| A székváros egyéb egyházai. | TARTALOM | Henszlmann Imre tanulmánya. |
Terjedelem. – Népesség. – Városrészek. – Utczai kövezet s világítás. – Forgalom. – Ipar s kereskedelem. – Ünnepélyek. – Irodalmi foglalkozás. – Szórakoztató s jótékony helyek. – Földi paradicsom.
A régi Várad, mint általában középkori városaink nagysága távolról sem felel meg azon fogalomnak, melylyel napjainkban a nagy városokról birunk. A vár, mely városaink magvát s támpontját képezte, már költséges s védelmet igénylő erődítményei miatt sem nyulhatott ki nagyobb területre; a köréje csoportosult külvárosok pedig, e korunkban oly népes helyek, eredetileg csak egy-egy utczát képezének, azért nevök az egész középkoron át csak «utcza» (=vicus), még akkor is, midőn már több utczára szaporodtak fel s egész városrészt alkotának. Ehez járult, hogy a régi házak még városokban sem épültek oly sürün és magasan, mint most, hanem inkább falvaink módjára csak földszintesen és ritkán emeletre; rendszerint mindenikben csak egy-egy család vagy háznép lakott s mindenikhez tágas udvar és kert csatlakozott.
Igy volt ez Váradon is, sőt kiválólag igy itt, hol a minden oldalról sűrűn reá támaszkodó községek a város nagyobb kiterjedését különben is gátolták. Erősen lábrakapott ugyan a vélemény, hogy Várad középkori terjedelme sokkalta nagyobb volt a mainál, nevezetesen, hogy a szomszéd Vásárhely község helyén állt a város piacza s a szintén szomszéd Pöspökiben Várad püspökének palotája;* de ez {135.} minden komolyabb alapot nélkülöző vélemény. Vásárhely, valamint Püspöki s a Váraddal szomszédos többi községig, mint láttuk, s még bővebben fogjuk látni, már a XII–XIII-ik században, tehát Váradnak még csak fejlődése korszakában is, s később még inkább, önálló, külön egyházi s világi szervezettel biró községek, körülvéve mindenikök egy-egy határral, mely őket Váradtól, sőt ennek külső határától is teljesen elválasztotta. Némelyeknek, mint Fudi, Vásárhely, Volf vagy Ősinek pedig még birtokosaik is egészen mások valának, mint Váradnak.
Várad határa, alig számbavehető eltéréssel, ma is az, ami volt századok előtt; ismeretes a régiek féltékenysége s szigora a határvonalak megőrzésében. E határ építésre alkalmas része, ha egészen be lett volna is népesítve, legfeljebb akkor fogadhatott volna magába oly nagy várost, mint a milyennek sokan a régi Váradot képzelik; de e határ nagyobb részét szőlőmüvelésre s mezei munka alá kell hagynunk, mert Váradnak, mint láttuk, bor- és buzatermelése volt, s ha lakosai élő földjeiket keveselék, az annak róható fel, hogy mint a püspök, ugy a káptalan a határ egy részét nem oszták ki a lakosok között, hanem majorságilag müveltették.*
Egyébiránt a régi Várad terjedelmét illető nézeteltérések onnan származnak, hogy leirás vagy megbizható kép, mely annak középkori alakját híven tűntetné fel, vagy legalább lakosainak számával ismertetne meg, – nem maradt ránk. Mi egészen másképen vagyunk, ha a Chartularium, midőn említi, hogy Várad polgárai mennyivel adóztak fejenként,* egyuttal azt is fel találja jegyezni, hogy az igy begyült öszszeg mily magas vala! E feljegyzés elmaradt, és igy egészen más módhoz kell folyamodnunk, hogy székvárosunk középkori népességéről s ennek általa nagyságáról legalább megközelíthető képet nyerhessünk.
Várad telkeinek számát az 1552-iki adókönyvek összesen 545-re teszik. Ha Váradon is, mint a városokban mindenütt, a földbirtok annyira megoszlott, hogy egy-egy telek négy háznép birtokában is volt: akkor Várad 2180 házat vagy háznépet számlált; ha pedig minden háznépre általában öt tagot veszünk, kijön 10,900 lélek, {136.} vagyis hogy a középkori Váradnak legfeljebb tizezer lakosa lehetett. E szám, kivált mai mértékkel nézve, csekélynek látszik, de városaink Esztergomot, Székesfejérvárt, sőt Pestet sem véve ki, csak hazánkfiai szemeiben voltak nagyok; az idegen, nagy városokat látott utazó Egert kis falunak mondja,* Kolozsvárt csak eléggé népesnek, Brassót, Szebent épen ugy, mint Váradot, kicsinynek.*
De a középkori Várad hirét s jelentőségét nem is nagyságának vagy feltünő népességének köszöné, hanem azon fontosságának, melyet a hozzája füzött nemzeti hagyományok, a benne székelő egyházi intézmények, az előnyös fekvés, az ipar és kereskedelem biztosítának számára.
Kivéve legdélibb, a Hévjó mentére eső részeit, minden oldalán korlátoltabb terjedelemmel birt, mint jelenleg. Éjszak-Nyugaton a Páris-pataka képezte határát, melynek nevét kétségkivül azon latin faj hozta ki ős hazájából, mely itt uj hazát talált.* Hol a Páris-pataka a szőlőhegyek közől kilépett, ott, körül-belül mai hidjának bal oldalán, emelkedett a város éjszaki kapuja s azon belül Olaszi, mely valószinüleg csak hazánkfiaitól nevezteték igy el, első gyarmatosai e város többi részeinek: Velenczének, Pádua- s Bolonyának példájára aligha nem Párisnak nevezték, legalább e tájon még 1608-ban is találunk Páris-utczát.* {137.} Keleti végein a város a Körösnek mind jobb, mind bal partján csak a Szent-István hegyéig ért,* és igy a mai Kolosvári-utcza jóval rövidebb volt; Ősi felé pedig a város legfeljebb a mai helv. val. egyházig terjedhetett.
A városrészek felosztásában s neveiben a XIV-ik század óta lényeges változás történt: a Körös jobb partján Olaszi és Szent-Péter megmaradtak, de ez utóbbin túl, kelet felé, a XVI-ik században már Viz-utczát találunk. A bal parton még nagyobb a változás: a régi Hétközhely, Padua, Bolonya, Egerszeg, Ujfalu elnevezések már feledésbe mentek, helyettök a hangzatosabb «Várad városa», továbbá Uj-Bécs, Kandia neveket halljuk, s a régiekből csak Velencze, Vadkert és Szombathely élnek még.*
Nehezebb, sőt adatok hiánya miatt részben lehetetlen is az egyes városrészek mindenikének helyét körvonalozni vagy csak meg is jelölni. Olaszi mai helyén állt a Páris-pataka s azon főut között, mely az említett éjszaki kaputól a vár felé vezetett a Körös hidjáig, mely a mai Nagy-hid táján kötötte össze a várost. E főuttól keletre Szent-Péter állt s azon tul még tovább keletre Viz-utcza.
A Körös bal partján a «város» a vár előtt, a mai Nagy-piaczon foglalt helyet; ettől nyugatra, Ősi felé, Szombathely s tovább Kandia.* A vár keleti oldalán esett Velencze, ettől délre, Szőlős felé, Vadkert; végre – ha a nyomok nem csalnak – a vár s a Körös között Uj-Bécs.
Hol állt azon bennünket legközelebbről érdeklő «Káptalanszer», melyet történeti forrásaink emlegetnek? biztosan meg nem határozható; de valószinü, hogy a vár nyugati kapuja s a Körös említett hídja közt.
A város tehát nem volt nagy terjedelmü, de épen azért, mert {138.} kimagasló épületeit, a várat bástyáival, a székesegyházat négy tornyával, s a mintegy husz monostort és egyházat nem szétszórva, hanem szűk téren, mintegy csokorba kötve, tüntette fel – annál kellemesebb hatást tett a szemlélőre.*
Benn a városban ki voltak-e kövezve az utczák, vagy legalább a főbbek? adatunk rája nincs, mert Várad nem oly szerencsés, hogy középkori jegyzőkönyvei fenmaradtak volna; de Szent-László városa nem állott utána Pozsonynak vagy épen Nagybányának s e városokban már a XV-ik században találunk utczakövezetet?* Éjjeli világításról szintén hiányzanak a közvetlen tudósítások, de kétségtelen, hogy mint mindenütt ama korban, ugy Váradon, e nemcsak egyházi, hanem erősen vallásos városban is, majd minden ház homlokzatán volt egy-egy kis fülke s abban valamely szentnek képe vagy szobra, mely előtt éjjelenként lámpák égtek s ezeknek világa mig egyrészt tájékozást nyujtott az utczákon, másrészt bepillantást is engedett az alvó város lelkületébe.
A terek s utczák, kivált a várban s a közlekedés főbb vonalain népesek és élénkek voltak, mert a város mindig látott kisebb-nagyobb számu idegeneket, kiket vallásos buzgóság, üzleti érdek vagy épen csak kiváncsiság hozott falai közé.
Királyaink, még az olyan rövid uralkodásu is, mint Ottó, gyakran felkeresék Szent-László városát;* itt töltének egy vagy más ünnepet, s néha hetekig eltartott itt mulatások.* Majd jöttek idegen fejedelmi férfiak vagy az ország főtisztviselői, hogy itt részleges gyülést tartsanak, mint Drugeth Vilmos, Garai Miklós, Pálóczi Máté nádorok, vagy hogy kedves halottjaikat temessék el Szent-László sirja mellé, mint Kopasz nádor vagy László opolyi herczeg. Hogy ily alkalmakkor mekkora kiséret követte a királyokat, sőt a főembereket is, mutatja azon {139.} körülmény, hogy például Nona városába a bán, a város különös kiváltságánál fogva, csak harminczadmagával mehetett be. Ezenkivül a meg-megujuló püspöki s főispáni beiktatások, a püspöki s káptalani zászlóaljak koronkénti öszpontosítása s gyakorlatai, a világi és szerzetes papok növendékeinek, s az iskolák tanulóinak ifjú serege szintén emelék a város elevenségét.*
De Erdély s az anyaország honvédelme s kereskedelmének egyik főutja is Várad felé vette irányát. Itt vonultak át a keletre menő királyi követségek s hadseregek számtalanszor;* az erdélyi szászok, Buda és Pest kereskedői vagy a még távolabbi Csetnek vashámorosai ide hozták vagy itt vitték keresztül áruczikkeiket oly gyakran, hogy ez utóbbiak a váradi kovácsok, kard- és sarkantyugyártók czéhének tagjai valának.*
De Váradnak megának is élénk ipara és kereskedelme volt. Ezt igazolják, irott történeti emlékek hiányában is, épületei s egyházai, de legkivált székesegyháza, melyek az egyszerű kőmüvestől kezdve a képiróig vagy szobrászig minden iparosnak s művésznek foglalkozást nyujtottak s a kereskedelmet is elősegítették.
A közönségesebb iparral foglalkozó mesteremberek emlékét egy 1481-iki váradi czéhlevél őrzötte meg, mely még egy régibbnek megujítása, s mely a kétségkivül sok hasonló levél közül egyedül maradt {140.} fenn számunkra.* Az 1552-iki adókönyv nem kevesebb, mint hetvenöt különféle mesterembert sorol fel Váradon. De a ritkább mesterek, sőt művészek nyomaival is találkozunk. A már Szent-László sírjánál említett Dénes művészen kivül 1339-ben Váradon látjuk Arnold szobrászt családostul, kit valószinűleg Báthori András püspök nagymérvű építkezései foglalkoztattak;* a következő században Váradi Imre harang-öntő tünik fel, ki a vele egykoru és szintén váradi származásu Péter kalocsai érsekkel egy családból eredhetett, s kinek nevét egy ma is meglevő szép harangja hirdeti.* Majd aranyművesekkel* s üvegesekkel találkozunk,* sőt alig kételkedhetünk, hogy azon hat darab, aranynyal futtatott ezüst pohár, a maga nemében gyönyörü munka, melyet Várad városa János-Zsigmond születése alkalmából küldött a kis királyfinak, szintén váradi ötvösök műve.* Midőn pedig olvassuk, hogy Kendy {141.} Ferencz az ő nejének «törött alju előkötőjét és főkötőjét Váradon vette vala», előttünk áll székvárosunk divatczikk-kereskedése vagy épen himző ipara, ami különben is a székesegyház s a többi egyházak szükségletei következtében s az apáczák iskoláinak hatása alatt annyira kifejlődött, hogy a himzők, aranynyal, gyöngygyel dolgozók s képirók vagy faragók már a mohácsi vész előtt egész czéheket alkotának nálunk.*
Egyébiránt az áruhelyek, melyeket már IV. László idejében Kalandos mester lerontott;* a boltok, melyeket az 1481-ben megujított czéhlevél annyiszor emleget;* a váradi iparosok azon szokása, hogy gyártmányaikat a ház ablakába, mintegy kirakatba, tették szemlélet végett,* s a mindennapi vásár «a vár előtt» s «Olasziban a hid végénél»:* mind azt mutatja, hogy Váradnak élénk forgalma volt mindig, s még inkább országos vásárai alkalmával, melyek évenkint ötször-hétszer estek s mindenik két-két hétig tartván, az év egy negyedrészében folyvást a jövők-menőkkel népesíté be a város utczáit.*
Más szellemü, s nem kevésbbé élénk mozgalmat keltettek a városban a vallásos szinezetü vagy épen egyházi szertartások, s ünnepélyek. A vallásegység ama korszakában érdeklődött azok iránt mindenki, mert legszentebb: vallási és nemzeti hagyományainak megdicsőitését látta azokban. {142.}
A sok egyház mindenikének volt évenként egy-egy bucsunapja, valóságos népünnep, melyen szive-lelke örvendett boldognak-boldogtalannak. Majd jöttek a sátoros vagy külön ünnepek; a buzaszentelő vagy keresztjáró napok; Szent-László király két ünnepe vagy Urnapja, mikor a székesegyház öreg harangjának szavára a város összes papsága kivonult a szent kereszttel, kezeikben Szent-László király ereklyetartó szobrával s a többi drága ereklyékkel, vállaikon ama színgazdag himzésekkel s aranytól, gyöngyöktől ragyogó infulák, casulák s palástokban, melyeknek fenmaradt példányai ma is bámulatunkat keltik fel. Eljöttek a város atyái is, élükön az öreg biróval, azután a különféle czéhek családjaikkal, ünneplő ruhájukban, felbokrétázva, kezeiken keztyü,* kezökben égő gyertyák és fáklyákkal s mindenik a maga zászlaja alatt.* Talpon volt az egész város, mikor egyszerre megszólaltak mind a husz egyház harangjai és zugásukba kürtök, tárogatók harsogása, dobok pergése s Szent-László népének öröméneke vegyült. Milyen napja, milyen ünnepe volt akkor Váradnak! A legegyszerűbb ember szive is megtelt a jónak, a szépnek áhitatával; a lelkek felmagasztosultak, kiengesztelődve a multak keserveivel, s megerősödve a jövő küzdelmeire.
Majd voltak egyszerűbb ünnepek is: minden czéhnek havonként egy-egy szent miséje, melyről elmaradni nem volt szabad senkinek; továbbá az iparos inasok felszabadítása legénynyé, vagy középkori {143.} kifejezéssel «apród»-dá s apródok remeklése s mesterré avatása, ami mind ünnepélylyel s lakomákkal járt. Az uj apród négy tál ételt s nyolcz itcze bort tartozott adni, az uj mester pedig hét tál ételt sülttel, sajttal, gyümölcscsel s hozzá száz itcze bort, melyből az asszonyoknak két itcze járt ki.* Majd jöttek a névnapok, lakodalmak, keresztelők, melyek alkalmával megjelent a diákok énekkara s dalaiban gyönyörködött a félváros.* És a prédikácziók, azok a keresetlen, szivből jövő, szivhez szóló szent beszédek mennyi vigaszt, örömet, gondolkozásra, beszélgetésre mennyi tárgyat adtak? A középkorban az egyházi szószék az volt, ami napjainkban az időszaki sajtó; a papnak minden héten volt alkalma szólni a néphez replika nélkül, és szavai alkották meg a közvéleményt.
Eközben érdeklődtek a papok és szerzetesek irodalmi munkássága iránt is, sőt némelyek tényleg is belé vegyültek e munkába. Mig Frater György püspök a Váradi regestrum kiadásával, Ilosvay István hazai törvényeink összegyüjtésével foglalkozott, addig Veres Balás, Várad birája, ki e hivatala mellett a vármegyei jegyzőséget is viselé, mindamellett talált időt arra, hogy Verbőczy hires Hármas könyvét magyarra lefordítsa, s művével 1563-ban már készen volt.*
De Várad épületei nem voltak oly sürük és magasak, hogy egészen eltakarták volna a hegyeket és mezőket. A természet szépségei s gyógyító levegője s forrásai után csak kezét kellett kinyujtani a városnak. A püspök kertje a vár déli oldalán aligha volt elzárva a közönség elől* s Olasziban csakugyan találunk sétáló vagy mulató kertet.* Fürdők benn a városban is voltak,* de azok gyöngye, Szent-László fürdeje {144.} sem állt messze, hogy alkalmul szolgáljon egy rövid, de annál kellemesebb kirándulásra.
És Várad lakosai közt azok sem maradtak elhagyatva, vigasztalanul, kikhez az élet mostoha volt. A betegek, özvegyek ápolásáról s halottak tisztességes eltemetéséről a középkori ugynevezett kalandos társulatok s az egyes czéhek szabályaik értelmében külön gondoskodtak; emellett több olyan intézet is emelkedett Váradon, s a város közelében, mely egyenesen a szegények vagy betegek ügyét karolta fel, s az élet keserveinek enyhítését ismerte nemes feladatának. Ilyen volt a szegény tanulók többször említett tápintézetén kivül* ama «poklosok háza», mely e néven többször előfordul történeti emlékeinkben,* s a mai megyei közkórház helyén, akkor a városon kivül állt; továbbá a «vakok teleke»,* melynek rendeltetéséről szintén neve nyujt felvilágosítást. Ezekhez számítható az ispotály, mely a város elaggott vagy elszegényedett polgárainak nyujtott menedéket,* végre a legfontosabb, ama gyógyintézet, mely Szent-László fürdejében az uri rend fürdei vagy szórakoztató helyiségei mellett egyenesen a vagyontalan betegek ápolása végett keletkezett. Volt-e ez intézetnek, melyet utóbb a török is megkimélt, rendes fürdőorvosa? adatunk arra nincs; de lelki orvosa, tudniillik lelkésze nem hiányzott, valamint kápolnája sem, melynek harangjáról még a XVII-ik században is történik említés.*
{145.} De Szent-László városa közelebb állt a váradi püspök és káptalan szivéhez, mint Belényes, ennélfogva midőn látjuk, hogy Várad püspökei ez utóbbi várost különféle szabadalomlevelekkel ajándékozzák meg,* biztosra vehetjük, hogy hasonló vagy még pazarabb kedvezések nélkül Várad sem maradt. Kivált Zsigmond király kora óta, mikor városaink országszerte ujra szervezkedni kezdtek, Várad is igyekezett nyerni és nyert oly szabadalomleveleket, melyek föld- és szőlőművelésének előmozdítása mellett némi vámmentességet, szabad biróválasztást, pecsétjogot, a polgárok személyes szabadságát stb. biztosíták.* Szóval Várad s a szabad királyi városok polgári élete közt kevés eltérés lehetett, különben Buda és Pest szabadalmakhoz szokott polgárai nem telepedtek volna át oly tömegesen Váradra.*
Nem üres szólam tehát középkori iróink tudósítása, midőn Váradot oly boldog városnak, melyhez fogható alig volt a hazában, sőt földi paradicsomnak nevezik.* Valóban, kiemelkedett a porból, s boldogult mind az a város, mely magasabb egyházi intézeteink egyikét vagy másikát {146.} kebelébe fogadhatá, mert általok gyermekei nevelést, szegényei pártfogást, ipara, kereskedelme s művészete lendületet nyert, és mert nem a nagy alakok szerzik meg az erőt, a jólétet s nagyságot, hanem a munkás, kötelességérző polgárok sokasága, milyet a középkor rendszere nevelt. És igy teljesen érthető lesz előttünk, hogy oly világlátott s finom izlésü férfiu is, mint Csezmiczei János váradi költő-kanonok, bár gyermekkori emlékei nem fűzték Váradhoz, mégis szeretettel csüggött e városon, s midőn a gondviselés elvezérli innét, felkeresi még egyszer Szent-László városának természeti szépségeit, a vallásos kegyelet, a hazafiság, a tudomány s a művészet ide halmozott kincseit, hogy bucsut vegyen tőlök s dalt zengjen rólok a világnak, a késő századoknak.*
| A székváros egyéb egyházai. | TARTALOM | Henszlmann Imre tanulmánya. |