Az egyéniség nemcsak addig akar érvényesülni, míg az egyén él, hanem halála után is. Nevét, tetteit az utókor számára megörökíteni, a renaissance minden kiváló emberének leghőbb óhajtása. Innen a dicsőségre való olthatatlan szomjúhozás, a magasztaltatásnak és ünnepeltetésnek szinte gyötrő megkívánása, a hírnévnek mindenek fölé helyezése,* ami már a görögöket és rómaiakat is jellemezte. A fejedelmek tudomány- és művészetkedvelésének igazi indítéka nem egy esetben épp az a törekvés, hogy tetteiket a humanista költők és tudósok irataiban, a művészek alkotásaiban megörökítve lássák. Gazdagon jutalmazzák az ilyen műveket, sőt néha még a hallgatást is megfizetik, ha attól kell tartaniok, hogy hírnevökre valaki homályt készül borítani. (Pietro Aretino, a rettegett pasquill-író, ebből a hallgatásából utóbb úri módon meg tudott élni.) Családfák készülnek, melyek azt, aki a jutalommal nem fukarkodik, valamely kitűnő római őssel hozzák egyenes összeköttetésbe (miként Bonfini a mi Mátyás királyunkat Messala Corvinussal).* A római triumphusok módjára rendezett nyilvános ünnepek felújulnak; a poéták babérkoszorúra áhítoznak. Fellendülnek a panegyrikus műfajok. Nagy keletje van a klasszikus stílus ékességeivel díszített szónoki beszédnek a politikában, az udvari élet körében, a katonai táborban, a templomi szószékeken.
Mindez egészen új jelenség. A középkori ember egyénisége háttérbe szorul tettei mögött: dicsősége nem egyéni, hanem társas, rendi dicsőség. A földi dicsőség vágya különben sem illik keresztény emberhez. Nem fontos, hogy nevének emléke fennmarad-e vagy sem. Ha egyik író – forrása megnevezése nélkül – kiírja a másikat; ez korántsem jogtalan eltulajdonítás, hanem a személytelenség önkéntelen érzése. Az egyént csak mint szentet, mint a lélek megigazulására törekvőt igyekszik tudatosan megörökíteni a középkor. A földi hírnév is az élet hiúsága, mint sok más.