A Periklész-kor

Athén aranykora és válsága

Periklész egyensúlyi politikája, amely elsősorban a városi középrétegre támaszkodott, különféle intézkedésekkel igyekezett gátat vetni a bomlasztó válságnak. A polgárság leggazdagabb részére sokszor vetettek ki rendkívüli adókat. Bevezették viszont az esküdtek s a bírósági tárgyalásokon részt vevők díjazását, sőt a színházi előadások nézőinek is szabályos zsoldot (egynapi megélhetést fedező theórikont) fizettek. Mindez mérhetetlenül megduzzasztotta az ingyenélők és léhűtők seregét. A harmincas évek második felében egyre nyíltabbá vált az osztályharc, s a radikális demokrácia híveinek és a Spárta-barát elemeknek összetűzéseihez vezetett.

Kiéleződött az államok közti ellentét is. Spárta – a perzsák visszaszorítása után Athén legerősebb ellenfele – nem nézhette tétlenül, hogy Athén a keleti s az egyre fontosabb nyugati – itáliai és szicíliai – piacok felfalásával roppantul megnövelte hatalmát, és szívósan készült a döntő leszámolásra. Két államszövetség alakult ki: egyikük a demokratikus Athént, másikuk az arisztokratikus-oligarchikus Spártát támogatta. Mindkét táborból a másikba szökdöstek a fennálló rend ellenségei, de a két központban is szervezkedtek. Periklész ellenzéke – amelyet Spártával cimboráló arisztokraták tüzeltek – a városban is, falun is erősödött. Egyelőre még nem őt magát támadták, hanem barátai és rokonai ellen indítottak bírósági hajszát. Pheidiaszt, a halhatatlan szobrászt sikkasztás, majd istentelenség vádjával idézték a törvényszék elé. Anaxagoraszt, aki azt tanította, hogy „az ember azért a legokosabb az összes élőlények közül, mert keze van”, s az ész hatalmát dicsőítette, ugyancsak istentagadás bűnében marasztalták el, és száműzték Athénból. Aszpasziát, Periklész híres szépségű és nagy műveltségű élettársát is ezzel vádolták, s csak Periklész ékesszólásának és könnyeinek hatására mentette fel a bíróság.

Athén gazdagságában és flottájában, Spárta szárazföldi hadseregének erejében bízott. Előbb csak szövetségeseik csaptak össze, de i. e. 431-ben teljes erővel robbant ki a háború. Athén a tenger felől támadta az ellenséges partokat, Spárta gyalogsága viszont a szárazföldön nyomult előre, és pusztította a földeket. Második rohama súlyos csapást mért Athénra. Az attikai parasztság kezdettől fogva a háború ellen volt – mit is remélhetett volna tőle? –, de rettegett az ellenséges betöréstől, és a városban keresett menedéket. Ezrek és ezrek tódultak Athénba: sem hely nem volt a befogadásukra, sem élelmiszer nem jutott ennyi embernek, s az irtózatos zsúfoltság és éhínség nyomában megjelent a lebírhatatlan ellenség: a dögvész. Athén, a nemrég még virágzó, büszke város eleven temetővé vált, s a nyomor és teljes felfordulás csak fokozta a fekete halál pusztítását.

Ennyi szenvedés és a katonai balsikerek után a közhangulat most már nyíltan és csaknem egységesen Periklész ellen fordult. A háború második évében már hadvezérnek sem választották meg, és sikkasztás vádjával idézték bíróság elé. A következő esztendőben ugyan ismét Athén élére került, de nem sokkal megválasztása után őt is elragadta a pestis.

Elkeseredés, romok és viszályok maradtak a peloponnészoszi háború első éveinek nyomában. Váltakozó hadiszerencsével folytak a harcok, az ütközetek sokszor a két központtól távol eső, gazdasági – főként gabonaszerzési – szempontból fontos területeken zajlottak le. A leigázott népek és rabszolgák lázongásai újult erővel csaptak fel. A harcoló felek a háború legádázabb időszakában is kötöttek olyan szerződéseket, amelyek kölcsönös támogatásra kötelezték őket a lázadó vagy megszökő rabszolgákkal szemben. Ez persze egyik felet sem gátolta abban, hogy az ellenség leigázottjait felkelésre ne csábítsa.

Periklész halála után két részre bomlott az athéni demokraták tábora: az egyiknek – Arisztophanész kifejezésével: „az iparosok és kereskedők dinasztiájának” – Kleón lett a feje, a másiknak, amely a mérsékeltebb irányzatot képviselte, s az arisztokraták felé is kacsingatott, Nikiasz. Kleónnak sikerült a városban jelentékeny pártot szerveznie, de sokan ellene foglaltak állást. A Nikiasz vezette békepárt Kleón első balsikerét is kihasználta, hogy fellépjen ellene. Váltakozó sikerrel folyt a két párt küzdelme, de az ellenségeskedésnek csak Kleón i. e. 422-ben bekövetkezett halála vetett véget – egy ütközetben esett el.

Nikiasz és a békepárt azonban nem soká örülhetett diadalának. Alkibiadész, ez a rendkívül művelt és ügyes, de önző és kalandor politikus állt a háborús tábor élére. Hol Nikiasz ellen, hol mellette foglalt állást – mindig aszerint, ahogy egyéni érdekei diktálták –, s Athén nagyhatalmi helyzetének visszaszerzéséről szőtt álmokat.

Athén i. e. 421-ben ötvenéves békét kötött az ismét felülkerekedő Spártával, nemsokára azonban újra fellángolt a háború. Az athéni pénzemberek háborús pártjának megint sikerült visszaszorítania a földbirtokosok és gazdag rabszolgatartók táborát, pedig azokat a háborús betörésektől sokat szenvedett parasztok is támogatták. Úgy tervezték, hogy Szicília meghódításával elszakítják Spártától annak legfőbb szövetségeseit, de az i. e. 415 nyarán indított expedíció teljes vereséget szenvedett, Alkibiadész pedig átállt a spártaiakhoz. Csakhamar a szárazföldön is támadásba lendült az ellenség, és mérhetetlen pusztítást vitt végbe Attika földjein. Visszájára fordult az athéniak terve: saját szövetségük indult bomlásnak, a tízes évek végén pedig húszezer rabszolgájuk szökött át a spártaiakhoz, ami alapjában rendítette meg gazdasági életüket.

I. e. 411-ben az oligarchák csoportja ragadta magához az államhatalmat: Kíméletlen terrorhadjáratot indítottak a demokratapártiak ellen; a teljes jogú polgárok számát ötezerre csökkentették; az új alkotmány a „négyszázak tanácsa” kezébe tette le a főhatalmat, akik önkényesen, a gazdag oligarchák érdekei szerint kezdték irányítani az államot. Az első katonai balsiker azonban elsöpörte a „négyszázak” uralmát. Alkibiadész is visszapártolt Athénhoz; teljhatalmú fővezérré választották, és sikerült is néhány győzelmet aratnia, de mihelyt Spárta a tengeren is kezdett felülkerekedni, ismét lemondatták. Elkeseredett erővel folyt tovább a háború – Athén számára egyre kedvezőtlenebb erőviszonyok között.

Spárta – perzsa támogatással – egymás után aratta győzelmeit az athéni hadsereg és flotta felett, i. e. 405-ben pedig szétverte ennek maradványait is. Athén a következő év áprilisában – az óriási veszteségek, a városban dúló éhínség s az ismét uralomra jutott oligarchák nyomására – feltétel nélküli békére kényszerült: ki kellett szolgáltatnia egész hajóhadát, a város erődeit pedig le kellett rombolnia. Az oligarcháknak sikerült megbuktatniuk a demokráciát, de a reakció zsarnoki uralma csak egy évig tarthatta magát: 403-ban visszaállították a demokratikus alkotmányt. A következő évtizedekben Athén rövid időre ismét Hellasz vezető államai közé emelkedett, de régi nagyságát többé már nem érte el.

Az i. e. V. század eseményei és vívmányai az egész görög gondolkodást forradalmasították. Az a világnézeti differenciálódás, amely már a korábbi időszakban megkezdődött, tovább mélyült. Az ión természetfilozófusok és Hérakleitosz által megalapozott materialista és dialektikus irányzat, illetve a Parmenidész tankölteményében rendszeresített idealista léttan (ontológia) és metafizikus gondolkodás ellentéte korántsem elvont, spekulatív csatározás volt: a megismerés lehetőségeiről és eszközeiről, a valóság természetéről, a bizonyítás módjáról vallott nézetek szorosan kapcsolódtak kinek-kinek a társadalmi s erkölcsi állásfoglalásához. Ez az összefüggés természetesen nem mechanikus – a logikai-ismeretelméleti elveket nem közvetlenül, hanem olykor bonyolult áttételekkel határozta meg az általános világnézet –, előfordulhatott ellentmondás is a különböző komponensek között. Ritka kivételnek számított azonban az olyan bölcselő, aki a világtól elvonultan fejtette ki tanait. A demokrácia szülte szellemi szabadság mágnesként vonzotta magához és serkentette munkára az alkotó elméket, s a filozófiát ugyanúgy közüggyé tette, mint a képzőművészetet vagy szépirodalmat.

A pénzváltó asztaloknál tereferélő Szókratész, a kisebb-nagyobb hallgatóság előtt előadó szofisták, a jogi tanácsokkal szolgáló ügyvédek s a tornacsarnokok folyosóin vitázó vagy előkelő házaknál vendégeskedő zugbölcselők ugyanúgy hozzátartoztak a kor képéhez, mint a nyilvánosan körülrajongott atléták vagy a kevésbé nyilvánosan alkalmazott hetérák és bohócok. Az arisztophanészi Felhők s más, hasonló tárgyú komédiák is sejtetik, hogy az élet egész atmoszféráját áthatotta a filozófiai érdeklődés, bár – éppen a Felhők tanúsága szerint – az athéni átlagpolgár szemében inkább csak csodabogaraknak tűntek a fennkölt problémákon tűnődő bölcsek.

Abban a világban, amelyben különös tekintélyt és hatalmat nyert a szó, sőt politikai és jogi fegyverré is vált, a köznapi érdek is serkentette az érdeklődést a filozófia és ékesszólás hol tudományos, hol vulgáris formái iránt. S hozzájárult a fejlődéshez a szaktudományok rohamléptű fejlődése: az orvostudomány – melynek legkiválóbb mestere a legendás hírű Hippokratész volt – s a Szókratész előtti egész bölcselet középpontjában álló fizika a materialista filozófiával kölcsönhatásban virágzott fel, az egzakt matematikai gondolkodást pedig Parmenidész s a tanait az abszurditásig továbbfejlesztő Zénón logikája alapozta meg.

Az i. e. VI–V. század fordulóján még Kisázsia és Dél-Itália görög városaiban pezsgett legfrissebben a szellemi élet. A periklészi korban Athén fejlődött a filozófia fővárosává. Távoli földek szülöttei is ideköltöztek, vagy legalábbis rövidebb-hosszabb időre ellátogattak Athénba. Alig-alig akadt a bölcselet jeles művelői között, aki ezt a szellemi gócpontot elkerülte (például Empedoklész), vagy ott-tartózkodásakor elutasította az érintkezést a politikai és szellemi élet kiválóságaival (mint állítólag Démokritosz).

A szicíliai Akragaszban élő, államférfiként és csodatevőként is híres Empedoklész (kb. i. e. 495–435) tevékenysége szinte sűrítve tükrözi azokat az erőfeszítéseket, hogy az elődök által kimunkált elemekből egységes és mégis újszerű filozófiát teremtsenek. Négy elem (föld, víz, tűz, levegő) állandó létéből és két másik tényező (viszály és szeretet) által keltett örök mozgásból vezeti le a mindenség változásait. Az állandóság hangsúlyozása a parmenidészi elvek, a mozgáselmélet viszont a hérakleitoszi tanok követését mutatja. A lélekvándorlásról vallott misztikus tanítása a püthagoreus iskola örökségére vall, mitologikus allegóriái pedig a Hésziodoszig visszanyúló világmagyarázatok formai fegyvertárából valók. Filozófiája sokrétű és ellentmondásos, de abba a materialista irányba mutat, amely az atomisták munkásságában érte el csúcspontját. Hexameteres tankölteményét a szenvedélyes érvelés és demokratikus aktivitás, a hasonlatok és allegóriák pompás stílusa s a mágikus erejű öntudat sorolja az irodalomtörténetileg is jelentős emlékek közé.

Az atomista filozófia megalapozójának, Leukipposznak a munkásságáról alig van megbízható adatunk. Az ő tanításait továbbfejlesztő abdérai Démokritosz (kb. i. e. 460–370) a korabeli materializmus legkövetkezetesebb és legnagyobb hatású képviselője. Hosszú élete során rengeteg könyvet írt – fizikai, ismeretelméleti, logikai, irodalomtörténeti, vallásfilozófiai munkákat –, s talán nem alaptalan az a későbbi mendemonda, hogy a harcos idealizmus atyja, Platón tűzhalálra akarta ítélni a démokritoszi iratokat. Az örökösen mozgó, oszthatatlan anyagi részecskék (atomok) és a tér (űr) tételezésével magyarázta a világmindenséget – a materializmus nyelvére fordítva le a parmenidészi „létező” és „nem létező” fogalmát –, s ugyancsak materialista módon törekedett a fejlődéselmélet megalapozására és az oksági viszonyok feltárására. Az érzékelést vallotta az ismeretek kiindulópontjának, de az igaz megismerést – remek dialektikus megkülönböztetéssel, a hérakleitoszi felfogást gazdagítva – az értelemnek tulajdonította. Lélektana és etikája egyenrangú értékként egészíti ki fizikai világképét: az emberi értelmet, szabadságot, kultúrát dicsőíti, a szabad poliszpolgár legnemesebb eszméit fogalmazza meg.

Leukipposznak volt kortársa az i. e. V. századi materializmus másik nagy alakja, Anaxagorasz (kb. 500–428), akit állítólag vallásgyalázás miatt száműztek Athénból –ugyanúgy, mint a neves szofistát, Prótagoraszt. Minden jelenség alapjának az anyagi természetű és állandó részecskéket tartotta. Az anyagiság hangsúlyozásában Démokritosz szellemi testvére (azzal a különbséggel, hogy a démokritoszi atomoknak nincs meghatározott minősége), s a mindenséget irányító „világészt” (nusz) is kifinomult anyagnak fogja fel, bár ez utóbbi tételével – ami az empedoklészi elképzeléssel rokon, s az „első mozgató” későbbi teóriájában idealista átértelmezéssel öröklődik – a dualizmus felé nyit ajtót.

A materialista tendencia – „Démokritosz vonala” – súlyos csapást mért a vallásos-mitologikus világszemléletre. Mechanikus vonásai és szükségszerű naivitása ellenére is, az i. e. V. század halhatatlan értékei közé tartozik – nem is annyira egyes nagyszerű felfedezései miatt, mint inkább a mestereit jellemző szellemi-erkölcsi bátorság révén.

A hagyományos világszemléletet és erkölcsi értékrendet támadta a kor legnagyobb hatósugarú szellemi áramlata, a szofisztika is. Valamennyi képviselőjét jellemzi az ellenzékiség – vagy a múlt társadalmi és szellemi hagyatékával, vagy az adott világgal (a rabszolgatartó demokráciával) szemben. Első fázisában – a század második harmadában – annak az athéni polgárságnak életfelfogásához szolgáltatott bölcseleti alapot s érveket, amely türelmetlenül s új utakat keresve akarta lerázni a múlt koloncait.

Ennek a nagy hatású filozófiai irányzatnak a megalapítójaként ismeretes Prótagorasz (kb. i. e. 481–411). Akárcsak Démokritosznak, neki is a thrákiai Abdéra volt szülőhazája, s őt is magához vonzotta a periklészi Athén. 444-ben Thurioi törvényalkotásában vett részt, de többször is visszalátogatott Athénba, mígnem valláskritikai nézeteiért halálra ítélték, és menekülnie kellett. Ekkor érte a halálos baleset: tengeri vihar pusztította el a hajóját.

Prótagorasz volt az első, akit szophisztésznek (vagyis bölcselkedőnek) neveztek, s rendkívül sokágú munkásságában nemcsak az egész szofisztikára jellemző relativizmus alapjait vetette meg, hanem a sajátos vitamódszerek fő formáit is kidolgozta: a rögtönzött – olykor fiktív tárgyú – előadást, a szűk körű tanfolyamok vitáit s az ékesen feldíszített szónoklatot. Könyvekben is rögzítette tanait, s a bölcselőknek ahhoz a típusához tartozott, akik hittek a tudomány erejében s az emberi haladásban; őt még nem jellemezte az a felületesség vagy elvtelenség, amely sok más szofista tevékenységében agnoszticizmusba, szójátékok halmozásába és pénzhajszába torkollt. Kétségbe vonja az istenek létét, és elveti Parmenidész metafizikus logikáját, az ellentéteket abszolutizáló s a gondolkodást az érzéki valósággal szembeállító módszert. Emberközpontú világszemléletre s gondolkodásra alapította híres tételét („minden dolog mértéke az ember, abban is, hogy a létezők léteznek, abban is, hogy a nem létezők nem léteznek”), amelyben a vallás „szent” tradíciójának s az „egy létezőt” konstruáló parmenidészi elméletnek a tagadása egyaránt benne foglaltatik. Az a negatívuma azonban kezdettől fogva megvolt e felfogásnak, hogy nem tudott – és valószínűleg nem is akart – kritériumot nyújtani az objektív igazság megállapításához, amiben egyrészt az athéni demokrácia uralkodó rétegének társadalmi és világnézeti kétarcúsága, másrészt e réteg individualizmusa tükröződik. A szabad polgár örömmel üdvözölte a hagyomány és konvenció (a nomosz) elvetését, de hatalomra jutása után kibékült a vallási buzgósággal is: olyan filozófiát kívánt, amely – objektív és egzakt igazság helyett – ahhoz ad szellemi fegyvert kinek-kinek a kezébe, hogy – akár logikai bukfenceken át is – saját ügyének jogosságát bizonyítani tudja.

Az erény taníthatósága – a pedagógiai optimizmus – az egész szofisztika egyik alaptétele volt. Konkrét társadalmi igényt elégített ki ez az elv: a születési előjogok tartozékának tekintett, arisztokratikus erényértelmezéssel szemben – amelynek visszhangja még az euripidészi Hippolütoszban és Szophoklész Philoktétészében is felcsendül – a teljes jogú polgár öntudatát fejezte ki. Ott bicsaklott ki e szép demokratikus elv megvalósítása, hogy az érvényesülésért foggal-körömmel harcoló előkelők s újgazdagok számára nem a tanulással megszerezhető tudás jelentette az erényt, hanem a tudás látszata, önnön igazságuk érvényesítése s elhitetése. A bizonyítási ügyesség biztosította a kézzel fogható javakat, nem a tudományos igazság birtoklása. Ezért erősödik a szofisztikában lépésről lépésre a retorikus elem, kölcsönhatásban az ékesszólás társadalmi megbecsülésével, ami a költészetben – például a drámai párbeszédben – is éreztette hatását.

A szofisták a szóbeliséget részesítették előnyben az írásos publikációval szemben, s ennek megvolt a maga oka: tanítómesterként vándoroltak a világban, s jó pénzért szegődnek el nevelőnek a gazdag ifjak vagy akár felnőttek mellé, hogy a „mindentudásra” oktassák őket – nem is annyira tudományos ismeretekre, mint inkább az érvelési és szónoklási készségre, véleményük s állásfoglalásuk elhitetésére.

A szó hatalmának volt nagymestere a szicíliai születésű Gorgiasz (kb. 483–375). Sokfelé utazott, s mindenkit lenyűgözött előadó- és vitakészségével. 427-ben egy követség élén látogatott el Athénba. Nagyszerűen értett hozzá, hogy a valószínűt miként lehet valóságosnak mutatni, és hogyan lehet a kellő pillanatot kihasználni az érvelésben. Mitikus hősök (Palamédész, Helené) ajkára adott – játékos gyakorlatnak szánt – védőbeszédekben mutatta be mesterfogásait, de az aktuális politikai kérdések szónoki fejtegetésére is oktatott. „Lélekzsongító stílusa” és jól kimunkált fordulatai nemcsak a retorikában nyitottak új szakaszt, hanem a későbbi történetírásban is öröklődtek.

Gorgiasz munkásságában a vitatkozás művészete a dialektika szubjektivista kicsavarását eredményezte. Más szofisták (Prodikosz, Antiphón, Kritiasz, Hippiasz, Andokidész, Thraszümakhosz stb.) is ezt a módszert követték, munkásságuk körének s irányának különbözősége ellenére. Sok vonatkozásban nyújtottak újat, többek között a fogalmi meghatározás problémájának felvetésével, a tudomány eredményeinek népszerűsítésével, a vallás és a nyelv egyes kérdéseinek vizsgálatával. Azokon a társadalmi okokon kívül, amelyek miatt az athéni polgárság ideológiája meghasonlott vagy zsákutcába került, belső oka is volt annak, hogy a szofisztika szétesett, s a szofisztikus ügyeskedést a legrosszabb ügyek szószólói is alkalmazhatták: az, hogy mesterei, az abszolút igazságot hirdető filozófiát támadva, az objektív igazság igényéről is lemondtak, ami pedig minden tudományos világnézet talpköve.

A második fázistól – az i. e. V. század utolsó két-három évtizedétől – kezdve szélsőségesen szubjektív irányba terelődött az egész szofisztika, s „a silányabb érvet erősebbé tevő” módszerként vonult be nemcsak a korabeli köztudatba (például Arisztophanész komédiáiba), hanem az utókor emlékezetébe is. A logikai és erkölcsi szubjektivizmus adott tárgyi alapot Szókratész és Platón bírálatához – vagyis az ellenzékiség ellenzéséhez –, akik az objektív igazság igényével alakították ki a maguk idealista rendszerét. S végül a szofisztika tartalmi elmosódottsága tette lehetővé, hogy a szokásjog (nomosz). és természet (phüszisz) ellentétét ki-ki a saját szája íze szerint magyarázza, s a természet törvényében vagy minden ember egyenlőségét lássa (mint Antiphón s Alkidamasz), vagy az erősebb hatalmaskodásának elvi alapját (mint például Kalliklész, Thraszümakhosz vagy az arisztophanészi Pheidippidész).

Ennek a kornak a filozófusai még egyáltalán nem voltak katedrabölcsek – benne éltek a politikában és az egész művelődésben, tanításaikra pedig (olykor az elvi lényeg miatt, többnyire az érvelési mód izgalmától lenyűgözve) igen sokan voltak kíváncsiak. Parmenidész és Zénón dialektikáját például a szamoszi hajóhad parancsnoka, Melisszosz alkalmazta kozmonológiai spekulációban, a történetírást és a drámaköltészetet pedig mindvégig áthatják: – természetesen a szerzői világnézettől függő válaszokat követelve – ugyanazok a közérdekű problémák, amelyeket a szofisták fogalmaztak meg a szónokias stílusú bölcselkedés nyelvén.

A halikarnasszoszi Hérodotosz kutatásainak kifejtése következik, hogy se az emberekkel történt dolgok feledésbe ne boruljanak, se a nagy és csodálatos teljesítmények – melyeket részint a görögök, részint a barbárok vittek végbe – hír nélkül el ne múljanak, sem egyéb vonatkozásokban, sem hogy mely okból kezdtek háborúskodni egymással.

 

Ezzel a mondattal kezdődik annak az írónak a műve, akit Cicero nevezett el a „történetírás atyjának”. A hellenisztikus korban osztották fel munkáját kilenc könyvre, és adták címül mindegyiknek egy-egy múzsa nevét. Öntudat, program, módszer, alaposságra törő s kissé tudálékosan csevegő stílus: az egész munkát jellemző szavak torlódnak össze egyetlen mondatba. Hekataiosz és a logographosz elődök teljesítménye valóban kezdetleges kísérletnek tetszik a hérodotoszi alkotás mellett. Szűk helyi szempontok helyett az egész világot átfogó koncepció; tények s adatok puszta regisztrálása helyett a tettek s események okainak kutatása; a zárkózott poliszöntudat helyett az egész görögség egységének és szabadságának megszólaltatása; a múlt hiedelmes-mitologikus szemlélete helyett önálló s racionális irányú kutatások – címszavakban is nehéz összefoglalni a minőségi különbségeket. Úgy viszonyulhatott Hérodotosz műve a logographoszokéhoz, mint az Oreszteia Theszpisz és Phrünikhosz drámáihoz. A világlátásnak, a theoriénak ugyanolyan tudatos vágya fűtötte, mint Szolónt s az i. e. V. század számos nagy emberét, és a kutatásnak, a hisztoriénak azzal az enciklopédikus igényével látott munkához, amely – az ión természetfilozófusoktól Arisztotelészig – a klasszikus kor legkiválóbb gondolkodóit áthatotta.

Lenyűgözően gazdag anyagismeret, sokrétű forráskutatás, a demokratikus és humánus görög öntudat párosítása az elemzések objektív szándékával: ez határozza meg a mű tudományos jelentőségét, s avatja egyik legfontosabb – ha ugyan nem legfontosabb – emlékké az akkor ismert világ múltjáról s jelenéről. Novellisztikus betétek sokasága, mesélő kedvű részletezés, a történeti személyek gondolatainak és vágyainak érzékeltetése, az ábrázolóeszközök könnyed váltakoztatása – aprólékos etnográfiai adatolástól a párbeszédes dramatizálásig, izgalmas epizódoktól földrajzi, természetrajzi, katonai, pénzügyi ismertetések lexikális tömörítéséig –, változatos történetszövés, gördülékeny stílus: az irodalmi érték s érdekesség megannyi mozzanata.

Történettudomány és szépirodalom differenciálódása s különbözősége (amit egy évszázad múlva már tényként, mégpedig az ábrázolási módot meghatározó tényként taglalt Arisztotelész) nem egy csapásra bontakozott ki. Hérodotosz életműve még a konkrét tényekhez hű szaktudomány és a mesélve gyönyörködtető szépirodalom problémátlan egységében keletkezett. Minőségileg új az előzményekhez, a helytörténeti-földrajzi listákhoz és a genealógiákhoz képest, de mégiscsak kezdet. Sajátosságait pontosan e problémátlannak vélt, természetes és naiv egység határozta meg: racionális forráskritika és hiszékenység, oknyomozói igény és teleologikus sorsszemlélet, természettudományos érvelés és babonaság sok-sok szála keresztezi egymást.

„Sok nép városait s esze járását kitanulta” – mondja Odüsszeuszról a költő. A „civilizált” i. e. V. század Odüsszeusza: Hérodotosz. Kisázsia nyugati partvidékén – a lűd, kár, perzsa fennhatóság alatt élő görög városokban, amelyek egymással is szinte örökös harcban álltak – régi hagyományai voltak a költészetnek és a tudományos kutatásnak. Volt hát miből merítenie Hérodotosznak, sőt családi hagyományok is buzdíthatták szellemi fejlődését: az eposzköltő Panüasszisznak volt unokaöccse.

I. e. 484 táján született, abban az időben, amikor Halikarnasszosz polgárai is fegyvert fogtak a szabadságért. Egy sikertelen felkelés leverése után Szamosz szigetére menekült, s csak az újabb – immár győzelmes – lázadás kitörésekor tért haza, az i. e. 450-es évek közepén. De már korábban nekivágott a világnak: mintegy négy hónapot töltött Egyiptomban, azután Fönícia, Mezopotámia, majd az északi Szküthia következett, s természetesen Athén. Igyekezett céltudatosan tájékozódni az élmények, tanulságok, viták sokaságában. Hallatlan szorgalommal, kielégíthetetlen kíváncsisággal jegyzett fel mindent, ami tudásra és megörökítésre érdemes. Helyenként meg is említi, hogy egyik-másik adatát – ha mondanivalója szempontjából nem fontos – mellőzi. Ilyen motívum azonban – magából a tárgyból következően – nem sok lehetett. Hérodotoszt egyébként is inkább a mesélőkedv s a csapongó érdeklődés, mintsem az anyag fegyelmezett és gazdaságos kezelése jellemzi.

A rendszerezés és írás munkáját valószínűleg már a szamoszi években megkezdte. Az i. e. 440-es esztendők közepén új szakasz kezdődött életében: a kor több más jeles férfiához hasonlóan a dél-itáliai Thurioi városát választotta új hazául, amelyet – Periklész javaslatára – Athén polgárai építettek fel „gyarmatvárosnak”. Athénhoz különben is szívélyes kapcsolatok fűzték az írót: itt is felolvasott egy-egy nagyobb részt készülő művéből, s a hagyomány szerint a város gazdag jutalomban részesítette az előadásért. Életének további folyásáról nem sokat tudunk. A gyér adatokon kívül műve tanúsítja, hogy a „periklészi kor” szellemi életével állandó kapcsolatban áll. Szophoklészhez is közvetlen barátság fűzte. A peloponnészoszi háború kitörését még megérte. Keserű szívvel kellett tapasztalnia, hogy a „görög béke” – melynek fontosságát nyomatékosan hangsúlyozta a perzsa háborúk tapasztalatai kapcsán, nemcsak a honvédő athéniak okosságával (VIII. 3.), de még a perzsa Mardoniosz felismerésével is érvelve (VII. 9.) – tragikus viszályba fulladt.

Műve befejezetlennek látszik. Igaz, a bevezetésben vázolt témát kimerítette: a görög–perzsa háború kitörésének okain kívül sok-sok nép és birodalom történetét s magát a háborút is – az utolsó nagy támadás visszaveréséig – megírta. Néhány beváltatlan ígérete s a zárófejezetek szerkezeti sutasága azonban arra mutat, hogy az utolsó simításokat már nem tudta elvégezni.

A görög–perzsa háború menete – pontosabban: az Elő-Ázsiát hatalmukban tartó lűdek, médek, perzsák elleni harcok története, Kroiszosz első támadásától a szalamiszi győzelemig – önmagában is gazdag témául szolgálhatott volna. A görögök és „barbárok” szinte állandó háborúskodását ugyanis a poliszok torzsalkodása bonyolította, hirtelen paktumokkal, kicsinyes alkudozásokkal, hitszegő árulásokkal. Mindez azonban csak a hérodotoszi mű gerincéül szolgál. Nagyobb s úgyszólván önálló egységekben – mint amilyen az Egyiptom néprajzáról, állatvilágáról, vallásáról és történetéről szóló II. könyv –, novellisztikus betétekben vagy könnyed gondolattársítással bekapcsolt kitérőkben csaknem az egész ismert világot befogja, pillantása a Fekete-tenger északi partvidékétől Líbiáig, Szicíliától Indiáig terjed.

Ilyen hatalmas és sokféle anyagot összegyűjteni, megrostálni, rendszerezni, a fő mondanivalókkal összekapcsolni óriási vállalkozás volt – már csak az „egzotikus” mozzanatok sokasága miatt is. Fel sem merülhetett az íróban például az időrendi következetesség igénye, hiszen a népek és tartományok konglomerátumából álló perzsa birodalom, Egyiptom, Líbia, Fönícia, a közép-ázsiai és észak-balkáni törzsek történetéről, társadalmi berendezéséről s életmódjáról semmiképp sem lehetett egy munkán – mégpedig a görög-perzsa háborúkról szóló és „hellenocentrikus” munkán – belül egységes vonalvezetésű képet rajzolni. A téma objektív adottságain kívül Hérodotosz egyéni alkata határozta meg az epizódok burjánzásait: apróságok olykor jobban lebilincselték figyelmét, mint jelentős események; egy-egy színes történet elmesélése kedvéért könnyed fordulattal kanyarodik el a szóban forgó témától, hogy azután újra a megkezdett elbeszélés fonalát vegye fel.

Az archaikus költészetet – Hésziodoszt, Szémónídészt – jellemző „gyűrűs kompozíció” módosulva öröklődik nála. Olyan spirálishoz hasonlítható művének szerkezete, melynek a görbületei más-más formájú gyűrűket vetve térnek vissza a fő vonalhoz, egyes epizódok pedig (például Polükratész vagy a Peiszisztratosz-fiak története) több darabra forgácsolódnak szét. Hérodotoszban – mondanivalója tudatosságából következően – él a tudatos szerkesztés igénye: azért kezdi mindjárt az I. könyvet (a háborúskodás mitologikus okainak vázolása után) Kroiszosznak és elődeinek történetével, mert ez a nagy lűd király volt az első, aki görög városokat is uralma alá hajtott. Ahhoz azonban még nincs érzéke, hogy következetesen differenciáljon fontos és járulékos között, s ez komponálási gyakorlatát is megszabja. Munkásságának folytatójára és kemény bírálójára, Thuküdidészre várt a feladat, hogy – egyedül az igazmondást s nem a gyönyörködtetést tartva kötelességének – tudományosabbá tegye az anyag feldolgozását, elmélyítse a történeti személyek jellemzését, feszesebbre vonja a szerkezetet és arányítsa mondanivalóját.

Az I. könyv három nagyobb egységből áll, a szinkronisztikus kitérőkön kívül: Lűdia története (Kroiszosz elődeinek uralomra jutásáról Kroiszosz bukásáig), a méd–perzsa birodalom története (a Kroiszoszt leverő Kűrosz életpályájával és politikájával a középpontban), végül a Kűrosz által megtámadott Babilónia története. Itt különösen sok a kerek és színes novellaként ható részlet, amelyeket perzsa mendemondákból vett át s költött tovább, drámai élénkítéssel és sajátosan görög moralizálással (például Gügész trónra kerülése, Adrasztosz története, Kűrosz ifjúsága és diadala, Arión mitikus megmenekülése). A filozofálás igényével eleveníti meg azokat a történeteket, amelyekben valamely görög bölcs (Biasz, Szolón) vagy a delphoi jósda képviseli a hellén erkölcsöt – Hérodotosz saját világnézetét – a „barbár” zsarnoksággal, önzéssel s önhittséggel szemben.

Kűrosz fiának, Kambüszésznek Egyiptom-ellenes hadikészülődésével kezdődik a II. könyv, de csakhamar önállósul. (A századokkal későbbi tagolás tartalmilag nem szerencsés: korántsem mindig húzódik gondolati határ az egyes könyvek között. A III. könyv első része például szervesen folytatja az előzőt.) Egyiptom természeti világának, szokásainak, vallásának s történetének gazdagon és személyes élmények alapján dokumentált ismertetése nagyjából egységes. A görög vonatkozású fejezetek – egyes istenkultuszok és mítoszok viszonyáról vagy a görög vallás kialakulásáról – rövidek, és logikusan kapcsolódnak a témához. „Regényesség” szempontjából az egész mű legszárazabb része ez a könyv. Annál értékesebb néprajzi, vallástörténeti és természetrajzi adatainak változatos és hiteles sokasága.

A vad, elfajzott Kambüszész hadjáratának és személyes sorsának, majd halálának elmondásával indul a III. könyv, ehhez kapcsolódnak az egykorú görög események, a szokásos hátrapillantásokkal. A második részben Dareiosz trónra kerülésének bonyolult körülményeit beszéli el az író. Ebben a könyvben ismét sokasodnak az epizódok – a leghíresebbek: Polükratész szerencséje és bukása, a perzsa ál-Szmerdisz szélhámossága és leleplezése, Babilon ostroma és bevétele.

Dareiosznak a szküthák elleni hadjárata alkotja a IV. könyv legnagyobb részét – pontosabban a megtámadott szküthák országának s életének leírása, ami rendkívül becses történeti forrás. A Fekete-tenger melléki és észak-balkáni viszonyok ismertetése majd a következő könyvben folytatódik, új hadászati mozzanatok kapcsán. A IV. könyv második része: Küréné története s a líbiai kitérő, ami Dareiosz egyidejű afrikai hadjárata alkalmából kerül szóba. Ariszteasznak s Küréné alapítóinak története, majd a véres kezű Pheretimé drámai sorsa képez kisebb, viszonylag zárt egységet.

Amint előrehalad munkájában, mind erőteljesebben érvényesül Hérodotosznak az a törekvése, hogy szinkronisztikusan ismertesse a Hellasz elleni hadjárat előzményeit – akár azon az áron is, hogy a különböző színtereken lejátszódó események elmondását meg-megszakítja. Az V. könyvet a perzsák thrákiai és makedóniai ténykedésével indítja, azután a kisázsiai iónok elszakadási kísérleteit, majd a spártai állapotokat beszéli el röviden (kisebb térbeli és időbeli kalandozással). A második részben Athén belső állapotát – a zsarnok Peiszisztratosz-fiak elűzését, Kleiszthenész reformjait – és külpolitikai helyzetét ecseteli, az erősödő demokrácia harcát különféle türannikus vagy arisztokratikus berendezésű városok beavatkozási kísérletei ellen. Művének egész tendenciájával összhangban beszéli el, hogy a demokrácia – ez esetben a demokratikus Athén – ellen hogyan fognak össze a reakció erői, Spártától a perzsa udvarig.

Dareiosz udvara természetesen nemcsak Athén ellenségeit látta szívesen, de mindenki mást is, aki az ő ügyét pártolta, akár az előázsiai görög városok, akár az Égei tengeri szigetek vagy a görög anyavárosok ellenében. Ide menekültek mindazok, akiket személyes sérelmek fűtöttek hazájukkal szemben (később még Athén egyik kiváló vezetője, a szalamiszi győztes, Themisztoklész is a perzsa királyhoz fordult segítségért) – az ármány, fondorlat, árulás szinte természetes eszköznek számított, de ha lelepleztek valakit, irgalmatlanul bűnhődnie kellett… A perzsák északi hadjáratának egyes állomásait ismertetve, épp egy ilyen drámai hazaárulás menetére fordul a VI. könyv: Démaratosz spártai király átállását mondja el, egyúttal más spártai királyok történetét is megelevenítve. Démaratosz meg is maradt a perzsa uralkodók hű emberének. Xerxésszel folytatott beszélgetéseinek lényeges tartalmi funkciója van a folytatásban: még ő, az áruló is tisztán látja a görög városállamok erkölcsi fölényét a perzsa despotizmussal szemben. Ennél is fontosabb és megkapóbb a VI. könyvben a marathóni ütközet részletes és őszinte pátoszú leírása. S hogy a győztes athéni hadvezért, Miltiadészt milyen zavaros ügyben elkövetett hibáért ítélték el honfitársai, az nemcsak a század évtizedeit, de a peloponnészoszi háború viszonyait is jelképezi.

Ettől kezdve mind szorosabbá válik a mű szerkezete: kialakult a fő hadszíntér – Dareiosz utóda, Xerxész ugyanis hasonló útvonalakat választott, tehát Thrákián és Makedónián át tört Athén ellen –, s fokozatosan erősödött Athén szerepe is a honvédő háborúban. Az epizódok másodlagossá zsugorodnak; a múltról már csak kevés mondandója maradt az írónak, a döntő összecsapások előtt pedig leegyszerűsödtek a frontok, a görög poliszok és vezéreik ellentétei dacára is. Xerxész trónra léptével kezdődik a VII. könyv, s csaknem töretlen időrendben folytatódik az előkészületek, majd az összecsapások kétoldali mozzanatainak ábrázolásával. A tárgyi részletezés lép előtérbe, a perzsa had felszerelésének, toborzásának, behajózásának, a Hellészpontosz áthidalásának, a hadiszemléknek, az élelmezési megoldásoknak ismertetése. Hérodotosz számadatai – sok más fejezetéhez hasonlóan – itt is pontatlanok: mérhetetlenül felnagyítja a perzsák anyagi erejét, hogy a kicsiny Hellasz erkölcsi nagyságát annál sugárzóbb fénybe vonja. Akárcsak Aiszkhülosz, ő is hazafias elfogultsággal és szenvedéllyel ábrázolja e történelmi jelentőségű konfliktust, s hasonlóképpen túlozza el a hadjáratok jelentőségét a perzsa birodalom szemszögéből – pedig e hatalmas birodalom számára csak periferiális fontossága volt az eseményeknek. A VII. könyv legemlékezetesebb részlete a thermopülai ütközetnek, a spártai Leónidasz s hős társai halálának elbeszélése.

Innen folytatódik a VIII. könyv is. Részletesen taglalja a görögök ellentéteit, a legtöbb polisz vezetőinek káros – már-már tragikus következményű – szűklátókörűségét, az athéniak hősi bátorságát és Themisztoklész hadvezéri ügyességét. Az egész műnek – de a görögök háborújának is – csúcspontja a szalamiszi csata, Xerxész hajóhadának megsemmisítése és üldözése, majd – jórészt már a IX. könyvben – a perzsák szárazföldi seregének legyőzése Plataiai mellett. Az utolsó csapást Mükalénál mérték a görögök a menekülő ellenségre, s ezzel az anyaország felszabadítása be is fejeződött, sőt megkezdődött a szigetek és egyes előázsiai városok visszaszerzése is.

Nagyobb lélegzetű összefoglalás nincs a mű végén (ez érthető is, hiszen Hérodotosz magukat az eseményeket „hagyta beszélni”, vagy valamelyik hősének a szavaival – tehát közvetve – értékeli a történteket, ő maga csak ritkán és szűkszavúan fűz hozzá kommentárt), az azonban meghökkentő, hogy az utolsó fejezetek másod-harmadrendű mozzanatokról szólnak. A fő témát ugyan kimerítette az író, valószínűtlen azonban, hogy szándékosan mellőzte az előázsiai városok további sorsának ábrázolását vagy a közbülső egységeknél alkalmazott lekerekítést.

A hérodotoszi mű nagy részét jellemző mozaikszerűség fékezi és meg-megállítja az olvasást. A történettudomány számára természetesen minden mondatának megvan a jelentősége, de a regényes epizódok, a „hérodotoszi novellák” gyűjteménye tetszetősebb, izgalmasabb olvasmány: a cselszövések, váratlan fordulatok, hideg fővel előkészített bosszúk, hirtelen felemelkedések és csúfos bukások, párbeszédekkel élénkített drámai történetek és erotikával fűszerezett kalandok könnyebben élik túl az évezredeket, mint a tudományos adathalmazok vagy tárgyi ismertetések. Hérodotosz megértéséhez azonban ez utóbbiak is hozzátartoznak: nélkülük pletykás mesélő lépne a történetíró helyébe, s elmosódnék a vállalkozás nagysága, célzata, szelleme.

A szabad Hellasz és a zsarnoki Perzsia szembeállítása, a hazafias helytállás, önzetlenség, emberség és jámborság dicsérete, az igaz ügyet pártoló istenségbe vetett hit, a gőg elítélése, a sors forgandóságának gondolata, a pánhellén összefogás és béke magasztalása, más népek szokásainak tiszteletben tartása – ezek Hérodotosz eszmevilágának alappillérei. Ezeket kínálja tanulságul maguknak az eseményeknek a leírásával, s még közvetlenebbül azokkal a filozofikus tartalmú párbeszédekkel, amelyekben saját véleményét adja egy-egy régi bölcs (például Szolón) ajkára, vagy az ellenség józan embereit (Mardonioszt, Artabanoszt, Démaratoszt) döbbenti rá az igazságra. A görögség erkölcsi fölényének büszke tudata sem készteti arra, hogy az idegeneket – a „barbárokat” – sommásan bélyegezze meg, de a zsarnokság elriasztó portréját rajzolja meg például Kambüszészben, s kemény szavakkal ítéli el Xerxész gőgjét és istentelenségét.

A büszke, virágzó és felvilágosult i. e. V. század embere; a demokratikus polisz polgárának öntudatát és világnézetét fejezi ki. Istenhitét semmiféle meghatározott kultuszhoz vagy vallási normához nem köti, sőt vallási türelmet hirdet, és párhuzamokat mutat ki a görögök és más népek vallása között, az előbbinek a rendszerét Homérosz és Hésziodosz kitalálásának tartva (II. 53.). Csodálja s elfogadja a jósdák igazmondását, de a papok és jósnők megvesztegetése fölött sem huny szemet; hisz a csodákban, maga is osztozik különféle hiedelmekben, de nem tartja szükségesnek, hogy a természettudományos magyarázat kárára alkalmazzák őket (VII. 129. és 189.). Meggyőződése, hogy az eleve elrendelt sorsnak, az isteni végzésnek teljesülnie kell, e meggyőződésnek azonban sajátosan konkrét tartalma van: Aiszkhüloszra emlékeztető módon, a bűnbe sodró gőg szükségszerű megtorlását látja a bukásban (például a tömeggyilkos Pheretimé csúf pusztulásában – IV. 205.), de hasonlóképpen ítéli meg minden nagyság összeomlását, függetlenül attól, hogy személyes bűn is hozzájárult-e az isteneket sértő nagysághoz. Ez utóbbi motívumhoz – amelyet legszívesebben a Polükratész-történettel illusztrál – természetszerűleg társul a vak véletlen emlegetése és – ahogyan a Szolón–Kroiszosz párbeszédben a görög bölcs szavaival példázza – az istenek állhatatlanságának s irigységének tudomásulvétele, az emberi boldogság pesszimista tagadása. Ez már nem az aiszkhüloszi istenhit átörökítése, hanem a szophoklészi problematikával rokon és mélységesen tragikus életfelfogás; Hérodotosz egyik névtelen perzsa szereplője – aki természetesen ugyanúgy az író gondolatainak tolmácsa, mint sokan mások – mondja: „Az az emberek legkeserűbb baja, hogy sok mindent belátnak ugyan, de úrrá lenni semmin nem képesek” (IX. 16.) részint saját gyöngeségük, részint a végzet hatalma miatt.

Világnézeti szempontból Hérodotosz nem adott lényegesen újat: a kor művelt polgárának felfogását vallotta az emberi s isteni dolgokról. A történetírás műfajának és az elbeszélő próza bájának megteremtésében viszont rendkívülit alkotott. Elődeinek hagyatékával nem sokat kezdhetett: egy-egy naivitásukat és tévedésüket fölényesen vissza is utasítja. Úgyszólván elölről kellett kutatnia mindent, közvetlen tapasztalatait, a papok vagy más írástudók szavait s kevéske írásos anyagot hasznosítva. A szükség és lehetőség szabta meg forráskritikai állásfoglalását: ha volt racionális alapja vagy tárgyi bizonyítéka a helyesbítésre, büszkén s azonnal megtette (például I. 139., II. 2., 43., III. 2., IV. 36, 77), máskor a valószínűség alapján igyekezett dönteni az ellentmondó szóbeszédek között (például I. 95., VIII. 119.). Sokkal gyakrabban kellett azonban a különféle hagyományok puszta rögzítésével vagy szembeállításával megelégednie, ha a biztos kritika vagy választás nem állt módjában (például I. 1. és következő, II. 5. és következő, IV. 187., V. 45., VI. 137.). Elsősorban saját tapasztalataiban bízott, a hallomásból vett adatokat fenntartásokkal és jobb híján fogadta el. Módszerét programszerű pontossággal ő maga jellemezte: „Egész előadásomban az a célom, hogy mindenkinek a szavait meghallgassam és leírjam” (II. 123.); „ami engem illet, kötelességem mindent feljegyezni, amit beszélnek – anélkül, hogy mindenkinek hitelt adnék –, s e megjegyzés egész művemre vonatkozik” (VI., I. 152.).

A tiszteletreméltó tudományos óvatosságon kívül a tárgyi bizonyosságnak és a hérodotoszi racionalizmusnak korlátozottsága formálta ilyenné a módszert. Rendkívül érdekes vallástörténeti fejtegetéseit formális bocsánatkéréssel rekeszti be: „Az istenek és félistenek legyenek irgalmasak, hogy ezekről a dolgokról (itt a Héraklész-kultusz egyes kérdéseiről) ilyesmiket szóltunk” (II. 45.). Őt magát is a népek s egyes emberek sorsának szomorúsága indítja megbocsátásra másokkal szemben (VII. 152.). Pillanatra sem tétovázik, ha a szabadság és zsarnokság kérdéseiben foglal állást, de őszinte tisztelettel emlékezik meg az ellenség nagyjairól – a hős lelkű királynőről, Artemisziáról, sőt olykor még Xerxészről – is. Megvetően szól a görög függetlenségi harc árulóiról, de óvakodik attól, hogy bárkiről is egyértelműen elmarasztaló ítéletet alkosson. Megfontolt tapintattal igyekszik a poliszok viszályának és a tehetséges vezérek ellenségeskedésének ésszerűtlenségét s kárát érzékeltetni.

A legyőzött s a máglyahaláltól isteni csodával megmentett Kroiszosz ezekkel a szavakkal válaszol Kürosz kérdésére, hogy miért indított ellene háborút: „Ó, király, a te szerencsédre s önmagam kárára tettem én ezt. A görögök istene az oka ennek, aki engem harcra buzdított. Mert senki nem lehet olyan esztelen, hogy a háborút válassza a béke helyett, hisz ebben a fiúk temetik el az apákat, amabban viszont az apák a fiúkat. De hát így tetszett az isteneknek…” (I. 87.). Hérodotosz sorsfelfogása és békevágya szólal meg Kroiszosz szavaiban.

Életének utolsó esztendejében megsűrűsödtek a kétkedést és pesszimizmust tápláló gondok, tragédiák. A görög történelem új szakasza a múlt és a jelen határozottabb s komorabb ábrázolását követelte meg a történetíróktól. Egykorú pályatársai csak részben ismerték fel e feladatot: legtöbbjük – akiket közvetlen forrásból alig ismerünk – a genealógiaírás racionalizáló irányát folytatták. A század második felében élt és különlegesen termékeny Hellanikosz kronológiai és néprajzi tekintetben fontos munkásságát viszont éppen a múlt mitologikus felfogása térítette mellékutakra. Egyetlen olyan történetíró volt, aki meghaladta a hérodotoszi szintet: Thuküdidész.

„Szophoklész athéni származású férfi volt, Szophilosz fia. Apja nem ács vagy földműves volt, ahogy Arisztoxemosz mondja, sem pedig kardkovács, mint Isztrosz állítja, hanem fémműves vagy ács rabszolgák dolgozhattak a műhelyében. Valószínűtlen ugyanis, hogy annyira megtisztelték volna egy mesterember gyermekét, hogy Periklésszel és Thuküdidésszel, a város első embereivel együtt válasszák meg hadvezérnek; de nem hagyták, volna gúnyos említés nélkül ezt a tényt a komédiaírók sem, akik Themisztoklészt sem kímélték… Athéni származású volt, Kolónosz községben született, életével és költészetével is kimagasló; szépen és jólétben nevelték s iskoláztatták, később pedig állami és követi tisztségekre is méltónak bizonyult.”

 

Így kezdődik az az ismeretlen szerzőtől származó, hellenisztikus kori Szophoklész-életrajz, amely – pletykázókedve s ellentmondó adatokra épülő összeállítása ellenére is – legfontosabb forrásaink közé tartozik. Ugyanez az életrajz i. e. 495–494-re teszi a költő születési évét, mások valamivel korábbra, s ez az utóbbi dátum látszik valószínűbbnek. Ezek szerint tehát i. e. 497–496-ban született, Kolónoszban. Kolónosz Athén városától északra, alig félóra járásra feküdt: dombra épült kis község volt, amelyről a költő maga énekelt oly gyönyörűen utolsó művének, a már csak halála után előadott Oidipusz Kolónoszban című drámájának egyik kardalában (668–694. sorok).

 

„Testi és zenei gyakorlatokban is kitűnt iskolatársai között – mondja tovább életrajza –, és, mint Isztrosz állítja, mindkettővel koszorút nyert a versenyen. Zenét Lamprosznál tanult, s a görögöknek Szalamisznál aratott tengeri győzelme után ő vezette – lanttal kezében, egy szál könnyű ingben, olajtól ékesen – a győzelmi emlékmű előtt diadalmi éneket daloló ifjak kórusát. A tragédiaköltést pedig Aiszkhülosztól tanulta…”

 

Aligha születhetett volna dicsőbb korban, s aligha találhatott volna jobb mesterekre. Lamprosz a híres ódaköltőnek, Pindarosznak volt híres versenytársa, Aiszkhülosz nevét pedig már ekkor messze Athén határain túl röpítette a hír. S mintha a múzsák külön is meg akarták volna ünnepelni a szalamiszi diadalt, esztendejét (i. e. 480) a tragédia hármas ünnepévé tették: Aiszkhülosz – már mint meglett férfi – személyesen vett részt a csatában, Szophoklész az ifjak kórusában zengte a győzelmet, s ugyanezen a napon született a „tragikus triász” harmadik tagja, Euripidész – legalábbis így tartotta az ókori hagyomány.

Szophoklész jól megtermett, szép fiatalember volt. Korán megmutatta képességeit a görög nevelés mindkét, egyformán fontosnak tartott ágában: a gimnasztikában és a költészetben. A költői siker élete végéig hű kísérője maradt.

Aiszkhülosz is, Euripidész is javakorabeli férfi volt már, amikor első győzelmét aratta. Szophoklész alig töltötte be huszonnyolcadik évét, amikor az a megtiszteltetés érte, hogy Triptolemosz című darabjával részt vehetett a drámai versenyen. Formai újszerűsége mellett főként az ragadta meg a nézők figyelmét, hogy az ifjú költő – a mitológiai témán keresztül – bátran s lendületesen ábrázolta a kor aktuális politikai problémáit, és hősében Athénnak, a tengeri szövetség fejének kulturális küldetését dicsőítette. A Triptolemosz óriási feltűnést keltett. Az ünnepi játékok megszokott rendjétől eltérően, az arkhón epónümosz nem a sorsolással választott bírákra, hanem az előadáson megjelent Kimónra és hadvezértársaira bízta a döntést. A Triptolemosz első díjat nyert!

I. e. 467-ben és i. e. 458-ban ismét Aiszkhüloszé lett az elsőség, de a fiatal versenytárs diadalútja most már szinte megszakítás nélkül vezetett sikerről sikerre. Valószínűleg már ezekben az években alkalmazott egyes színpadi újításokat, amelyekről az antik adatok más-másképpen számolnak be. „Három színészt és díszleteket Szophoklész alkalmazott először” – írja Arisztotelész Poétikájában, s az előbbi újítás dramaturgiai fontossága megközelíti az aiszkhülosziét; említett életrajza pedig arról szól, hogy ő növelte a kórus tagjainak számát tizenkettőről tizenötre, a két egyenlő részre osztott félkar mellett önálló szerepet biztosítva a karvezetőnek. Ugyancsak Szophoklész nevéhez fűződik az Aiszkhülosz által kedvelt trilógia önálló darabokra való feloldása.

Hamarosan Athén legnépszerűbb férfiai közé tartozott. Tehetségén kívül kedves modora és szívélyessége is vonzotta legkiválóbb kortársait. Ifjúkorában az arisztokrata Kimón híve volt, később Periklész tisztelője és barátja lett, ha politikai irányvonalával nem mindenben értett is egyet. Főként költői sikereinek köszönhette, hogy i. e. 443-ban a déloszi szövetség kincstárnokává, az Antigoné bemutatását követően pedig a hadvezéri testület tagjává választották, s a későbbi években is többször iktatták vezető tisztségekbe.

Az élete delét követő évtizedekről csak gyér adatok maradtak fenn. Egyszer Nikiasz hadvezértársának választották, az i. e. 411-es államcsíny után pedig az oligarchákat támogatta, mert – mint egyik barátjának mondotta – ezt a megoldást tartotta viszonylag legjobbnak a válság közepette. Kilencvenesztendős korában írta hattyúdalát, az Oidipusz Kolónoszban című drámát. Ismeretlen szerzőtől származó életrajza meséli erről a következő anekdotát:

 

„Sokan említik azt a pörét, amely egyik fiával, Iophónnal szemben támadt. Iophón Nikosztratétól született, Arisztón pedig a sziküóni Theórisztól, és Szophoklész ez utóbbinak ugyancsak Szophoklész nevű fiát szerette jobban. Egy színmű szerint Iophón ezért megharagudott apjára, és a rokonaikból alakult bíróság előtt aggkori gyöngeelméjűséggel vádolta; azok viszont Iophónt marasztalták el. Szatürosz szerint [az öreg költő] ezt mondotta: Ha Szophoklész vagyok, nem vagyok gyöngeelméjű, ha meg gyöngeelméjű vagyok, akkor nem vagyok Szophoklész; és akkor felolvasott egy részt az Oidipuszból.”

 

I. e. 406 őszén halt meg kedves városában, Athénban. Holttestét Kolónoszba, szülőfalujába s Oidipusz mondai sírjának közelébe akarták vinni, de a vidék ekkor már az Athént szorongató spártai sereg kezén volt. A monda szerint Dionüszosz éji álom képében megjelent Lüszandrosz – az ellenséges hadvezér – előtt, s megparancsolta, hogy engedjen utat a nagy költő hamvainak. Másodszori parancsára így is történt, s a költőt családja közös sírboltjában, a város falaitól két kilométerre helyezték örök nyugalomba. Sírját – amelynek feliratát fia, Iophón költötte – egy lantos szirén domborműves alakja díszítette.

A következő év költői versenyén Arisztophanész és Phrünikosz komédiája is az ő dicsőségét hirdette. Arisztophanész Békák című művében úgy rajzolta meg Szophoklészt, mint aki kívül állt Aiszkhülosznak és Euripidésznek az elsőségért folytatott versengésén, s végül a felvilágra távozó Aiszkhülosz neki engedi át az alvilági trónt. A tisztelet, amely Szophoklészt egész életében övezte, halála után még csak fokozódott. Az Aszklépiosz-kultusszal való kapcsolata emlékére hérosszá avatták, és az istenséggel közös szentélyében minden évben áldozatot mutattak be szellemének.

A hellenisztikus kor híres alexandriai könyvtára százharminc Szophoklésznek tulajdonított művet őrzött, de ezek közül néhány bizonyára nem az ő alkotása. Huszonnégy győzelmet aratott a versenyeken – többet, mint bármely más görög drámaíró –, a vereséget jelentő harmadik helyre pedig sohasem került. Hét drámája és egy szatírjátéka maradt fenn. E művek keletkezési időpontját csak megközelítően tudjuk meghatározni; legrégibbnek – nyelvi és szerkezeti ismérvek alapján – Aiasz című tragédiája látszik, amelyet még az i. e. 450-es években írhatott.

Aiasz a görög mitológia nagy hősei közé tartozik. Akhilleusz után a Tróját ostromló akhájok legkiválóbbja; hatalmas testi ereje önfeláldozó bátorsággal párosul, a nyílt szívű, egyenes vezér példaképe az Iliászban. Az Odüsszeia és az epikus ciklus örökítette meg Aiasz öngyilkosságát: Akhilleusz halála után vitézi versenyt rendeztek isteni eredetű fegyvereiért, s azokat igazságtalanul ítélték Odüsszeusznak; Aiasz nem bírta elviselni a sérelmet, és kioltotta életét. Attikában félistenkultusza volt Aiasznak, többen is megénekelték a sorsát.

Bár Aiszkhülosz Aiasz-trilógiáját alig ismerjük, Szophoklész drámáját a nagy tanítómester életművével összehasonlítva, nyomban szemünkbe tűnik eszmei-tartalmi és formai újszerűsége – ezzel a darabbal új szakasz kezdődik a görög dráma történetében.

Már a tragédia első jelenete félelmet és részvétet kelt. Odüsszeusz talál rá Aiaszra, akit – mivel felháborodásában Agamemnónt s Menelaoszt akarta kardélre hányni – tébollyal sújtott Athéné istennő: Aiasz barmokat kötözött össze s gyilkolt le, s még pirkadatkor is tombolt őrületében. Athéné – mit sem törődve Odüsszeusz rettegésével – előszólítja sátrából Aiaszt; borzasztó gúnnyal biztatja, öljön csak tovább, majd ismét kedveltjéhez fordul: tanuljon a példából, őrizze meg józanságát a mindig igazságos (!) istenekkel szemben.

Odüsszeusz, az ember, humánusabb, mint az istennő. Az isteneknek ez a gonosz diadalmaskodása, az emberi elesettség megcsúfoltatása Szophoklész világszemléletének és művészetének megkülönböztető vonása – legalábbis a „tragédia atyjának” alkotásaihoz képest. A gőg elítélése s a józanság dicsérete Athéné ajkán – kegyetlenségének és jámborságra buzdító szavainak ellentéte miatt – pontosan ellenkező hatást ébreszt: az isteni és emberi gazságok ellen lázadó Aiaszt teszi rokonszenvessé.

Az öntudatra eszmélő hős rádöbben szégyenére, s mert a sereg barmainak legyilkolásával bűnt követett el az akhájokkal szemben, tudja: az ő számára nincs élet tovább. Portyán levő fattyú féltestvérét, Teukroszt hívatja. Élettársa kérlelésével mit sem törődve, elbúcsúzik kisfiától, s elhatározza, hogy kardjába dől. Végzetes tette előtt mintha egy másik Aiaszt látnánk: szerettei elől eltitkolja szándékát, s megbánást színlel. Aki előbb még így kiáltott fel: „Hát nem tudod, hogy nem vagyok az isteneknek már adósa semmivel?” (588. k.) – most istenfélőn szól. Aki hajthatatlan büszkeségében csak átkozni tudta az Atreidákat, most engedelmességet hirdet. Aki asszonya féltő intésére így vágott vissza: „Balga gondolat tőled, hogy engem most akarsz nevelni még!” (594. k.) – most szűkszavú férfi létére költői hasonlatokat keres és archaikus „bölcs mondásokat” sorakoztat fel. Valóban megváltozott Aiasz? Ó, nem! Nem megtérés szüli e szavakat, hanem a gúny: még egyszer utoljára visszaüt, most ő gúnyolja Athénét és híveit, akik kenetteljes bölcsességekkel takarózva követik el gazságaikat.

Örömdal csendül katonái ajkán, mert – úgy hiszik – megtört és megtért a vezérük. Ellenkezőleg – Aiasz kardjába dől, már csak tetemére találnak rá, s az Atreidák még holtában is meg akarják gyalázni: megtiltják elföldelését. Agamemnón végül csak Odüsszeusz kérésére engedi meg Teukrosznak, hogy nemes fivérét eltemesse.

Két bűne miatt kell Aiasznak elvesznie. Az egyik az, hogy a csatában gőgösen elutasította Athéné pártfogását – az istennőnek ez az érve azonban csak mellékes indokként tűnik fel. A másik, hogy önkényesen, „magányos csapásra tévedve szívében” (613. sor) lázadt fel a háborúzó görögök törvényei ellen. Betetőzi tragédiáját, hogy első – valójában mindent eldöntő – vétkét halála előtt sem ismeri fel: bűntudat nélkül hal meg, olyan töretlen daccal és bátorsággal, amelyhez csak Prométheusz és Antigoné nagysága mérhető. Magányos és pozitív célt nélkülöző lázadását ellenségeinek erkölcsi hitványsága indokolja. Indokolja, de nem igazolja: két kölcsönösen részigazságú világ csap össze a drámában, ám hogy mégis Aiasz – nem pedig az Atreidák és Athéné – igazsága a vonzóbb, azt ellenségeinek hamisan moralizáló hatalmaskodása határozza meg.

Sivár világot tár fel Aiasz rettenetes elszigeteltsége. A homéroszi epikában még oly természetes heroikus önzés az i. e. V. századi Athén költőjének szemében már gyötrelmes érzés. Ez a dráma minden szereplőjében dúló önzés és társtalanság a későbbi Szophoklész-tragédiákban is feltűnik. Önnön nyomorúságuk rémét legyőzni csak szeretetre született hősnői – Antigoné s Élektra – képesek.

A fattyú Teukrosz s az egykori ellenséggel szembeni megbocsátást valló Odüsszeusz ügyének győzelme az elvakult önkény és kegyetlenség fölött, az elhunyt hősnek járó végtisztesség megadása legalább valamelyest enyhíti a tragédia komorságát. Ha már Aiasz lázadása nem győzhetett a régi rend ereje és saját hibái miatt, legalább a megbékélés, az igazi nemesség elismerése diadalmaskodjék a hatalom birtokosainak gazságán – ez az Aiasz végső kicsengése. Fontos szerep jut ennek hangsúlyozásában Teukrosznak: szolgaivadék létére ügye igazának tudatában vág vissza a gőgös Agamemnónnak, amikor az származására hivatkozva sértegeti. S nemcsak ő, Szophoklész is így látja: nem a származás, hanem a tettekben megnyilvánuló nagyság adja az igazi nemességet.

Azok az elvek diadalmaskodnak a dráma végén, amelyeket Aiasz – látszatra komolyan, a valóságban nagyon is tudatos gúnnyal – említett. Az őt elpusztító társadalmi rend fonáksága, hogy a gúny ismét komolyra fordul: a két Atreida és Odüsszeusz csaknem szóról szóra ismétli beletörődésre, megalkuvásra „buzdító” szavait, a józanság „dicséretét”; s talán a legmegrendítőbb az, hogy a végső tanulságot levonó kardalban:

ugyancsak az ő mondása ismétlődik:

A tragédiát berekesztő gnóma – az i. e. VI. századból örökölt s ekkor már általánosan hangoztatott eszme – csaknem ugyanígy ismétlődik az Oidipusz király végén. Ugyanezzel a hagyományos gondolattal végződik több Euripidész-dráma, s Hérodotosz is tanúsítja, mennyire szerves része volt a korabeli életfelfogásnak. Magukban a drámákban azonban változatos konfliktusok épültek a hagyományos gnómák fölé, s a megoldások nagyon is különböző irányai tükrözték hit (Aiszkhülosz), fájdalmas beletörődés (Szophoklész) és lázadás (Euripidész) korszakváltó problémáit.

Az Aiasz újszerű mondanivalója változatos jellemábrázolással, megható lírai részletekkel és – első felében – élénk cselekvéssorozattal kapcsolódik egybe. A harmadik színész bevonása, ami Szophoklész dramaturgiai újítása volt, lehetőséget adott arra, hogy a költő többféle típust vigyen színre, ne csak a jellemek pólusait ábrázolja. A drámai szerkezet azonban még nem olyan egységes, mint Szophoklész érett alkotásaiban: a cselekmény lendülete a második részben megtörik – a tettek harcát szavak összecsapása váltja fel –, s a két Atreida jellemének és drámai funkciójának azonossága is megmerevíti a befejezést. Ebben a szóharcban már feltűnik Szophoklész törekvése a párbeszédek szónoki csiszolására – kétségkívül a korabeli szofisztika hatásaként.

Örökölt és semmilyen hatalomnak be nem hódoló természete (phüszisz) parancsát követte Aiasz, ehhez igazította magatartását, minden lépését. Lelkiismeretének törvénye (nomosz) az ellenkezőjét diktálta annak, amit az érvényes törvények, szokások (a közösség, állam nomoszai) megkívántak. Az i. e. V. század közepétől kezdve a phüszisz és nomosz viszonya került a társadalmi-filozófiai-erkölcsi viták gyújtópontjába. Az előbbinek arisztokratikus értelmezése a született nemesség kiváltságainak szentesítésére szolgált. Volt azonban ennek az antitézisnek haladó, sőt forradalmi magyarázata is, ami a legpregnánsabban a szofista Antiphón tanításában tükröződött: az emberek természetüknél fogva egyenlők, csak a törvény választja szét őket szabadokra és rabszolgákra – mondotta. Mindkét esetben politikai-erkölcsi ellenzés rejlik a formula mögött, de a konkrét tartalom éppúgy lehet konzervatív-reakciós, mint forradalmi módon előremutató.

Természete parancsának s egyúttal az „örök, íratlan, isteni törvények”-nek engedelmeskedik Antigoné, amikor a zsarnok Kreón törvényeivel szembeszáll. Az ő nevét viselő tragédia – melyet i. e. 442-ben vagy egy-két esztendővel korábban adtak elő – az emberiség halhatatlan értékei közé tartozik. A hősöket mozgató s elemésztő erők szenvedélyes és elmélyült ábrázolása, a drámai szerkezet tökéletes egyszerűsége, érvek és érzelmek mind viharosabb torlódása, a stílus áttetsző finomsága mindenkit megragad, a két főhős – az önfeláldozó, boldogságtól megfosztott ifjú szűz s az önző, makacs, kíméletlen zsarnok – összecsapásában mindenki Antigoné ügyéért lelkesedik. És mégis a legkülönfélébb magyarázatokat fűzik a tragédiához az irodalomtörténészek, más-más asszociációkat keltett – s kelt ma is – olvasóiban, nézőiben. Vannak, akik praekeresztény mártírnőt látnak Antigonéban, mások az abszolút humanizmus hangját hallják ki a műből; egyesek konzervatív tendenciát látnak benne, ismét mások forradalmár hősnőnek tekintik Antigonét.

A színpadi történés az aiszkhüloszi Heten Théba ellen záróakkordjaival kezdődik: egymás kezétől hullt el Oidipusz két fia – a várost védő Eteoklész s az ellene törő Polüneikész –; Théba új királya, Kreón pedig parancsot adott, hogy az előbbit illőn temessék el mint hazája hősét, az utóbbit viszont senki ne merje halotti tisztességben részesíteni…

A szüleitől és fivéreitől megfosztott két árva, Antigoné és Iszméné, a királyi palota előtt találkozik. Antigonéhoz már elérkezett az újabb szörnyű hír, nővére csak most tudja meg: Polüneikészt nem szabad eltemetni, s a parancs megszegőjére megkövezés vár. Antigoné nem bánja, ha halnia kell, s mindenáron el akarja temetni halottját az isteni parancs szerint. Iszméné azonban összetörik, Kreón tilalmával nem mer szembeszállni.

Találkozásukkor még ez volt Antigoné első szava:

de rövid beszélgetésük után örökre elválnak útjaik: Antigoné indul, hogy a halottak elföldelését elrendelő isteni törvénynek engedelmeskedjék, Iszméné, hogy az új csapást némán és passzívan elviselje.

Alig távoznak, a thébai vének kara lép a színre, a város ellen támadó ellenség bukását és Zeusz dicsőségét zengve, majd csakhamar megjelenik maga Kreón is, hogy saját szavával erősítse meg, amit az imént Antigoné mondott. Terjedelmes „programbeszédben” jelöli ki uralkodása célját és módszereit: a város üdvének mindenek elé helyezését s a kíméletlen megtorlást ellenségeivel szemben; ezzel okolja ítéletét az Oidipusz-fiak ügyében is. Magabiztosan, fölényesen beszél, mintha minden mondata megfellebbezhetetlen igazságot tartalmazna. A várt lelkesedés helyett azonban a vének húzódozása a válasz, s a vontatott párbeszéd fokozatosan mélyíti a király és – a népet megszemélyesítő – kar közötti szakadékot. A saját akaratában és uralkodói gőgjében vak Kreón már most kezdi elveszteni támaszait, mindinkább egyedül küzd, akárcsak Antigoné.

Még el sem hangzanak Kreón utolsó szavai, életéért remegő őr jelenti: Polüneikész holttestét valaki homokkal fedte be – ezzel pótolva a szertartás szerinti temetést –, s megszökött. A karvezető csitítani próbálja a felbőszült királyt, szavai azonban csak tovább ingerlik Kreónt. Azt várja, hogy – ha eredményes lesz a nyomozás – lázadó vagy kapzsiságból mindenre kapható férfit állítanak majd elő. Elgondolni sem képes, hogy eszméiben csalatkozzék, s íme, néhány perc múlva visszatér az őr – boldogan, hogy életét megmenthette – Antigonéval! Akkor fogták el, midőn újabb áldozattal készült megtisztelni a holtat. Kreón lecsap az áldozatra: azt várja, tagadni fog a leány, de Antigoné első, csendes és lassú szava megint rácáfol:

Kreón a leány gőgjét ócsárolja, nem néz se istent, se embert, csak egyet lát: az ő akaratának teljesülnie kell! Gyorsan oda-vissza vágó mondataikból még nyilvánvalóbb lesz: nemcsak két emberről, hanem két kibékíthetetlen világról van itt szó. Érveik már nem is csapnak össze – egymás mellett sújtanak el. Kreón csak azt akarja görcsösen bizonyítani, hogy a két fivér nem részesülhet egyenlő elbánásban – Antigoné lelke már egy másik világban jár:

Nővére elháríthatatlan végveszedelmét látva, Iszméné is osztani akarja sorsát. Antigoné elutasítja: aki tettével nem vállalt közösséget, ne vállalja következményeit se! És amikor már-már robbanásig feszült a légkör, új szál fonódik a tragédiába: Iszméné szavaiból tudjuk meg, hogy Antigoné Kreón fiának, Haimónnak menyasszonya. A most következő egy-egy mondat mindhárom vitázó egész gondolatvilágát és sorsát meghatározza:

A két leányt elhurcolják – Iszménének később megkegyelmez a király –, s a Labdakidák házának végzetéről szóló kardal után Haimón lép a színre. Kreón fél, hogy fia haraggal támad rá, de annak szavai engedékenységről tanúskodnak. A király kapva kap Haimón engedelmességén, józanságra inti, de logikája végzetesen kicsorbult: a város érdeke már nagyon is háttérbe szorul gondolataiban, csak ő és ő, az ő akarata és tekintélye – ez tölti be egész szívét és agyát. Haimón érvekkel igyekszik rávenni, hagyjon fel tervével, hiszen a thébai nép nemhogy elítélné, de dicséri a leány bátor, istenes tettét. Szavai megerősítik azt, amit Antigoné már előbb vágott a király szemébe. De Kreón csak egyet lát:

– feleli Haimón, de elvakult apja megfontolásra sem tartja érdemesnek szavait. Ez a teljes magára maradás már előre sejteti későbbi tragédiáját. Aki trónbeszédében még oly hosszan szólt a város üdvéről, most már ilyen érvre kényszerül:

amire élesen és tömören üt vissza a haimóni válasz:

Aki fiát, egész népét képtelen megérteni, hogy is láthatna a jövőbe? Haimónnak Antigoné életéért esdő szavaiban:

maga ellen irányuló fenyegetést lát. S milyen keservesen, minden eddiginél fájóbban kell majd ebben is csalódnia! Sziklasírba záratja Antigonét, s egy kis ételt is adat be hozzá, hogy a város „a vér bűnétől ment legyen” – a gyilkosságot is úgy akarja végrehajtani, hogy becsületére árnyék se essék az istenek előtt.

Sírva vigasztalják a vének az utolsó útjára induló hős leányt, aki „dicsőséggel koszorúzva indul a halotti sötét felé” (817. sor), de őt, szegényt, akit a sors mindenkitől elszakított, Niobé istennő hasonló végzete sem tudja csillapítani.

Antigoné az igazság és az élet halhatatlan szerelmese: a boldogságot, nem a halált keresi (a görög ember fájdalmában is feltörő életszomját áthidalhatatlan szakadék választja el a keresztény vértanúk mártírumától!). Végső szavai is az élet szeretetét és tette igazságát hirdetik. Elhurcolják. Ám a tragédia még korántsem zárult le: abban, hogy a bűntelennek bűnhődnie kell, a költő fájó pesszimizmusa kap hangot; de nem futhatnak meg végzetüktől a gyilkosok sem – ebben Szophoklész igazsághite diadalmaskodik. Az isteneknek le kell sújtaniuk Kreónra…

Alig tűnt el szemünk elől – most már örökre – Antigoné, Teiresziasz, a vak jós figyelmezteti a királyt: vonja vissza a halálos ítéletet, Polüneikészt pedig temesse el, különben nem kerülheti el az istenek haragját, és egyik gyermeke életével kell fizetnie a gyilkosságért. Kreón először nyájasan fogadja, de mihelyt a vak ember az ő bűnös tévedését s önhittségét hozza szóba, vele is meghasonlik: azzal gyanúsítja, hogy mások felbujtására, kapzsiságból támad ellene. Mind mélyebbre zuhan bűneiben és elhagyatottságában, s mire megbánná tettét, már késő: minden elveszett.

Most már tragikus gyorsasággal peregnek az események. A király – a vének tanácsára – mégis elhatározza, hogy megfogadja a jós szavát, s a sziklasírhoz indul kíséretével. Hiába. Távollétében hírnök jelenti a véget: Antigoné ruhája övére akasztotta fel magát, a halotthoz lopódzó Haimón pedig őrjöngve támadt kardjával az odaérkező Kreónra, s amikor az rémülten hátrált vissza az üregtől, saját szívébe mártotta a vasat.

Karjában halott fiával tér vissza a gyilkos apa: neki valóban szenvedve kell okulnia bűnéért. Még föl sem ocsúdik azonban szerencsétlenségéből, újabb hír érkezik: felesége, Eurüdiké is öngyilkos lett, utolsó sóhajával átkot lehelve Kreónra. Hiába hivatkozik az összetört, megrendült ember vétke akaratlanságára, a kar szánalmába az ítélet hangjai is belevegyülnek…

Két külön pályán futó bolygó Antigoné és Kreón lelke, amelyek csak egyszer találkozhatnak, s a pusztító összeütközés lángja mindkettőt elhamvasztja. Az egyik szétroncsolódik, a másik él tovább, de kihunyt belőle az élet minden tüze – vakon, hidegen, nyomorultul kell tovább bolyongania, társtalanabbul, mint bármikor.

Nagyon is természetes, hogy már maga a mondanivaló, a tragédia erkölcsi és politikai irányzata elragadtatást váltott ki a korabeli közönségből. Kreón az athéni polgárok szemében gyűlöletes türannoszt testesített meg. És mert a periklészi demokrácia egyik morális alapelve (vagy inkább: jelszava) az volt, hogy saját törvényeit az „íratlan törvényekkel” egybehangzóknak tekintette, a valláserkölcsi parancsok és a természetes emberi érzések mártírjaként felmagasztosuló Antigonéban saját eszményképét látta. Az ellentétes elvekért harcoló hősök sorsának, helyzetének és jellemének a rajza művészien konkréttá formálta és emberi közelségbe hozta a konfliktust, egyedi szituációba és hősökbe sűrítve az általános (elvi) tartalmat, s a mű irodalmi hatását is fokozva.

Az is természetes, hogy hasonló csodálattal tekintenek a műre és magára Antigonéra az azóta élt nemzedékek, hiszen kit ne indítana részvétre a bátyja lelki üdvéért halálba menő szűz sorsa, ki ne gyűlölné a jogtipró és elvakult Kreónt? – s lehetne tovább sorolni a mondanivaló és cselekmény megannyi részletét vagy a költői megformálás sok-sok mozzanatát. A „tetszés” problémája mégis bonyolultabb, mint a cselekmény drámai ereje, a hősök jellemrajza vagy a konfliktus képe. Mert igaz ugyan, hogy örökkön élő, általános emberi mozzanatok is testesülnek meg a tragédia hőseiben és harcában (a testvéri szeretet és önfeláldozás, illetve zsarnoki kegyetlenség összecsapásában), mint ahogy sok más klasszikus műben is (akár az euripidészi Médeiában, akár az arisztophanészi Lüszisztratéban – Shakespeare és Schiller életművén át mindmáig). Ez azonban még csak részlegesen magyarázza a mű esztétikai halhatatlanságát, s megválaszolatlanul hagyja a kérdést: ki miért érzi magáénak Antigoné ügyét.

Vajon a „tökéletes” humanizmus, a mindenfajta gyűlölettől mentes szeretet hősnője-e, mint a humanizmus idealista képviselői értelmezik? Antigoné valóban így szeretne élni, valóban ezért képtelen felfogni és osztani Kreónnak a holtak közötti disztinkcióra vonatkozó felfogását. De hiába nem akar gyűlölni senkit, a borzasztó valóság – bűntelenségének és elhagyatottságának tudata s halálra ítéltetése – az ő ajkára is káromló szavakat és átkokat kényszerít:

Antigoné átka beteljesül – éppen nem a gyűlölettől mentes, mindent megbocsátó álhumanizmus, hanem az embertelenséget megtorló igazi humánum nevében s érdekében. Ami azonban az ő tragikumát betetőzi, az az, hogy – szemben Aiszkhülosz szenvedésben okuló hőseivel – Antigonét nem mentik meg, s okulással sem vigasztalják az istenek.

Nem a forradalmi cselekvés hősnője, a rabszolga-forradalmak mitikus előharcosa-e? Hasonlóképpen nem. Antigoné kizárólag vallási parancsoknak és testvéri érzésének engedelmeskedve száll harcba. Soha, egy pillanatig sem gondol arra, hogy a világi renden változtasson. Az egyenlőségről szőtt ábrándja – talán az orphikus tanokhoz hasonlóan – kizárólag a túlvilágra vonatkozik („Hádész egy törvény szerint ítél” – 513. sor), s kizárólag fivéreire érti („Ki meghalt, testvérem volt és nem szolga volt” – 517. sor). Azért képtelen megérteni Kreón érveit és logikáját, mert végletesen és végzetesen apolitikus alkat: Zeusz és Hádész az ő reménysége, s az istenek íratlan törvényei. A drámai cselekmény Antigoné céljától és szándékától függetlenül alakul úgy, hogy Thébai népe is szembekerül Kreónnal, s ha lenne bátorsága a harchoz, szembe is szegülne vele. Más szóval: szubjektív hitétől és akaratától függetlenül, objektíve lesz Antigoné a zsarnokellenesség hőse és mártírja, annak ellenére, hogy a thébaiak sem szent makacsságát nem tudják megérteni, sem harcát nem képesek támogatni, s hogy a bosszút végül is az istenek hajtják végre.

Csak e szubjektív és objektív vonatkozásnak s az „íratlan törvények” konkrét tartalmának helyes értelmezése adhatja meg a kulcsot a mű halhatatlanságának magyarázatához. Antigoné apolitikus-eszkhatologikus meggyőződése és érvelése sem fedheti el ugyanis Kreón önkényének társadalmi lényegét – azt, hogy az ő új törvényei nemcsak a hagyományos vallást sértették meg, hanem (a korábbi állapottal szemben) a királyt is a nép zsarnokává tették, s hogy végül ő is erre döbben rá:

A régi és az új konkrét szembeállításában találkozik a tragédia erkölcsi-érzelmi és történeti-társadalmi igazsága. Antigoné – miközben saját harcát vívja, és fivére elhantolásának jogát indokolja meg valláserkölcsi érveivel, majd élete feláldozásával – ténylegesen annak a régi rendnek hősnőjévé magasztosul, amely a polgárok közös akarattal kormányzott közössége volt; ezzel szemben létesít Kreón önkényuralmat, új rendet. Ha nem is ebben a formában, valóban volt a hajdani történelemnek hasonló sorsfordulata: a nemzetségi-patriarchális közösség felbomlása s az alá- és fölérendeltségi viszonyokat kíméletlenül törvényesítő állam kialakulása, amely egyfelől szükségszerű és haladó mozzanat volt, másfelől azonban hosszú évezredekre megszüntette az emberek közötti egyenlőséget. (Az „aranykort” álmodta vissza már Hésziodosz is, s hasonlóképpen fogják feleleveníteni ezt az ábrándot még sokan Szophoklész után.) Maga Szophoklész e dialektikus összetételű sorsfordulónak csak egyik vonatkozását – a régi és idealizált világ erkölcsi magasabbrendűségét – ragadta meg, figyelmen kívül hagyva az átalakulás gyakorlati szükségszerűségét, az új rendet pedig az V. századi polgár türanniszgyűlöletével ábrázolva.

Antigoné fizikai veresége törvényszerűen következik be: nemcsak neki magának nincsenek hatalmi fegyverei Kreónnal szemben, gyenge az ellenállásra az általa védett egész régi rend is. Mégsem csupán az „ancien régime” tragikus hősnője. Ez az ősi világ – az egyenlőség és szeretet birodalma – új, magasabb szinten születik újjá az osztálytársadalom utolsó fázisának bukása után. Ezért lehet és lesz Antigoné nemcsak a múlt, hanem a jövő hőse is.

Az erkölcsi szép és a gyakorlatilag hasznos ellentéte (a természet és törvény csúf antagonizmusának felismerésével együtt) az i. e. V. század filozófiai vitáinak egyik központi kérdése volt, s bizony nem sokan voltak, akik az élet gyakorlatában az előbbi szolgálatába szegődtek. Szophoklész egész költészetét az elvhűség, erkölcsi tisztaság eszméivel sugározta be. Őszintén lelkesedett a kortársait elkápráztató technikai fejlődéséért, de éppen az Antigoné híres emberhimnusza tanúsítja legszebben, hogy csak azt a fejlődést dicsérte, melyben az erkölcsi szép is elnyeri a maga jogait (332–375. sorok).

Árnyalt jellemű hősök csapnak össze a gyönyörű mondanivalóra épített konfliktusban. Antigoné nemcsak áldozatos hősnő, hanem szerelmes menyasszony, életét féltő szűz is. Kreón sem csak lelkileg megmerevedő zsarnok – kezdetben valóban jót akar, fiát őszintén szereti, Haimón és Eurüdiké öngyilkossága szerencsétlen aggastyánná roppantja össze. Az ifjú Haimón szerelmét és apját féltő hevülete, az őr földhözragadt s enyhén komikus gondolkodásmódja, a kórus szánalomból, értetlenségből és félelemből szőtt tehetetlensége, a Kreón–Teiresziasz jelenet mind forróbb atmoszférája – amit majd az Oidipusz királyban teremt újjá a költő –, a szócsaták pergése és a panaszdalok érzelmi gazdagsága, az Antigoné elhurcolását követő részek szomorúsága lankadatlan erővel telíti a tragédiát, s készíti elő a végső összeomlást.

Antigoné egyértelműen tragikus hős: örök példa az embertelenség ellen küzdők számára. Kreón bűnét nem menti, hogy elvakult makacsságával is jót akart: ténylegesen olyat cselekedett, ami csak megvetést és bűnhődést érdemel; ám amikor a tragédia végén megtört, kiégett, mindentől megfosztott öregemberként pillantjuk meg – bár méltán sújtotta porba a sors –, tőle sem tagadhatjuk meg a részvétet.

Szophoklész méltányolta és csodálta a „periklészi kor” nagyságát, de féltette az embert. Félt attól, hogy az önzés, pénzhajhászás és az államérdek jelszava mögé búvó könyörtelenség eltiporja a becsület és hűség harcosait. Megmenteni az embert a vak törtetéstől és a megalázkodás méltatlanságától, megszilárdítani hitét a napi élet porától mentes nagy eszmékben: ez vezette az alkotásban. Antigoné minden salaktól, emberi fogyatékosságtól mentes alakja Szophoklész legjellegzetesebb hőse.

Az a jellemzési árnyalás, amellyel monumentalitás és testi-lelki emberség harmóniáját teremtette meg, a cselekmény élénkítéséhez hasonlóan különbözteti meg művészetét Aiszkhüloszétól. Hőseinek eszményesítése mégis együttjárt bizonyos leegyszerűsítéssel. A jellemek másodlagos mozzanatai – melyeknek legmeghatóbb példája Antigoné könnyes-sóvár életszeretete – csupán átmeneti ellentmondásokat képeznek, s arra hivatottak, hogy legyőzésükkel még tisztábban ragyogjon a hősök sziklaszilárd elvhűsége.

Modern értelemben vett jellemfejlődést az antik drámairodalom nem ismert. Költői minden erejükkel a lényegre koncentráltak. Egy-egy kezdettől fogva meghatározott célért küzdöttek lényegi adottságaik által predesztinált hőseik, s árnyékban marad minden olyan lelki-jellemi adalék, amelynek kirívó egyedisége a lényeg kontúrjait törte volna meg.

A típusok sokasításában, az egyedi mozzanatok megteremtésében, a belső konfliktusok ábrázolásában Euripidész drámái jelzik a további fejlődést. Nála a tépelődés Erinnüszei űzik el a cselekvés hevületét, az élet hősi formálását pedig gyilkos és öngyilkos önzés vagy ármányba-könnybe-vérbe fulladó lázadás váltja fel. Amikor elhomályosul a társadalmi cselekvés célja s értelme, szükségképpen lépnek előtérbe olyan típusú hősök és hősnők, akik önmagukért élnek, pusztítanak, halnak meg; ugyanígy lesz szükségszerű a típusok módosulása is – részint az egyedi mozzanatok erősödése révén, részint azáltal, hogy a közösségtől elszakadó szenvedélyek csataterévé válik a szív és a színpad. Ami Szophoklésznél a tragikum kialakulásának folyamatában jön létre – a hősök végzetes társtalansága –, az Euripidész tragédiáiban már természetes adottságként bomlik ki a bonyodalom első fázisában.

A három nagy tragikus mindegyike külön egyéniség, de nem egy vonatkozásban hatottak is egymásra. Euripidész drámáiban is vannak „szophoklészi” típusú hősök és viszont: ifjabb társának megtermékenyítő hatása tükröződik Szophoklész Trakhiszi nők című tragédiájának jellemrajzában s végső kicsengésében vagy a Philoktétészt záró jelenetben.

A Trakhiszi nők bemutatásának dátumát nem ismerjük. Az említett mozzanatok és kétes hitelű adatok alapján időzítik egyes kutatók az i. e. 420 tájára; mások az Oidipusz király elé sorolják, a szerkezetnek ama kettős tagolásából kiindulva, mely a korai Szophoklész-műveket jellemzi (mind az Aiasz, mind az Antigoné kompozícióját a főhős halála osztja két részre, s a kifejlet feszültsége lényegesen elmarad a bonyolításétól).

A Héraklész-monda egyik motívuma alkotja a Trakhiszi nők tárgyát: a hős életútjának utolsó állomása és szerelemféltésből vesztét okozó, ártatlan szándékú feleségének, Déianeirának halála. A dráma első jelenetében Déianeirát és szolgálóit (a mű címszereplőit) látjuk a színen.

Déianeira monológja, majd a dajkájával és fiával, Hüllosszal folytatott párbeszéde képezi a prológust. Szophoklésznél különben szokatlan megoldással, a történet előzményeit tárják fel szavaik: Héraklész – mint nagy tettekben gazdag élete során oly sokszor – most is távol időzik, hogy egyik ellenségét megbosszulja, családja pedig száműzetésben, kegyelemkenyéren él. Szomorúság és rettegés a párviadalban feleségül nyert Déianeira minden napja.

Öreg dajkája tanácsára fiát küldi el Héraklész keresésére és sürgetésére, mert egy jóslat szerint ha megéri távollétének tizenötödik hónapját, feloldódik gonosz végzete. Az odaadó, csak férjére gondoló asszony reménytelen busongását jó hír szakítja meg: követ és hírnök jelenti, hogy Héraklész él, győzelmesen tér haza. A zsákmány egy része, a foglyul ejtett lányok csapata nyomban meg is érkezik. Déianeira szánja a szerencsétleneket, s különösen egy hallgatag leány, Iolé kelti fel figyelmét. Kiderül azonban a lesújtó való: ez a leány nem fogolyként, hanem Héraklész kedveseként jött Trakhiszba… Déianeirában a megadás és büszkeség viaskodik, csak a kar előtt nyílik panaszra ajka: féltékenység mardossa a lelkét. Nem haragszik, csak kimondhatatlanul fáj a szíve. A Héraklész által leterített szörny, Nesszosz varázsszerével próbálja visszaszerezni férje szerelmét. A bűvös írral bekent ing elküldése után azonban kétségek gyötrik, jól cselekedett-e – s nemsokára megkapja a választ az apjától visszatérő Hüllosz átkában: méreg volt Nesszosz varázsszere, borzalmas kínokkal égette, marcangolta Héraklészt – halálán van a boldogtalan… Déianeira némán siet a palotába, s tőrrel döfi át szívét. Hüllosz csak ekkor tudja meg, hogy anyja akaratlanul ölte meg Héraklészt, de már csak a holttestre borulva sirathatja el… Hordágyon hozzák be a fájdalmában félőrülten átkozódó Héraklészt. Mikor végre meghallja, hogy jót akarva vétkezett hitvese, eszébe ötlik két régi jóslat, s beteljesülni látja végzetét. Most már csak arra kéri fiát, vigye őt a Zeusznak szentelt Oita-hegy csúcsára, ott dobja máglyára a testét. Hüllosz megborzad: hát ő legyen a gyilkosa? Héraklész nem enged, csak abba egyezik bele, hogy más gyújtsa meg a tüzet, fiát pedig kötelezi, hogy vegye nőül a szerencsétlen Iolét.

Hüllosznak az igazságtalan Zeusz elleni vádjai s a kar panaszos dala közben indul a gyászmenet az Oita felé.

Sehol másutt nem ilyen éles és egyértelmű Szophoklész istenbírálata. A hősnő és a kar előbb csak a szerelem isteneinek kezét látja a szerencsétlenségben, de amikor Héraklész fia Zeusz ellen fordul, szavai valamennyi isten, az egész világmindenség ellen emelnek vádat: az előző részletek istenhivő optimizmusához adja meg e befejezés a végső kontrasztot.

A dráma művészi értéke mindenekelőtt Déianeira ábrázolásában rejlik. Csupa szív asszony, életének egyetlen tartalma, értelme: Héraklész. Tekméssza árvasága, Antigoné s Élektra nemes nagysága, Iszméné és Krüszothemisz félénksége ötvöződik eggyé alakjában.

Héraklésznek emberfeletti s egyszersmind az igazi emberség alatti ábrázolása nem azt célozza, hogy őt is szívünkbe zárjuk: éppen az ő kérges nagysága világítja meg még egyszer Déianeira tovasuhant alakját.

A dráma kompozíciójában az a sajátságos, hogy a színen csak kisebb, kiegészítő összecsapásokra kerül sor – az igazi, mindent elindító, eldöntő, befejező csatát nem szemtől szembe vívják a főszereplők (Déianeira és Héraklész). Valójában nem is ők egymás igazi ellenfelei: a homályos, gonosz hatalmaknak kiszolgáltatott, gyönge ember áll szemben a sorssal – szemben áll vele, pedig a jóindulatát keresi. Nem is marad más cselekvési lehetősége, mint az isteni erők kikönyörgése, amikor pedig a mágia is az ember ellen fordul, csalódottan kell beletörődnie a végzetbe.

A sors törvényeit felismerni képtelen ember tragédiája még döbbenetesebb és harsányabb, ha nagy lelkierejű, hatalmas és aktív férfit sújt porba a csalóka látszat mögül felrémlő valóság. Látszólagos harmónia, a valóság fokozatos feltárulása (ami annál borzasztóbb, minél aktívabban igyekszik titkaiba behatolni a megalkuvásra s önámításra képtelen ember), a magabízó s emberi mértékkel már alig mérhető hős elbukása, végül pedig a sors által diktált, nagyot-akarást és boldogságot összeroppantó, lelket görnyesztő világrend létrejötte: így – Aiasz és Déianeira tragédiájához hasonlóan – bontakozik ki az Oidipuszé is, tömörebb, súlyosabb, zaklatottabb, megrázóbb összeomlásának folyamatában.

Nem az alapgondolat s a téma az új az i. e. 420-as évek elején bemutatott Oidipusz királyban^*, hanem a művészi megformálás, a jellemábrázolás és a kompozíció halálos biztonságú vonalvezetése. Oidipusz tragédiája – mely az emberi boldogság csúcsáról dönti az Alvilágnál is sötétebb megsemmisülésbe a hőst – szintén a sors vak törvényeinek kiszolgáltatott ember tragédiája, azé az emberé, aki még nem képes s nem elég erős e törvények befolyásolására, s ha felismeri a látszat mögött rejlő örvényes borzalmakat, összeroppan a tapasztalásban, de már elég erős ahhoz, hogy akár veszte árán is szembenézzen végzetével, s az okok ismeretében határozza meg cselekvését. Ez a cselekvés még nem más, mint a végromlás siettetése. Nem is lehet más, de immár szubjektív okokból: Szophoklész szeme és szíve előtt feltárult a lét sok riadalma s a megszállott igazságkeresők bukásának szükségszerűsége, istenfélő jámborsága és társadalmi kötöttsége azonban visszariasztotta e tragédiák forradalmasító ábrázolásától. Vádolja, de elítélni nem meri a sorsot meghatározó isteneket; szánja nagyra hivatott, jó és erős lelkű Oidipuszát, aki szándékosan soha nem bűnözött, ám hogy az apollóni harmónia pusztító diadalát – mint szükségszerűt – elfogadhassa s helyeselhesse, vétlen bűnök elkövetőjeként ábrázolja.

…Megjósolta Apollón a thébai királynak, Laiosznak, hogy óvakodjék a gyermeknemzéstől, különben fia kezétől kell elpusztulnia. A király nem fogadta meg az intő szót, s amikor felesége, Iokaszté fiút szült, kitétette a kisdedet a Kithairón-hegy sűrűjébe. Mégis beteljesedett Apollón jóslata: egy pásztor megtalálta s megmentette az átszúrt bokájú Oidipuszt, és egy barátjával Korinthosz városába küldte. A korinthoszi király gyermekévé fogadta a kisfiút. Évek múltán valaki „cserélt gyereknek” nevezte az ifjút, s ő Apollón papnőjéhez fordult: mi az igazság, kinek a fia ő? Nem kapott egyenes választ, csak annyit jósolt meg a papnő, hogy Oidipusz meg fogja ölni apját, és vérfertőzéssel mocskolja be szülőanyja ágyát. Oidipusznak ettől fogva legfőbb gondja: küzdeni a végzet ellen. Nem is tér „haza” Korinthoszba, hanem Théba felé veszi útját… Egy hármas útnál találkozik egy ismeretlen öreggel – Laiosz királlyal, igazi apjával – s kíséretével. Szóváltás támad köztük, s Oidipusz – egy szolga híján – valamennyiüket legyilkolja… Thébait megmenti a leányarcú, oroszlántestű, szárnyas szörnytől, a Szphinxtől; hálából királlyá választják, s az özvegy királynőnek – saját édesanyjának – kezét is elnyeri. Két fiú, Eteoklész és Polüneikész, és két leány, Antigoné s Iszméné születik nászukból, Oidipusz pedig népe jó királyaként uralkodik. Egy napon azonban irtózatos dögvész tör ki Thébaiban. Sógorát, Kreónt küldi el a király Apollón püthói jóshelyéhez, megtudakolni, mi a vész oka, s miként lehetne orvosolni. Laiosz ismeretlen gyilkosa hozta rájuk a fertőzést – hangzik a válasz –, s Oidipusz, aki népe boldogságát saját lelkénél is gondosabban óvja, megparancsolja: kutassák fel a gyilkost. „Látni sohse láttam őt” – mondja (105. sor) szörnyű tévedésében. Az egykori hanyagsággal saját buzgóságát állítja szembe:

A színpadi történés még csak most kezdődik, de Oidipusz tragédiájának magva már kicsírázott előttünk: visszásan, hamisan lát mindent a múltból, ezért fordul visszájára minden szava, amit a jövőről kiejt; amiben kételkedik („meglehet”), az mégis be fog következni, amiben pedig biztosnak érzi magát („nekem használ”), abból fokról fokra bontakozik ki az ellenkező valóság. E két fonákságot kapcsolja össze a „magam miatt” kifejezés: Oidipusz célnak érzi azt, ami valójában ok. Már az első jelenetben teljes a hasadás a hős tudata és a valóság közt.

Megátkozza Laiosz gyilkosát és cinkosait, s mind energikusabban sürgeti a nyomozást. Minden lépés, amit látszólag előre tesz, saját múltjához és bűneihez közelíti. Amit állít, egyre hamisabb, s amit feltevésként említ, a valóságot tárja fel:

A thébai aggok tanácsára Teiresziaszért, a vak jósért küld, de jósszó helyett keserves panaszt hall válaszul:

A király nem érti, miért vonakodik a jós, miért nem akar nyíltan válaszolni. Előbb szép szóval kérleli, majd rákiált: „Épp ami jön, azt kell, hogy föltárd már nekem!” A jós végül arcába vágja, hogy éppen ő – Oidipusz – a gyilkos. Vitájuk egyre hevesebb lesz, a király nem fukarkodik a gorombaságokkal sem, mert meggyőződése, hogy a jós hazudik. Teiresziasz kéretlenül is tovább beszél most már:

S amikor a király féktelen indulatában már vaksága miatt gúnyolja az aggot, Teiresziasz válasza valóban jósszó lesz, mégpedig rettenetes: Oidipuszról fogják nemsokára azt mondani, amivel most ő csúfolta! A király bizonyosra veszi, hogy összeesküvést szőttek ellene, melynek két fő részese Teiresziasz és Kreón.

Érthető a felháborodása, de mikor a vak jóst sértegeti és csúfolja, ellenszenvessé válik: türannoszi gőg robban ki belőle. Iokaszté csillapítani igyekszik: sose higgyen a jós szavának, hiszen lám, azt jövendölte egykor, hogy Laioszt saját fia fogja megölni, habár az elpusztult kicsiny korában, Laioszt pedig rablók ölték meg egy keresztútnál… Ám éppen nem a megnyugvást, hanem a tragikus felismerés kezdetét jelentik Oidipusz számára e szavak. Megrémül, hogy mégis ő a gyilkos, az, akit az imént oly súlyos átkokkal illetett, de a szörnyűségek közül még csak a kisebbet sejti.

Egy korinthoszi hírnök Polübosz király halálát jelenti, Oidipusz pedig fellélegzik: lám, ebben is hazugnak bizonyult az isten szava, nem kell többé attól félnie, hogy megöli apját. A hírnök – boldogan, hogy minden rettegéstől föloldhatja a királyt – jó szándékú, de a valóságban végzetessé váló szavakat mond: ne aggódjék tovább Oidipusz, térjen „haza”, foglalja el az ottani trónt is, hisz nincs mit tartania az „anyjával” való szerelem rémétől: nem Polübosz és Meropé az igazi szülői, ők csak örökbe fogadták, s úgy nevelték, mint saját gyermeküket. Ahelyett, hogy föloldaná a király félelmét, új döbbenettel tölti el; egy Thébaiba való pásztorra hivatkozik, akiktől éppen ő vette át egykor a csecsemőt – most már két ország urát.

Iokaszté előtt már dereng a szörnyű tudás, kérleli Oidipuszt, ne törődjön a szolga fecsegésével, de az leinti: még mindig nem érti, végzetesen nem érti, miről van szó. Azt hiszi, szolgaszülők gyermeke, Iokaszté pedig a rangját félti. Megjő azonban az öreg pásztor is – aki hajdan átvette a kisdedet Laiosztól, s tanúja volt Laiosz meggyilkolásának is. Nehezen buggyanó szavaiból minden kiderül. Oidipusz a palotába rohan, s már csak hírnök jelenti: Iokaszté felakasztotta magát, Oidipusz pedig kivájta két szemét… Még egyszer látjuk a szerencsétlent: két kicsi lányától búcsúzik, s megtörten várja a jövőt.

Az állandó föl-le lüktetés teszi a drámát izgalmasan feszültté azok számára is, akik már sokszor hallották vagy olvasták. Egyszer már felkiáltott a szerencsétlen: „Óh, jaj, minden világos!” (754. sor) – de utána elült a rémület; közbekapcsolódott a másik szál, s úgy tetszett, még minden jóra fordulhat. Végül bekövetkezik a teljes összeomlás, amikor a régi és az új hiedelmekről is lehull a lepel. A cselekmény valószínűtlen mozzanatai is az alapeszmét motiválják: az emberi boldogság látszólagosságát az emberi szándékokra és számításokra rácáfoló, kegyetlen és kiismerhetetlen sors győzelmét.

Oidipusz egészen a végső megvilágosodásig vélt ellenfelekkel harcol. Ősi átok teljesedik be rajta, öntudatlanul követte el az apagyilkosságot és a vérfertőzést. A szubjektív jóhiszeműség s az objektív bűnösség összekapcsolása – a vétlen bűn koncepciója – talán mindennél sajátosabban jellemzi Szophoklész művészetét. A szerkezet virtuozitása (a retrográd bonyolítás, a késleltető részletek pontos beiktatása, a tudat és valóság, szavak és tettek közötti ellentmondások sokoldalú megvilágítása, a nagy párbeszédek kiszámított s mégis természetesnek ható felépítése) dramaturgiai vonatkozásban is a klasszikus művek közé emeli a drámát.

„Oh városom! Oh városom!” jajdul fel Oidipusz (629. sor) még akkor is, amikor a valóság első derengése és az ő vitákban kirobbanó erőszakossága már elbukását vetítette előre. Gyarló hibáival együtt igazán ember; ha mégannyit hibázott volna, akkor is megrendítene tragikus sorsa. „Legjobb vaktában élni csak, ahogy ki tud” – tanácsolta Iokaszté (979. sor), de Oidipusz inkább életét, boldogságát áldozza fel, semhogy ezt az életfelfogást tegye a magáévá. A tragédia betetőzése, hogy a középszerű, óvatos, jámboran fontoskodó Kreón követi a trónon; tőle valóban nem kell tartaniuk az isteneknek; akiben nem lakozik nagy lélek, nem törhet nagyra, s nem is bukhat a mélybe…

Aiasz és Antigoné tragédiájának szomorúságát némileg enyhítette a végső aktusban megcsillanó humánum, illetve a rossz bűnhődése. Az Oidipuszban a sors bünteti a hőst, a sorsot vádolja a hős is, a költő is – a tudatosan cselekvő, szépért, nagyért lelkesülő emberség diadalának reménysugara nélkül. Az Antigonét fűtő pozitív eszmék szépsége már csak egyszer tér vissza a fennmaradt Szophoklész-művekben: az Élektrában.

Az i. e. 410-es évek közepén előadott Élektrának ugyanaz a tárgya, mint az aiszkhüloszi Oreszteia középső részének. Eszmei-erkölcsi tartalma – s ebből következőleg hőseinek jellemrajza és cselekménybeli funkciója – azonban egészen más. Szophoklész nem az anyajog és az apajog, hanem egyfelől a minden emberi érzést sárbatipró hatalomvágy és erőszak, másfelől az igazságért harcoló hősök összecsapását látta a konfliktusban. Ezért élezte ki a jellemek ellentétét – Klütaimnésztrát minden nagyságtól, ügye bizonyos mérvű jogosságától is megfosztva, Oresztészt pedig ingadozástól mentes, önállóan és bátran cselekvő hőssé formálva. Úgy költötte át a mítoszt, hogy Élektra alakján át a gonosz hatalmasokkal, a becsület és erkölcs meggyalázóival szemben gyűlöletet szítson.

A jutalmát elnyerő elvhűség optimista drámája az Élektra. A végső igazságtevésre induló Oresztész és a záró kardal foglalja össze mondanivalóját:

Mükénében, a királyi palota előtti téren játszódik a dráma. Az első jelenetben Oresztészt, öreg nevelőjét és barátját, Püladészt látjuk. Az Áldozatvivőkben egy gyötrődő, Apollón parancsát iszonyodva teljesítő, az utolsó pillanatban már-már megtorpanó ifjú állt előttünk – az Élektra-beli Oresztész más típusú hős: az ő számára egy percig sem kétséges, hogy bosszúja jogos, s ezt teljes felelősséggel, saját elhatározásából vállalja. S bár a továbbiakban is sokszor hivatkozik arra, hogy a megtorlásra és az ősi háznak a vérbűntől való megtisztítására az istenek küldték, nyilvánvaló, hogy egészen más szituációról van szó, mint Aiszkhülosznál. Az Áldozatvivők csak mellékes mozzanatként említette, hogy Oresztésznek csellel kell bosszút állnia, Szophoklész ezt eszmeileg is fontos vonássá mélyíti. Oresztész szavain keresztül egyrészt a cselekmény további menetét exponálja, másrészt őt magát is jellemzi: csak a cél – az igazságos cél – a fontos, az eszközök mellékesek. Apollón védelme alatt áll, jogos ügyért küzd, s ezzel már az első jelenetben elnyeri rokonszenvünket. Attól azonban távol áll, hogy tragikus hős legyen: igaz, sok szörnyűség tanúja volt még kicsiny korában, de később Phókiszban nyugodtan, bajok nélkül telt el ifjúsága, s az isten most is oltalmazza – az ő sorsa tehát csak kevéssé alkalmas arra, hogy a nézőben szánalmat és részvétet keltsen. Jellemét is ennek megfelelően ábrázolja Szophoklész: a szofistákra emlékeztető bölcselkedés nagyon is „életrevaló” férfinak mutatja.

A dráma igazi hőse: Élektra. Hosszú évek kínja, gyásza keményítette meg a szívét, s már csak egy gondolat élteti: Oresztész visszatérésének s a jogos bosszúnak a reménye. Mértéket nem ismerve, a türelemre és megalkuvásra intő szavakat elvetve vállalja sanyarú sorsát, és készül a tettre. Idegen tőle a kar (mükénéi nők) és meghunyászkodó nővére (Khrüszothemisz) félénksége, alkalmazkodó „okossága”.

Lassan indul meg a színpadi cselekvés. A dráma első harmadát – Oresztész és segítőtársai óvatos félrevonulása után – szépséges lírájú panaszdalok és a szereplők jellemét bemutató párbeszédek alkotják. Élektra és Klütaimnésztra összecsapásában a szörnyanya egész lelke lemeztelenül: önmagát mentő álérvei és későbbi, pillanatnyi megrendülése mögül is kitűnik kegyetlen valója. Szophoklész csaknem minden emberségtől megfosztva ábrázolja a királynőt, hogy a jellemek sarkosításával is Oresztész és Élektra gyilkos bosszúját igazolja.

Két késleltető mozzanat indítja meg a bonyolítást. Az első: Oresztész költött halálhíre, melyet a költő – az aiszkhüloszi megoldást naivnak találva – az öreg nevelővel mondat el, s amelynek tragikus élénksége, megjelenítőereje az epika és a dráma legmozgalmasabb elemeivel csillog. A másik: Khrüszothemisz híre, hogy egy hajfürtöt – bizonyára Oresztész fürtjét – találta Agamemnón sírján. Alig mondja el, mit látott, Élektra feltárja előtte a „valót”: Oresztész meghalt, egy szemtanútól hallotta a hírt… Most már teljes a tragikus szituáció, a tudat és a valóság ellentéte, ami döntő lépésre készteti a főhőst, csak éppen fordítva, mint az eddigi tragédiákban (kiváltképpen az Oidipusz királyban): a valóság a pozitív szereplők oldalán áll, ha nem is tudnak róla, a késleltető mozzanat – Khrüszothemisz híre – pedig tényleg igazat mond.

A kettős bonyolításnak ez a fordulata vezet Élektra elhatározásához: meg kell ölniük Aigiszthoszt. Ez az elhatározás azonban betetőzi társtalanságát: nővére csak óvni tudja az „esztelenségtől”, tettében támogatni nem. Élektra megpróbáltatása pedig akkor válik még kegyetlenebbül teljessé, amikor Oresztésztől – akivel nem ismerik fel egymást – a holtnak költött Oresztész hamvait kell átvennie. Ez a dráma kulminációs pontja.

Oresztész leleplezi magát. Élektra mértéktelen gyásza hasonlóan mértéktelen ujjongásba csap át, a férfiak is alig bírják csendre inteni. Most már gyorsan peregnek az események. Oresztész előbb férjgyilkos anyját öli meg – tétovázás nélkül, az Apollón-jóslattal megerősített igaza tudatában –, majd a hazatérő Aigiszthosszal végez, s a jogos bosszúállók diadalával, a zsarnokságtól megszabadított polgárok himnuszával végződik a dráma.

Egyértelmű, határozott mondanivaló, cselekménybeli feszültség, tudatos dramaturgiával komponált késleltető mozzanatok, a tudat és valóság ellentmondására épített izgalom, a megható gyászdalok s az elbeszélő részletek dinamikája jellemzi az Élektrát. Mindebben azonban bizonyos kiszámított bravúrkodás is érezhető. Az igazi főhősnek, Élektrának nincs módja a cselekvésre, s így csak a passzív szembeszegülésig és az elhatározásig jut el, tettének végrehajtása előtt áttolódik a cselekvés súlya Oresztészre: megoldódik a konfliktus, mielőtt kibontakozott volna. Oresztész viszont sajátosan nem tragikus hős: Apollón tettre buzdító és megoldási módozatot is sugalló jóslata, a hős isteni védettsége minimálisra csökkenti cselekvésének kockázatát. A lényegében könnyű és gyors győzelem s az eszmei-erkölcsi problémák leegyszerűsítése következtében a megható és látványosan feszült részletekre redukálódnak a dráma művészi értékei.

Az alig egy vagy néhány évvel később előadott euripidészi Élektra leplezetlen polémia a szophoklészi felfogással és ábrázolással szemben. A hősök zsarnokságellenes harca mégis örök példa marad a szabadság és humánum hívei számára.

Az i. e. 409-ben bemutatott Philoktétész az a Szophoklész-dráma, melynek konfliktusaiban, szituáció- és hősábrázolásában még egyszer – s talán utoljára – lobog fel a költő titáni ereje. Aiasz tragikus társtalansága, Oidipusz mindent vállaló szenvedélye, Antigoné és Élektra hősi tisztasága sűrűsödik e dráma pozitív hőseibe; magának Philoktétésznek testi-lelki megpróbáltatása és daca pedig – az előzmények vázolása és a cselekmény több szálú, részletes kibontakozása révén – forró részvétet ébreszt.

A Homérosz által is érintett témát már Aiszkhülosz is, Euripidész is dramatizálta (a század első negyedében, illetve i. e. 432-ben). – Philoktétészt a Trója ellen induló görögök Lémnosz szigetére tették ki, mert kígyómarta lábsebe az egész sereget megfertőzhette volna, s évekig hagyták ott tengődni. Óvatlanul megsértett egy istennőt, ezért kell kegyetlen fájdalmakat elszenvednie. Egy jóslat azonban – immár az ostrom utolsó esztendejében – figyelmezteti a görögöket, hogy csak akkor vehetik be Tróját, ha Neoptolemosz (Akhilleusz fia) és a Héraklész nyilát birtokló Philoktétész együttesen segíti harcukat. Szophoklész drámájában a magára hagyott, szinte állati sorban tengődő, mindenki által megvetett hős nemcsak áldozat, hanem vádló is: ártatlannak tudja magát (tudatosan soha nem is vétkezett), s az isteneket és a görög vezéreket átkozza szörnyű sorsáért. Legfőbb ellensége Odüsszeusz, aki fondorlatos és becstelen („szofisztikus”) érvekkel kábítja el a tiszta szívű Neoptolemoszt, s veszi rá, hogy hazug ígérgetéssel csalja hajójukra a hőst.

Két konfliktus épül fel így egyszerre: egy külső, cselekménybeli – Philoktétész ellenségei között – s egy belső, amely Neoptolemosz lelkében zajlik. Neoptolemosz, aki csak apránkint ismeri meg Odüsszeusz ördögi tervét, elfogadja a megbízatást, amely egyben Trója ostromlóinak parancsa s érdeke. Rászedi Philoktétészt, azt ígérve, hogy hazájába szállítja hajóján. Philoktétész boldogsága, hogy hosszú idő múltán görög embereket lát, hogy végre-valahára becsületes és segítő szándékú férfira lelt, és pokoli szenvedése, melyet a betegség okozta roham és főként a való megtudása vált ki, csodálatos szenvedélyű és nyelvi pompájú monológokban tör elő. Épp ennek látása ébreszti fel Neoptolemosz igazi énjét; megszánja a boldogtalant, visszaadja varázserejű nyilát, s a tombolva fenyegetőző Odüsszeusszal szembefordulva, esküvel ígéri, hogy valóban Hellaszba hajózik a hőssel.

Az utolsó jelenetig remekmű a Philoktétész. A minden csábítással s fenyegetéssel szemben állhatatos főhős erkölcsi igazsága, szenvedését vállaló, de töretlen hűsége önmagához s Neoptolemosz tétovázásának, majd becsületes diadalának motiválása, a cselekmény folyamatosan fokozódó feszültsége, a philoktétészi, neoptolemoszi és odüsszeuszi jellem életteljes ábrázolása, Philoktétész monológjainak gátakat szakító ereje, emberség és alattomosság ellentéte – mind eszmei pátoszában, mind a jellemrajzok árnyalt következetességében, mind pedig a stíluseszközök gazdagságában klasszikusan igaz és szép.

Az isteneket és az Odüsszeusz típusú vezéreket vádló szenvedély azonban megtörik a dráma utolsó jelenetében. Hiába engedne Neoptolemosz a hős makacs vágyának, az égből szózatot intéző Héraklész – Zeusz döntésére és az istenfélelemre hivatkozva – a sors rendelte csatába parancsolja őket. Héraklész és Zeusz szavával nem lehet dacolni – elindulnak Trója alá, s Philoktétész is megbékél sorsával…

Mennyire igaza volt Arisztotelésznek, amikor a deus ex machinát – mint a dráma kívülről erőszakolt megoldását – elvileg helytelenítette! És milyen megrázó, hogy a Philoktétész logikus – előzményekkel, jellemekkel, cselekvéssel oly kitűnően megalapozott – konfliktusmegoldásához az agg Szophoklésznek már nem volt elég lelkiereje! Éppúgy engednie kellett a hagyománynak, amely a trójai győzelem aktív részesének tudta Philoktétészt, mint a deus ex machinát nem ritkán bosszús iróniával alkalmazó Euripidésznek (és minden más tragédiaköltőnek) is.

A fennmaradt dráma a Philoktétész-mítosz második szophoklészi feldolgozása, egy korábbi művében (Philoktétész Trójában) a történet utolsó fázisát vitte színre. S mint ahogy más drámaköltők is gyakran merítettek témát egy-egy mondakörből (például Euripidész az Agamemnón-sarjak és Hippolütosz történetéből), élete alkonyán Szophoklész is visszatért az Oidipusz-témához.

Az Oidipusz Kolónoszban című drámáját főleg technikai tökéletessége miatt csodálták az antikok, tárgyválasztását azonban sem ők, sem az újabb kori szerzők nem követték; maga a tárgy tette nehézzé egységes drámai kompozíció kialakítását. Az Oidipusz Kolónoszban Szophoklész utánozhatatlan hattyúdala maradt.

Szerette Oidipuszt. Egy negyedszázaddal előbb erejét csodálta, most a sok bajtól megkínzott, nyugalomra sóvárgó, de töretlen lelkű aggastyánt látta benne. Egyik legkedvesebb hőse, Antigoné is újra meglátogatta: ifjan, bátorítón fogta meg az agg költő-kezét, mint régen, a nagy csaták napjaiban. Az ő szeretetük melege sugárzik az egész drámából; a mű szerkezete is lágyabb, kötetlenebb, mint az előzőké – Szophoklész lírája (még inkább, mint a Philoktétészben) fellazítja a kompozíciót. Az érzések gazdagsága azonban itt sem csap át érzelgősségbe. Szophoklész férfias mértéktartása, amely (a Trakhiszi nők Déianeirájának kivételével) női főhőseit is áthatta, s a gyászdalokon kívül csak testileg agyongyötört hősök – Héraklész, Philoktétész – szavaiban engedte meg a fájdalom kitörését, most is megőrizte méltóságát.

Hosszú idő, mintegy húsz év telt el azóta, hogy Oidipusz fölfedezte származása és tettei rémségét, felesége-anyja felakasztotta magát, ő pedig saját szeme világát oltotta ki. A hatalom sógorára, Kreónra szállt át, aki Apollón jóslatától tette függővé, megengedje-e Oidipusz önkéntes elbolyongását.

Akkor száműzték Thébaiból Oidipuszt, amikor már enyhült a szívében sorsának s tetteinek borzalma. Két fia – Eteoklész és Polüneikész – sem emelte fel szavát a végzés ellen, amely koldus csavargásra kényszerítette vak és öreg apjukat, csak Antigoné követte szenvedései útján. Iszméné is szerette, de elkísérni nem volt bátorsága: a városban maradt, hogy híradással tudjon rajta segíteni. Később azonban új jóslatot kaptak a thébaiak: Oidipuszon áll vagy bukik a város üdve, életében is, halálában is. Amikor pedig Polüneikész Argosz városába menekült, hogy idegen sereget gyűjtve, szülőhazája ellen támadva, magának kaparintsa meg a trónt, őt külön is figyelmeztették erre az isteni jóslatra.

Athén közelében, a halálos bosszú istennőinek kolónoszi ligetében játszódik a történet. Tilos emberi lábnak taposnia a berket, de a megtört, fájó lelkű aggastyán boldogan hallja Antigonétól, hogy ide érkeztek: Apollón ugyanis megjósolta, hogy itt váltja meg szenvedéseitől. – Az első konfliktust az athéni férfiak kiutasító szavai váltják ki. Ismerik a kolónoszi liget törvényeit, s különösen akkor riadnak meg, amikor a követelésükre múltjáról és önmagáról szóló Oidipusznak fel kell szaggatnia régi sebeit.

Vétlensége tudatában kérleli a kolónosziakat, ne kergessék el. Az istenek nevében szól hozzájuk, s ígéri, hogy áldást hoz a föld népére: hívják a fejedelmet, Thészeusszal bizonyára szót fog érteni. Végre engednek a helybeli aggok, utolsó szavában ők is megnyugosznak.

Ez a rész – Oidipusz, Antigoné és a kar vitája (117–309. sorok) – a dráma szíve, tartalmilag is, formailag is. Oidipusz beletörődött sorsába – ki is adhatná vissza elveszett boldogságát és szeme világát? –, nincs káromló szava az istenek ellen sem, de vétlenségét szilárdan vallja és kiáltja világgá. Azokban a drámákban, ahol a hősre öntudatlanul, de ténylegesen elkövetett bűne miatt sújtanak le az istenek, s ahol a kifejlet épp ezért csak tragikus lehet (mint például az Aiaszban és az Oidipusz királyban), a tragikum magva a bűnösség nem ismerése, az ártatlanság hite. Ebben a drámában nem erről van szó: Apollón megbocsátott a sokat bűnhődött Oidipusznak, s védelmébe vette. A hős maga is tudja ezt, ezért lehetetlen itt az ember és isten közötti konfliktus.

Enged az első összecsapás feszültsége, hiszen Thészeusz döntésétől függ a jövő. Máris kibontakozik azonban a második: Iszméné érkezik meg a testvérharc és a Thébaira vonatkozó jóslat hírével.

– tör ki Oidipuszból a keserűség és fáradtság, de amikor megtudja, hogy mi a thébaiak terve (a várható csatát az ő pártolásával – vagyis puszta közellétével – akarják megnyerni, de holta után sem adják meg neki a honi föld végtisztességét), régi lobbanékonyságával átkozza meg fiait.

Két jóslat szövődik így egybe: az egyik Athén közelében ígért örök nyugodalmat Oidipusznak (megvalósulása tehát biztos, feltételhez nem kötött), a másik a hősre bízza Thébai és fiai sorsát (vagyis tőle függ, hogy az új jósszó hogyan s kinek a javára valósul meg). Ennek a megoldásnak – az istenség s az ő védelme alatt álló főhős harmóniáján kívül – újszerűsége a második jóslat beiktatása a sors alakításába. Önálló akarattal, de Apollón támogatásának tudatában kell döntenie a hősnek: ez az Oidipusz Kolónoszban sajátos vonása.

A kar félénk iszonyatával szemben Thészeusz szánalma és mindent vállaló segítőkészsége testesíti meg Athén igazi emberségét: védelmet ígér Oidipusznak minden támadás esetére. Be is következik a veszedelem: előbb a hízelgő, majd fenyegető Kreón, utóbb a jeges szívű Polüneikész próbálja a maga oldalára csalni Oidipuszt. Kreón Iszménét is elfogatta, csak Thészeusz fegyvereseinek közbelépése menti meg a leányt. Polüneikész tehetetlenül s halálra szántan fogadja atyja átkait…

Thészeusz ki- és visszasietései taglalják kisebb egységekre a drámát. Valóban, a különböző konfliktusok csak gyenge szálakkal kapcsolódnak össze; mindegyik új feszültséget, majd új megoldást tartalmaz. Kreón és Polüneikész kísérletének visszaverése után előző szintjére tér vissza a cselekmény, s a korábbi kiindulópontról folytatódik tovább. A drámai dinamika helyett epikus és lírai elemek kerülnek előtérbe: nyugalomvágyban oldódik fel az igaz ügy iránti lelkesedés.

Villámlás és égzengés figyelmezteti Oidipuszt, hogy életének utolsó állomásához érkezett. Isteni sugallatra azt ígéri Thészeusznak, hogy athéni földbe temetendő holtteste örök védelmet jelent majd a városnak. (Az athéni patriotizmus hasonló mozzanatai különösen Euripidész drámáiban sűrűk.) Oidipusz elbúcsúzik leányaitól, csak Thészeusz lehet tanúja könnyű és misztikus halálának.

A jellemek finom kidolgozottsága és kontrasztszerepe, a hősök cselekvésének egyénített indokolása, a párbeszédek és kardalok indulati-érzelmi gazdagsága ennek a drámának is fő erőssége. Oidipusz megtisztulása a bűntől és a bűntudattól, fájdalom nélküli halála – Szophoklész búcsúja is az élettől, amely az utolsó esztendőkben oly sok megrázkódtatást okozott Athén s így az ő számára is, de emberszeretetét, Athénba s a jövendő nemzedékek boldogságába vetett hitét nem tudta megrendíteni. Megbékélés, feloldódás csendül ki a drámából. A régi, forró szenvedélyek és lázadások hangjai elhaltak. Apollón megbocsátott az öntudatlanul vétkezett Oidipusznak, és Szophoklész is megbocsátott az isteneknek, jámbor meggyőződéssel magasztalva ítéleteik végső igazságát.

Az Oidipusz Kolónoszban-t már csak a költő halála után, i. e. 401 tavaszán mutatták be, Szophoklész azonos nevű unokájának (Arisztón fiának) vezetésével.

Valószínűleg Szophoklész ifjabb kori alkotásai közé tartozik a Nyomszimatolók szatírjáték, amelynek mintegy kétharmadát egy II. századi papirusz őrizte meg.

Témája: Hermész isten csodálatos születése és csecsemőkorában elkövetett csínyje, melyről az egyik homéroszi és kallimakkoszi himnusz is szól. A cselekmény az epikus hagyományt követi, de iróniája Apollónnal szemben sokkal élesebb és vidámabb, a szatírok szerepeltetése pedig ügyes drámai játékot kerekített a tárgyból.

Apollón nyafogva káromkodó monológja szolgál prológusként: ellopták barmait, s még a tetteseket sem ismeri! Sok tragédiában az ember okult borzadva Apollón hatalmán, most felszabadultan kacag a néző, hogy ekkora isten került csávába. A bohókás, pajkos hang nemcsak „kötelességszerűen” – a műfaji követelmények hatására – uralkodik a darabban, hanem az egész cselekménnyel, az elképesztő szituációkkal és a szereplők jellemével összhangban.

Szophoklész komoly, sokszor elkomoruló arca után most huncut kacsintását is megismerhetjük. Ez a 400 soros töredék tanúsítja, hogy nemcsak megrázó tragédiák, hanem kacagtató, gunyoros színpadi játékok írásához is rendkívüli tehetsége volt. A Nyomszimatolók esztétikai jelentősége természetesen nem mérhető a nagy Szophoklész-drámákéhoz, de szórakoztató emlék a klasszikus kor e kevéssé ismert műfajából.

Majd negyedszázaddal élte túl a költő Periklészt; munkásságának tetemes része a peloponnészoszi háború évtizedeiből való. Nemcsak Athén történeti megpróbáltatásai érződnek öregkori tragédiáinak világképén, hanem az új gondolati áramlatoknak és Euripidész ábrázolási módjának a hatásai is. Művelődéstörténeti értelemben mégis a Periklész-korhoz kötődik – annak a fényeit és árnyait, harmóniavágyát és önismereti szigorát, a sorssal küzdő ember fájó féltését őrzi hagyatéka.