| VÁNYA. (VANA. JANA.) | TARTALOM | KÉPMELLÉKLETEK. |
VISSZATEKINTÉS. – AZ EGYHÁZAK ALAPTERVE, IDOMA, FELSZERELÉSE. – A LELKÉSZEK MŰVELTSÉGE, FOGLALKOZÁSA, ÖLTÖZETE. – IDŐSZÁMITÁS. – KÖNYVEK; ANYAKÖNYVEK. – KERESZTELŐK, LAKODALMAK, TEMETÉSEK. – FOGADALMAK. – A KÖZÉPKORI EMBER.
ILYEN volt Szent-László váradi egyházmegyéje a XVI-ik század vallási s politikai nagy válsága előtt. A Hortobágytól le a Fejér-Körösig, a kalotaszegi havasoktól a csongrádi rónákig rakva mindenütt városok és falvakkal. Mert Békésmegyéről is a fenmaradt helynevek s történeti emlékek azt hirdetik, hogy e megyének mai nagy pusztái egykor szintén sürün népesek valának. A békési főesperességben 15, a szeghalmiban 14, a kalotaiban 24, a kölesériben 43, a homorogiban 58, a bihariban 121, és igy a váradiakkal együtt közel háromszáz egyházat tudunk felmutatni. Ezekenkivül főuraink nagyobb birtokain mindenütt emelkedett egy-egy monostor, Váradon, Gyulán több is, s e helyeken, valamint Debreczenben s általában a népesebb községekben a szegények-, világtalanok-, vagy poklosok háza sem hiányzott. Végre Várad, Gyula, Kölesér, Telegd tanintézetei mellett iskolával találkozunk még oly szerény helyen is, mind Örvénd.
A tér tehát, melyet a tatárok 1241-ben feldulva, vagy épen a földdel egyenlővé téve hagytak el, ismét felvirult. Várad püspöke I. Imre már a XIV-ik század kezdetén Debreczennek épít tekintélyes egyházat, ami nyilván azt jelenti, hogy székhelyén Istennek házai, a tudomány s a felebaráti szeretet hajlékai már feltámadtak hamvaikból. Pár évtized mulva pedig bekövetkezett a teljes kifejlődés s virágzás korszaka is, melyet Báthori András püspök nyitott meg nagy {503.} alkotásaival. Ennek hatása alatt uj tettvágy szállja meg a szíveket s élénk mozgalom mutatkozik mindenütt a megyében: a püspökség birtokain: Belényesen, Biharon, Püspökiben uj s a régieknél nagyobb egyházak keletkeznek; majd püspökeink nyomába lépnek az egyházmegye főurai: a Csákyak, Telegdyek, Zólyomyak, Álmosdi Csirék, a Bajonyak, Ábrámffyak, Maróthyak, s egymásután mintegy versenyezve emelkednek fel a szép uj egyházak Szalárdon, Székelyhidon, Telegden, Álmosdon, Bajonban, Csolton, Gyulán stb. Még oly félreeső, szerény helyeken is, minta Belényes vidéki Remete vagy a kalotaszegi havasok alján Valkó, Szent-Király uj vagy egészen átalakított egyházakat találunk.
S az uj építkezés, mintegy jelezve nemzetünknek a korral haladását s műveltsége emelkedését, a nyugati nemzetek legujabb építészeti izlésében, csúcsivesen történt, mely izlést nemzetünk már a tatárjárás századában nemcsak befogadott, hanem arra épen ugy, mint az ötvösművészet alkotásaira, saját nemzeti bélyegét is reá nyomta. Csúcsives egyházainknak már alaptervezete oly sajátságokat tüntet fel, melyek rendszerént csak hazánkban fordulnak elő.
Különben a csúcsives építészet az ő változatos tagozatait s gazdag ornamentikáját csak a nagyobb, a székes- és monostori egyházaknál fejtette ki, melyekben hármas hajót, két, sőt négy tornyot, diszes kapuzatot, toronyfiakat s szobrokat is találunk. A kisebb városi vagy épen falusi egyházak a csúcsives építészetnek épen csak jellegével birnak. Egyszerü, szerény alkotmányok rendesen téglából, ritkán termés-, vagy épen faragottkőből, mint a farnosi (Kalotaszegben), de ez is, ugy látszik, hogy egy régibb, talán az elpusztult almásmonostori egyház faragottköveiből épült. Hajójok osztatlan egy, hosszszentélyök a sokszög több, rendesen három oldalával záródik, s e záródásoknál, valamint a hajó oldalainál alkalmazott külső támok emlékeztetnek leginkább csúcsives származásukra. Kőbélletü ablakok, mint a fudii kis egyház szentélyén, vagy szintolyan ajtók, mint a bályogi egyház nyugati oldalán, ritkák. Még ritkábbak voltak a tornyok; oly tekintélyes egyházak is, mint a székelyhidi, püspökii, telegdi stb. eredetileg torony nélkül álltak, s ha volt torony, azt többnyire ugy építették, mint a hegyköz-ujlakit, hogy aljának oldalfalait nyitva hagyták s az igy nyert térrel is bővíteni igyekeztek az egyház belvilágát. Ez ismét {504.} egyik hazánkbeli sajátsága a csúcsives építészetnek. A hajó s szentély rendesen boltozva volt, s rajta magas, ugynevezett nyeregfedél; a torony fedele merészen felnyuló kúpot képezett, hegyében rendesen kereszttel, de néha kakassal; a kup alján pedig a négy szögleten egy-egy kis torony emelkedett. Ily kúpos, toronyfias fedelek ma is láthatók vidéki egyházaink tornyain s kétségkivül a régi építészeti izlés maradványai.* Legfőbb ékességök most is, mint a román építészet korában, a falfestmények, melyek között, mint a vadászi egyház nyugati ajtaja felett a Krisztus felfeszítését előtüntető kép, figyelemre méltó művekre is akadunk.
Az isteni tiszteletnél azonban kivált ünnepek s az évenkénti búcsu alkalmával a legszegényebb egyházat is igyekeztek a legszebben felékesíteni, ha egyébbel nem, legalább zöld galyak és virágokkal. Miseruhák és szent edények dolgában kivált azon vidéki egyházak, melyeknek kegyuraik valának, valóságos fényüzést fejtettek ki; nem egyszer, mint Telegdnél láttuk, arany, ezüst kelyheket, keleti gyöngyökkel kirakott ruhákat s oly műremekeket találunk birtokukban, melyek bármely székesegyháznak is diszére válnának.*
De hogy a falusi egyházak között mily egyszerűek, sőt szegényesek {505.} is léteztek, s hogy kivált a hegyes vidékeken fából is épültek: azt legjobban mutatja az 1514-iki országgyűlés tarifája, mely egy toronytalan, de temetői joggal biró egyház becsárát tiz-, egy fakápolnáét pedig, melynek temetője nincs, csak három márkában állapítja meg.* Egyházmegyénkben faegyházat, vagy csak kápolnát is már e korban nem említnek történeti forrásaink.
Az egyház közvetlen közelében rendszerént a lelkészi lak emelkedett s a kettőt egymástól csak a temető választá el, mely e korban kivétel nélkül, az egyház körül foglalt helyet. Ezért van az, hogy régi egyházak mellett, építések vagy ásatások alkalmával az emberi csontok egész halmazát találják; a rendesen szűk tér ugyanis századok folyása közben nagyon megtelt sirokkal s az ujabb temetkezéseknél talált csontvázakat ős keresztény szokás szerént egy helyre rakták össze, az ugynevezett csontházban (ossarium), mely többnyire az egyház éjszaki oldalánál szokott állani.
Hogyan czimezte népünk a középkorban papjait? nem mondják történeti emlékeink, de valószínü, hogy, mint napjainkban, «atyának,» «lelki atyának» vagy nagyobb ünnepélyességgel; «tiszteletes ur»-nak; latin nyelvű emlékeink «plebanus», «prædicator», «rector» czimmel illetik.* A legtöbb községben rendesen csak egy lelkész volt, de oldalánál ott állott a tanító, mint azt Kölesér, Telegd, Örvénd községeknél láttuk, ki az iskolás gyermekekkel az isteni tisztelet, temetések s más egyházi szertartások alkalmával énekelt.* A nagyobb egyházakban, {506.} mint Váradon, Telegden, Hunyadon stb. a plebános mellett már káplányt, oltáros papokat, sőt klerikusokat is találunk, mely utóbbiak alatt aligha nem a lelkészi pályára készülő papdiákokat kell értenünk.*
Középkori papjaink műveltségi állapotát mi sem tükrözi vissza hivebben, mint az a körülmény, hogy könyveiket, majd könyvtárukat gyakran halljuk említtetni, sőt nem hiányoznak oly egykoru leltárak sem, melyek könyveik számát, czimét vagy tartalmát is elősorolják. E könyvtárak, természetesen, nem mai értelemben veendők, mert a könyvek ama korban, még a nyomtatás feltalálása után is, mint láttuk, ritkák s nagy értéküek valának;* igy 1450-ben egy Livius ára 120 arany forint (mai pénzértékben legalább hatszáz forint), a pozsonyi káptalannak egy alig tiz levélből álló hártya codexe 4 arany forint.* Magukban foglalák mégis mindazt, ami azon kor lelkészeinek könyvszükségletét képezte, nevezetesen a szentirás ó- és ujszövetségi könyveit és szentirási szövegmagyarázó könyveket, továbbá a szentatyák, egyháztanítók és egyházirók műveit vagy legalább némely nevezetesebb részeiket; evangeliomi szakaszok, homiliák, postillák s egyházi beszédek mellett hit- és egyházjogtani munkákat, asketai értekezéseket, a szertartások, szentségek kiszolgáltatásáról stb. szóló iratokat.* Oly püspökök példája, mint Vitéz, Farkas, Kálmáncsehi, Thurzó, Perényi, Frater György, kiknél mintegy elődről utódra szállt a könyvek szeretete, kétségkivül nem maradhatott hatás nélkül a megye papságára, s mig egyeseket talán gazdagabb könyvtár gyüjtésére is fellelkesített, senkinek sem engedte meg, hogy legalább a hivatásához szükséges könyvekkel ne rendelkezzék. De ha könyvök kevés volt is, annál inkább kidíszítették még kötésöket is, s annál jobban ismerték tartalmokat.
Valóban Szent-László egyházmegyéjének vidéki papsága sem állt alacsonyabb fokán a műveltségnek, mint a szomszédos megyék egyházi férfiai, kik közől Gergely semjéni, Imre nábrádi, Antal tunyogi {507.} plebánosok 1446-ban kiadott bizonyitványukon csinosan vésett pecsétnyomókat használtak;* János cserii plebános pedig 1417-ben nemcsak szintén használ pecsétnyomót, hanem levelét is annyi gond és csinnal irta meg, hogy az bármely káptalani vagy épen királyi jegyzőnek is becsületére válnék.* Ugyancsak ő ezen levelében Tamás nevü káplányáról annyi figyelem- s illendőséggel szól, hogy ugy csak valóban művelt férfiu beszélhetett.
A lelkészek e korban is, mint előbb, kineveztetésöket az egyházak kegyuraitól nyerték, de megerősítésök a püspöktől vagy helytartójától függött.* Fentartásukra a hivek adománya és szolgálmányain kivül rendszerént kisebb-nagyobb földbirtok szolgált, mint azt Debreczennél, Telegdnél stb. láttuk, mely földbirtok mig egyrészt hivatalos teendőiktől szabad óráikban kellemes foglalkozást nyujtott s az anyatermészet megnyugtató szeretét ápolta bennök: másrészt termő talaja volt mindig hazaszeretetöknek, melyet, ha magasabbra küzdék fel magukat, még áldásosabban ragyogtattak. A földművelés mellett nagy gondot fordítottak az állat-, de kivált a lótenyésztésre, mert az állatoknak, mint látni fogjuk, még a temetéseknél is szerepök volt, s ezért van, hogy némely falusi egyház birtokában ötven-hetven lovat találunk.*
Ruhaviseletök már mezőgazdasági foglalkozásuk miatt is, kivált a szegényebbeknél, nem lehetett oly szigoruan egyházias, mint a székvárosi papságé; de hivatalos vagy ünnepélyes alkalmakkor ők is bokáig érő, s leginkább setétkék szinü öltönyt és palástot viseltek, mint a kanonokok.*
{508.} Ami életöket illeti, azon köteléken kivül, mely őket egyházmegyéjök s még inkább esperesi kerületök papjaihoz füzte, rendszerént még tagjai is valának ama társulatok egyikének vagy másikának, melyek mint a Krisztus szent testének, a bold. Szűz vagy a Szentléleknek társulata a középkorban szokásosak voltak, s a tagok kölcsönös védelmén kivül a testületi s a papi szellem élesztését tűzték ki feladatokul. Különben, még ha nem voltak is nemes származásuak, nemesi előjogokat élveztek, s mint azt királyaink is elismerék, szerzett vagyonukról szabadon végrendelkezhettek.*
Lelkészi működésök, valamint általában a középkori élet sok vonásban különbözött a mai szokásoktól. Először is az időszámításban nem a mai Gergelyféle naptárt követték, hanem az ugynevezett Julianum calendariumot, mely a keleti egyház hiveinél még napjainkban is keletnek örvend, s melyben még csak deczember 20-ika van a Gergely-naptár január 1-én.
Mise-, zsolozsma-, sőt még szertartó-könyveik is mások valának, nem ugyan lényegileg, hanem annyiban, hogy miután irták e könyveket, minden püspökség, sőt nevezetesebb egyház részére külön módozattal irták, felvévén a helyi védszentek, ünnepek stb. miséit, imáit, szertartásait. Voltak-e ilyen külön váradi könyvek is? adatunk rája nincs ugyan; de minthogy egri, zágrábi, pécsi, gyulafejérvári, sőt kolosvári misekönyvek vagy breviariumok s agendák léteztek,* lehettek váradiak is, mig a könyvnyomtatás elterjedése után az 1560-iki nagyszombati zsinat az esztergomi ritus általános használatát el nem rendelte.
Ünnepeik, böjtjeik sokkalta számosabbak voltak, mint a keleti egyházban jelenleg is; de szombaton nem böjtöltek, s ha a pénteken kivül hetenként még más napi böjtjök is volt, az a nápolyi Margit-legenda szerént, szerda lehetett.*
{509.} A keresztelés a gyermek születése után, ugy látszik, nyolczad napra történt, s ha elegendő viz volt, a XV-ik században is bemeritéssel kereszteltek. Igy rendeli ezt még az 1560-iki nagyszombati zsinat, s csak az 1583. és 1596-iki esztergomi szerkönyvekben olvassuk először a rá öntést.* Keresztatyául hetet is meghittak, keresztanyát is többet.*
Anyakönyvek az egész középkoron át, nemcsak hazánkban, hanem a külföldön is, ismeretlenek valának. Kérdéses esetekben, kivált törvénykezés alkalmával, az életkort aként állapíták meg, hogy az illető maga, vagy, ha gyermek volt, szülei kiséretében megjelent valamely káptalanban, hol külseje s szülei vagy rokonai vallomása után meghatározák életkorát s arról hiteles oklevelet állítottak ki. Igy történt a váradi székeskáptalanban is számtalanszor, nevezetesen 1428-ban május 17-ikén, midőn Álmosi Chyre Barabás néhai Kállai János két árváját, Istvánt és Jánost elővezette, s kérelmére a káptalan pecsétes levelet adott arról, hogy komoly vizsgálat után a gyermekek elsejét nyolcz-, a másikat hét évesnek itélte.* Megtörtént az is, hogy nem a gyermeket hozták a káptalanba, hanem királyi parancsra a káptalan vagy konvent küldte ki bizonyságát, mint 1429-ben a leleszi konvent, hogy a király emberével Báthori István leánykájának életkorát meghatározza s a királynak bejelentse.*
{510.} Eközben a szülék vagy házi káplányok ama szokása, hogy a család tagjainak születése, halála vagy egybekelése napjait többnyire valamely könyv táblájára feljegyzék, megszülte ama gondolatot, hogy az ily feljegyzéseket keresztelések alkalmával magok az egyháziak hivatalosan végezzék, s igy jöttek létre a kereszteltek anyakönyvei, de egyelőre csakis ezek, melyeknek rendes irását először a veszprémi zsinat rendelte el.* Az egybekeltek s halottak anyakönyveinek behozataláról csak később, a XVII-ik század elején értesülünk.*
Egyébaránt a születések, házasságok, temetések, az emberi életnek e három, annyira fontos eseményei a középkoriak szemeiben még nagyobb jelentőséggel birtak, s a keresztelők, torok, lakodalmak mindig nagy ünnepélyességgel történtek, s az utóbbiak, kivált föuri családainknál, hetekig, olykor hónapokig is eltartottak. És azon korban, midőn a királytól kezdve a legegyszerűbb földesurig mindenkinek ajándékot kellett adni hol ujévre, hol karácsonyra stb. az ajándékadás ama családi ünnepekről sem hiányozhatott. Hogyan sietett Várad városa János király fiának születésekor valóban értékes ajándékát, hat darab aranyozott ezüst poharat, hódolata jeléül bemutatni, azt már láttuk;* de kevésbbé ismeretes, vagy tán már egészen feledésbe is ment ama régi szokás, hogy a jobbágyok, ha földesurok házánál lakodalom esett, szintén megjelentek ajándékaikkal, sőt ha elmaradtak volna, a földesur követelőleg lépett fel s követelése az 1514-re következő szomoru korban már egészen zsarolássá fajult.* A váradi püspökség jobbágyai is valahányszor az uj püspök hódolatára megjelentek, kétségkivül nem jöttek üres kézzel, de hogy csak egyszer is miből állt ajándékuk? nem említik történeti forrásaink.
{511.} A nász szertartásoknál két olyan szokás divatozott, mely már egészen elenyészett. Egyik: hogy a jegyesek már a kézfogónál, családjuk körében hűséget esküdtek egymásnak,* mely eskü, mint volt alkalmunk látni, teljesen jogérvényesnek tartatott;* a másik: hogy a fentebbi eskünek ünnepélyes ismétlése, a házasulók megáldatása s a menyasszonynak a vőlegény kezeibe adása csak később történt az egyházban,* mely alkalommal a lelkész papi palástjával teríté be a jegyeseket s igy vette ki esküjöket.*
Több változást tapasztalunk a halálra készülés s a temetés szokásaiban. A betegek szentségeinek felvétele mellett legtöbb gondot fordítottak a végrendeletre, melyet mindig többeknek, s a beteg társadalmi állásához illő ranguaknak jelenlétében készítettek el. Többnyire hatan vannak jelen, köztök a káptalan vagy konvent bizonysága vagy legalább egy lelkész, ki a végakaratot irásba foglalta. Igy midőn a Sartyvanveze nemzetség egyik tagja a biharmegyei Borson végrendelkezik, a székeskáptalan kebeléből Tamás kanonok és főesperes áll haldokló ágyánál öt nemes urral s a szomszéd püspökii és szentandrási lelkészekkel.* Nadányi Krisztina Kállai Lőkös Jánosné végrendeletét 1532-ben, a távol Szabolcsban már csak Ferencz pap irja meg, s a beteget csak egyszerü emberek, köztök egy nő, veszik körül.* Ellenben midőn Drágfy János országbirája a mohácsi csata előtt öt nappal, mintegy halála előérzetében, uj végrendeletet készít, a sok főur között legelső, ki előtt «ez testamentum levelet irta .... a váradi püspök, kinek Prinyi Ferencz neve».*
A végrendelkező legfőbb gondja saját lelkére irányult; Drágfy is, {512.} bár Erdőd várában már hagyott «testamentumokat», ujat készitett mégis, mert – mint maga mondja – «üdvösségnek dolgában egykevés helyen nem tetszik énnékem». És hogy az üdvösség dolgában miket láttak jónak cselekedni? azt magának Drágfynak rendelkezéseiből legjobban tudjuk meg. «Az ispotályra nagy gondot viseljetek, a szegények benne meg ne éhezzenek ... A misék, a zsoltárok Erdődön meg ne fogyatkozzanak, ugymint a Szent-Anna asszony miséje és Conceptio Marigæ mindennap mondassanak; pénteken a Humiliamini, szombaton az Egrediemini (misék kezdő szavai) el ne hagyattassanak, az isteni szolgálatok meg ne aludjanak, mert az én lelkemnek üdvössége ezekből lesz.» Ezután következtek a kegyes adományok az egyházak, ispotályok számára, s a kegyuri egyházaknak rendszerént mindenike, bármily számosak voltak is, nyert valamit, ha egyebet nem, serlegeket, gyürüket vagy egy-egy mentét, subát, hogy ezekből egyházi ruhákat, amazokból kelyheket vagy kereszteket készítsenek.* Nem ritkán a királyról s a püspökről is megemlékeztek-valamely becsesebb ajándékkal, valamint gyermekeiket s özvegyeiket is gyakran ezek oltalmába ajánlák.*
Sokan, köztök fejedelmek, királyok is, mint II. István, alázatosságuk s bünbánatuk jeléül haláluk előtt szerzetesi ruhát öltöttek magukra, de a legtöbben olyan ruhában temetteték el magukat.* Nagyobb temetéseknél megjelent az összes szerzetes papság, s a halottat a diákok énekkara énekelte el, kisebb helyeken az iskolás gyermekek.* A gyászmenet előtt, ha a halott nemes volt, paripát vezettek;* ha {513.} egyszerű földmüves, tulkot vagy ökröt, mely az egyházra maradt.* Szokásban volt, mint az alsó osztályoknál napjainkban is, az elsiratás, midőn a halottnak hozzátartozói a koporsóra borulva, mintegy elénekelték fájdalmukat, mely éneklésben még ma is van némi költészet s dallamosság, s hallásuknál önkénytelenül is a régi hegedősök énekes előadásaira gondolunk. De a halottakról nem feledkeztek meg a temetés után sem: egyrészt, mint láttuk, sirköveket, oltárokat állítottak emlékezetökre, s imádkoztattak, miséztettek nyugalmukért;* másrészt gyászt viseltek érettök, setét szinű, megszaggatott ruhában jártak, szakállukat hosszura növeszték.*
De ama korban, midőn a vallás politikai életünket is annyira áthatotta, hogy országgyüléseink is mintegy egyházi zsinatok valának, – a vallásos buzgóság különféle nyilatkozataival minden lépten-nyomon találkozunk. A társadalom minden osztályában nagyon elterjedtek a különféle fogadalmak; veszedelmek idején, de legkivált szülők vagy gyermekek beteg ágyánál fogadást tettek, hogy ha Isten irgalmaz nekik: bizonyos napot mindig megböjtölnek, vagy egyik-másik egyháznak avagy oltárnak ajándékot adnak; bizonyos ideig nem fognak ágyban hálni vagy bucsura mennek hazai avagy külföldi kegyhelyekre.* Valóban, zarándok őseink nyomát nem egy szép emlék hirdeti ma is, {514.} például Aachenben* s megható látnunk, hogy nemzetünk, mely ifjui szilajságában, mint a szent helyek réme, kalandozta be a félvilágot, később a béke, a szeretet jelével, a szent kereszttel kezében látogatta meg a kereszténység legszentebb helyeit Német, Olasz, Spanyolországban, sőt nem ritkán a Szentföldön is.* A közlekedés nehézsége s még inkább a nemzetközi viszonyok ziláltsága miatt mily óriási fáradsággal, mennyi bajjal, sőt életveszélylyel járt ez akkor! aki ilyenre vállalkozott, az méltán vehetett örök bucsut övéitől s elkészítheté végrendeletét.* És ha betegség vagy bármi akadály zarándokutjoknak gátot vetett, nem nyugtatta meg őket a lehetetlenség tudata; hanem gondoskodtak róla, hogy egyik-másik rokonuk, vagy illő jutalomért valamely idegen, de jámbor ember teljesítse helyettök a fogadalmat.*
Valóban, soha nagyobb hősiességet nem fejtettek ki, mint azok, kiknek gyökerei a tulvilágon voltak.
Vallásosságuk tehát nem volt csak merő külsőség; emellett bizonyítanak ama kor teli egyházai s annál üresebb börtönei; az a vonzó kedélyesség, mely a középkor fenmaradt iratain elömlik s melynek forrása a sziv tisztasága s egyszerűsége.
És tudatlanság sem jellemzi a középkort. Azért, hogy az ősök arczvonásait kontár ecset állítja elénk, még nem következés, hogy arczuk rút vagy durva volt. Ott vannak törvényeink Szent-István könyveitől kezdve, melyeknek minden sora bölcseséget lehel; ott van fenmaradt basilikáink s dómjaink egész sora, melyeknek szobrai, falfestményei, {515.} festményei, de legkivált szent edényei, ezek a bámulatos ötvösmüvek, izlést, szellemet, teremtő erőt tanusítanak. Hasonlót bizonyítnak püspökségünk területén Szent-László székesegyházának ugy tervezete, mint megalkotása és szerelvényei; továbbá a pecsétek, könyvek vagy siremlékek, melyek püspökeink s főurainkról fenmaradtak s vidéki egyházaink az albisitól kezdve a tamásdai toronyig. És a nők? Gertrud királyné, Szent-Erzsébet, Kinizsyné imádságos könyvei,* valamint IV. Béla leányától, Szent-Margittól kezdve hazánk annyi leányának, kivált szerzetes nőinek himzései, szóval kézi munkái s kéziratai ismeretesek, s ép oly finom, mint művelt lelkületről tanuskodnak. Igaz, hogy a kéziratok nyelve csaknem kizárólag latin, de ez a körülmény ismét azt bizonyítja, hogy nőink birtokában voltak amaz eszköznek, mely a középkorban egyedül vezethetett műveltségre; mert az iskolák, a tudomány, az irodalom, az udvarok, a diplomatia nyelve nemcsak nálunk, hanem a nyugati nemzeteknél is a latin volt. Azt se feledjük, hogy nemzetünk középkori nagyságát nem tulnyomó szám arányának, nem is annyira kardja élének köszöné, mint inkább műveltségének, mely előrelátása és tapintatával, valamint mérséklete és türelmével kivívta számára az uralmat.
Különben is a középkor szokása s viszonyai sokkal alkalmasabbak voltak arra, hogy az embert ugy önmagára, mint a családi s társadalmi életre nézve türhetőbbé, sőt hasznosabbá tegyék. Nehezebb lévén a közlekedés, rendesen ott töltötték el életöket, ahol bölcsejök ringott, ahol növekedni látták gyermekeiket s őseik hamvai pihentek. Az érdek és szeretet legerősebb kötelékei füzték házaikhoz s ily körülmények között erősen kifejlett bennök az a legbensőbb családi s honszeretet, mely szük helyen egybeszorult emberek tulajdona.*
Ma már csak a krónikások előadásából tudjuk, hogy a középkorban még a legszegényebb embernek is mennyi lelki öröme, mily sok, előttünk már ismeretlen kedvtelése s boldogsága volt! Az anyagi lét nehezére esett, de ő alig élt abban; lelke a magasban repkedett. Megvolt Istene, angyalai, szentei, az isteni tisztelet pompája; feje felett a menny nyitva állt; szivében a szeretet és tisztelet, a hit s a honszerelem {516.} buzgott. A nem ismert végtelenség titka, mely őt mindenütt környezé, élénk tárgyat szolgáltatott képzeletének. Tűzhelye mellett, az erdőn, a mezőn, éjjel ugy mint nappal természet feletti lények beszéltek vele s életét mintegy szép költeménynyé, legendává varázsolák. Nem ismerte korunk legnagyobb betegségét, az unalmat; de hívén Istent, angyalokat, egy szívvel többet érzett kebelében.
Ez állapot a XVI-ik század hitvitáival megrendült; az egyházak s képek lerombolásával tűnni kezdett. És nemzetiségünk is ekkor kezdett szükebb térre szorulni. Hazai papságunk kezéből kivették a vezéri szerepet. De középkori történelmünknek, ha nemis legfényesebb, de legvonzóbb része mindig az leend, melyet papjaink irtak meg politikában, művészetben, tudományban. «Kik lerombolták az egyház képeit, nem ronthatták le azokat, melyeket az emberiség folyton lelkében őriz.»*
| VÁNYA. (VANA. JANA.) | TARTALOM | KÉPMELLÉKLETEK. |