| A KÁPTALAN. | TARTALOM | HARMADIK KÖNYV. A PÜSPÖKSÉG HARMADIK SZÁZADA. (1291–1395.) |
AZ EGYHÁZMEGYE TERJEDELME S FELOSZTÁSA E KORBAN. – EGYHÁZAK, MONOSTOROK. – EGYHÁZI ÉPITKEZÉS.– LELKÉSZEK S AZOK JAVADALMA. – SZENTSÉGHORDOZÓK. HARANGOZÓK. TOROZÓK. – HONVÉDELEM, NÉPNEVELÉS, JÓTÉKONYSÁG.
Mielőtt a püspökség történetének fonalát tovább szőnők, szükség egy tekintetet vetnünk az egész egyházmegyére, hogy amennyire az itt-ott világitó adatok engedik, láthassuk annak e korbeli állapotjait.
XIII-ik századi s még tatárjárás előtti adatok az egyházmegyének csak két főesperességét emlitik: a biharit s békésit, mert a szintén előforduló harmadik, a váradi kétségkivül nem egyéb, mint. az emlitett bihari, csakhogy más név alatt.* És valószinü, hogy kezdetben nem is volt több főesperessége a püspökségnek, erre mutat azon körülmény is, hogy Békésmegyében a békési főesperesen kivül emlités van a nadányi (ma Körös-Ladány) alesperesről, ami alig történhetik, ha a későbbi szeghalmi főesperesség már ama korban szerezve van, mert fel sem tehető, hogy oly korlátolt terjedelmü és természetes akadályok által szét nem választott területeken, mint a most emlitett főesperesség, egy fő- és egy alesperes őrködjék. Hihetőbb, hogy az emlitett nadányi lelkész a {140.} békési főesperesnek volt helyettese, amint csakugyan ügyvivője, poroszlaja is vala.*
Annyi bizonyos, hogy az emlitett, s kezdetben egy-egy egész vármegyét felölelt két főesperességgel Bihar és Békésmegyék már eredetileg a váradi püspökséghez tartozának. De hogy Zarándmegyének ama töredéke, mely Gyulától – ezt is magába zárva –kelet felé, a Fejér-Körös jobb partjain terült el, már ekkor mint külön főesperesség – a későbbi köleséri – volt-e szervezve? vagy pedig csak a békési avagy a bihari főesperességhez vala csatolva? annak meghatározására elégtelenek az adatok.
Különben elejéntén aránylag ép oly terjedelmesek lehettek a főesperességek, mint, voltak az egyes plebániák: Szent-István ama törvénye, hogy tiz falunak legyen egy lelkésze s egyháza, még 1244-ben is gyakorlatban volt.*
Mily számmal valának e korban a lelkészségek s egyházak a főesperességekben, illetőleg az egész egyházmegyében? az megoldhatatlan kérdéseink egyike. E korban a községekről nevök s birtokosaikon kivül csak nehány esetben hallunk egyebet; teljes létszámukról épen nem értesülünk.
Bihar és Békésmegyék községei közől a tatárjárást megelőző korból alig ismerünk névszerént másfél százat, nem azért, mintha talán nem léteztek volna, mert mint már fentebb, a Váradi regestrumnál láttuk, oly tájak is, melyek ma puszták, akkor népesek valának; hanem mert történeti emlékeink felettébb megfogyatkozának. Ami legtöbb biharmegyei község nevét őrizte volna meg számunkra, még a püspöki s káptalani birtokok névjegyzéke sem maradt reánk e korból, mert mint a Chartularium megjegyzi, a tatárok 1241-ben annyira feldulták a káptalani levéltárt is, hogy csupán Imre királynak egy 1203-ban kelt levele kerülte el az enyészetet.*
{141.} És e körülménynek kell tulajdonitanunk, hogy Váradon kivül községeink közül e korban csak Bihar, Szalacs, Körmösd, Szeghalom, s Nadány egyházáról találunk irott feljegyzéseket.*
Kielégitőbb tudósitásaink vannak a monostorokról, melyeknek száma megközeliti a huszat, s jelentkezésökkel nemcsak a hitbuzgó ősök áldozatkészségét hirdetik, hanem nyomról-nyomra megjelölik ama helyeket is, ahová mintegy fészkeiket épiték. E korban ugyanis minden monostor, kivéve a királyiakat, egy-egy ős nemzetséget feltételez, melynek disze, öröme s temetőhelyeül emelteték.
E korbeli monostorok: Váradon kettő, tudniillik a püspöki, s a premontreiek előhegyi monostora; Váradon felül: az ugynevezett „de Curru,” továbbá Gáborján, Nyir-Pályi, Egged, Szent-Imre, Szent-Jobb, Ábrány (Felső), Almás, Monostor (Gyerő); Váradon alul: Szent-János, Ugra, Köte-Gyán (Peturmonostora?), Telki; a zarándi részben: Gyula, Dienesmonostora; végre Békésmegyében Csolt, Gerla.*
Ha a térképen e monostorok elhelyezését szemügyre veszszük, láthatjuk, hogy az egyházmegye lakott részeiben körül-belül minden tiz négyszög mértföldre jut egy-egy monostor, a kereszténység s avval együtt a közmüvelödésnek ugyanannyi világitó-tornya.
A szerzetesek munkássága ugyanis nem szoritkozék csupán a monostor falai közé. A rend tagjait kiküldék a birtokukhoz tartozó falvakba is, hogy ott tanitsák a népet az okszerü földmüvelésre, és – ami a müveléshez kedvet, vigaszt, reményt nyujt, a vallás igazságaira. Ezért olvassuk például a bakonybéli apátság szerzeteseiről 1086-ból, hogy az apátság minden birtokán laktak szerzetesek, s hogy a monostorok oly szolgákkal is {142.} rendelkeztek, kiknek kötelességök volt összehivni a szétszórtan lakó szerzeteseket.*
Az igy falvakon élő szerzeteseknek természetesen egyelőre lakásra, később pedig, midőn már a térités megindult s akadtak hivek, kis imahelyre, kápolnára is volt szükségök. Ezekből emelkedtek fel később plebániai egyházaink, amazokból lelkészi lakjaink.
Hasonló tevékenységet fejtének ki a szerzetesek kegyuraik birtokain is, s igy lőn, hogy lassan-lassan megnépesült egyházakkal minden monostor környéke, s azáltal az egész püspöki megye.
Az egyházak, még a monostoriakat sem véve ki, többnyire fából épültek, igy például a szent jobbi apátsági, sőt magában Váradon még a XIV-ik század közepén is fából épitik az apáczák klastromát. Kétségkivül ebben rejlik egyik oka, hogy a tatárjárást megelőző korból alig tudunk felmutatni falusi plebániai egyházat, mert a tatárok felgyujtván, a szerény faalkotvány földig égett.
Régi faegyházaink alakja s felosztásáról legbiztosabban tájékoztathatnak bennünket a hazánk keleti részeiben ma sem ritka fatemplomok, melyek valószinüleg ős szokás, meg nem szakitott hagyomány szerént épülnek s egészen különbözők a külföld hasonnemü alkotásaitól. Régente nemcsak helyben késziték a többékevésbbé jártas faragó-emberek; hanem voltak bizonyos mühelyek; melyekben bizonyosan több izléssel, csinnal legalább főalkatrészeiket kifaragák s készen vitték rendeltetésök néha távolabbi helyére is. Legalább itt-ott felirva áll ilyen egyházakon, hogy másutt, távolabb helyen épittetett. Tartósságukat eléggé igazolja, hogy például Braunschweigban ma is állanak 1461. 1495-ben épült faházak.
S régi faegyházainknak amilyen egyszerü volt anyaguk, olyan vala terjedelmök s felosztásuk is. Kivétel nélkül nyugatról kelet felé állottak, egyetlen ajtóval nyugati oldalukon. Benn a hajó 3–4; a szentély 1–2 öl hosszu s ennek megfelelő szélességü volt. A hajóban sem karzat; sem székek, csak faoszlopok állanak, melyek a tetőzetet tartják s faragványokkal ékesek. A szentélyben többnyire {143.} négyszögü kő szolgál oltár gyanánt s az egészet a keleti s déli oldalak 1–2 négyszög lábnyi ablakai világitják meg.*
A kezdetleges fatemplomokat már tulszárnyalák azon falusi egyházaink, melyek amazok szerény terjedelmét s felosztását öröklék ugyan, de már szilárdabb anyagból, kőből épültenek. Ilyenek láthatók még ma is egyházmegyénkben Magyar-Kakucson, Hájón; Nagy-Báródon, Pelbárthidán s több-kevesebb részeikben: Fugyiban, Hegyköz-Ujlakon stb.
De ez igénytelen alkotványok mellett látunk már e korban egyházakat diszeseket, sőt hatalmasokat. nemcsak Váradon vagy a vidék monostoros helyein, hanem egyszerü városok vagy épen falvakban is.
Ezek azon épületek, melyeknek egyes, fenmaradt példányai vagy csak részletei napjainkban már szokatlan idomaik s arányaikkal folyvást élénken foglalkoztatják népünk képzeletét, s melyeket. az rendszerént tündérek vagy óriások alkotásainak tart, avagy régi pogány templomoknak vagy török mecseteknek: csak arra nem emlékezik már, hogy az előtte idegenszerüvé lett épületek a legközelebb állanak hozzája, mert őseinek müve, őseinek egyházai valának.*
Amint ugyanis korunk viselete teljesen elüt a régi századokétól, épen ugy az épitészeti izlés is egészen más vala hajdan.
Püspökségünk keletkezésekor még az ugynevezett basilikai izlés uralkodott a keresztény épitészetben, melynek jellemző sajátsága vala, hogy az egyház szentélyét félkörüen, fülkeszerüleg alkotá, a hajót oszlopsorokkal ékesité s osztá fel, de az oszlopok felett nem boltozat, hanem lapos famennyezet vagy csak a fedélzet emelkedék.
{144.} Valószinüleg igy, ily izlésben épité fel Szent-László is Váradnak első egyházát, a várbeli basilikát, de csak valószinüleg, mert ez épitészeti izlés hazánkban a XI-ik századdal, tehát épen Szent-László korában véget ér, s helyet ad egy más, az ugynevezett román izlésnek.
Ebben az egyház lapos famennyezetét, már nehéz kőboltozat váltja fel, melyet a gyengébb oszlopok helyett erős pillérek tartanak. A boltozat, valamint az egyház egyéb részei, mint ajtók, ablakok stb. rendszerént félkörivesek, s ezért maga az épitészeti izlés félkörivesnek is neveztetik.
Igy épültek XII. és XIII. századi egyházaink, melyeknek nehánya, sajnos, már csak romjaiban, vagy csonka részeiben ma is áll. Ilyenek láthatók a Her-Pályi pusztán, Szent-Miklóson a Fekete-Körös völgyén, Gyerő-Monostoron, Tamásdán, Felső-Ábrányban.
De még a XIII. század folyamában egy uj épitészeti izlés tünik fel nálunk is, az ugynevezett átmeneti, melyben a román épitészet félkörivei fokozatosan mennek át a csucsivbe, a tömör falak megvékonyodnak, de erősitésökre külső támokat kezdenek épiteni, szentélyök is elvesziti félkörü záródását, s a félkör- és csucsives idomok vegyest fordulnak elő.
Ez átmeneti izlés alkotásai egyházmegyénkben a micskei, ottományi, siteri, nagy-ürögdi stb. egyházak.
A félkörives épitészet nyomában látjuk megjelenni nálunk a képzőmüvészet másik két testvérét: a szobrászatot és festészetet is. – Különben ez utóbbinak, a festészetnek már dogmatikai nézetek s liturgiai okok miatt is jelentékeny hivatása volt egyházainkban. A merev fa- vagy kőszobornak a festészet adott szint, fényt, árnyat, jellemet; az egyhangu, puszta falakat az népesité meg az egyházi s nemzeti történet ép oly vonzó, mint tanulságos alakjaival.
És ez az oka, hogy mig a szobrászat alkotásaival csak nagyobb, emlékszerü egyházainkban találkozunk, a festészet szerényebb helyekre is utat talált, s gyakran egyszerü falusi egyházak is kifestve valának.
Szent-László váradi egyházát kétségkivül mind a szobrászat, {145.} mind a festészet, szintén segitett felékesiteni;* de a vidéki egyházaknál már ritkán akadunk nyomaikra, s kétségkivül csupán azért, mert elpusztultak. Mig ugyanis az épület inkább ellenáll az enyészetnek, a szobrászat és festészet müvei kevésbbé tartósak, különösen az utóbbiak, melyeket idő, nedvesség, ujitás vagy roszakarat könnyen tönkre tesz, vagy legjobb esetben a mész szemfedője borit feledésbe.
Szobrászati müvekkel, vagy inkább azoknak csak töredékeivel egyházmegyénkben e korból Almáson, s Gyerő-Monostoron, továbbá Széplak mellett Szent-Miklóson találkozunk; a festészet némi nyomaival pedig a tamásdai egyház kapuzatán.
Első püspökségeink székesegyházait magok a püspökök épiték; mint Szent-Gellért a csanádit,* és csak a káptalani vagy szerzetesrendi monostorok épitői gyanánt szerepelnek királyaink.* Ez utóbbi eset adta elő magát Váradon is. Szent-László király nemcsak a prépostság, illetőleg püspökség alapját tevé le birtokadományával, hanem a székesegyházat is ő épité fel.
A községi egyházakat kezdetben Szent-István törvénye szerént magok a községek épiték, később a községek birtokosai, mi által azok kegyuraivá lőnek. A felépült egyházba ugyancsak Szent-István törvénye szerént egyházi ruhákat a király adott, papot és könyveket a püspök.* De egyházainknak a törvényrendelte védurakon kivül mindenkor valának még más hatalmas támaszai is a hivek, s különösen a női sziv vallásosságában. Mig a nemzet fiai királyukkal élökön vetekednek egymással a szebbnél-szebb basilikák s egyházak emelésében, a nők azoknak belsejét ékesitik, gazdagitják. Szent-István {146.} nejétől kezdve számtalan példánk van reá, hogy hölgyeink maguk varrták, himezék az egyházi öltönyöket, s mintegy reájok önték lelkök szépségét, kegyeletök szingazdagságát.
A felépült egyházat a legnagyobb fény és ünnepélylyel szentelék fel s nyitották meg. Ha az egyház jelentékenyebb vala, megjelent a püspök is káptalanával együtt,* s köréje gyültek a központ, a vidék lelkészei, a monostorok szerzetesei, s a környék kicsinye-nagyja. Orgona még ekkor nem volt a mi egyházainkban, de megszólaltak a harangok, és szavokra megeredt a nép éneke majd halkan, majd harsogón, de mindig meghatón.
Ünnepe volt akkor mindenkinek oly kedves, hogy annak azután évfordulóját is megtartották minden évben nemzedékről nemzedékre. Igy keletkeztek az ugynevezett bucsuk; a középkor e népünnepei. Egyházmegyénkben nevezetesebb bucsukat tartottak Váradon Szent-László sirjánál, melyhez; mint látni fogjuk, királyok gyalog is elzarándokoltak; t.ovábbá, mint a hagyomány még ma is emlegeti; Szent-Jobbon, hol Szent-István jobhkezét őrizék. –
A lelkészeknek e korban a frankfurti zsinat (794.) határozata szerént jártasoknak kelle lenniük a kánonok, a szentirás értelmezése, az egész zsoltár; a szentségek kiszolgáltatása az ének és számtan ismeretében, s anyanyelvökön kivül a latin nyelvben is.
A papság müveltsége s hitéletének fejlesztését nagyban előmozditák az egyházmegyei zsinatok. Ilyeneket e korban évenként. tartának, megjelenni tartozott a megye összes világi és szerzetes papsága, a püspök személyesen nyitá meg s a felmerült kérdések tárgyalásán kivül oktató, lelkesitő beszédekkel, mondhatni szakszerü előadásokkal valának összekötve.*
A kegyur által kinevezett s a püspök által megerősitett lelkészt szokás volt hivatalába beiktatni. A beiktató az egyházban egybegyült hiveket a püspök nevében figyelmezteté, hogy lelkészöket {147.} tiszteljék, neki engedelmeskedjenek, s a köteles szolgálmányokat teljesitsék; majd az uj lelkészt a főoltárhoz vezeté, átadá neki az egyház kulcsát s megfogatá vele az oltár egyik végét joghatóságának jeléül. Erre üdvözletül megszólaltak a harangok, felhangzott a „Téged Isten dicsérünk” ének, a hivek „offertorium”-ra (ajándékadás) mentek, s ami az oltáron összegyült, átadták az uj lelkésznek a törvényes birtokba-vétel jeleül.*
Az egyház és lelkész fentartására Szent-István törvénye szerént két jobbágyot kellett adni telekkel, továbbá egy lovat, melyen a lelkész fiók-községeibe temetni s betegeihez járt, ezenkivül két tehenet s 34 birkát. E törvény szolgált századok multával is irányadóul. Igy Góg ispán 1231-ben kápolnát alapitván, annak s lelkészének javára rendel egy ekényi földet (150 hold), nyolcz ökröt, két szolgát fiaikkal, öt tehenet, 39 juhot, három lovat, hét kecskét, négy sertést, méheket. A szolgák, mikor a lelkész kivánta; arattak, fát hordtak, sert főztek; a méhek pedig viaszgyertyához szolgáltattak anyagot.* Ezenfelül a hivek fejenként is hozzá járultak mind az isteni tisztelet, mind pedig a lelkész tartásához. Midőn ugyanis vasár- és ünnepnapokon az egyházakban összegyültek; egyik sem jött üres kézzel, hanem mindenik hozott magával kenyeret és gyertyát, melyet azután mise közben, felajánlás előtt az oltárra helyezének.*
Később a kenyér adományt szemes-élet váltotta fel, melynek mennyiségéről, valamint általában a hiveknek lelkészök iránti tartozásairól már korán értesülünk. Igy olvassuk, hogy minden házaspár fizetett évenként egy véka buzát és egy csirkét, minden menyasszony egy kezkenőt vagy 12 denárt, kereszteléskor minden gyermekért egy tortát és egy csirkét, s az anya beavatáskor ugyanannyit; temetések alkalmával a zsoltárok elmondásáért 12 denárt, a halottak imádságaiért ugyanannyit; a halál hetedik, harminczadik s évfordulati napján, valamint az emlékkő vagy emlékfa felállitásakor két tortát, egy csirkét, egy sajtot, egy bélest és egy korsó sert.*
{148.} De a lelkészek s egyházak fentartása körül oly intézkedéseket is találunk e korban, melyek ma már nemcsak egészen szokatlanok, hanem még emlékezetök is feledésbe ment. Igy az egyházak alapitó vagy adományleveleiben gyakran olvassuk, hogy voltak szentséghordozó, harangozó és torozó jobbágyok is.
A szentséghordozók azok lehettek, kik midőn a pap beteghez vagy a vidékre mise-szolgálni ment, lovat adtak alája, leginkább lóháton utazván akkoron még az egyháziak is,* s az isteni tisztelet kellékeit szintén saját lovaikon szálliták.*
A harangozói intézmény ismeretes, mert fenvan napjainkban is azzal a különbséggel, hogy hajdan egy-egy templom mellett számosabban valának. Gyakran egész falu népének nem volt más kötelessége, mint valamely, néha távol eső székesegyháznál harangozói szolgálatot tenni, melyet azután felváltva vagy közösen fogadott szolgák által végezének.* Ily nagyobb számu s nem helyben lakó harangozói {149.} valának a váradi székesegyháznak is, mint alább látni fogjuk, Szőlős falu lakosai között.*
Legsajátságosabb vala, de ma már legismeretlenebb is a torozók vagy más néven dusnokok intézménye. Tulajdonképen nem egyéb, mint eredeti alakja a napjainkban szokásos mise-alapitványnak, vagy a népiesen ugynevezett örökös-miséknek.
Némely vagyonosabb ur vagy asszony ugyanis szolgái közől egyet vagy többet a közönséges jobbágyok sorából kiemelt, vagy mint okleveleink mondani szokták, az arany szabadsággal megajándékozott, csupán annyit tevén kötelességökké, hogy évenként egyszer-másszor, leginkább haláluk évfordulati napján szolgáltassanak érettök egy vagy több misét, s a kezökön meghagyott jobbágyi birtok jövedelméből rendezzenek tort s a lelkész szolgálatát is jutalmazzák meg.*
Igy nevezetesen azon Dénes mester fiáról, ki Szent-László sirját felnyitá, olvassuk, hogy Ürög nevezetü jobbágyát s maradékait szintén ily torozókká tette oly kötelezettséggel, hogy évenként, valószinüleg a Várad melléki besenyei egyházban szolgáltassanak érette két szent misét, a torra adjanak egy juhot, harmincz kenyeret, egy libát, egy kakast és két cseber sert, a lelkésznek pedig fizessenek a föld termésétől tizedet, nevezetesen két köböl szemeséletet és egy kakast évenként.*
Mennyire elterjedt vala ez intézmény hazánkban, mutatják az oly gyakran, kivált történeti emlékeinkben előforduló Dusnok nevü községek, melyek kétségkivül lakosaik emlitett rendeltetésétől vették nevöket. Ily Dusnok faluja volt a Szent-János lovagok Várad melléki konventjének is.* A falu már elenyészett, de emlékét őrzi ma is Nagy-Kereki határán a Dusnak-ere patak. –
{150.} Az egyházi rendnek, mint mindenütt, ugy hazánkban is, főhivatása volt a hit s az erkölcsiség emelése, de minthogy Szent-István király államalkotó politikájának szövetségeséül a katholikus egyházi rendet választá, ennek minálunk még külön, ép oly magasztos, mint nehéz kötelességei is valának.
A papság hazánkban élvezte a nemesi birtoklás előnyeit, de viselte terheit is. Püspökeink mint országnagyok, jogtudósok benn ültek a királyi tanácsban, részt vettek az országgyülésekben, s alkotmányunk, törvénykönyvünk legszebb pontjai az ő közremüködésökkel jöttek létre.
Nem kevesebb befolyással voltak a vidék, a vármegye politikai életére s közigazgatására. Majd, mint Bertalan püspök, királyi biztosi minőségben rendezik a birtokviszonyokat; majd a nádori gyüléseket látogatják káptalanukkal együtt; Váradon pedig szintén a káptalan közremüködésével az oly fontos isten-itéleteket vezetik.
De voltak még terhesebb kötelességeik is.
Hazánk egyházi törvénye szintén megtiltá ugyan a papoknak a hadviselést, de hozzá tevé: kivéve az egyházért vagy a hazáért.* S e két szent érdek védelmét Várad papsága sem mulasztá el. Váradon, mint láttuk, erős várat épite, s annak védelmére pánczélos vitézeket tartott. Midőn pedig a sikföldi várak megbizhatóságát a tatárjárás annyira kétségessé tevé, a fenesi sziklatetőn rakott uj várfalakat. És amit Benedek püspökről olvasunk, hogy a sajói harczra ő is sietett zászlóalja élén, az többször is megtörtént; hazánk viharos multja szolgáltatott arra alkalmat eleget.
Monostoraink alapitó leveleiben rendszerént ott szerepelnek, mégpedig, mint láttuk, első helyen azon jobbágyok, kik saját lovukon s fegyverökkel szolgálnak. Ezek az ugynevezett egyházi nemesek, mert azon kor fogalmai szerént fegyvert viselni csak nemes embernek lehetett.*
{151.} A püspök, a káptalan vagy a birtokos szerzetesrendek szabadon választák őket szolgáik közől érdemeik szerént; de hűtlenségök esetében ismét szolgaságra juttathaták. Az egyház vagyonából külön birtokot nyertek, néha, mint látni fogjuk egész falut, s a birtokért egyéb tartozásuk nem volt, mint az illető egyház zászlaja alatt otthon vagy a király táborában honvédelmi szolgálatot teljesiteni.
Hogy a váradi püspökség birtokain ily fegyveres jobbágyok már kezdetben sem hiányozának, azt a dolog természetén kivül igazolja a püspökség egyik birtokának, a Várad melléki Csatár községnek neve, mely egyenesen lakosainak hadi rendeltetésére mutat. Később pedig IV. László király, mint láttuk, kötelességévé tette Lodomér püspöknek, hogy szőlősi jobbágyai közől legalább négyet a királyi tábor számára fegyver alatt tartson.
Gyérebbek az adatok e korból a közmüvelődés legföbb tényezőit, az iskolákat illetőleg.
Várad, mint Szent-Gellért idejében Csanád,* mingyárt keletkezésekor nyert iskolát. Az első kanonokokkal megérkezének iskolájának első tanárai is. Ezt igazolja már amaz emlitett körülmény, hogy a káptalan maga nevelte az egyházmegye jövendőbeli papjait, de, mint látni fogjuk, Váradnak már a XIV. században oly iskolái vannak, melyeket nemcsak helybeliek s az egyházi pályára készülők, hanem vidékiek s világiak is látogatnak; minthogy pedig ily kifejlődésre idő kellett, Várad iskoláinak fennállását már e körülménynél fogva is bizvást tehetjük a korábbi századokba.
Ugyanez áll a vidéki monostorokról, melyeknek egyikéből sem hiányozott a „frater lector,” az olvasó szerzetes, kinek legfőbb kötelessége a tanitás vala.
Falusi egyházaink pedig szintén ugyanannyi iskolák valának, melyekben nemcsak a felnőttek nyertek oktatást, hanem a gyermekek {152.} is,* s melyek a szentirásból, a szentek életéből, s hazai történelmünkből vett, megkapó szinü képeik, falfestményeik és szobraikkal nagyban elősegiték nemzetünk müveltségi fejlődését.
Végre, hogy Várad a jótékonyság, a keresztény szeretet müveiben sem maradt hátra, azt fényesen igazolja a Szent-Jánosvitézeknek Várad tövében, Szent-Jánoson már a XII-ik században létezett monostora. Az ily monostorok egyik főrendeltetése a betegek gyógyitása s ápolása volt, s ezért e monostor bizvást vehető Várad kórházának, mely épen a betegek könnyebb s biztosabb gyógyitása végett vonult kissé távolabb a várostól a csendesebb s jobb levegőjü Körös-parti vidékre.
És azon szegények-háza, népies nevén ispotály, mely 1339-ben Váradon, mint már megállapodott, tehát régi intézet emlittetik,* kétségkivül fennállott már az előbbeni korban is. Egyházi testületeink, vagy csak valamirevaló városaink is ily intézetek nélkül sohasem valának. E kornak, mely Árpádházi Szent-Erzsébetet, Szent-Margitot nevelte, jellemző sajátsága a felebaráti szeretet gyakorlása, és azért középkori végrendeletekben több-kevesebb változással mindig ott találjuk a szép szavakat, melyeket a haldoklók elhagyandó kedveseikhez intéznek: „Az ispotályra nagy gondot viseljetek, a szegények benne meg ne éhezzenek . . . . mert az én lelkemnek üdvössége ezekből lesz.”*
| A KÁPTALAN. | TARTALOM | HARMADIK KÖNYV. A PÜSPÖKSÉG HARMADIK SZÁZADA. (1291–1395.) |