár nagyobb csoport adja is elő, illetve akár egy személy vagy család, akár nagyobb közösség jelenlétében folyik is előadásuk, mindenképpen kollektíva által gyakorolt, fenntartott szokásról van szó, szemben a ráolvasás egyénileg gyakorolt, mindig újra jelentkező, konkrét egyéni szükséglet által fenntartott gyakorlatával.” Ugyancsak ő vizsgálja a ráolvasásoknak és a mindennapi élet sztereotip jókívánságainak, az átkoknak, eskünek, imádságoknak, áldásszövegeknek stb. közös vonásait és a megkülönböztető jegyeket. Ugyanis nemcsak funkcionális egyezésekről és hasonlóságokról van szó, hanem szövegegyezésekről is, amennyiben az imákat, ráolvasásokat felhasználja a szokásköltészet rítusszövegként is. A rítusszövegek jelentős része funkcionálisan éppen ebbe a csoportba tartozó szöveg, s ez az arculat kisebb-nagyobb mértékben jut kifejezésre; valójában ezek azok a szövegek, amelyeket szorosabb értelemben vett „rítusszövegnek”, mondott rítusnak lehet nevezni.
A szokásköltészet e csoportja (tehát a varázsló rítusszövegek) fő részükben jelen vagy jövő idejűek, felszólító, óhajtó módot használnak, kívánságot, kérést, parancsot fejeznek ki, egyes vagy többes szám első személyben szólalnak meg.
Emellett azonban ezek is tartalmazhatnak múlt idejű részleteket. A jelen és jövő idejű és mellette a múlt idejű részből álló szövegrészek megfelelnek a rítus két fő funkciójának: „a rítus a múlt események újra-megelevenítése, vagy egy remélt jövő idejű esemény előre eljátszása”. Éppen ezért a szokások költészetének vizsgálatánál valójában a mítoszokat sem volna szabad e vizsgálatból kirekeszteni s ha itt nem foglalkozunk velük, annak oka az, hogy a társadalmi fejlődésnek abban a szakaszában, amit jelen tanulmány vizsgál, „európai mítoszról” a szó szoros értelmében nem beszélhetünk.
A múlt felidézése viszont a legszorosabb kapcsolatban áll a remélt események előre eljátszásával, mert azt bizonyítja, hogy a kívánt, óhajtott esemény a múltban már megtörtént, tehát megismétlődése lehetséges. Igen sokféle rituális szöveg tartalmaz ilyen részt, mely a múltbéli precedensre hivatkozva, óhajtja elérni a kedvező jövőbeli eseményt: a gyógyító ráolvasások éppúgy, mint az ünnepi szertartásos rítusénekek.
A mitikus múlt időről sok szó esett a mítoszelemzésekkel kapcsolatosan. Egyes kutatók, mint Bascom,* a mítosz és a monda közti különbséget elsősorban abban látják, hogy a mítosz az előidőkben játszódik, mikor „a világ még kialakulóban volt”, a monda pedig abban az időben, amikor a világ már nagyjából olyan volt, mint ma.
Bascomnak és másoknak ez a megkülönböztetése azonban inkább elméleti értékű és az európai népköltészet szemszögéből nézve nem helytálló. Az az idő, mikor pl. „Krisztus és Szent Péter a földön járt” éppoly bizonytalan előidőt jelentett az európai parasztság számára, mint amilyen a primitív népek mítoszaiban a világ kialakulásának ideje. Azok a múltban lejátszódó események, melyek a még élő európai rítusénekek vagy ráolvasások múlt idejű részleteiben találhatók, funkciójukban pontosan megfelelnek a mítosszal élő népek paradigmatikus előidejének, álomidejének s nem kevésbé távoli időpontot jeleznek, mint amilyen pl. az ausztráliaiak számára az az idő, amikor a kultúrhéroszok jártak a földön.
A múlt időben lejátszódott példaszerű esemény felidézésére jó példa a moldvai csángók hejgetése. Ennek rítuscselekménye az, hogy a legények, férfiak ostort csattogatnak, jelképesen „ekét húznak”, tehát az új esztendő mezőgazdasági munkájának kezdetét jelzik. A rituális szöveg viszont a búza élettörténetét mondja el a mag elvetésétől a kenyér elkészültéig, példát adva arra, hogy az egyszer már kedvezően lejátszódott esemény a jövőben hogyan ismétlődjék meg.
Múlt idejű epikus részleteket bőven találunk a siratókban is, akár a temetési szokások költészetére, akár a menyasszonysiratókra gondolunk. A halottsiratók felidézik az elhunyt tetteit, életének fontosabb eseményeit, azokat költői módon rendezik, megszépítik, sztereotip jelzőkkel látják el.
Bár a narratív részletekben ismét a harmadik személyes elbeszélés lép előtérbe, a siratókban, halotti búcsúztatókban az egyes szám első személy is gyakran szerepel. A sirató személy saját nevében beszél, siratja el a halottat, azonban megszólalhat a halott nevében is. Mint középkori krónikáinkból kiderül, úgy látszik, a honfoglalás utáni századokban is a siratókban néha a halott nevében beszélt a sirató személy, magát az elhunytat szólaltatta meg, jelenítette meg. Erre a jelenségre rengeteg párhuzamos példát lehet idézni más népek temetési szertartásaiból is, hiszen pl. a rómaiaknál – mint Polybios erről tudósít – az előkelő családokban a temetési menetben „részt vettek” a gens elhunyt tagjai is, illetőleg ezek képmását élő emberek vették fel, az ő maszkjukban vonultak fel a temetési menetben.*
A jelenidejűség különösen feltűnő a párbeszédes rítusszövegeknél. Ezek előadásánál a régen megtörtént eseményt is a jelenbe transzponálják, a dramatikus szöveg csak jelenidőt ismer. A rituális dráma megjelenítheti az évszakok szabályszerű váltakozását, a felnőtt korba lépés rituális modelljének éppen soron levő konkrét változatát, a démonikus lények epifániáját. A jelenben valósítják meg a múltban megtörténtet éppúgy, mint az elérni kívántat, a jövőt: tehát a jósló jellegű szövegek is a jövőben elérendő eseményeket jelen időben adják elő.
Mint azt Naptári ünnepek – népi színjátszás című könyvemben már kifejtettem, ez a „mondott rítus” egyaránt lehet énekelt vagy recitált, verses vagy prózai, állhat egyetlen mondókából vagy hosszabb verses vagy prózai részből, mely jellegét illetően epikus vagy lírikus lehet, állhat továbbá párbeszédből, vagy több szereplő szájába adott „drámai” szövegből.
Mindezeket formulák fejezik be, melyek azonosak lehetnek a fent felsorolt formai megoldások mindegyikében. Ez a formulás rész összegezi az elérni kívántakat, kiemeli a rítus fő célját (pl. Boldog új évet kívánunk! Ekkora legyen a kendtek kendere! – Bort, búzát, békességet! stb.), továbbá a jelenlevőket adakozásra buzdíthatja. Az ajándékokat az előadók gyakran nem saját nevükben, hanem egy természetfeletti lény nevében kérik. Amennyiben az ajándékozás nem történik meg, az áldás átokra fordul, s a kívánt jók helyett ennek fordítottjával fenyegetik a szűkmarkúakat.
Hasonlóképpen formulás rész állhat a rítusszöveg elején is. Ebben a szöveget elmondók bemutatkoznak, felfedik, hogy milyen szerepben jelennek meg, vagy milyen természetfeletti lény követeként jelentkeznek. („Eljöttünk, eljöttünk, Szent István szolgái, régi szokás szerint szabad elmondani…”) E bevezetésre különösen akkor van szükség, ha a rítusköltészet előadása házról házra járva történik, s a házba bekopogók ismertetni akarják jövetelük célját, küldetésüket.
A ma élő magyar adománykérő formulákra a századok során hatással volt kántorok koledálása, iskolások mendikálása, illetőleg inkább kölcsönhatásról beszélhetünk, mert az egyházak és iskolák maguk is a megfelelő népi formulákat alakították tovább saját céljaiknak megfelelően, körülményes és előkelőbb frázisokkal díszítették őket, melyek azután újra visszaszálltak a népköltészetbe.
Fejtegetésünk egyik legnehezebb pontjához értünk, mikor a rituális költészetből kiágazó műfajok kérdését vizsgáljuk.
Az első nehézség az, hogy ez a tanulmány nem az ókori európai kultúrákkal vagy valamely tengerentúli törzs rituális költészetével foglalkozik, hanem elsősorban a magyar parasztság szertartásos költészetével. S mindenki előtt világos, hogy egy, már ezer éve az európai osztálytársadalom körülményei között élő nép rituális költészete nagy mértékben elüt a fenti kategóriáktól.
Az osztálytársadalom kialakulása előtt a mitológia, a költészet, a jog és a népi tudás egyaránt a szertartásos költészetben kap kifejezést. A társadalmi fejlődés során, amikor a „szokások” részben kodifikált szabályokkal rendelkező intézményekké alakulnak, a szokásköltészet metamorfózisa következik be. Egy részük átalakul szent könyvekké, dogmákká, vallásos irodalommá vagy kodifikált jogszabályokká, a kozmogóniai mítoszokból tudomány, filozófia lesz. Más kategóriák bevonulnak az irodalmi műfajok közé.
Mindennek ellenére Kelet-Európában (sőt bizonyos szórványokban Nyugat-Európában is) a mai napig is funkciójában vizsgálhatjuk a rítusköltészet néhány példáját. Igaz, hogy gyakran csak töredékeket, félreértett maradványokat találunk. Mégis él (vagy legalább is tegnap, tehát a mi generációnk ifjúsága idején még élt); még regölnek dunántúli falvakban, még járnak az állatalakoskodók szerte az országban, még létezik tuskóhúzás és legényavatás, még gyógyítanak varázscselekménnyel és ráolvasással, Biharugrán és környékén még színjátékos formában folyik a népi bíráskodás. S ha ez a szertartásos költészet hasonlítatlanul kisebb terjedelmű és funkciójú is, mint az osztálytársadalom előtti fokon álló közösségek rituális költészete, mégis bizonyos alapvető egyezéseket mutat a régebbi társadalmi fejlődési fokok költészetével; Európában elsősorban az ókor, főként a mediterrán világ rituális költészetével, mely utóbbiról maradtak ránk egyedül részletesebb írásos adatok, hiszen Közép- és Észak-Európa népeinek ősi szertartásos költészetét csak rekonstruálni tudjuk kisebb-nagyobb mértékben.
A rituális költészet a társadalmi fejlődés megfelelő állomásán megváltozik, egyrészt irodalmi műfajok lesznek belőle, másrészt vallásos vagy tudományos irodalom. A műfaji változás azonban úgy megy végbe, hogy ugyanakkor a rituális költészet megmaradhat eredeti funkciójában, a rítushoz kötve is, tehát párhuzamos jelenségek állnak elő. Így lehetséges az, hogy az osztálytársadalomban egy és ugyanazon funkciójú szertartásos költészet sok történeti rétege egyidejűleg is jelen lehet. Például a mai magyar faluban még megtalálható egymás mellett a hagyományos rögtönzéses siratás, mellette a különböző egyházak „hivatalos” temetési énekei, kántorok, falusi versfaragók egyes szám első személyű búcsúztatója, azontúl folklorizálódott egyházi-irodalmi eredetű temetési énekek, továbbá kórusok által előadott, nem vallásos (esetleg szintén folklorizálódott) temetési énekek, munkás-gyászindulók stb.
Az előbbiekben többször megemlékeztünk már a szertartásos költészet formai változatosságáról, mely az egyszerű kijelentéstől a párbeszédes szövegekig terjed. Ez magyarázza, hogy a rituális költészetből nem egy, hanem egy egész sor költői műfaj ágazott ki. Ez a folyamat történeti szakaszonként megismétlődhetett, tehát a rituális költészetnek az irodalomban való betorkollása Európában is többször megismétlődött. A görög antikvitás egyértelműen a rituális költészetre vezette vissza nemcsak a tragédia és a komédia eredetét, de más műnemeket is. Kapcsolat áll fenn pl. a lakodalmi termékenységi varázsénekek és a szerelmi líra közt, a siratóénekek és a hősepika kialakulása közt is. Végül az ún. „ritualista iskola” még egy sor epikus műfajt és műnemet is a rituális költészetből származtat: pl. Merkelbach a misztériumnovellában keresi az antik regény eredetét, Raglan és mások a rituális költészetből eredeztetik az európai hősepikát, varázsmesét stb.*
E műfaji szerteágazás közül legtöbbet a drámának a rituális költészetből való kiválását vizsgálták, amely az európai kultúra történetében többször is igen jól megfigyelhető. Ugyanakkor azonban azok a primitívebb formák, amelyekből a tragédia és komédia s más színi műfajok kifejlődtek, nem tűntek el, hanem tovább éltek.*
Ugyanígy a dráma másodszor is létrejött az európai középkorban a keresztény istentisztelet bizonyos párbeszédes liturgikus szövegeiből s a kapcsolódó, részben szimbolikus, részben ábrázoló cselekményekből, anélkül azonban, hogy ezek a részek a liturgiából azonnal eltűntek volna, hanem továbbra is megmaradtak az istentiszteleten belül is.
Végül az európai reneszánsz dráma egyik fontos gyökere a szintén rituális – főleg termékenység-varázsló jellegű – farsangi játék, melynek szerepét az újkori színjátszás kialakulásában hazánkban Kardos Tibor világította meg.*
A rituális költészetnek az irodalmi műfajokba való átfejlődését igen sokan leírták. Lukács György pl. Az esztétikum sajátossága c. műve első kötetének ötödik fejezetében, főként a fejezet harmadik pontjában foglalkozik e kérdéscsoporttal. (Az esztétikai kategóriák spontán létrejötte a mágikus mimézisből.)* Elsősorban a mágiától a költészetig vezető út kérdéséről szólnak e fejtegetések.
Ez a fejlődéssor azonban az újkori európai dráma s más újkori irodalmi műfajok kialakulása után megállt, legfeljebb arról lehet szó, hogy a szokások költészetét tudatosan beillesztik irodalmi alkotásokba, a folklórt témaként vagy díszítőelemként használják föl. Így tehát az európai népszokások költészetét egy olyan időszakban vizsgáljuk a továbbiakban, amikor ezeknek továbbfejlődéséhez már nincsenek meg a társadalmi feltételek: az európai népszokásoknak ez a fejlődésvonala lezárult.
A tulajdonképpeni rítusszövegek jelentős része a cselekménnyel együtt nemcsak esztétikai hatáskeltésre törekszik, hanem még valamely más közvetlen célt is el akarnak érni, például varázsolni, gyógyítani, elhárítani, általában valamire hatni akarnak. Amennyiben ilyen hatásra nem törekszenek, az élet ünnepélyes alkalmait kívánják emelkedetté, ünnepivé tenni a költészet segítségével, vagy valamely istenséget, természetfeletti lényt, elhunytat vagy élőlényt kívánnak dicsőíteni. Céljuk lehet továbbá az oktatás is, vagy valamely jogi formula vagy társadalmi intézmény szankcionálása.
A rítuscselekmények végrehajtásának és a rítusszöveg elmondásának pszichológiai hatása van a közösség tagjaira, serkenti őket, növeli önbizalmukat és egyben segít a közösség kohézióját erősíteni, integráló hatása van.
Ez az integrációs funkció magyarázza meg, hogy miért alakítanak kis és nagy közösségek egyaránt új és új rítusokat és rítusszövegeket. Éppen ezért a legértelmetlenebbnek látszó rítus és formulás rítusszöveg is a látszatfunkció mellett valódi funkciót is tölt be. A mondott és cselekedett rítus ugyan nem segít pl. az eső előidézésében szárazság esetén, vagy az egészség helyreállításában, az évszakok megújításában, de a közösségnek az a hite, hogy a rítussal mindezt elősegítik, már csökkenti a reménytelenséget, különösen amikor olyan tényezőkről van szó, melyekre az emberek reális úton nem tudnak hatni.*
A rituális költészet ezen túl a helyes magatartásra tanít. Hogy viselkedjen az ember a véletlennel, a természetfelettiekkel szemben? Milyen szabályokat tartson be? Hogy tartsa távol magától a balsorsot? Másrészt milyen viselkedésmód helyes a veszélyes periódusokban, pl. a kezdő időszakokban: újévkor, nagy ünnepeken vagy az emberi élet fordulóin? Milyen magatartás illik a lakodalomhoz, temetéshez, milyen magatartást tanúsítsanak az élők a holtak iránt? E nehéz helyzetekhez a rituális költészet kész formulákat nyújt, s a varázsszavak közül egyet sem szabad elfelejteni. Éppen ezért a rituális költészet telve van formulákkal.
A rituális költészet elsősorban a mágikus-mitikus világban hatékony, abban a világban, amely egyszerre idegen és ismerős az emberek számára. Veszélyes világ ez, törvényeit az ember fel nem foghatja; ide tartozik a jószerencse és balszerencse, élet és halál. A rituális költészet elsősorban az embernek a végzettel, a természettel való összeütközésekor hatékony. De szó van benne az embernek saját énjével való találkozásáról is, a személyiség egyensúlyáról. A személyiség harmonikus alakulását segítik elő az átmenet rítusai. Ezért kell az emberi élet veszélyes átmeneteit is rituálisan rendezni: a felnőtt korba, a házasságba és a halálba való átmenetet cselekedetekkel és szavakkal szabályozni. A rituális költészet segítséget ad nemcsak a külvilág, hanem a belső zűrzavar ellen is.
A rítusok pszichológiai funkciójára a legjobb példákat éppen az ókori görög dráma adja, tehát az a műfaj, amely maga is csak nemrég – akkor még emberemlékezeten belül – vált rituális szövegből „irodalmi” műfajjá. Euripidész Bakkhánsnők című drámája világítja meg egyebek közt Dionüszosz kultuszának egyik funkcióját és mutat rá, hogy az emberi személyiség egyensúlya egyaránt függ „Apollón” és „Dionüszosz” tiszteletétől, a racionális és az ösztönös egymáshoz való helyes viszonyától, mindkettő rítusait végre kell hajtani, hogy a személyiség harmóniája megteremtődjék s fennmaradjon. A tragédia kibontakozása a rituális költészetből is így érthető: a belső feszültség feltárásával és feloldásával.
A rituális költészet humanizálja a természet ellenséges erőit éppúgy, mint a belső zűrzavart, a szent részegséget, az ösztönöket és indulatokat. Megőrzi az emberi közösséget a halottaktól való rettegéstől, a félelmet, tébolyt, extázist formuláival rendezi, s a szép rendet őrzi.
A tulajdonképpeni rítusszövegek közt van egy igen nagy csoport, melynek elsődleges funkciója a pozitív vagy negatív varázslás: tehát a gyógyítás és rontás, a serkentés vagy elhárítás. Más csoportokban a mágikus funkció más funkciókkal együtt fordul elő és kevésbé világosan jelentkezik. A naptári ünnepekhez fűződő kollektív énekekben és párbeszédes jelenetekben a mágikus és esztétikai funkció általában együtt jelentkezik és a mágikus összetevő kevésbé világosan bontakozik ki, mint az egyének által alkalmanként gyakorolt ráolvasásokban, bájolásokban.
Hasonló a helyzet a siratóknál, lakodalmi énekeknél is. Itt is van többnyire mágikus cél; a siratóknál a halott túlvilági útjának biztosítása, vagy az élők védelmezése a halottakkal szemben, a lakodalmi énekekben a termékenység előidézése, serkentése; azonban ezek másféle pszichológiai és esztétikai összetevőkkel párosulnak.
A tulajdonképpeni varázsigék kategóriái az imák, a ráolvasások, a „bájolások” vagy bájoló imák, az áldás, az átok, az eskü, jósló szövegek, a káromkodások stb.
E különböző varázsige kategóriák elkülönítésével, mint említettem, a közelmúltban Cs. Pócs Éva foglalkozott* s ugyancsak ő kísérelte meg e kategóriákat az ünnepi szokásokhoz fűződő rítusénekekkel hasonlítva is meghatározni. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy sem a népi, sem a tudományos terminológia nem következetes e kategóriák megkülönböztetésénél. Kallós Zoltán feljegyzése szerint pl. az archaikumot leginkább őrző csángók két fő elnevezést ismernek: a gyimesiek az „olvasást”, az északi moldvaiak a „bájolást”. E két szóval jelölik az igézés, kígyómarás, betegségek és a jégeső, a „nagy idő” ellen használt varázsigéket.*
A népi elnevezések is általában a funkcióból indulnak ki, s a tisztán mágikus jellegű gyógyító, rontó és elhárító igéket általában más néven nevezik, mint az év ünnepeihez, vagy az emberi élet átmeneti rítusaihoz tartozó szövegeket, amelyeknek szintén van mágikus funkciója is, de emellett más, például esztétikai tényezők is fontos szerepet játszanak.
Ennek ellenére hasonló formai megoldásokat és képalkotó módszert ismerhetünk fel mindezen csoportokban. A bevezetésben ott találjuk a mitikus mintára, előképre való hivatkozást, s ezt követi a tulajdonképpeni varázsló rész. Mindegyik bőven használja az alliterációt, és szívósan ragaszkodik már értelmét vesztett költői képekhez is, mert csak a hagyomány fenntartása biztosíthatja a varázslás sikerét. Közöttük az átmenet is gyakori. Ugyanazokat a verssorokat, szakaszokat és költői képeket különböző csoportoknál különböző együttesekben találhatjuk meg. A „Jesse fája” motívum például egyaránt előfordul gyógyító ráolvasásokban, imákban és névnapi köszöntőkben, szó szerinti egyezésben, ahogy azt a következőkben konkrét példán mutatjuk be. Ugyanazokat a sztereotípiákat használják a természetfeletti, az istenség, a jó és rossz, a szerencsés és szerencsétlen kifejezésére, ugyanazon eszközökkel igyekeznek a gonoszt megkötni, tehetetlenné tenni, s a jót elhozni.
Ezek a formulák megfelelnek a mágikus eljárásoknak is. Az analógiás mágia mechanizmusból érthető pl. a pünkösdi királynőjáráskor elhangzó: „Ekkora legyen a kendtek kendere” varázsszó. Az egyénileg előadott tulajdonképpeni varázsigék és a közösségi ünnepek varázsköltészete inkább az elérni való cél pontosabb vagy elmosódottabb meghatározásában tér el egymástól. Az egyénileg végzett varázslás igéiben ugyanis a cél teljesen konkrét (egy bizonyos betegség gyógyítása, vagy baj elhárítása, egy egyén megrontása stb.), míg a közösségi varázsköltészetben általában az egész közösséget érintő serkentésről, vagy veszély elhárításáról, eltávolításáról van szó, s így kevésbé pontosan körülhatárolt, tehát a jókívánságoknak is olyanoknak kell lenniök, hogy mindenkire egyaránt érvényesek legyenek: öregre és fiatalra, asszonyra és férfira.
Éppen ezért talán régebbi stádiumnak tekintjük a kelet-európai kolinda-költészetet, amelynek külön köszöntő szövegei vannak a gazdák és gazdasszonyok, a legények és lányok számára, s ezek természetesen konkrétabbak, mint azok a magyar karácsonyi-újévi énekek, amelyeknek varázsló része nem differenciált, hanem mindenkinek szól.
Ugyanakkor az egyénileg végzett mágikus eljárások varázsigéinek formai lehetőségei is körülhatároltabbak, s például a párbeszédes forma szerepe kevésbé jelentős, mint a több személy által előadott szertartásos szövegeknél.
A közösségi ünnepeknél azonban általában nagyobb lehetősége van a párbeszédes formák kialakulásának, s az esztétikai irányban való kiteljesedésnek, továbbá az éneknek, táncnak, pantomimnek; látványosabbak is és a közösség nagyobb erőbefektetést és anyagi áldozatot hoz ezek előadására. Éppen ezért a művészetbe való átfejlődés ennél a csoportnál észlelhető a legkönnyebben.
A legtöbb paraszti kultúrában a legkidolgozottabb rituálé és költészet a nagy átmenetekhez fűződik: az emberi életen belül a felnőtt korba való átmenethez, a házasságba való átmenethez, a halottaktól való elbúcsúzáshoz, vagy az év átmeneti periódusaihoz, legyen az újév, az évszakok változása, vagy a gazdasági év kezdete vagy befejezése.
Mennyiben tükrözheti napjainkban ez a szokásköltészet a mindennapi élet valódi, reális tényeit, a konkrét társadalmi viszonyokat? Természetesen jóval kisebb mértékben, mint a szokáscselekményekhez nem kötött „szabad” műfajok, pl. a líra, ballada.
A konkrét társadalmi és termelési viszonyokra, műveltségi szintre utalnak pl. a jókívánságok, amelyek a közösség elvárását, igényeit fejezik ki. A magyar rítusénekek jókívánságai pl. többnyire megmaradnak a magyar paraszti lét keretei között. A magyar betlehemesekben a pásztorok ajándékai: a bárány, sajt, boglárka sem lépik túl a magyar szegényparaszti élet sanyarú körülményeit. A pünkösdi királynő-járás rítusszövege csutora borocskát és kalácskát ígér a hallgatóknak.
A lakodalmi énekekben a menyasszonyt, vőlegényt, aranybáránynak, aranykosnak nevezik. Jó példát adnak a valódi életkörülményekről a siratók is, amelyek a paraszti élet gondját, szegénységét, nélkülözését tárják elénk.
A reális életkörülményekről vallanak a szatirikus énekek is. Az ismert újévi mondókát (Újesztendőbe bújj a kemencébe, szedd ki a pogácsát… stb.) a következő módon alakították át Nagyhalászban az ínséges háborús időben:
|
A kelet-európai kolindaköltészet sztereotípiái mutatják meg azokat a korlátokat, hogy meddig mehet el a rituális költészet a paraszti élet költői megszépítésében. A román és ukrán kolindák a gazda és udvara költői leírásában szinte a végsőkig mennek: nemcsak királyi személyeknek mutatják be a megtisztelt ház népét, hanem egyenesen azt éneklik, hogy Isten és a szentek maguk is leszállnak s együtt vigadoznak velük. A legényeknek szóló kolindákban királyleányt ígérnek házastársul a megtiszteltnek, és így tovább.
Ilyenfajta elemek a magyar rítusénekekben ugyan ritkábbak, de itt sem hiányoznak teljesen. A regösének szerint: Isten szállott a házra, kíséretével:
|
Az ilyen sztereotípiák azonban ritkák, s általában a gazdának legfeljebb sok ökröt, disznót ígérnek az énekek, a béresnek pedig arany ostornyelet.
Az egyénileg előadott ráolvasások általában nemzetközibbek, mint a kollektív ünnepek varázsigéi. Ez utóbbiakban több eltérést, etnikus sajátosságot találhatunk: mint például az előbb említett költői túlzásokban, vagy ezek hiányában. Eltérő továbbá a mitológikus képek használata és gazdagsága is. Az eltérésben persze az újkori európai népköltészetben nagy szerepet játszik az egyházi költészet példaadása, s a katolikus és a keleti egyház némileg eltérő motívumkincse és formulái nagymértékben befolyásolták a szokások népköltészetét is.
A rítusszövegek előadása a rítus lefolyásának megfelelően igen változatos formában, sokféle „színpadon” történhet. A lakodalmi szövegeknek a lakodalom egyes fázisai szerint más és más a színhelye. Egyes részek a központi helyeken összegyűltek előtt, pl. a lányos háznál, a lakodalmas háznál, mások felvonulás közben kerülnek előadásra. A szentiváni tűzgyújtás a kísérő énekfüzérrel együtt egy középponti helyen összegyűltek előtt játszódik le. A kisze-bábu elpusztításánál az asszonyok, lányok menetben vonultak a folyóhoz, ahol a bábut vízbe dobják; a rítusének előadása menet közben történhet.
A rítusszövegek egyik legáltalánosabb előadási formája Európában a házról házra járó köszöntés. Házról házra járva adják elő a betlehemes játékot, fonóról fonóra jártak Szabolcsban az állatalakoskodók farsangkor, házról házra járva énekelték a regöséneket, kotyoltak Lucakor, házról házra járva történt az aprószentek-napi korbácsolás a kísérő varázsmondókával stb.
Ez az előadásmód ókori európai örökségnek nevezhető. Már a görögöknél is ismerték a házról házra járó, gyakran rituális tárgyak körülhordásával összekötött adománykérő előadási formát. Ennek keretében egyaránt elhangozhatnak mondókák, jókívánságok, rítusénekek és párbeszédes szövegek. A házról házra járó csoportok általában nemek és korcsoportok szerint különülnek el.
A rituális költészetnek ez az előadási formája letelepedett földművelő, falusi-városi közösséghez fűződhetett csak, hiszen nomadizáló gyűjtögetőknél vagy vándorló állattenyésztőknél nem jöhetett létre, nem is funkcionálhatott.
Az ókorból ennek a szokásformának több említése maradt fenn, melyet az európai kutatók, hazánkban elsősorban Trencsényi-Waldapfel Imre, joggal vetettek össze a ma is élő kelet-
európai szokásokkal. Ilyen például a rhodoszi fecske-énekről fennmaradt említés. Rhodosz szigetén tavasz kezdetekor a fiúk fecskeképmást vittek körül és ilyesfélét énekeltek: „Eljöttek a fecskék, elhozták a jó évszakot és a jó évet.” Ezután bort, kenyeret, sajtot, kását kértek a házak lakóitól, s ha nem kaptak ajándékot, fenyegetőztek.*
Hasonlóképpen fiúk hordták körül Apollón késő tavaszi ünnepén az eiresionét, a feldíszített ágat Szamosz szigetén és ajándékot kértek. Ilyesfajta énekeik voltak:
„Gazdag ember házához érkeztünk, nyissátok ki az ajtókat, mert a Vagyon érkezik, vele együtt Öröm és Békesség. Legyenek tele a korsók, házasodjék a legény, a lányok drága szőtteseket szőjjenek.*
Ugyanerről a szokásformáról a bukolikus költészet Szirakuzába lokalizált aetiológiai mondái is beszámolnak. Idézem Trencsényi-Waldapfel Imre tanulmányából (Vergilius pásztori múzsája):
„Eszerint a kifejezetten bukolika-nak nevezett énekeket úgy éneklik, hogy állatalakúra formált kenyereket akasztanak az énekesek a nyakukba és tarisznyát, telve a vegetáció gazdagságát jelentő panspermiával, mindenféle mag keverékével; kecsketömlőkben bort is cipeltek magukkal, hogy ráköszöntsék a szembejövőkre, fejükön koszorú, homlokukra előreálló szarvasagancs volt tűzve… Az énekesek dalversenyben vesznek részt, a győztes megkapja a legyőzött kenyerét… míg a legyőzötteknek a környékbe kell szétmenniök, hogy élelmüket összegyűjtögessék. S ezek gyermekded tréfával teli dalokat mondanak, hogy aztán ilyen áhítatos szavakra váltsák a tréfát:
,elfogadd a jószerencsét, elfogadd az egészséget amit elhoztunk az istennőtől, amit ő maga idézett magához'.”*
A házról házra járó köszöntésnek ez a tradíciója Délkelet- és Dél-Európában az ókortól fogva töretlenül fennmaradt. Ami Európa más tájait illeti, a germán, szláv, kelta, finnugor stb. ókori formákat nem ismerjük; az azonban valószínűnek tűnik, hogy e szokásforma elterjesztésében a keresztény egyházaknak jelentős része volt.
Különösen az év hidegebb évszakaiban volt nyilván nagy szerepe a rítusszövegek ilyesfajta előadásának, míg a nyári ünnepeknél, mikor mindenki úgyis a szabadba kívánkozik, népszerűbbek a szabadban felvonuló vagy központi nyílt téren előadott rítusszövegek. Dél-Európában s az enyhébb éghajlatú nyugat-európai országokban a szabadban való körmenetes előadásnak igen gazdag tradíciója van.
Nem valószínű, hogy a sátorlakó, téli és nyári szállást váltó, nomadizáló magyarságnál elterjedt lett volna letelepedése előtt ez a házról házra járó szokásforma, hanem valószínűleg itt, mai hazánkban honosodott meg, már jó egynéhány évszázada.
Következő feladatunk annak a megállapítása, hogy a szokáscselekmények egyes csoportjai leginkább milyen szövegformát vonzanak: párbeszédes, narratív, vagy „lírainak” nevezhető formákat, vagy a szorosabb értelembe vett varázsigéket.
Természetesen leginkább a mimetikus (ábrázoló, utánzó) cselekmények azok, melyek a párbeszédes szövegek kialakítására alkalmat adnak. A rituális harc, párviadal, már eleve magában hordja a párbeszéd kialakításának csíráját. Más mimetikus cselekményekhez (pl. maszkos alakoskodáshoz) azonban egyaránt járulhat párbeszéd, narratív szöveg, köszöntő vers vagy felszólító módban elmondott varázsige. Továbbá nemcsak a mimetikus, hanem a szimbolikus cselekményekhez is fűződhetnek párbeszédes szövegek. Ennek megvilágítására egy serkentő agrárrítus formai változatait és a hozzáfűződő szövegformákat tekintjük át.
A gyümölcsfákkal kapcsolatos téli-kora tavaszi, mágikus serkentő rítusok korán felhívták magukra a figyelmet. Hazánkban már a néprajztudomány kialakulása előtt hallunk róluk. 1803-ban Fábián József Természeti tudomány a' Köznépnek című Veszprémben megjelent könyvében a 177.§-ban a következőket írja:
„A köznép között még most is uralkodik sok hellyeken az a haszontalan szokás, hogy Ujj Esztendő éjtszakáján megbabonázzák a gyümöltsfákat. Némellyek ekkor semmit se szóllanak, mások pedig holmi áldásokat mondanak a fákra és bizonyos tzeremóniákat követnek el azok körül. Mind ezeket olly véggel tselekszik, hogy a fák a következendő nyáron annál több gyümöltsöt teremjenek. Nézzétek! mire nem viszi az embert a babonaság!”*
Az érdekes szokás nemcsak hazánkban hívta fel magára korán a figyelmet. Európa különböző területeiről már a 19. században újabb és újabb híradások érkeznek a rítusról. Különösen behatóan foglalkozott e kérdéssel Wilhelm Mannhardt, akinek ahhoz az elméletéhez, hogy az európai népek fában lakó szellemeket tisztelnek, e rítus döntő bizonyítéknak tűnt.* A Wald und Feldkulte című könyvének már első fejezetében (Die Baumseele) egy sor példát említ erre a szokásra. Így pl. ezt írja: „A morva parasztasszony megsimogatja a gyümölcsfát a karácsonyi tészta készítésétől ragadós kezével és azt mondja: ,Fácska, hozz sok gyümölcsöt.' – Szilveszter estéjén a gyümölcsfák körül ugrándoznak és táncolnak és így kiáltanak:
|
A gyümölcsfák serkentésének más rítusaira a Der Schlag mit der Lebensrute c. fejezetben hoz példákat is, ahol leírja a gyümölcsfák serkentő megvesszőzését Mecklenburgban, Tirolban, Angliában, Nyugat-Flandriában stb.*
Mannhardthoz hasonló szellemben és őt követve, Frazer Aranyág c. művében is hosszasan kitér a gyümölcsfák serkentésének kérdésére. Ő az európai példákhoz már japán és maláj párhuzamokat is említ.*
A 19–20. századi magyar népszokáskutatók is újabb és újabb adatokat hoznak a fák mágikus serkentéséről, anélkül azonban, hogy ezeket rendszerezni próbálták volna.
Szendrey Zsigmond írta: (a téli évnegyedben) „sokkal kevesebb adatunk van a növényi termés-varázslásra. Elsősorban a gyümölcsfákra gondolnak: Lucakor rongyot kötnek rájuk, tövükre öntik a karácsonyi morzsát s azt a vizet is, melyben a bővedesti mákostésztát főzték, néhol meg a karácsony este asztal alá tett szalmával körülkötik vagy újévkor megfüstölik őket, s itt-ott a tavaszi fafenyegetés is karácsony éjfelére csúszott: a gyerek vagy az eladólány megrázza, megbiztatja vagy megáldja a gyümölcsfákat.” (A tavaszelő ünnepkörében) „a gyümölcsfák bő termésére vonatkozó analógiás jókívánságaikat úgy szimbolizálják, hogy bizonyos napokon bizonyos terheket raknak rájuk: húshagyókor követ, a hajnalban lemorzsolt kukoricacsutkát, virágvasárnap a templomi szemetet és húsvétkor a szenteltek csontjait. A fafenyegetés vagy faijesztés: a gyümölcsfák megrázása Fausztin napján, húshagyókor, a nagypénteki kerepelés alatt vagy a nagyszombati harangmegszólaláskor történik, néhol fejszefokkal veregetik meg a fákat.”*
Minthogy az adatok száma Frazer óta jelentősen megnövekedett, azt gondolom, érdemes e rítus kérdésére visszatérni s eurázsiai összefüggéseiben vizsgálni.
Mannhardt is, Frazer is a gyümölcsfák serkentésének rítusait elsősorban a „fában lakó szellem” képzettel kapcsolatban vizsgálták, s nem vetették fel azt a kérdést, hogy a különböző területeken megjelenő rítusoknál tipológiai párhuzamról van-e szó, mely különböző, gyümölcstermeléssel foglalkozó eurázsiai területeken újra meg újra létrejött, vagy pedig egy igen régi, egy helyen kialakult rítus diffúziójával, mely együtt terjedt a gyümölcskultúrával. A kérdésre való feleletet megnehezíti a feljegyzett adatok egyenlőtlensége. A hatalmas ázsiai kontinens sok, évezredek óta gyümölcstermeléssel foglalkozó területéről való leírásaink ugyanis esetlegesek, s így a rítus terjedési útjának felvázolása e pillanatban még hipotetikusnak tűnik. Ami meglep, az a rítus aránylag kis variabilitása; Japántól egész Angliáig ugyanazokat a rítuscselekményeket találjuk, s például egy japán szokásleírást nyugodtan felcserélhetnénk egy magyarországi palóc szokásleírással.
A gyümölcsfák serkentése a mérsékelt égövi területeken általában a téli-kora tavaszi időszakban történik, hazánkban pl. Lucától (dec. 13.) húsvétig terjedhet. Ebben az időszakban a legkülönbözőbb ünnepi dátumokon történhet: újévkor (a japánoknál is a téli évkezdetkor), továbbá Európában karácsonykor, vízkeresztkor, húshagyókor, nagypénteken, nagyszombaton, húsvétkor stb. Szórványosan nyári dátumokra is van példa.
A rítusnak két fő formája van. Az egyik a gyümölcsfák fenyegetése, ijesztése, verése, a másik a gyümölcsfák biztatása, megtisztelése, felköszöntése, etetése-itatása. Európában e két fő forma annyira összefonódott, hogy nehéz lenne akár területi, akár etnikai elkülönítést tenni.
Minthogy Európában a szokás gyakran karácsonykor jelentkezik, összefonódott más karácsonykor gyakorolt rítusokkal is. Így hazánkban a karácsonyi morzsát a fák tövébe hintik, a fákat a karácsonyi szalmával hintik körül, azt a vizet, amelyben a karácsonyi tészta kifőtt, a fák alá öntik, a gyümölcsfát a lencsekeverő kanállal ütögetik stb.* Hasonló cselekmények ismertek szomszédainknál is.
Richard Wolfram hosszabb tanulmányban foglalkozott pl. a gyümölcsfák karácsonyi etetésével (Weihnachtsgast und Heiliges Mahl),* melyet régi germán hagyományra próbál visszavezetni. Ezt megnehezíti az a tény, hogy Európa nem germán területein is „etetik” a gyümölcsfákat, s másrészt az etetés együtt jelentkezik a rítus más formáival: a megtiszteléssel és a vesszőzéssel, fenyegetéssel. Mindenesetre úgy tűnik, hogy míg a fenyegetés és főként a veregetés ázsiai és európai területen egyaránt általános, addig az etetés (különösen a karácsonyi ételekkel való etetés) inkább európai jellegzetesség.
Az etetés mellett előfordul az itatás is. Angliában és Normandiában almaborral kínálják, öntözik az almafákat. Ugyancsak e területeken lövöldöznek is a fák tiszteletére.*
Ami a fenyegetést, verést illeti, a japán, maláj példák mellett oszmán-török,* balkáni, közép- és nyugat-európai példákat egyaránt ismerünk. A verésnél-vesszőzésnél azonban néha nem lehet megállapítani, hogy fenyítő verésről van-e szó, vagy pedig termékenyítő ütögetésről.
A rituális cselekményhez szöveg is járulhat. A következő fő szövegformákra találunk példákat:
1. Párbeszéd. Két személy mondja: az egyik közülük a fa tulajdonosa, vagy pedig azt képviseli, – a másik a gyümölcsfa képviseletében beszél. Ez a dialogizált forma egymástól igen távoleső területeken jelentkezik.
Bogatyrev 1929-ben a kárpátaljai ukránoknál írta le a szokást és a párbeszédet. „Karácsony előestéjén, két fiatal ember megy egy szilvafához: az egyik szalmát visz magával, a másik baltát. Meglóbálja az utóbbi a baltát s így szól: ,Ki akarlak vágni.' A másik válaszol: ,Ne vágj ki, gyümölcsöt fogok teremni'.”*
Tehát az egyik szereplő fenyegetésére a másik a fa nevében megígéri, hogy teremni fog.
Ezt a párbeszédes formát találjuk meg a bulgároknál is. A bulgár gazda fenyegetően lóbálja a baltáját a nem termő gyümölcsfa előtt, míg egy másik férfi a megfenyegetett fa szószólójaként bő termést ígér. Ezt háromszor ismételik meg.*
Ugyanez a párbeszéd hangzik el újévkor néhány japán faluban is. A szokás neve „nariki-zeme” (a gyümölcsfák kínzása). Újévkor a gazda kissé megsebez egy gyümölcsfát, amely kertjében nő, azután megkérdezi:
„Adsz-e gyümölcsöt, vagy nem?”
A fa mögött rejtezkedő férfi a fa nevében felel:
„Teremni fogok.”*
Frazer az Aranyágban maláj és japán párhuzamokat említ a szokáshoz. A Tree-spirits c. fejezetben írja:
„Az indonéziai duriánfa, amely gyakran a 80–90 láb magasságot is eléri anélkül, hogy sima törzséből egyetlen ág nőne ki, igen finom zamatú, de nagyon visszataszító szagú gyümölcsöt terem. A malájok, akik a fát gyümölcse kedvéért termesztik, sajátos szertartást végeznek, hogy termékenységét fokozzák. Jugra közelében, Selangorban van egy kis duriánliget, ahol egy külön e célra kijelölt napon a falusiak összegyűlnek. Az egyik helybeli varázsló baltát fog és néhány erős csapást mér a legkevesebbet termő fa törzsére, mondván:
,Nos akarsz-e teremni vagy sem? Ha nem lesz gyümölcsöd, kidöntelek.'
A fa erre egy másik férfin keresztül válaszol:
,Igen, most már teremni fogok. Kérlek, ne vágj ki'.”*
2. Néha a párbeszédnek csak egyik fele, a fenyegetés marad meg. Ilyen pl. a következő, palóc területen gyűjtött mondóka:
„Aggyon Isten jó rögvelt, te hűtlen fa, aki nekünk a gyümölcsödet mé soha meg nem mutattad. Most még csak mekkopogtatlak evvel a széles szerszámval, de ha most egy esztendőre nem termesz, Isten bizony kiváglak!” (Balta fokával veregetik a fát.)*
3. Az almafa tiszteletére elmondott verses köszöntők, énekek, ébresztő és serkentő versek. Ezek a rítus mindegyik formájához járulhatnak: a veréshez, etetéshez-itatáshoz, üdvözléshez.
Ezek közül a legismertebb és legjelentősebb csoport az angol wassail-song.
Carhamptonban január 17-én meglátogatták az almafákat, almabort öntöttek a fa tövére, egy darab tésztát raktak a faágakra, az ágakon keresztül lövöldöztek, s közben énekeltek.
Roadwaterben, az almafát üdvözlők, a gyümölcsösből hazatérve mindig a hátsó ajtón át léptek a házba, s miután a háziak egészségére ittak, a főbejáraton át távoztak.
Sussexben, Devonshire-ben, Mannhardt feljegyzése szerint szilveszter estéjén botokkal verék az almafákat.*
Számos, az almafák tiszteletére elmondott angol ének ismeretes.
|
A másik változat így varázsolja a fákat:
|
Mannhardt is könyvében az üdvözlő versek egész sorát közli:
|
Tirolban a karácsonyi „ébresztő” versek általánosak:
|
Normandiában, vízkereszt előestéjén fáklyásmenetekkel mentek a gyümölcsösökbe. Van Gennep egy 1844-es leírást idéz, amelyben a fiúk és a lányok egymásnak felelgetve énekeltek.
A fiúk ezt énekelték:
|
A lányok így folytatták:
|
Majd együtt folytatta a kórus:
|
Gyümölcsfát köszöntő énekek Nyugat-Flandriából s más területekről is ismeretesek.*
Az ismertetett rítusokra és szövegekre számtalan példát, változatot lehetne felsorolni. A szokás legmeglepőbb vonása – mint már mondottuk – az óriási elterjedés és viszonylag kis variabilitás. A gyümölcsfák megbabonázása mintegy klasszikus példája a serkentő rítusoknak, mely egyszerű és közérthető módon fejezi ki a rítus értelmét: a jobb gyümölcshozam érdekében a fát fenyegetik, verik, vagy hízelegnek neki; „áldozatot” mutatnak be.
Ha most az általunk felvázolt serkentő rítus földrajzi elterjedését akarnók vizsgálni, elsősorban Ázsiában s a gyümölcstermelés és nemesítés klasszikus területein, a történeti s mai adatok alapos feltárására lenne szükség. Éppúgy szükséges lenne annak a vizsgálata is, hogy e rítus csak az ember által gondozott gyümölcsfákkal kapcsolatban jelentkezik-e vagy pedig vadon növő gyümölcsfákhoz is kapcsolódhat. Csak ez a vizsgálat adhatna feleletet arra, hogy a rítus eurázsiai elterjedése diffúzióval magyarázható-e, vagy pedig egymástól függetlenül létrejött hasonló formájú és tartalmú rítussorozatoknak kell őket tekintenünk.
A rítus magyarországi elterjedéséből nem kapunk világos képet arról, hogy honnan került hozzánk e szokás, hiszen minden környező nép ismeri e rítusok egyik-másik formáját. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a fenyegető formák kelet felől, az „etető” formák pedig inkább nyugat felől érkeztek hazánkba. Lehetséges, hogy a katolikus egyház december 27-i János-napi gyümölcs- és boráldása is hozzájárult a szokás elterjedéséhez és fenntartásához. Dunántúlon a gyümölcsfák serkentése ugyanis főként a karácsonytól újévig tartó időszakban jelentkezik. Gyakori jelenség, hogy a nép az egyházi rítusok mellett a maga mágikus praktikáival is igyekezett előmozdítani a következő évi termést, pl. a tavaszi búzaszentelésnek, határjárásoknak is egymás mellett találjuk egyházi és népi formáit, s lehetséges, hogy az egyházi és népi kultusz ebben az esetben is egymást erősítette.
Ilyesfajta konkrét vizsgálatot még sok más, ma is élő szokáscselekménnyel kapcsolatban lehetne végezni. Ezek a vizsgálatok az eddiginél pontosabban feleletet adhatnának arra a kérdésre is, hogy a „ritualista iskola” képviselői által feltételezett kapcsolat a rituális költészet és a különböző más költői műfajok közt – melyről az előző fejezetekben részletesebben szóltam – valóban igazolható-e.
Az előbbiekben egy serkentő rítust kísérő szövegcsoport formai változatait vizsgáltam. A következőkben diakronikus vizsgálatot végzek: egy témának formai változatait kísérem nyomon különböző történeti korokon keresztül, azt figyelve, hogyan veszi fel a mondott rítus a „drámaibb”, vagy „epikusabb”, vagy „líraibb” formát, s mikor lépi át a rituális költészet határait.*
E. Drioton, a neves egyiptológus a harmincas évektől kezdve többször felvetette azt a kérdést, hogy létezett-e dráma az ókori Egyiptom költészetében. Az általa „drámainak” nevezett szövegek főként a rituális költészet párbeszédes szövegei közül kerülnek ki. Ezek közé tartoznak pl. a Metternich sztélé skorpiómarás ellen használt jólismert varázsszövegei.*
Ezek közül a Drioton által leginkább „drámainak” tartott szöveg egyes szám első személyű elbeszéléssel kezdődik. Az elbeszélő maga Ízisz istennő. Ez a bevezető rész a mitikus előképet tartalmazza és azt bizonyítja, hogy Ízisz a skorpió mérge okozta bajt már egyszer hatásosan gyógyítani tudta, tehát ami a múltban már megtörtént, az megismétlődhet napjainkban is. Az epikus részt felszólító módú varázsige követi, mely hatástalanítani igyekszik a skorpiók mérgét.
A történet szerint Ízisz hét skorpió társaságában egyszer útnak indult. Induláskor megtiltotta a skorpióknak, hogy út közben bárkinek ártsanak. Este szállást keresnek; egy előkelő nő nem ad szállást az istennőnek és kísérőinek, egy deltabeli szegény leány viszont kinyitja előttük düledező háza ajtaját.
Ekkor az egyik skorpió Ízisz tilalma ellenére megszúrja bosszúból a gazdag asszony fiát, magában egyesítve a többi skorpió mérgét is. Ízisznek azonban megesik a szíve a kisgyermeken és elmondja a varázsigét:
„Jőjj, Tefenet mérge, folyjál a földre. Ne keringj, ne hatolj be! Jőjj Befenet mérge! Folyjál a földre! Én vagyok Ízisz, az istennő, a varázslat ura, aki varázsol, s akinek bűvös ereje van a szavak mondásában. Hallgat rám minden harapós kígyó. Ess ki Mesztet mérge! Ne légy gyors, Mesztetef mérge! Ne emelkedj fel Petet és Tjetet mérge! Ne mozogj, Matet! Ess le te, aki szája vagy annak, aki harap…”*
Ezután bekövetkezik a gyógyulás és a gazdag asszony hálából elhozza vagyonát Ízisznek, megtölti a deltabeli szegény leány házát is.
Kákosy László, akinek könyvéből a varázsige fordítását idéztük, helyesen az epikus bevezetésű gyógyító ráolvasásokkal hozta kapcsolatba ezt a szöveget. A magyar gyógyító ráolvasások közül a „gyékényágy-kőpárna” típust idézi párhuzamul. E ráolvasás-típusban az istenség (Jézus, esetleg Szent Péterrel együtt) a földön járva szállást keres. A jámbor gazda kaput nyit neki, a szívtelen gazdasszony azonban irigyli tőle a szállást és gyékényre, kőpárnára fekteti a vendéget. A gazdasszonynak megfájdul az éjjel a dereka és melle, esetleg gelka (golyva) lesz a kőpárnából az asszony nyakán, de Péter kérésére Jézus megbocsájt neki és meggyógyítja. A ráolvasás tehát a derék- és hátfájás, vagy a gelka gyógyítására szolgál.
„Mikor Jézus Krisztus a földön járt, volt neki gyékényágya, kőpárnája, jámbor gazdája, haragos gazdasszonya. Bevándorolt egy kis házba. Az ágyára fejét lehajtja. Uram, drága Jézusom, a Te szent igéddel mondom: ahogy elmondtam a te kis versedet, úgy távolítsd el tülem ezt a veszélyt. Környékezzen meg az Atyaisten, környékezzen meg a Fiúisten, környékezzen meg a Szentháromság Úristen. Vigye a földbe ezt a betegséget, e födi élőlényt többet ne kínozza meg.” (Bármely betegség ellen.)*
„Krisztus urunk elindula Szent Pétervel. Bemenének egy házhoz s vettek ké ágyat s ké párnát. Átkozott fehérnép, jámbor férfiú, Krisztus Jédusnak sitetlen pogácsa, fétlen kása. Krisztus Jédusnak egészséges ágya, kébél lett párnája. Kérem Krisztus Jédust, vedd ki ennek Márikának kébél lett párnáját. Nyaka alól vidd el késziklákra. A beteg maradjon egészségesen, hogy az Isten atta.”*
Drioton, amikor „drámainak” nevezte az óegyiptomi szöveget, tehát valójában arra a jelenségre utalt, hogy a ráolvasás és a dráma magja egyaránt benne rejlik az első személyben előadott rituális varázsigében, amely igen könnyen párbeszédes formát is ölthet.
Ez az epikus ráolvasás-bevezetés hazánkban külön prózai elbeszélésként is jelentkezik, mégpedig abba a közismert elbeszéléstípusba tartozik, melyben Krisztus és Szent Péter álruhásan vándorol a földön. E történetek nagy része eredetmondának fogható fel, vannak azonban olyan történettípusok, melyekben az elbeszélés nem végződik „teremtéssel”. Berze Nagy János magyar népmesetípus katalógusába ezeket a történeteket is beiktatta. A fenti ráolvasás-bevezetés a 779 XXI típusszámot kapta,* címe: Krisztus köve. A történet tartalma ez: Az inkognitóban földön vándorló Krisztusnak egy asszony szállást ad, de alája gyékényt, feje alá követ tesz. Az asszony emlője másnap megfájdul. Krisztus tanácsára a feje alá tett kőből tesz mellére, s ilyen módon meggyógyul.
A fenti magyar ráolvasástípust a szakirodalom általában úgy említette, mint amely csak hazánkban ismeretes, mégpedig a 18. század óta, amikor is egy boszorkányperben említették; ez azonban nem így van, mert párhuzamait Itáliában is megtaláljuk. Igaz, itt a történet hőse többnyire nem Krisztus és Szent Péter, hanem más, álruhában érkező szent. Hogy azonban egy és ugyanazon ráolvasástípusról van szó, azt bizonyítja a „kegyes gazda – kegyetlen gazdasszony” formula szó szerinti ismétlése. (Buon uomo, cattiva donna – buona accoglienza, cattiva accoglienza.) A ráolvasást elsősorban gyomorbántalmak gyógyítására használják.
Idézem Ernesto de Martino leírását:* Volt egyszer egy szent (néha Jézus maga), aki inkognitóban utazott és szállást keresett. A férfi udvarias volt, de az asszony nem engedelmeskedett a vendégszeretet előírásainak. A szent úgy büntette meg, hogy hasfájást bocsátott rá, de a férj kérésére a szent ismét meggyógyítja az asszonyt:
|
Stiglianoban így hangzik a ráolvasás:
|
Viggianoban így hangzik a formula:
|
A történettípust tehát így foglalhatjuk össze: valamely istenség álruhában, inkognitóban szállást keres. A kegyetlen asszony nem ismeri fel az istenséget s rosszul fogadja, ezért büntetésből betegség száll rá. Az istenség később megkönyörül rajta és meggyógyítja. Ez a mitikus előkép, mely a konkrét varázsige bevezetéséül szolgál – ahogy valaha a szent megbocsátott a szívtelen asszonynak s meggyógyította, úgy gyógyuljon meg a hasonló betegségben szenvedő is.
Amint látjuk, a magyar, itáliai és óegyiptomi ráolvasásokat, amelyeket idéztünk, más és más célra használták: skorpiómarás, hasfájás, hát- és mellfájás, illetőleg torokbajok gyógyítására.
Ami hasonló bennük, az az epikus bevezetés menete, amelyet röviden így nevezhetünk: az álruhás istenség szálláskeresése. Ez a motívum azonban nem csupán ráolvasás-bevezetésként tűnik fel, hanem a legkülönbözőbb műfajokban: mítoszokban, mondákban, mesékben, balladákban, kolduló énekekben, dramatikus játékokban stb. is.
Teljes gazdagságában nyomon követni e motívumot csak egy monográfia lenne képes, hiszen e történettípus az ókori mediterrán kultúrákban éppúgy, mint az európai középkorban s az újkori folklórban igen általános.
Először szóljunk néhány szót e történettípus létrejöttéről és funkcióiról:
A mítoszok egyik funkciója abban az időben, azon a fokon, ahol a mítoszok valódi társadalmi jelentőséggel bírnak, a különböző intézmények, jogszokások szankcionálása. A most elemzett történettípus fő célja véleményem szerint a vendégjog szankcionálása lehetett olyan korban, amikor ennek a jognak érvényesítésére megfelelő intézmény még nem volt.
A civilizációs folyamat egyik fontos állomásának tekinthetjük, amikor az idegent már bizonyos jogi védelem veszi körül, megszületik a vendégjog fogalma, szemben azzal a primitívebb fokkal, amikor az idegent a közösség automatikusan ellenségnek tekinti, foglyul ejtik, vagy elpusztítják.
A kereskedelemnek, más csoportokkal való mindennemű társadalmi együttműködésnek egyik előfeltétele a vendégjog. Ennek az intézménynek szentesítésére jöhettek létre azok a történetek, melyekben az istenség idegen vándor képében álruhásan jelenik meg. Aki az idegen vándorral jól bánik, az elnyeri jutalmát, aki rosszul, elnyeri büntetését.
A görög–római mitológiából a mitikus történetek egész sorát lehetne idézni, melyek álruhás szálláskereső istenekről szólnak. Az idegen (Xenos) Zeus Xenios oltalma alatt állt. Az erről szóló történetek azt példázzák: meg kell becsülni az idegent, még ha szegényes is a ruhája, mert hátha valamely istenség rejtőzik a kopott ruhában. Csak egy példát: amikor pl. Démétér istennő a földön bolyongott Korét keresve, Keleos király leányai szegény öregasszony alakban találtak rá és házukba fogadták.
A római mitológiában és költészetben is számos változata élt e történetnek. Ovidius Átváltozások című művében (Metamorphoses) egy sor olyan elbeszélésre bukkanunk, melyek ezt a történettípust dolgozzák fel. Az egyik legismertebb az agg Philemon és Baucis története, akik tudtukon kívül Jupitert látták vendégül szegényes házukban. Jutalmuk az volt a vendégek befogadásáért, hogy egyszerre érte őket el a halál, s haláluk után mindketten fává változtak.
Az északi germánok mitikus történeteiben, pl. a verses Eddában, Odin isten is álruhásan ellenőrzi a halandók viselkedését (Grimnir-ének). Hasonló történeteket sok nép mítoszaiban, legendáiban találunk, ahol az idegen utazók védelme a közösség érdeke lett. E történetek azután demitizálva is tovább éltek, s már nem istenségek jelennek meg álruhában, hanem történeti személyek, uralkodók, akik így akarják megtudni, hogy bánnak alattvalóik a szegényekkel. A legtöbb ilyen történet Magyarországon az álruhás Mátyás királyról szól.
A történet később másfajta hangsúlyt kaphatott, s már nem a szállást kereső jövevény idegensége, hanem szegénysége lesz a fontos mozzanat, s a történetek azt hangsúlyozzák, hogy jámbor dolog hajléktalan szegény vándorokat éjszakára befogadni.
Érdekes, hogy míg a több ezer évvel régebbi egyiptomi szövegnél a gazdag – szegény ellentét már fontos motívum, addig a magyar és olasz ráolvasásokban inkább a könyörületesség és keményszívűség, vagy férfi és nő ellentétéről van szó. Az egyiptomi szövegben a gazdag nem ad szállást, csak a szegény, a magyar ráolvasásban a jámbor gazda segít a vándorokon, felesége pedig rosszul bánik velük.
A gazdag – szegény ellentét is előfordul a magyar népköltészetben, de nem a „Krisztus és Szent Péter a földön vándorol” kezdetű aetiologikus mondákban, hanem a karácsonyi ünnepkörhöz fűződő költészetben.
Ezek az ún. szálláskeresés játékok, amelyek a magyaroknál a betlehemes játékhoz fűződhetnek, de attól külön is megjelennek katolikus falvakban: így Tápén, Jászladányon szokás volt december 15-től karácsony estéig kilenc családnak naponta összejönni, hogy a szent családot ábrázoló képnek szállást adjanak. A szálláskereső szentképet előbb megáldotta a pap. Amikor a szentkép az új családhoz érkezik, a házioltárra helyezik, imádkoznak előtte, majd másnap tovább viszik a képet. A kilenc esti ájtatosság után a képet a templomba viszik, vagy az egyik család őrzi a következő adventig.*
A betlehemes játékokban, a szálláskeresés-motívum a játék elejére kerül. József és a gyermekét váró Mária szállást keresnek Betlehemben. A királyok, gazdag emberek elutasítják a szegény vándorokat, amíg végre az istállóban kapnak menedéket.
Hadd idézzünk egy példát erre a játéktípusra az igen archaikus karácsonyi játékból, amelyet a Bukovinában élő székelyek őriztek meg, majd Magyarországra való áttelepülésük után új hazájukban is előadtak.*
József:
Egészséggel gazda, nyisd meg az ajtódat
Ereszd bé megszürkült te jóakaródat.
E világ urának éltető dajkája
Mert az utazásban igen elfáradott.
Király:
Egy szózatot hallok mostan az ajtómon,
Mi légyen az oka, bizonnyal nem tudom.
Jelen vagy-e, szolgám?
Szolga:
Jelen vagyok, uram, parancsolatjára.
Király:
Parancsolom, szolgám, lásd meg sietséggel
Ki zörget ajtónkon ily nagy bátor szívvel?
Szolga:
Ki vagy, mi vagy, honnat jöttél,
miféle ember vagy?
Feleletet nékem mindnyárást erre adj!
József:
Cilicius császár parancsolatjára
Jöttünk Názáretből a beiratásra.
Hogyha befogadnál az egy éjszakára,
Bizony megfizetne az egeknek ura.
. . . . . . . . . . . . . . . . .
Szolga:
Felséges királyom,
Oly emberekre találtam ajtódon,
Nem hiném jőnek országunkban,
És ha befogadjuk, elvész a hatalmunk,
És az ékes városból épen kipirulunk.
Király:
No, ha így van szolgám, zárd meg az ajtót,
s épen be se ereszd.
Szolga:
Hogy én bé eresszelek, abban nálam nem kapsz,
Város utcán kívül ámbár ha meg is facc.
József:
Kemény kősziklához hasonló nemzeccég,
Még a pogánynál is van engedelmesség,
Hát hogy tenálad nüncs uradhoz kegyesség…
Az erdélyi változatok közé tartozik a „bőkovács” vagy „bölcs kovács” néven ismert, párbeszédes vagy elbeszélő formában egyaránt megjelenő, karácsonyi köszöntés. Mérán párbeszédes betlehemes játékként hozták színre; Boncidán pedig éneket mondtak a „bölcs kovács”-ról:
|
A szálláskereső istenséget segítő „vak leány” motívum feltehetőleg vak énekes koldusok repertoárjából került az énekbe, hiszen Sztripszky Hiador 1908-ban feljegyezte koldusének-változatát is.*
Az említett példák korántsem merítik ki a motívum magyar népköltészeti változatait. Zala megyében mint vallásos ballada bukkant fel a motívum. Itt ismét Jézus és Szent Péter vándorolnak a földön és keresnek éjszakai szállást. Több elutasítás után a jámbor Veronika asszony ad nekik éjjeli szállást és ekkor csoda történik: mikor Jézus elalszik, fejénél felkel a ragyogó napvilág, lábánál a tündöklő holdvilág. (Az utóbbi motívum interetnikus kapcsolatait Vargyas Lajos vizsgálta.)*
Ezzel ismét visszatértünk az ókori mediterrán mítoszok hangulatához. Az isteni vendégeket befogadó földieket valamely csodás jel világosítja fel arról, hogy nem közönséges halandó lépte át a ház kapuját. Ahol az istenek jelen vannak, különös jó illat terjed szét. Más csodajelek is hírt hozhatnak az istenek jelenlétéről, amikor pl. Dionüszosz hajóra száll, repkény és szőlő fut fel a hajó árbocán, ahogy erről az egykorú ábrázolás is tudósít. Illő tehát, hogy az álruhás Jézus kilétét is a nap és hold megjelenése fedje fel, hiszen a régi himnusz szerint „Krisztus nap és világ”.
Az utolsó kérdés, ami felmerül, az lenne, hogy az óegyiptomi, itáliai és a XVIII. század óta ismert magyar ráolvasás-típus genetikailag is összefügghet-e, vagy egymástól külön létrejött epikus bevezetés-típusokról van szó.
Mind a két lehetőség fennállhat, azonban a magyar ráolvasás-bevezetés minden bizonnyal összefügg az olasszal, amit a jó férfi – rossz asszony formula ismétlődése bizonyít, s az itáliai és óegyiptomi közötti kapcsolat hellenisztikus variánsok során keresztül szintén elképzelhető.
Mindenesetre ez a ráolvasás-típus azok közé tartozik, amelyek az analógiás mágia mellett erkölcsi intést is tartalmaznak, s ezeknek száma nem túlságosan nagy.
A ráolvasások szövegstabilitása általánosan ismert, hiszen a varázsszó hatékonyságának egyik biztosítéka a szó szerint való ismétlés. A nyelv- és valláscserét sokszorosan túlélhetik a ráolvasás-formulák. Ezek olyan közismert tények, amelyekre aligha kell bizonyíték. Így egy ráolvasás-típus fennmaradása két és fél ezredéven át nem lenne egyedülálló eset.
Az európai ráolvasások epikus bevezetésének egyik gyakori kezdő szituációja az istenségek, természetfeletti lények, betegségek stb. utazása, vándorlása. Így kezdődik a legtöbbet elemzett európai ráolvasás, a II. merseburgi varázsszó is, melynek korai magyar változatait ismerjük. A vándorló istenségek, útjukon találkozhatnak a betegséget előidéző démonokkal vagy a beteggel. Mindezek olyan általános típusok, hogy példák felsorolására alig van szükség. Már a 15. századi, bagonyai, lófekély elleni magyar ráolvasás is így kezdődik: Krisztus a földön jár, egy úton elmegy, protomártír Szent Istvánnal találkozik.
A Bornemisza Péter által feljegyzett 16. századi ráolvasások egy része is az istenség utazásával kezdődik. Az áldott Úristen megy a regös nagy úton s találkozik a hetvenhét féle veres csúzzal. – Boldoganya bemegyen az ő templomába. – Úristen felüle az ő szent szamarára s elindula paradicsomba stb.*
Az utazónak szállásra is szüksége lehet s vándorlás közben betérhet egy házba. A barátságtalan vendéglátás s annak következménye mint ráolvasás-bevezetés csupán egy a vándorlás során előfordulható epizódok közül, amelyhez azután a jó szegény – rossz gazdag, vagy a jó férfi – rossz asszony ellentét, s az ebből fakadó morális tanulság csatlakozik.