| MÁSODIK KÖNYV. A PÜSPÖKSÉG MÁSODIK SZÁZADA. (1190–1290.) | TARTALOM | A VÁRADI REGESTRUM. |
A KÖZÉPKORI GONDOLKOZÁS VISSZATÜKRÖZŐT – AZ ISTEN-ITÉLETEK VÉGELEMZÉSÖKBEN. – ELTERJEDÉSÖK. – KÜLÖNFÉLE NEMEIK. – ELSŐ NYOMAIK NÁLUNK. – AZ ELSŐ ISTEN-ITÉLETI ESETEK VÁRADON. – A TÜZESVAS-PRÓBA ÉS SZERTARTÁSAI.
Történeti emlékeink nagy megfogyása miatt a mily csendes, s csaknem ismeretlen a váradi püspökség élete fennállásának első századában: épen oly gazdag a többi századokban nemcsak országos, hanem helyi érdekű mozzanatokban is.
E kedvező fordulat az ugynevezett isten-itéleteknek köszönhető, melyek másutt is tartattak hazánkban, nemcsak Váradon; de mig a többieknek csupán puszta emlékök maradt reánk, a Váradon tartottakról egész lapokat jegyezhetünk egyházmegyénk, sőt hazánk történetének legérdekesebb részébe.
Az isten-itéletek mintegy mutatványok a középkor embereinek életéből, azok gondolkozását, s egész lelkületét hiven visszatükrözők, mert alapjok nem mesterséges, hanem maga az emberi sziv.
Az ember mindig hitt, amint mindig hinni is fog az Istenben, mint oly igaz biróban, ki nem hagyja el az ártatlant. E hitből származtak az isten-itéletek, melyek azért végelemzésökben nem egyebek, mint feljebbezések a földi, a csalódható bírótól a csalhatatlan mennyei biróhoz.
Tulzás volt azonban bennök, hogy az Istent mintegy kihitták, s kényszeriteni akarák, hogy az ártatlan emberért tegyen csodát, s őrizze meg őt sértetlenül, a természet törvényeinek ellenére oly cselekmények között, melyek sérüléssel, életveszélylyel, sőt halállal jártak.
{70.} Különben az isten-itéletek épen az emberi szivben gyökerező alapjoknál fogva divatosak voltak már a kereszténység előtt, s nyomaira találunk a föld legrégibb s legkülönbözőbb népeinél, valamint azon nemzeteknél is, melyek a műveltség zászlóvivői valának, mint a zsidók, görögök, rómaiak.
Fejlesztésükön évezredek működtek, miközben különféle alakokat öltének, s azok szerént az isten-itéleteknek több nemét szokás megkülönböztetni. Ilyenek:
Az eskü, mely amennyiben átkozódással s a hamis esküvőre Isten büntetésének kihivásával volt egybekötve, szintén egyik neme az isten-itéleteknek. Igy esküdtek a zsidók, görögök, rómaiak, a középkorban a keresztények, köztök nemzetünk is. Alább még lesz róla szó.
A tűzpróba, melynél a vádlott kezét tevé a tűzbe vagy viaszos ingben égő farakáson ment át. Általánosabb neme volt a tüzesvaspróba, midőn a vádlott egy darab, néha három fontnyi izzó vasat vitt meztelen kézzel 9–12 lépésnyire, vagy midőn 6 néha 9 olykor épen 17 darab egymás végébe rakott, izzó szántó-vason kellett mennie mezitláb. Az is szokásban volt, bár ritkábban, hogy a vádlottnak izzó vaskeztyüt kellett kezére huznia.
A vizpróba, melynek ismét két neme volt: egyikénél a forró, másikánál a hideg vizet használták. A forróviz-próbánál egy üstből, melyben a viz legjobban forrt, egy gyürüt, követ stb. kellett a vádlottnak kivenni; a hidegviz-próbánál pedig a vádlottat levetkeztetve s kezeit, lábait összekötve, mély vizbe, folyóba vagy tóba veték. Ha elmerült, ártatlannak nyilvániták; ellenben bűnösnek, ha a vizen fennúszott. Azt hivék ugyanis, hogy boszorkányok, bűbájosok testök természeti súlyát elvesztik, s épen azért e próba rendesen a boszorkányperekben használtatott együttesen az ugynevezett mérleg-próbával. E két utóbbi, t. i. a hidegviz s a mérleg-próba hazánkban is divatozott egész a mult század közepéig.*
{71.} A párviadal. Csak nemes, szabad embereket itéltek rája, kiknek joguk volt fegyvert viselni, s nemcsak férfiakat, hanem nőket és papokat is, de szabad volt vivni helyettesek által is. Európa más országaiban gyalog is vivtak, nálunk csak lóháton; ha férfi nővel vivott, a férfinak derékig gödörben kellett állnia. Nálunk, mint különben is harczias, kardtisztelő nemzetnél az isten-itéletek e neme tartott legtovább, 1635-ig találjuk nyomait. – A bajvivással eldöntött pert többé semmi szin alatt sem lehetett megujitani.
A szent falat próbája, melyet leginkább a tolvajok ellen használtak. A vádlottnak egy falat szentelt kenyeret, és sajtot adtak; ha könnyen lenyelte, ártatlannak tartották, de ha torkán akadt, bünösnek. Ehez hasonló próba divatozott hazánkban is, mely abban állt, hogy a boszorkányság vagy bűbájossággal vádolt nőnek s egy másik nőnek sajátkezüleg vajat kellett készítenie, a kétféle vajjal megkináltak előbb kutyát, majd macskát, ha ezek az ártatlan nő vaját megették, s a vádlottét ott hagyták, a vádat bebizonyitottnak ítélték.
A sorsvetés próbája. Elővettek két vesszőszálat. Ezek egyikére keresztet róttak, azután mind a kettőt, kendőbe takarva, az oltárra tették. Ekkor a pap vagy valamely ártatlan gyermek az egyik vesszőt kivette: ha a keresztest találta kivenni, a vádlottat ártatlannak, ellenkező esetben bűnösnek tartották. – Ide sorozható azon szokás is, hogy miként a rómaiak Virgilius művét, ugy a keresztények a szent-irást vaktában felnyitották, s a kinyitott helyen talált mondatokból vontak feleletet a kérdéses ügyre. Ezenfelül kődarabokkal is vetettek sorsot leginkább tolvajok s gyilkosok ki-puhatolása végett.
A feszület próbája. A perlekedő két fél a feszület elé állittatott, karjaikat, mint a keresztre feszitettnek, ki kellett terjeszteniök s ugy állaniok; aki karját előbb leeresztette, az volt a bűnös. – Némileg ehez hasonló s ide sorozható azon szokás is, hogy fő egyházi személyek a feszületet s az evangeliomos könyvet fejökre tevén, ugy esküdtek meg a nép előtt az ellenök emelt vádak ellenében.
A szent ostya próbája. Leginkább egyháziak ellen gyakorolták. {72.} A vádlottat t. i. megáldoztaták, az lévén a hit, hogy aki bűnös létére áldozik, azt az Isten valami nyavalyával, hirtelen halállal, s mindenesetre örök kárhozattal bünteti meg.
A holttest próbája, más néven: tetemrehivás. Ha a gyilkos ismeretlen volt, akikre a gyanu esett, azokat a meggyilkolthoz vezették, s eskü vagy átokmondás közt meg kellett érinteniök annak sebét, néha köldökét. Akinek érintésére a halott megmozdult vagy szinében megváltozott, sebei vérezni vagy szája tajtékzani kezdett: azt tartották gyilkosnak. Divatos volt még a mult században is.
Ezek voltak az isten-itéletek különféle nemei, melyeket az egyház, nevezetesen a pápák sohasem helyeseltek, sőt minden hatalmokkal küzdöttek ellenök Nagy-Gergelytől (603.) IV. Orbánig 1263-ban, ki az isten-itéleteket isten-kisértésnek nevezte.* Azonban zsinatok, pápák, püspökök rosszalásának ellenére is fentarták magukat, jeléül annak, hogy öszhangban voltak a nemzetek közérzületével.
Kiirthatók nem lévén, az egyház befolyása alá vette, hogy szeliditse s a visszaéléseket távoztassa.
Igy lőn, hogy az isten-itéleteket, kivéve a párviadalt, a papság végezte, épen ugy, mint Ipolyi szerént, az ős magyar vallásban is a Kádár az egész nemzet felett biráskodott – Isten nevében. A perlekedőket azonban, és ez lényeges dolog, világi biró idézte az isten-itéletekre, világi ügyvéd adaték melléjök, s világi biró monda ki az itéletet is. Maguktól a perlekedőktől sem függött, hogy ügyöket isten-itéletre bizzák.
Hazánkban az isten-itéletek legelső nyomára a XI-ik század utolsó tizedében akadunk Szent-László törvénykönyvében. Kálmán király törvénye szerént isten-itéleteket csak püspöki s a nagyobb prépostsági helyeken lehetett tartani.* Ez utóbbi helyek közt az aradi, budai stb. prépostságokban is tartattak.*
{73.} Tulajdonképeni rendeltetésük az lévén, hogy általok az igazság felderittessék, már előzményeiket ugy intézék s oszták be, hogy a peres feleket, őszinte vallomásra vagy kibékülésre indítsák.
Először is a perdijak azon korhoz képest, midőn a készpénz felette kevés vala, nagyok és igy terhesek valának, hogy ezáltal is csökkentsék a kedvet a perlekedésre.* A büntetés pedig, melyet a perlekedők veszteségök esetében magukra várhattak, épen elrettentő vala. Igy a vesztes fél nemcsak ügyét veszité el, hanem még mint olyan bünösnek, ki Istent hamisan hivá bizonyságul, szemeit kitolták, javait elkobzák, családja tagjait eladták, s őmaga, mint elátkozott, hazátlanul bolyongott a világon.* E kegyetlen szigorúság enyhitésére azonban volt egy alkalom, az ugynevezett menedék-jog. A bűnös t. i. ha valamely egyházba vagy monostorba futhatott, onnat csak a püspök engedelmével hozhaták ki, de oly feltétel alatt, hogy sem halálra, sem testcsonkitásra itélni nem fogják, kivéve, ha rablók, gyilkosok vagy épen felségsértők valának.
De birságnál, büntetésnél kétségkivül sikeresebben müködtek az isten-itéletek megakadályozásán a békéltetők, az annyiszor emlegetett „probi viri,” kik hivatalból, de szelid modorban s ingyen müködtek a felek kibékitésén.* Bizonyosan nagyrészt ezek fáradozásának köszönhető, hogy az isten-itéleti perekben oly gyakran találkozunk a kibékülés eseteivel. De a kibéküléshez szükséges volt a biró engedélye, valamint más oldalról, ha a perlekedők bármi fontos ügyben egyezkedni akartak, abban a biró meg nem akadályozhatta őket.*
Hasonlóképen a kibékülést vagy az őszinte vallomást czélozá az egyház is, midőn az isten-itéleteket napokig tartó előkészületekkel és szertartásokkal köté egybe, melyek megrázó hatása következtében csakugyan számtalanszor czélját is érte.
{74.} – Az isten-itéletek fentebb elősorolt nemeinek valamennyiét sohasem gyakorolták hazánkban, egynémelyikét csak ritkán, hármat azonban rendesen és századokon át. Ez utóbbiak: a párviadal, az eskü és a tüzesvas-próba. Váradon ezek közül is csak a két utolsó volt gyakorlatban.
Ismeretes – mint egyik nagynevü történetirónk mondja – azon ájtatos hit, hogy bizonyos szentek közbenjárása bizonyos bajos esetekben kiválólag foganatosnak tartaték életöknek vagy haláloknak és csodás tetteiknek ily esetekre vonatkozó körülményeinél fogva.*
Krónikánk s a hagyomány Szent-László életének különösen és leggyakrabban azon vonását tüntetik ki, hogy az ártatlant, az üldözöttet vagy szükséget szenvedőt segiti, oltalmazza még sirjából kikelve is. Valószínüleg ebben rejlik oka, hogy őseink, ha már isten-itéletre kellett menniök, leggyakrabban, mert legtöbb bizalommal jöttek Szent-László városába, Váraddá, annak szent sirjához, hazánk legtávolabbi részeiből s még oly helyekről is, hol szintén tartottak isten-itéleteket.*
Mikor vették kezdetöket Váradon az isten-itéletek? oklevelileg ki nem mutatható; de valószínü, hogy mindjárt a püspökség fennállásának kezdetén, mindenesetre pedig még alapitójának szentté avattatása előtt. E korban, nevezetesen Valther püspök idejében találkozunk (1124–1138.) az első isten-itéleti esettel Váradon azon ezüst paizs kérdésében, melyet, mint láttuk, a szentnek hitt király sirjára tettenek.
Az első eskünek, mely a váradi székesegyházban birói itélet következtében tétetett, szintén az emlitett korban, 1134-ben akadunk nyomára. Ez eskü, mint szintén láttuk, a Szent-László alapitotta zágrábi püspökség birtok-ügyében itéltetett meg.
E kortól s különösen Szent-László szentté avattatásától kezdve, amint szaporodnak történeti emlékeink, annál szaporább nyomait {75.} találjuk a szent király sirjára vagy fejére, helyesebben fej-ereklyéjére tett esküvéseknek.
Nincs oly kényes és fontos ügy, melynek eldöntését nyugodt lélekkel ne bizták volna őseink ily esküre. Maguk a váradi püspök s káptalan tagjai, midőn a tatárok elvonulásával birtokaik után látnak, de irataik elpusztulta, s a régi kanonokok kihalta miatt nem tudnak tisztába jönni az enyim-tied felett: legvénebb jobbágyaikat hallgatják ki, Szent-László fejére esketik meg őket, s amit azok igy vallanak, azt szent igazságul fogadják.*
A Szent-László sirjára tett vagy tenni kellett eskünek utolsó nyoma 1304-ből van, midőn a Gutkeled nembeli Dobi Dorognak és „Vak” Dorognak fiai birói meghagyásra szintén megjelennek a váradi székesegyházban, hogy – és ez itt már első helyen emlittetik – a boldogságos Szüz oltárára vagy szent Szent-László sirjára esküt tegyenek; de „a fény, a komoly, megható áhitat, mely e sirt környezé, a nagy néptömeg, mely e sir előtt ájtatosságát végzé, mint mindenkor, most is hatott a perlekedők kedélyére”: az eskü mellőzve lőn, a felek kibékültek.*
Nevezetesebbek voltak Váradon az alkalmazásukban, s következményeikben annyira feltünő tüzesvas-próbák. Ezek egyik-másik alakját az ázsiai népek is ismervén, lehet, hogy nemzetünk már eredeti hazájában ismerte azokat. Annyi bizonyos, hogy a népünknél ma is szokásos Szent-János tüze, vagy a Szent-László ünnepének előestéjén gyujtott tüz, mely hajdan szintén szokásban vala, de melynek ma már neve is feledésbe ment,* – a tüz általi tisztulás vagy inkább megigazulás eszméjét rejti magában, s ugyanez az alapja az ordaliai tüzpróbáknak is.
{76.} A tüzesvas próbákat Váradon nem benn a székesegyházban, hanem annak előcsarnokában vagy czintermében tartották. A hordozandó vasat, mely 1–3 fontos volt, külföldön s hihetőleg nálunk is a püspök szentelte meg. Magára a próbára három napig készültek bőjttel, imádsággal, szent intelmekkel. Az illető kezét, hogy valami bübájos szert ne használhasson, mindjárt az első nap vászonba göngyölve, lepecsételték és szemmel tarták; próba után ismét begöngyölék, lepecsételték és csak harmadnapra bonták ki. E napok alatt történt gyakran, hogy az illető érezvén, hogy kezeit megégette, még a kibontás előtt az egyházba menekült, vagy világgá ment. Ha a vádló vagy vádlott a kitüzött napra meg nem jelent, nyolcz napig vártak rá, s addig a próbát a megjelent félen sem hajták végre; de ha nyolczad napon sem jelentkezett, mint makacs, vesztes félnek nyilvánittatott.
Mikor értek véget, az isten-itélelek? pontosan meghatározni nem lehet; mert hogy valamikor királyi parancsra vagy országgyülési végzésre szüntek volna meg, arra nincs adat. Elenyészhettek lassanként, önmaguktól, mert a magát tulélt eszme vagy intézmény törvény nélkül is elhal. Valószinü, hogy Róbert-Károly király törvénykezési reformja szüntette meg őket legalább közvetve, s kivéve a párviadalt, mely nálunk még 1478-ban is divatozott.*
Az isten-itéletek megszűntével jött be a kinvallatás, mely mig minden igaz alapot nélkülöz, másrészt súlyos visszaélésekre is utat nyitott és semmi esetre sem jelez haladást az igazságszolgáltatás történetében.*
| MÁSODIK KÖNYV. A PÜSPÖKSÉG MÁSODIK SZÁZADA. (1190–1290.) | TARTALOM | A VÁRADI REGESTRUM. |