Egészen más Petrarca.* Habár az ő szellemi alkata sem mentes a középkori vonásoktól, mégis igaz marad az a sokszor ismételt mondás, hogy ő az első modern ember. Benne és általa hajnalodik a renaissance. Tud egyén lenni s akar is lenni, függetlenül mindentől, ami környékezi. Amit lát, hall, tapasztal, mind magára vonatkoztatja. Az egész világ csak hátteréül szolgál saját személyének, melynek „ragyogó elszigeteltsége” mértéktelenül megduzzasztja önérzetét. Van bátorsága, hogy irataiban önmagát adja. Világgá meri bocsátani, amit lelkében érez, s ami ennek az ő lelkének legsajátosabb tulajdona: szerelmét Laura iránt épp úgy, mint Vaucluse regényes vidékeiért való rajongását, szívének ujjongását épp úgy mint lelke csüggedését, kielégíthetetlen dicsőségvágyát épp úgy, mint hamar elmúló világmegvetését; lelki megnyugvását épp úgy, mint marczangoló kétségeit afölött, hogy a keresztény alázatosság megfér-e a hírnévnek amaz imádatával, mely élte végéig sarkalja, ösztökéli, emészti. Ő nyitja meg azoknak a humanistáknak hosszú sorát, kik életük folyását az utókor számára (posteritati) megírták; századok óta ő az első, ki a nyilvánosságnak szánt leveleket ír s ezekben egyéni élményeiről, benyomásairól, terveiről beszámol, mintát szolgáltatva az utána következő humanista nemzedékek bő termésű epistolographiai munkásságának. Stílusát is, bár klasszikus minták hatása alatt áll, egyénivé tudta tenni.* Úgy ír, amint érez. Szinte gyönyörködik is a szónak ebben a szabadságában. Mert korlátot és megkötöttséget sehol sem tűrt. Már egyéninek érzi a gondolatot is, a mikor a múltat kritikának veti alá; amikor kimondja*, hogy nagynak és tudósnak tartja Aristotelest, de mégis csak embernek, aki sokat nem tudott és a legjelentősebb dolgokban is megtévedt. Az egész scholasztikus tudományt értéktelen szóhalmaznak tekinti.* Költői kedélye nem tudott eligazodni a dialektika szövevényeiben. Semmi érzéke a schóla emlékszerű gondolatrendszereiben megnyilatkozó konstruktív erő s a scholasztikus módszerek észfegyelmező hatása iránt. Végtelenül lenéz minden czéhszerű tudományt: a doktori és magisteri fokozatokat; magukat az egyetemeket is, mint a tudós gőg melegágyait, az astrologusokat és alchymistákat, a jósokat és álomfejtőket, az orvosokat és jogászokat, de leginkább a scholasztikus philosophusokat, kik nem arra tanítanak, hogyan kell erényesen élni, hanem hogyan lehet fortélyosan és agyafúrtan gondolkodni. „Ha az erényt, ha az igazságot akarod követni,” úgymond, „kerüld el az embereknek ezt a fajtáját.” „Nem az igazság keresése, hanem a czivakodás a czéljok.” Philosophia csak egy van, Krisztus evangéliuma,* mely egyszerű és világos, mely előbbre való Platonnál, Aristotelesnél és Cicerónál. E tétel nemcsak mélyen gyökerező keresztény érzületére, hanem vallásos meggyőződésének egyéni mivoltára is rávilágít. A materialista averroistákkal szemben nem a keresztény egyházat, hanem saját keresztény hitérzületét védi. Sohasem beszél az egyházról, hanem Krisztusról, Bár sohasem jutott ellenkezésbe egyetlen dogmával sem, nem az egyház közvetítésével akarja Istent és Krisztust megérezni, hanem a maga szívével, a maga módja szerint. Jó keresztény volt az evangélium, de nem az egyház szellemében. Mily merész és újszerű álláspontok oly korban, melyben mindenki a tekintélynek hódolt!
Mindez nem oly egyszerűen emelkedik ki Petrarca műveiből, mint ahogyan itt elmondottam. Egyénisége tele van ellentétekkel; a réginek és újnak vívódásával; sok őszinte közvetlenség mellett sok fitogtatással és tüntetéssel; sok természetesség mellett nem egy mesterséges beállítással, melyre az írót határtalan hiúsága késztette.* Nem lehet elsiklani afölött, hogy amikor csak eszményekért látszik lelkesedni, állhatatosan hajhászsza az egyházi beneficiumokat s hízeleg a fejedelmeknek, nem egyszer érdemetleneknek is, mint Galeazzo és Barnabo milanói zsarnokoknak, ezeknek a tudománykedvelő emberi szörnyetegeknek; s hogy a törtetésnek mily művészi eszközeivel tud a maga számára oly helyzetet teremteni, hogy választania kell a párisi vagy római babérkoszorú közt. Nem tartozott a meggyőződés hősei, még kevésbé mártírjai közé, s néha felbukkanó világfájdalmát (az acediát) hamar elűzte a nemes szellemi élvezeteket megengedő gondtalan és kényelmes élet jóleső öröme. Egészben véve azonban egyéniségének alapvonásai azok, melyeket feltüntettem. Rendkívüli ember, lángelme, ősforrás, melyből a humanizmus megszámlálhatatlan folyói és csatornái táplálkoztak; kezdeményező erő, mely új medrekbe terelte az emberiség szellemi áramlatait s a művelődésnek új alakját teremtette meg.
Mi volt az, amit Petrarca legvilágosabban látott és legerősebben érzett, s ami lángra lobbantotta nagy elméjét? Az, hogy a világ elvesztette a szép iránt való érzékét. A hellének letűntével csak a jó eszménye uralkodott a földön, sőt az igaz is lassanként a jónak ancillájává szegődött. Ez az állapot tagadhatatlanul a szellemnek elszegényedésére vezetett. A világot ismét széppé kell tenni: széppé a művészetet, széppé az embert, széppé a gondolatot, széppé a nyelvet, mely a gondolatot kifejezi. A jónak egyesülnie kell a széppel, mint ahogy a klasszikus ókorban egyesítve volt, melynek elmúltával merev kánonokba szorult a művészet s kötött menetre kényszerült a tudomány. Az emberiségnek, miután Krisztus tanítása visszaadta lelke tisztaságát, tekintetét ismét az antik világ felé kell fordítania, hogy megifjodjék és felfrissüljön.