Íme a keret, a háttér, a légkör, melyben a renaissance mozgalmai lefolytak. Kérdés most, hogy ebben a szellemi környezetben hogyan helyezkedett el a nevelés? Az általános megújhodás hogyan nyilatkozott meg azon a területen, melynek helyes megművelésétől függ a jövő nemzedékek sorsa? s legelébb is minő gondolatokkal gyarapította a humanizmus a paedagogiai felfogást? s ezek a gondolatok minő módon jelentkeztek?
E kérdésekre a feleletet a paedagogiai elmélkedők* irataiban fogjuk megtalálni. Minden korszaknak, mely fordulatot jelent a történeti életben, megvannak a maga theoretikusai, akik – érezve az új életeszmény, s a fennálló művelődési eszközök közt való ellentétet – a nevelésnek új fogalmazására törekszenek; olyanra, mely a megváltozott életeszménynyel összhangzásban van. Olaszország XV. századi irodalmában egész sora van azoknak az íróknak, akik a gyermeknevelés feladatairól és eszközeiről értekeztek. Önként érthetően valamennyire nagy hatással voltak a görögök és rómaiak idevágó művei: Plutarchos értekezésének (περί παλδων άγωγής) 1411-ben Guarinától való latin fordítása; az 1417-ben Poggiótól felfedezett teljes Quintilianus, a humanisták szemében a legnagyobb tekintély a nevelés kérdéseiben; úgyszintén Cicero de Oratore cz. művének 1422-ben ismeretessé vált teljes szövege; végül Aristoteles ethikai és politikai műveinek Leonardo Bruni tollából eredő fordításai (melyek 1414-től 1437-ig készültek). Ide számíthatjuk – ha nem is mint klasszikus írót – Basilius Magnusnak az ifjakhoz intézett beszédét, melyet már 1405 körül fordított latinra ugyancsak Bruni. A század későbbi folyamán Platon (Politeia) és Xenophon (Kyrupaideia) gondolataira is ráeszmélnek az olaszországi paedagogiai írók.
A midőn az alábbiakban néhány ilyen renaissancekori műnek az elemzésére vállalkozunk, el kell készülve lennünk arra, hogy amely eszméket és törekvéseket eddig, mint az egész nagy szellemi megújhodás jellemző vonásait erős világításban láttunk, azokat a nevelés elmélkedőinek irataiban sokkal haloványabb színezéssel fogjuk feltalálni. Nem szabad felednünk, hogy ezen tractatusok szerzői nagyobbára egyházi férfiak, s hogy a középkori nevelés rendje és szelleme ebben a században még erősen éreztette hatását mindenütt. A kultúra összes tényezői közül a nevelés mindenkor a legmélyebben gyökerezik a hagyományban; a róla való gondolkodás aránylag a leglassúbb lépésekkel halad új czélok felé.