Mind Vergerio, mind Enea Silvio alkalmi műveket írtak. Amaz elsősorban fejedelmi sarjakra gondolt könyve megszerkesztésekor; emez László királyt tartotta szem előtt paedagogiai útmutatásaiban. A nevelésnek minden alkalomszerűségtől ment, általános elméletét a XV. században a legteljesebben Maffeo Vegio írta meg 1450 körül ezen a czímen:* „A gyermekek neveléséről és tiszta erkölcseikről”.
A szerzőnek élete folyása, mint Aeneasé, két egymástól különböző szakaszra oszlik: eleinte ő is poéta, utóbb – mikor a nevelésről értekezett – a kereszténység szellemétől ihletett jámbor életű pap, aki Szent Ágostont tekintette eszményképének s Monicában látta a női tökéletesség foglalatját.
Ha visszagondolok – úgymond* – az előbbi időkre, mikor naponként oly mohón gyártottam a verseket s a múzsák költői játékain kívül semmit sem tartottam szépnek, nem tudok eléggé csodálkozni érzelmeim változásán, s azon, hogy az édes, csiklandós mesevilágból – lelkem erőszakolásával – komolyabb tanulmányok felé fordulhattam…, s hogy immár az Ovidiusok és Horatiusok helyett az Augustinusokat és Hieronymusokat tisztelem, s Vergiliusnál (kit ezen a világon második Istennek hittem) megbízhatóbb költőnek tartom Dávidot.
Vegio műve hat könyvből áll. Az utolsó három a gyakorlati erkölcstan körében mozog; az első három adja a máig sem eléggé méltatott paedagogiai elméletet. Érdeme abban rejlik, hogy az író rendszerességre törekszik s nem csupán töredékes gondolatokat ír le.
Már a bevezető fejezetek magukon viselik az összefüggő gondolkodás bélyegét. Az elmélkedés a születés előtti időre is kiterjed, s későbbi menetében majdnem kimeríti az ápolás teendőit: hogyan kell táplálni, ruházni, hideg ellen megedzeni, szeszes italtól óvni, üdítően foglalkoztatni a gyermeket. Valamiféle józan naturalizmus nyilvánul meg mindenben, úgyszintén abban a követelésben, hogy a növendéknek lehető sok alkalmat kell adni a szabad mozgásra, a játékban és azon kívül. Nagy figyelemben részesül a mérsékelt testgyakorlás, a gymnastika is.
Rövidebben végez a szerző az erkölcsi neveléssel, nyilván, mert a mű második felében alkalomszerűen visszatérhet e tárgyra. Jelentős itt a gyermek egyéniségének (vérmérsékleti különbségeinek), úgyszintén az élő példa rendkívüli hatásának kiemelése. Amitől különösen óvni kell a gyermeket: a rossz társaság és az érzékiséget felkeltő mindennemű látványosság. A fegyelmezés ne legyen sem túlságosan szigorú, se puha és erélytelen. Testi fenyítékhez, bármennyire ajánlja az ó-testamentom, csak a legvégső szükség esetén folyamodjunk: állandó alkalmazása rabszolgai lelkületet teremt. Inkább jó szóval, szeretettel, bizalommal, következetességgel gyökereztessük meg a nemes erkölcsöt, mint kegyetlen bánásmóddal. Mindezeknek a megszívlelésre méltó utasításoknak a sorából erősen kirí az elrettentés némely eszközének ajánlása. A szerző szerint czélszerű lesz néha megengedni a gyermekeknek, hogy útonállók, orgyilkosok és gonosztevők kivégzését végignézzék; vagy ha a szülők látják, hogy gyermekük teljességgel meg nem javítható, verjék meg elriasztó például a szolgákat, kiknek már a természete megegyezik ezzel a fenyítésmóddal.* Az első helyen ajánlott eszközt magyarázhatja, de nem mentheti a kor nyersebb lelkülete; a másodikat megérteti (de szintén nem mentheti) Aristoteles ethikaja, mely e helyütt nyilván érezteti a szerzőre való hatását.
Az erkölcsiségnek nemcsak az érzületben, hanem az illedelmes és művelt magaviseletben is érvényesülnie kell. Egyrészt a gyermeki természet gondos megfigyelésére vall, amit Vegio e tárgyról ír, másrészt arra enged következtetni, hogy a szerző a világi társas élet szükségleteit kellően mérlegelte, mikor a nevelésről értekezett.
Meg kell tanítani a gyermekeket arra, hogy barátságosan köszöntsenek, s az üdvözlést barátságosan viszonozzák; hogy az érkező és távozó vendégek iránt készségesek legyenek; hogy senkit se szidalmazzanak és senkire haragot ne tartsanak; hogy nyájasan és udvariasan szóljanak s még nyájasabban és udvariasabban válaszoljanak ; hogy engedékenyek legyenek mások iránt és ne ragaszkodjanak makacsul saját véleményökhöz; – hogy ritkán, s csak mikor szükséges, beszéljenek s a társalgásba hivatlanul bele ne avatkozzanak; hogy hívásra nyomban jelentkezzenek s mindenkit korához és méltóságához képest tiszteljenek; hogy az alacsonyrendűeket vagy szegényeket soha meg ne vessék; hogy megszólításuk jóságos, bánásmódjuk emberséges legyen; hogy kartársaik* iránt szerények és készségesek legyenek, idősebbek iránt tisztelettel viseltessenek, intelmeiket szívesen és engedelmesen fogadják, elöttük fölkeljenek, útjokból kitérjenek, nekik fejet és térdet hajtsanak hogy arczukkal, járásukkal, testmozdulataikkal és taglejtéseikkel tökéletes szerénységet mutassanak, s az erkölcsi magaviseletnek minden más szabályát is, melyeket az utolsó három könyvben kellően kifejtünk, a legpontosabban megtartsák.