| BARAKONY. (BARAKUN.) | TARTALOM | BESENYŐ. (BESENEU.) |
BELÉNYES.
(BENENUS. BELENUS. BELYNES. BELENJES.)
A legrégibb püspökségi birtokok egyike,* melynek félreeső, de természeti szépségekben gazdag vidékét gyakran felkeresték püspökeink, hogy ott főpásztori s hazafiui gondjaikat kipihenjék.* Már eredetileg sulypontját képezé ama néhány négyszög mérföldnyi völgynek, melyen áll, de hogy a püspökség valamennyi vidéki községeinél többre emelkedett, azt Lodomér püspök azon szerencsés gondolatának köszönhette, hogy V. István királytól (1270–1272) bányajogot eszközölt ki.* A bányászat Belényes vidékén, hol addiglan állattenyésztésnél s kevés földművelésnél egyebet alig láttak, uj világot teremtett; műveltebb elemek: iparosok, kereskedők, különféle hivatalnokok s tisztek telepedtek le a kis völgy bérczei között, de hivatali, üzleti, társadalmi, sőt vallási összeköttetéseik szálai is Belényesen futottak össze.
Igy lőn, hogy midőn Belényessel a XIII-ik század végén történelmünk lapjain először találkozunk, már mint jelentékeny község tünik elénk, melynek lelkésze püspöke számára egy fertó szeretetadományt hoz;* személy- és vagyonbiztonsága felett a szomszéd fenesi hegyen erős sziklavár őrködik,* s ezüst bányái oly virágzók, hogy azok jövedelmének egyharmadát a püspök önkényt átengedi káptalanának.*
{349.} Még világosabb, de egyszersmind kedvezőbb képet nyujtanak Belényesről a pápai tizedjegyzékek. Két lelkész egy községben, mint fentebb láttuk, csak nagy ritkán fordul elő; a bihari főesperesi kerület több mint száz községe közt alig három helyen, csak Debreczenben, Biharon és Püspökiben találunk egynél több lelkészt; igy volt Belényesen is. Az 1332–1337-iki tizedjegyzékek emlitik plébánosát, de akinek neve a tizedjegyzékek emlitett avultsága miatt,* sajnos olvashatatlan, és emlitik lelkészét is, Jánost, ki a plébánosnak nem plébánostársa, mint Debreczenben vagy Biharon, hanem csak segédje lehetett, mert tizedeik összege nem egyenlő, mint az idézett helyeken, hanem feltünőleg különböző. János lelkész ugyanis évenként harminczöt garas tizedet fizetett, ami ugyan jóval felülhaladja a püspökii egyik-egyik lelkész évi tizedét, mely, mint láttuk huszonöt garasra ment; de messze elmarad Belényes névtelen plébánosának tizedétől, s több a debreczeni két lelkész tizedénél is, mert mig ezek együtt száz tiz garast fizettek, a belényesi plébános egymaga két márkát, vagyis száz tizenkét garast fizetett. De van még egyéb körülmény is, mely Belényes plébánosának a püspökség valamennyi vidéki lelkészei között az elsőbbséget biztositja.
A vidéki lelkészek, még a debreczenieket sem véve ki, az egyes főesperesi kerületek szerént soroltatnak elő a tizedjegyzékekben, igy fordul elő János belényesi lelkész is, de plébánosa már nem itt, hanem a székváros papjai s még itt is a kanonokok s főesperesek között tünik fel, s e megkülönböztetés nyilván kiváltságos állapotot jelez. Hogy pedig Belényes plebánosának miféle egyházi kiváltsága lehetett? efelől a legbiztosabban tájékoztat Scolari András váradi püspöknek Belényesen, 1413. november 27-kén kelt levele, melyben a főpásztor nevenapjának ünneplésére készülő plébánost azzal lepte meg, hogy a belényesi plébánosok ama jogát, mely őket a főesperesi hatóság alól kivette s egyenesen magának a püspöknek rendelte alája, – irásba foglalta, mert – mint a levél megjegyzi – e joggal emberi emlékezetet meghaladó idő óta éltek Belényes plébánosai.* Bizonyosan éltek tehát {350.} Scolari püspök előtt nem egészen egy századdal, az 1332-iki pápai tizedszedés korában is, sőt e joguk valószinüleg még a XIII-ik századra vihető vissza, mert a plébánosok eféle kiváltságolása már IV. Béla király idejében szokásban volt.* Egyebek hiján maga ez egy adat is kétségtelenül igazolná, hogy Belényes korán, legalább is már a XIII-ik században kitüntetett egyházi állomás volt, mert e kitüntetést a helynek előkelő, városi volta jogosulttá tette.
Ilyen helynek mindenesetre nem mindennapi egyházának is kellett lennie, amint, valóban, már Scolari András püspök idézett 1413-iki levele emlegeti, hogy a belényesi egyház az ő második székesegyháza s az volt már elődjei alatt, valamint az leend utódjai korában is.* Azonban Belényes jelenlegi egyházai kivétel nélkül uj épületek; benn a városban annyira feldicsért régi egyházának nyomát sem találhatjuk. De közvetlen a város felett emelkedik egy szép magaslat, mely temetőül szolgál ma is, s a temető legemelkedettebb pontján romok láthatók. Ismerjük őseink ama szokását, hogy az egyházak köré temetkeztek s ahol már egyszer kedves halottjaik hamvai pihentek, itt kivántak nyugodni ők is. Ennélfogva temetői romokban elpusztult egyházat vagy épen monostort bizvást kereshetünk: egyházi épület maradványának gyanithatjuk már látatlanul ama temetői romokat is, de lássuk, valóban azok-e? s egyszerü egyház vagy épen monostor romjai?
{351.} A magaslat legnyugatibb oldalán egy körülbelül öt méter magas s 1.20 méter vastag, terméskövekből rakott fal emelkedik, már sok helyen csonka, de figyelmesebb megtekintés után még felismerszik, hogy e fal nem egyéb, mint tám, mely egy, még vastagabb, 1.45 méter vastagságu falat erősitett. E vastagabb fal azonban alig nyul ki két méter hosszan, ezért, magában véve, meg sem határozható, hogy miféle épület romja? De e faltól kelet felé 27 méter távolságra egy másik rom emelkedik, az előbbenihez teljesen hasonló terméskövekből, csakhogy vékonyabb 90 cmtr. vastagságu. Emellett már két támot találunk, de gyengébbet, mint amaz, mert csak 75 cmtr. vastagok; a két tám között oldalfal emelkedik, mely 1.80 méter széles, s ez oldalfal a támoknál mindkét helyen megtörik s további, bár csekély folytatásából látható, hogy jobbról is, balról is szintén oldalfalakat képezett. Ez oldalfalak, de különösen azok megtöréseinél, a szögleteken, a támok jelentkezése azonnal csúcsives egyházaink sokszöggel záródó szentélyeit juttatja eszünkbe, s csakugyan ez oldalfal támjai végökkel napkelet felé állanak épen ugy, mint a középkori egyházak szentélyein. E rom tehát már eddig is egy átmenetkori vagy csúcsives egyház szentélye maradványának mutatkozik; de hogy valósággal mi volt? azonnal meggyőződünk, ha ez oldalfalnak a támokkal ellenkező oldalára egy pillantást vetünk. Itt az oldalfalak összeszögellésénél egy-egy darab faragott követ látunk, melyekben roncsolt állapotuk mellett is azonnal felismerhetni a csúcsives boltozat gerinczhordó gyámköveit. E gyámkövek épebbikét, mely eredeti állapotában, a csúcsives izlés egyik alakitása szerént, gazdag hajzatu emberi főt tüntetett fel, s melynek felette a kőgerincz egy részlete is még látható, a mellékelt rajzban (35. szám) mutatjuk be.
35. sz. – A belényesi egyház gyámköve.
Ime tehát, e csonka, alaktalan romok lerázzák eddig érthetetlen külsejüket, s mint egy felnyitott középkori könyv ma már szokatlan betüi állanak előttünk, s Belényes régi történetének egyik legérdekesebb {352.} fejezetét olvashatjuk ki belőlök. Az emlitett napkeleti rom minden kétséget kizárólag egy csúcsives egyház szentélyének éjszakkeleti oldala, melyhez még két ilyen oldal járult, egyik kelet, másik délkelet felől, és igy e szentély, mint a körülbelül hasonló arányu várad-püspökii egyház szentélye, a nyolczszög három oldalával záródott. Innet nyult ki az egyház teste oldalain támokkal s magas csúcsives ablakokkal nyugat felé, de meddig? a püspökii egyház mintegy huszonnégy méter hosszu: legalább is ennyi lehetett a belényesi is, s a jelzett távolságnál nem sokkal messzebb, a szentély romjaitól huszonhét méternyire ott találjuk a másik, a nyugati romfalat, mely hogy az előbbeni fallal valaha egy épülettestet képezett, az kétségtelen. Keleten volt az egyház kezdete; itt, nyugaton vége. Ennél tovább nyugat felé az egyház nem is terjedhetett, mert itt a magaslat hirtelen meredeken lehajlik. A nyugati rom képezte az egyház éjszaknyugati szögletét, ezt igazolja az itt levő egyetlen tám diagonál állása, mely tám s mellette az oldalfal minthogy majdnem még egyszer oly vastag, mint a szentély támja s oldala: hihető, hogy itt a fal tövénél kiemelkedő romhalom egy, a tám felett emelkedett torony leomlott köveiből keletkezett. És mert e romhalmon tul, az egyház nyugati ajtajának helyén mélyedés látható, s ezen tul dél felé ismét egy másik, az előbbenihez hasonló romhalmaz: valószinü, hogy itt, a dél-nyugati szögleten egy másik torony állt, vagyis, hogy a belényesi egyház, mint a váradi püspökség második székesegyháza, méltóságának megfelelőleg ikertornyokkal magaslott ki s uralkodott a város és völgy felett. Mert e romokat valamely klastrom maradványainak tartja ugyan a szájhagyomány, de a hagyománynak, mint e munka folyamán többször tapasztalhattuk, csak akkor tulajdonithatunk hitelességet, ha azt egyéb adatok is támogatják, vagy legalább nem ellenkeznek azokkal; Belényes klastromáról azonban hallgatnak történeti forrásaink, ellenben annál hangosabban szólanak jeles, plébániai egyházáról, a mely, minthogy más egyháznak nyomáról még a hagyomány sem tud, kétségkivül ama temetői romok helyén emelkedett. Ily helyeken, magasan a város felett találjuk különben is hegyes vidékeken az egyházakat.
Meg kell még jegyeznünk, hogy a nyugati romtól tizenkét méter távolságra kelet felé, a keleti rom éjszaki oldalának irányában még észrevehetők a földön egy tám alapkövei, melyek e helyen egyedül az {353.} egyház éjszaki oldalfalának támját képezhették; továbbá, hogy az egyház főajtaja nem a nyugati oldalon lehetett, hol a feljárás még lépcsők utján is meredek s felette alkalmatlan lett volna, hanem a déli oldalon, mely épen a város felé szolgált, s melynek irányában a városból ma is egy ut vonul fel, jelezve mintegy a régi feljárást.
De ez egyház, mint fenmaradt részletei mutatják, XV-ik századi alkotás, talán épen a müvelt izlésü Scolari püspök ajándékozta meg vele a kis várost, s azért szól róla annyi előszeretettel, azért biztositja a belényesi lelkész előjogát, hogy a kitüntetett egyháznak mindig kitüntetett lelkésze legyen. Annakelőtte tehát Belényesen más egyháznak kellett állnia, mert e kis város már azelőtt is, mint láttuk, jelentékeny hely volt két lelkészszel s ritka egyházi javadalommal. E régebbi egyház épületéről azonban épen semmi tudósitásunk sem maradt; de maga a puszta tény, hogy Belényesnek régi egyháza már a XV-ik században nem felelt meg többé akár a város népessége, akár tekintélyének, mindennél hangosabban hirdeti e kis városnak emelkedését s felvirágzását. Annyit sejthetünk csupán, hogy nyomtalanul eltünt első egyháza is Szent-Ágota tiszteletére volt szentelve, mert atyáink egyszer kiválasztott védszentjökhöz hiven ragaszkodtak mindig, s mert Scolari püspök s utóbb Mátyás királynak is leveléből értesülünk, hogy Belényes egyháza a nevezett szent szűz védelme alatt állt.*
Ez egyház kelyhei, keresztjei s általában szerelvényeiből egyetlen darab sem maradt ránk, még emlitést sem találhatunk rólok; de ha meggondoljuk, hogy Belényes mintegy bányaváros volt, hol az arany s ezüst nemcsak előfordult, hanem azt ott helyben fel is dolgozák s Belényes oly családokat is számlált, melyeknél az ötvösség apáról fiura örökségképen szállt:* nem kételkedhetünk, hogy egyháza drága szent edények dolgában is méltó volt másod székesegyházi rangjához s nem állt hátrább más bányavárosok egyházainál, melyek, mint tudjuk, szent edényekben mindig gazdagok voltak.
Különben is ez egyház, hiveinek vallásos áldozatkészségén kivül {354.} Várad püspökeiben is bőkezü kegyurakat talált, kik nemcsak épületéről, hanem gazdagságáról is gondoskodtak. Igy Mátyás királynak leveléből olvassuk, hogy János váradi püspök, valószinüleg Vitéz János, a belényesi hegyen egy szőlőt adományozott az egyháznak,* mely tény bizonyosan nem állott páratlanul Várad püspökeinek s Belényes polgárainak életében, csakhogy okleveles nyomaik elenyésztek.
Lelkészeinek javadalmáról, mely, mint láttuk, a legjelentékenyebbek egyike volt, szintén csak töredékes tudósitások maradtak fenn. Igy a fentebb emlitett János püspök adományából birta a plébános a belényesi szőlőhegy egy részének bortizedét,* a hagyomány szerént pedig a városnak azon utczáját, mely ama temetői domb alatt vonul el; tehát épen ugy, mint a bihari plebános, birta az ugynevezett «Papszert,» s mint általánosan városi plebánosaink egy-egy utczát. Ezekhez járultak még mint egyebütt, ugy Belényesen is, földek, szőlők, továbbá a malmok s korcsmák közől legalább egynek szombatnapi jövedelme.
Középkori lelkészei közől a már emlitetteken kivül még csak kettőt ismerünk: 1413-ból Pétert, kinek kedvéért Scolari püspök többször idézett levelét kiadta, s ki ha egy személy azon Belényesi Péterrel, a széptudományok tudorával, kit Scolari püspök a kosztniczi zsinatra is magával vitt,* akkor még érthetőbb lesz a püspök levelének keletkezése. Péter plebános kiváló kegyben állhatott főpásztoránál. Kivüle még Adorjánt ismerjük 1496-tól, kinek emlékezetét azon tette tartotta fenn, hogy Scolari kiváltságlevelét Kálmáncsehi Domokos püspökkel átiratta s megerősitteté.*
Ennyit tudhatunk Belényes középkori egyházi történetéből: de érdekel bennünket e kis város polgári története is, mert Várad püspökeinek, mint Belényes földesurainak hatása kétségkivül meglátszik azon is.
A váradi püspökök egyik legnagyobbikának, Vitéz Jánosnak mindenre kiterjedő gondossága talált időt és módot e város ügyeinek rendezésére is. Mingyárt püspökségének kezdetén biztositó Belényes {355.} polgárai s a hozzá tartozó falvak* jobbágyainak személyes szabadsága belényesi várnagyai önkényének ellenében, kik gyakran elegendő ok nélkül sötét toronyba zárták a nevezett polgárokat, illetőleg jobbágyokat.* De ez csak az első lépés volt, melynél még nem állapodott meg. Három év mulva kiadta a városnak nagy szabadalomlevelét, melylyel – mint maga mondja – arra törekedett, hogy a város mind épületeiben, mind lakosaiban felvirágozzék.
E levelében először is szabad várossá teszi Belényest, kivevén azt várnagyainak s uradalmi tisztjeinek minden hatalma alól.
2. Megengedi, hogy a város polgárai és lakosai Szent-György-nap táján szabadon válaszszanak maguknak birót és tizenkét esküdtet, de csak egy évre; két évig egymásután senki biró vagy esküdt nem lehet. S a megválasztottak a vének s előkelőbbek tanácsával éljenek.
3. Az uj birót s esküdteket mutassák be a várnagynak, s mind a várnagy, mind a helybeli lelkész előtt eskettessék meg a szent evangeliomokra, hogy hivei lesznek földesuroknak, de a város szabadságait is megőrzik. Eskü előtt semmi biráskodást nem végezhetnek.
4. A városi biráktól felebbezhetnek a belényesi (fenesi) várnagyhoz, innet a püspök váradi udvarára.
5. A birságok kizárólag a birákat illetik.
6. A várnagynak csak a főbenjáró vétségektől jár a birság, például gyilkosság, házasságtörés, gyujtogatás stbitől hat arany forint. A «Ronthás» pénz pedig a püspöki udvart illeti «ősi szokás szerént».*
7. Ha valaki a biráknak, midőn zálogolni járnak, ellenszegül; három márkát fizessen a püspöki pénztárnak; ha átokra vagy gyalázó szavakra fakad: hat márkát; ha pedig épen fenyegetőzni mer: husz márkát.
8. Hiteles pecsétet ad a városnak, melylyel «Várad városának szokása szerént» élhessen. A pecsét kerek, közepén Szent-László királylyal, ki jobbjában az ország almáját s baljában a szokott bárdot {356.} tartja, s körülötte e felirás: Sigillum oppidi Belenes. De e pecséttel csak akkor élhetnek, ha a biró s mind a tizenkét esküdt jelen van és csak a legsürgősebb esetben, szabad azt a biró s nyolcz esküdt jelenlétében használni. Ha pedig e pecséttel valaha csalást követnének el: elvesztik azt, s még ötven márkában is elmarasztaltatnak, «ami pedig kétszáz arany forint».
9. Fizetnek az uradalomnak szokás szerént tizedet, kilenczedet és «fertó-pénzt,»* s ezenfelül hamit szükség esetében az ország vagy a vármegye gyülése ró reájok.
10. Senkit közölök a biró s esküdtek jelenléte s beleegyezése nélkül elfogni nem lehet; kivéve ha valaki a várnagy jelenlétében embert öl, vagy ha az elfogatást felsőbb helyről rendelik el.
11. Törvényt mindenkor délelőtt lássanak; ha pedig az ügyeket délig el nem intézhetnék, halaszszák azokat másnapra. Minden törvénykezés, ami ebéd után «midőn már jóllaktak borral» – történnék, érvénytelen legyen.*
E pontokon nyugodott s fejlődött azután századokon át a város bel-élete. Siettek is azt az előrelátó birák minden következő váradi püspökkel elismertetni s megerősittetni. Utolsó volt a püspökök közt Zabardi Mátyás, ki azt Török Mihály biró, Benkő Balás, Török Barabás és Balthazár deák (jegyző), esküdt polgárok kértére a váradi várban január 20. 1554-ben megerősité.*
De e fő, mondhatni anya-levelen kivül egyéb kiváltság-leveleik is valának Belényesnek s hogy ugy mondjam, kapcsolt részeinek. Igy Scolari András püspöknek 1422-iki levele, melylyel a sertés- s méhtartást, szabályozza, illetőleg megkönnyiti. Addig minden tiz darab {357.} sertéstől vagy kas méhtől egy sertést, illetőleg egy kas méhet fizettek; ehelyett a püspök azt rendelé, hogy jövőre egy egész nyáj sertéstől, akárhány darabból áll is, adjanak csak egyet; hasonlóképen egy kertbeli méhtől, bármennyi kas legyen is ott, szintén csak egy kast. Ha pedig valakinek tiznél kevesebb sertése vagy kas méhe lenne, az olyan egy-egy sertéstől vagy kastól csak két uj denárt fizessen; de háromnál kevesebb sertéstől vagy méhtől ne fizessenek semmit.* Ily intézkedés következtében azután mind sertés- mind méhtenyésztésünk csakugyan oly lendületet nyert, hogy akárhány falusi gazda birtokában találunk 40–50 darab sertést; méhtenyésztésünk pedig egész községeknek adott nevet. Ilyen volt az elpusztult Méhes falu Les mellett, egy másik valamivel feljebb vagy Méhellő (a mai Mihellő = Mirló), hol a püspök méh-tizedét gyüjtötték össze. Mind e három község Belényessel együtt a homorogi főesperesi kerületben esett.
Már Vitéz püspök szabadalomlevelének végéből gyanithattuk, hogy Belényesnek ama korban szőlőmivelésének is kellett lennie; erről azonban az idézett levél még nem intézkedett. E hiányt pótolá vagy még maga Vitéz, vagy közvetlen utóda szintén János püspök,* külön kiváltságlevelet adván arról, hogy Belényes és kapcsolt részeinek lakosai a parlagon heverő földeken szőlőt ültethetnek, s ebben husz forint büntetés alatt senki meg ne akadályozhassa őket; továbbá, hogy mig borukban tart, idegen bort hozzájok vagy csak egy mérföldnyi közelségre is hozni ugyanazon büntetés alatt nem szabad; végre hogy az uj szőlőkből tizedet csak akkor szedjenek, ha már egy hordó bornál egyenként többet termenek; ha pedig valaki lábas jószágát a más szőlejébe eresztené, három márka birságot fizessen.* Valóságos szőlőhegyi statutumok.
Ugyancsak a szőlőtermelés ügyének kapcsán értesülünk Belényesnek egy másik, igazi városi szabadalmáról, mely ugy heti- mint {358.} országos vásártartási jogában állt. Kálmáncsehi Domokos püspök, mint levelében mondja, elő akarván mozditani Belényesnek s a körülötte fekvő hegyeknek szőlőmüvelését, s másrészről hogy az ő magyar és oláh jobbágyai között egyenetlenségek ne történjenek, mint már történtek: rendeli, hogy ezentul a nevezett oláh jobbágyok Belényesbe a heti vásárra sört be ne vigyenek, hogy ott árulják, hanem országos vásárra már bevihetnek.* Itt a vásárok, mint régi, megszokott dolgok emlittetnek, minden megjegyzés nélkül; kétségkivül volt rólok szabadalom-levél is, de az vagy elveszett vagy még lappang valahol. Ennélfogva e vásárok napja és számáról közelebbit nem tudhatunk. Későbbi, XVI-ik századi feljegyzésből tudunk csupán annyit, hogy egy országos vására Simon-Judás napján (október 28.) esett.*
Végül a városnak még egy szabadalmát kell emlitenünk. Belényestől 2–3 mérföld távolságra, szintén a Fekete-Körös völgyén áll jelenleg egy igénytelen kis falu: Széplak. Neve ma is szép, de hajdan szép volt maga a község is, mert város volt, mind egyházilag, mind polgárilag nevezetes hely. Különben mint Belényes, püspökségi birtok volt ez is, s a két kis város ugyanazon védőszárnyak alatt növekedvén fel, érezte vallási, polgári, faji rokonságát s egymással gyakori érintkezésben állt, különösen vásárok idején. Nehezökre esett azonban a belényesieknek, hogy ha Széplakra vásárra mennek, minden csekélységért vámot szedtek tőlök. Valamelyik váradi püspök végre segitett e bajukon is, s nemcsak belényesi, hanem valamennyi azon vidéki mind magyar, mind oláh jobbágyainak azon szabadalmat adá, hogy ha a széplaki vásárra mentökben egy félforintnál kevesebbet érő árut visznek, attól ne fizessenek semmit, hanem csak a félforintnál többet érőtől. E szabadalmat csak Szatmári György püspök levele emliti, de mint olyat, mely már püspök-elődeinek idejében is szokásban volt.*
{359.} Ennyi kiváltság mellett alig hiányzott egyéb e kis városnak arra, hogy szabad királyi város legyen, mint a puszta név s a szabad pap-választás joga. Még a hozzája tartozott falvak felett is mintegy földesuri hatalmat gyakorolt, meglevén az a joga, legalább Izabella királyné korától kezdve, hogy az emlitett falvaktól 255 frt készpénzt, továbbá csirkét, vajat, bárányt amennyi csak kellett, szedhessen, hogy a Belényesre érkezett vendégeket eltarthassák, vagy ha követet kell küldeniök a királyhoz, Váradra, avagy bárhová, legyen mihez nyulniok.
De a város jogi életének, földmüvelése s állattenyésztésének rendezésén kivül Várad püspökei az ipar emelését sem téveszthették szemeik elől; s mint Várad czéheit, ugy kétségkivül a belényesieket is külön szabadalomlevelekkel védték s gyámoliták működéseikben. Itt is, mint Váradon és mindenütt, a czéhek részvétele az isteni tiszteleten s a vallásos gyakorlatokon szintén nem maradhatott el; de hogy mely czéheknek mily oltáraik s védszentjeik valának; mily időközökben s mely napokon tartották czéhmiséjöket? közelebbről meg nem határozhatjuk, mert e czéhlevelek még lappanganak, ha ugyan meg nem semmisültek. Annyit tudunk, hogy az ötvösökön kivül jó hirnek örvendtek Belényes takácsai is,* a kender, de kivált lentermesztésre nagyon alkalmas talaj és égalj kitünő anyagot szolgáltatván szövőszékeikre.
De a város valamint nem nyerte szabadalmait szolgálati érdemek nélkül, ugy azok fejében továbbra is terheket kellett viselnie. Azon belényesi nemesek, kikről az 1634-iki törvény rendeli, hogy «hadi expedicziókban ők is, mint egyéb nemes emberek, a haza és fejedelem szolgálatjára kötelesek»* csak utódjai valának a város azon nemeseinek, kik Várad püspökeinek zászlaja alatt hadi szolgálattal fizették meg nemesi szabadalmaikat. Ezek egyéb terhet nem viseltek, de a város többi polgárai a már emlitett tized, kilenczed s fertó-pénzen kivül minden kaputól Szent-György-napra egy forintot fizettek s Szent-Márton-napra ugyanannyit; továbbá a «száraz-korcsmától évenként negyven forintot, a püspök várnagya s udvarbirájának pedig karácsonyra s husvétra «tisztességes ajándékot», nevezetesen a várnagynak {360.} mintegy tizenöt forintot, az udvarbirónak pedig, a város ötvös iparát eléggé jellemzőleg, «két ezüst kanalat» vagy ehez hasonló értékü ötvösmüvet. Helybeli ember tolvajságért, ha fel nem akasztották, büntetésén kivül még hat forint birságot is fizetett; ugyanannyit a házasságtörő. Ki a piaczon kardot rántott és vért ontott, csak negyven denárt fizetett.*
Az ajándékadás, mint látjuk, a középkori társadalom minden rétegében divatos volt; a királynak ajándékot vittek a püspökök s főurak, a püspököknek papjaik s tisztjeik, ezeknek ismét a polgárok s jobbágyok.
Belényes a XVI-ik században még egészen magyar volt s 170 házból állt; lakosai között a Deák, Ötvös, Korsós, Bárdos, Csapos, Nyerges, Ijjgyártó stb. nevek szintén müvelődésének nyomai.* Nagyobb terjedelmét csak később, beköltöztetett uj telepesek által nyerte; később ismerkedett meg az annyira jellemző nevü «ostor-adóval» is.*
| BARAKONY. (BARAKUN.) | TARTALOM | BESENYŐ. (BESENEU.) |