A húsvéti ünnepkör XVI. századi egyházi szokáselemeire ismét Szkhárosi a legjobb forrásunk:
|
Ezekről az egyházi szentelményekről és népi továbbélésükről Bálint Sándor, Zalán Menyhért és mások értekeztek. A nagyszombati tűzszentelés például nem római eredetű, a VIII. században tűnik fel először. Ekkor Franciaországban már szokásos volt a tűzszentelés, Rómában viszont csak a IX. század második felétől honosodott meg.* Hazai emlékeink tanúsága szerint nálunk már a kora középkorban is nagyjelentőségű volt a nagyszombati újtűz. Miután meggyújtották, a hívek hazavitték az új tüzet és ezzel gyújtották meg az otthon kioltott tüzet. Az 1192 és 1195 között készült Pray Kódex (Sacramentarium Boldvense) is megemlékezik erről „Ordo iu sabbato sancto. Benedictio ignis. Sabbati die ornetur ecclesia omnibus ornamentis et utensilibus suis. Hora VII. conveniat omnis clerus in ecelesiam et paret se uestimentis sollempnibus. Diaconi dalmaticis. Subdiaconi sericis albis. Paratisque omnibus expectent iussum pontificis in ordine suo in choro. Cum autem presbiter fuerit paratus in sacrario, ueniat clerus obuiam sibi cum aqua benedicta et thuribulis et candelabris, sine igne et plenario. Et surgens presbiter eat cum plena processione et crucibus cantando XV- cim graduum psalmos ubi fuerit ignis paratus ad benedicenum…” „Tunc apponatur incensum et aspergatur aqua benedicta et per omnes domos extincto ueteri igne, nouus diuidatur ciuibus. His completis, redeant inde ad locum ubi diaconus est cereum benedicturus.” stb.*
[Nagyszombati szertartás. Tűzszentelés. Szombat napján díszíttessék fel a templom minden díszével és használati eszközével. Hét órakor gyűljön össze a templomban az egész papság ünnepi öltözetben. A szerpapok és alszerpapok fehér, átszőtt dalmatikában. Mindenki felkészülve várja, rangsor szerint a kórusban a főpap érkezését. Mikor pedig az áldozópap a sekrestyében elkészült, menjen szenteltvízzel, tömjénezővel és gyertyatartókkal, tűz nélkül és kereszttel, teljes körmenetben, a 15. zsoltár graduáléit énekelve oda, ahol a tűz elő van készítve a megáldásra… Azután tegyenek tömjént a tömjénezőbe, hintsék meg szenteltvízzel és minden házban kioltva a régi tüzet, osszák szét az új tüzet a lakosság között. Ennek befejeztével térjenek vissza arra a helyre, ahol a diákonus meg fogja, áldani a húsvéti gyertyát.]
Zalán Menyhért a nagyszombati tűzszentelés szokásával hozza kapcsolatba, a hazánkban is szokásos Júdás-égetés (illetőleg Pilátus-égetés) szokását.* E szokások változatai a Pilátus-verés, illetőleg Júdás-verés. Mindkettőt ismerik a környező országok (Lengyelország, Ausztria, Jugoszlávia, Csehszlovákia) katolikus lakosságú vidékein is.*
A leggyakrabban ezek közül a Pilátus-verés fordul elő. A nagyhét egyik napján (szerdán, csütörtökön vagy pénteken) a gyerekek a templomban nagy lármát csapnak, verik a padokat, vagy másutt, a templom ajtaja előtt összehordott üres ládákat, hordókat zúzzák össze nagy lármával. Ezeknek roncsaiból rakták néha össze a nagyszombati máglyát, melyet a tűzszenteléshez gyújtottak.
E két szokást – a Pilátus-verést és a Júdás-égetést – nehéz különválasztani. Tolna megyében pl. egy deszkára Pilátust ábrázoló emberi alakot rajzoltak, és azt ütötték, verték a gyerekek. A népi magyarázat szerint a Pilátus-verés a zsidók lármázását utánozza Pilátus előtt, vagy a természet hangját (földrengés, égzengés) Krisztus halálakor. Biharban Pilátus macskáját kergetik és így tovább.*
Mindkét szokásformára már a XVI. századból van adatunk. Sopronban még a. reformáció első idejében is szokásos volt a Júdást jelképező szalmabábu ünnepélyes körülhordása és megégetése.* A Pilátus-verést viszont Bornemisza emlegeti a Foliopostillában: „…kinél most balgatagbak azok, kik pénteken vervén az Pilátust erősen zörgetnek”.* Közmondásgyűjteményeinkben is szerepel: Verik, mint Pilátust.
Ugyancsak a Pray Kódexben is szó esik már a Szkhárosi által emlegetett vízszentelésről is. A mai népi hiedelemben is nagy szerepet játszik a víz, a nagypéntek reggeli fürdés, mosakodás. Martonfalvy György a XVII. században is említi már: „Husvét napján, hogy ne rühedzenek, meg-ferednek”.*
Érdekes féldramatikus szokásra utal Szkhárosi akkor is, amikor azt írja, hogy húsvét napján „az koporsó körül kerengve hazudtunk”. Ilyen hordozható „sepulchrum Christi”, azaz úrkoporsó a garamszentbenedeki bencés apátságból maradt ránk, s ma az esztergomi bazilika egyik érdekes nevezetessége. A nagypénteki csonka mise után itt helyezték el a keresztet, melyet azután húsvét reggelén felemeltek, helyére kendőt tettek a sírba. A nagypénteki „Depositio crucis” és a húsvéti „Elevatio crucis”-ra való utalás már Hartvik zágrábi kodexében is szerepel; ez a szokás lett a húsvéti liturgikus játékok egyik kiindulópontja. (Lásd a továbbiakat. Részletesen leírta Mezey László, Gerevich László, Bálint Sándor stb.)* A szent sírt néha a káptalani iskolák növendékei őrizték. Az egri iskola növendékei például az 1490-es években egy forintot kaptak, mert nagyhéten a szent sírt őrizték és zsoltárokat énekeltek.* Ez az egyházi szokás a féldramatikus formák egész sorának lett kiindulópontja.
A feltámadást esetleg a levegőbe felhúzott Krisztus-figurával is jelképezhették; feltehetőleg e célt szolgálták a középkorból reánk maradt mozgatható végtagú szobrok is.* (A lengyeleknél is szokásos volt már a Jagello-korban egy Krisztusalakot felhúzni, egy ördög-alakot pedig a toronyból lehajítani. Így történt ez például a krakkói Mária-székesegyházban is.)*
Bornemisza Péter idéz e szokással kapcsolatosan egy anekdotát: „Egy barat fel fogadgya hogy ö meg mielheti hogy fele az népnec sir s fele neuet. El megyen őzért mikor az fa feszületet szoktac volt helyere fel vinni az Egyház közepire az hol állott nagy Péntec után és mutogattac az Christus kinyat, es menybe meneset, akkor az barat a ki az latorian fel vitte; elöl artzal nagy sirua es aitatoson vitte, es a miat a Babac es az balgatag aitatosoc mind sirtac. De hatul az kapat fel foztotta hogy az ál fele es mas szerszarra ki tettzet, azt valaki latta, mind el fakadot neuetue.”*
(Itt jegyezzük meg, hogy Bod Péter a szokást az áldozócsütörtöki, az Úr mennybemenetelét megjelenítő szertartások között emlegeti: „Ezen a Napon a' tudatlanság idején azt tselekedték az emberek, hogy egy darab Tőkét, a' mellyel a' Kristust ábrázolták, a Templomban fel-vontanak annak Menyezetére”.)*
A Krisztus-keresése szertartásnak népi változatai is egészen a XX. századig fennmaradtak. Ezek lényege általában, hogy a hívek egész éjjel bolyonganak a határban, míg a búzában vagy egy keresztnél elrejtett Krisztus képmást megtalálják.* Amint Jászfelsőszentgyörgyön mesélték; „Jézus keresése nagypéntek éjjel volt, akkor kimentek a keresztekhez. A Jézus az öreg Donath bundája alatt volt. A templombíró vitte, a végén a templomban találták meg.” (1959)
Régi szokás hazánkban a húsvéti határkerülés is, melyről Bálint Sándor ír részletesen. Egy 1665-ös feljegyzés szerint „az mi romano-catholica religionkban régi, bévött szokás az volt, hogy mink az karácsonyi és húsvéti innepeknek éjszakáin hajnalig is miseszolgálatban foglaljuk magunkat, akkoron az ifjuság szokott lövöldözni affelett az is régi, bévött törvényünk volt, hogy minden húsvét napján határt kerülénk, azaz processiot járánk”.*
A határkerülésnek hazánkban később sok népi formája is alakult ki. Székelyföldön például a fiatal házasok „dideregtek”, azaz az ablakok alatt bebocsátást kértek s ez alkalommal jól odamondogattak mindazoknak, akiket valamiféle bűn csak terhelt abban az évben: pl. a megesett lányoknak. – Zalaegerszegen történeti monda fűződött a határjáráshoz: zászlóval, katonás rendben, lövöldözéssel ment végbe a határkerülés. E szokást századunkban is többször felújították.*
Ugyancsak a határkerülésnek egyik maradványa az úgynevezett Emausbajárás, melyet szintén ismernek a környező katolikus országok is, különösen azonban Ausztriában és általában német nyelvterületen szokásos. A XVIII. század végi, XIX. század eleji, még erősen németes kultúrájú Pest-Budán is Emausba-járásnak nevezték a húsvét hétfői búcsút. A Hazai Tudósítások így ír róla: „húsvét hétfőn délután Szt. Gellért hegyén vígan szokott tartatni az Emaus. Ez idén mivel hideg szél vala, kevesebb számmal takarodott fel Buda s Pest mint máskor, de tsak ugyan ez esztendei örömök szembetűnők voltak. A víg kedvűek közül egy amint észre vehettem elidősödött deák ifjúságának hajdani örömére emlékezvén, a setét és trendes estve haza mentében nem mesterséges ugyan, de mégis kellemes hangzattal danolt…”
1787-ben az Ungarische Staats und Gelehrte Nachrichten hatóságilag szabályozza a húsvéthétfői gellérthegyi népünnepet. Megtiltja a lövöldözést, tűzijátékrendezést és ezenkívül a dohányzást is. Aki az utcán dohányt füstöl, hat forint bírsággal vagy elzárással sújtják, aki pedig tud ilyesmiről és nem jelenti, azt az elöljáróság 18 forint pénzbüntetéssel fogja sújtani.*
Félig egyházi, félig népi formái alakultak ki a feltámadási körmeneteknek is.