A jezsuiták érezték, hogy a naponkénti 2 délelőtti és 2 délutáni leczke órára szorítkozó nyilvános oktatás, kiegészítés nélkül, hiányos volna. Egyrészt nem jutott a leczkeórákon elegendő idő a begyakorlásra, a mit oly fontosnak tartottak, másrészt arra sem, hogy a megtanult anyag körében némi öntevékenység is lehetővé váljék. Ezért már a Ratio gondoskodik a rendes oktatás körén kívül hetenként tartandó összejövetelekről, melyeknek intézményes szervezetök s a szabályzat szerint az a czéljok volt,* „hogy a résztvevők bizonyos különleges gyakorlatokat folytathassanak, melyek a tanulmányokhoz tartoznak”. Ezek az akadémiák, mint nevezték, iskolai egyesületeink módjára voltak szervezve, külön a theologusoké és philosophusoké, külön a humanistáké, külön a grammatikai osztályoké, a tanulók sorából választott tisztviselőkkel (egy-egy rektorral, két-két tanácsossal s egy-egy titkárral). A gyakorlásnak többféle módja volt: vagy maga a mindig jelenlevő tanár (moderator) tartott a tananyag egyes részeiből behatóbb magyarázatot, vagy a tanulóknak kellett valamit (például latin szöveget) könyv nélkül elmondaniok alaposabb ismétlés czéljából, vagy szavalatok tartattak, vagy vitatkozások és versenyzések rendeztettek, vagy vádló- és védőbeszédek hangzottak el, vagy a tanár valami problémát tűzött ki, melyet az ő irányításával kellett a tanulóknak megoldaniok, vagy kisebb irodalmi dolgozataikat olvasták fel az akadémikusok. Ezeknek a gyakorlatoknak is legfőbb rúgója a vetélkedés volt, a mire az akadémiák fesztelenebb és közvetlenebb érintkezése bőséges alkalmat adott. A Ratio kívánatosnak mondja, hogy minden egyes összejövetelen lehetőleg a többi akadémiák tagjai is jelen legyenek; évenként néhányszor pedig a felékesített díszteremben meghívott közönség színe előtt folytak le a főiskolai (vagyis philosophiai és theologiai) hallgatók nagy nyilvános ünnepei (actus generales vagy solennes), melyeken a kollégium legkitűnőbb tanítványai mutatták be a vitatkozásban, a szavalásban, a szabad előadásban való készségüket.