Klapka hadosztályparancsnokainak Dembiński elleni határozott bizalmatlansági szavazata időközben élénk visszhangra talált a VII. hadtest hadosztályaiban is. A hadseregnek gyakorlatilag tehát nem volt vezetője.
Répásy tábornok, a II. hadtest parancsnoka és Klapka ezredes átlátta, mint ahogy én is, hogy ez az állapot a haza veszedelme nélkül nem tarthat sokáig.
Ezért önként abban egyeztünk meg, hogy az éppen szolgálaton kívüli hadosztályok törzstisztjeit haladék nélkül tanácskozásra hívjuk össze, hogy miként lehetne ezen az állapoton legjobban segíteni, Szemere Bertalan főkormánybiztost pedig felkérjük, vegyen részt a tanácskozáson,* hogy még annak a látszatát is elkerüljük, hogy a hadsereg összeesküvést sző a kormány ellen.
A törzstiszti tanácskozás határozata az indoklással együtt röviden a következőkben foglalható össze:
Megverni az ellenséget, és közben éhezni, még megjárja. Vereséget szenvedni, de utána legalább jót enni és inni szintén elviselhető még. De ismételten vereséget szenvedni és hozzá folyton koplalni is minden egyéb kigondolható sanyarúsággal együtt: ez már mégsem járja, s ezt nem is lehet tovább elviselni.
Mindezt a nyomorúságot Dembiński altábornagy idézte a hadsereg fejére azáltal, hogy mint fővezér a fővárosok visszafoglalására a támadást úgy vezette, ahogy vezette, és ezáltal ő a hadsereg bizalmát végképp elvesztette.
A kormány jelen lévő képviselőjét, Szemere Bertalant fel kell tehát kérni, intézkedjék, hogy Dembiński altábornagyot a hadsereg éléről eltávolítsák, és a fővezényletet egyelőre – addig, amíg Dembiński utódját kinevezik – a jelen lévő hadtestparancsnokok valamelyikére bízzák.
Hogy Szemerének az ideiglenes fővezér kijelölésében teljesen szabad keze legyen, előre kijelentettem, hogy részemről nincs ellenvetésem, ha valamelyik rangban fiatalabb társamra, Répásyra vagy Klapkára akarja ruházni az ideiglenes fővezérséget. De mivel ők mindketten illőnek találták, hogy a hadsereg ideiglenes vezetésével engem, a rangban idősebb hadtestparancsnokot bízzanak meg, Szemerének mégsem volt más választása, és legott énvelem vitatta meg a módját, hogyan lehessen Dembińskit fővezéri állásából a legkevésbé sértő módon elmozdítani.
Legkíméletesebb eljárásnak azt tartottuk, ha Szemere haladéktalanul írásban felszólítja a főparancsnokot, hogy azzal kerülje el a neki szánt keserű labdacsot, hogy állásáról önként leköszön, és bizalmasan küldje meg hadműveleti naplóját és az egyéb jegyzőkönyveket Szemerének.
Dembiński azonban vagy lehetetlennek képzelte, hogy őt a hadsereg bizalmatlansági szavazatára egyszerűen elmozdítsák, vagy pedig mártírkoronára akart szert tenni, mert hallani sem akart az önkéntes leköszönésről. Az is elképzelhető volt, hogy kétségbe vonta a hadsereg bizalmatlansági szavazatának valódi voltát, és azt hitte, hogy az – mondjuk – az én koholmányom. Először is ebből a tévedéséből kellett kigyógyítani.
Szemere tehát másnap, kíséretében Répásyval, Klapkával, jómagammal, és ha nem csalódom, Aulichhal és a VII. hadtest vezérkari főnökével, Dembiński főhadiszállására ment.
Hogy a lehető legkíméletesebben járjunk el, Szemete előbb egymaga nyitott be Dembińskihez, és előlegesen tudatta vele, mi vár rá, ha még most is vonakodik a fővezéri pálcát önként letenni.
Mivel ez sem használt, Szemere minket is beszólított az előszobából, ahol mindaddig várakoztunk, Dembiński szobájába, és most már a mi jelenlétünkben jelentette ki, hogy a hadseregnek az ő vezetésében nincs bizalma, és most már át kell látnia, hogy a bizalom hiánya miatt ezentúl nem maradhat meg fővezérnek.
Dembiński nyilván azt képzelte, hogy nem is az ő elmozdítása az igazi cél, hanem pusztán kíváncsiságunk kielégítése, az ő dugába dőlt támadásának hadászati alapját képező, féltékenyen rejtegetett haditervnek kifürkészése, mert Szemere kijelentésére adott válaszának lényege egy visszaemlékezés volt arra a hadjáratra, melynek ő március előtti lexikonbeli hírnevét köszönte:
– Litvániai visszavonulásom alkalmával* – kezdte Dembiński az elbeszélést – tisztjeim egy ízben hozzám jöttek, és azt kérdezték, hová vezetem őket. Ezt feleltem nekik: „Uraim! Látják-e önök a sapkámat?”
Ekkor Dembiński tényleg elővette házisapkáját és föltette a fejére.
– „Ha azt hinném – folytatta tovább egykori feleletének idézését –, hogy ez a sapka sejt valamit abból, amit gondolok, és hogy hová akarom önöket (mármint a litvániai tiszteket, nem minket) vezetni, akkor én sapkámat földhöz vágnám, összetaposnám, s inkább hajadonfővel járnék ezentúl”.
Egyúttal a szegény sapkát lekapta fejéről, szemmel látható haraggal rázta egy ideig, aztán irgalmatlanul a földhöz vágta.
Ez lesz a felelete-tette hozzá-, valahányszor a hadműveleti naplója felől tudakozódunk.
Dembiński nyilván nem vette észre, mennyiben különbözött a mostani helyzete velünk szemben attól, amelyben egykor Litvániában forgott tisztjeivel szemben.
Azok a tisztek csak tudni akarták, hogy hová vezeti őket; mi pedig már tudtuk, hová vezetett bennünket – tudniillik a pocsolyába.
Azok még csak kételkedtek az ő hadvezéri képességében, mi pedig már nem kételkedtünk az ellenkezőben.
Azok bizonyos föltételekkel még követni akarták, mi pedig már semmi szín alatt.
Erős gyanúperrel élek, hogy csak a szerzői hiúsága késztette Dembińskit, hogy azoknak a tiszteknek adott szellemdús feleletét ilyen helytelen pillanatban idézze.
Hosszas, hiábavaló szóváltás után, melyben mi a szószólói tisztséget egészen Szemerének engedtük át, az egész jelenet Dembińskinek azzal az ismételt kijelentésével végződött, hogy önként ő le nem köszön – mire mi eltávoztunk.
Szemere most már kénytelen volt beleharapni a savanyú almába, és korlátlan felhatalmazása erejénél fogva Dembiński altábornagyot hivatalosan felszólítani,* hogy a fővezérséget nyomban adja át nekem.
Mihelyt biztos voltam benne, hogy Szemere utasítása már eljutott Dembińskihez, elküldtem hozzá a VII. hadtest vezérkari főnökét a fővezérségnél vezetett szolgálati jegyzőkönyvek átvételére. Dembiński azonban időközben az összes jegyzőkönyveket tulajdon védőszárnyai alá vette, és makacsul megtagadta kiszolgáltatásukat. A VII. hadtest vezérkari főnöke nem vette tréfára a dolgot, és őrt állított Dembiński ajtaja elé.
Én ezt az eljárást tökéletesen helyeseltem, nyomban jelentettem Szemere kormánybiztosnak Dembiński elfogatását. Erre a fordulatra Szemere nem számított; kijelentette, hogy Dembiński elfogatását nem hagyhatja jóvá, és haladéktalanul szabadlábra helyezte.
Másnap megérkezett Tiszafüredre Kossuth elnök Mészáros hadügyminiszter és Vetter altábornagy kíséretében.
Szemere ugyanis – kétségkívül még akkor, amikor Dembiński megkapta említett utolsó levelemet Poroszlóról – nyomban jelentette Debrecenbe,* hogy a hadseregben katonai lázadás tört ki.
Még mielőtt Szemere ezt a tudósítást elküldte, Klapka és az én megbízásomból két törzstiszt járt Debrecenben,* hogy hadműveleteink kudarcának okaira rányissa a kormány szemét.
E lépést olyan előjelnek tekintette a kormány, amely megerősítette Szemere későbbi híradását.
Ez volt az oka Kossuth sietős útjának Debrecenből Tiszafüredre.
Megkezdődött a hadsereg törzstisztjeinek nagyszabású kihallgatása. Ennek az éle ellenem irányult.
A kihallgatásokat Mészáros és Vetter vezette.
Dembińskinek írt poroszlói levelem nem volt elegendő rá, hogy pusztán ennek alapján pörbe fogjanak, pedig fényes elégtételt kívántak szolgáltatni Dembińskinek.
Ő pedig - ahogy március 2-án Poroszlón énelőttem, most Tiszafüreden minden valószínűség szerint Kossuth és kísérői előtt is – az ő Tiszántúlra való visszavonulásáért a felelősséget magára a hadseregre, név szerint pedig Klapkára és rám tolta, és ezáltal azt a gyanakvást ébresztgette, hogy mi ketten szándékosan idéztünk elő kedvezőtlen fordulatokat – Kápolnánál és Egerfarmosnál például –, és vele az ő előttünk ismeretlen hadműveleti tervét meghiúsítottuk, hogy őt mint magyar fővezért a jövőre lehetetlenné tegyük.
A kihallgatások célja eszerint az volt, hogy ezt a gyanút igazoló tényekre bukkanjanak. Ha ez sikerül, két legyet ütnek egy csapásra: „Dembiński” és „győzelem” ezentúl nem lett volna ellentét, én pedig váci kiáltványommal együtt kiszenvedtem volna!
Váci kiáltványom ugyanis sok gondot okozott Kossuthnak. Dembińskit elsősorban azért hívták ide Párizsból, hogy a kiáltványt és szerzőjét ártalmatlanná tegyék; ezért találták ki az önálló hadosztályokat is. Az alkotmányos magyar királyi feldunai hadtestnek bele kellett olvadnia a lengyel-magyar forradalmi hadseregbe, hogy Octavianus-Kossuth végre háborítatlanul játszhasson kicsiben triumvirátust Antonius-Bemmel és Lepidus-Dembińskivel.
A szép kilátásokat most Dembiński kudarca váratlanul megint ködbe borította, Kossuthnak tehát természetesen azt kellett óhajtania, hogy a kudarcért Klapkára meg énrám háríthassák a felelősséget. Mészáros és Vetter minden erejükkel nyomoztak tehát, nem is tudom, hány napig.
De nem találtak rá arra, amit kerestek.
„Dembiński” és „győzelem” ezentúl is ellentét maradt; nekem és váci kiáltványomnak pedig még mindig nem kellett kiszenvednünk!
Az én büntetésem Dembiński iránti engedetlenségemért egy hosszadalmas kedélyes kioktatás volt, melyben – az összes törzstisztek kihallgatása után – Mészáros részesített egy szép napon közvetlenül ebéd után, Vetter jelenlétében.
– In vino veritas* – így kezdte körülbelül –, ezt tartja a latin példabeszéd; én tehát ma szándékosan egy-két pohár borral többet ürítettem a kelleténél, hogy önnek annál kerekebben megmondhassam az igazat. Az ön tábornokká és a feldunai hadtest parancsnokává való kinevezése után csakhamar észre kellett vennem, hogy ön a hadügyminisztertől megtagadja azt a tiszteletet, mellyel pedig, úgy hiszem, tartozik neki. Számtalanszor megtörtént, hogy ön a Honvédelmi Bizottmányhoz fordult javaslataival, és engem teljesen mellőzött. Az öreg Mészáros egy vén kófic; minek időt vesztegetni rá, gondolhatta ön. Én belényugodtam, mert nem szeretek ujjat húzni. És egyszerre csak azt hallom, hogy ön a jó öreg Mészárost nyilvánította annak az egyedüli tekintélynek, amelyet ön az országban elismer. Képzelheti méltó csodálkozásomat. Gondolhatja, milyen nehezen tudtam kitalálni, miért érte csekélységemet ez a kitüntetés, amelyet az ön részéről a legkevésbé sem vártam. Gondolhatja, mennyi fáradságomba került, míg hozzászokhattam új méltóságomhoz: az egyedüli tekintély az országban, amelyet ön elismer! Végre sikerült, és most már azt hittem, hogy annál biztosabban számíthatok az ön engedelmességére, minél több pótolnivalója van a múltból. Mekkora csalódás! Csupán tréfálni méltóztatott, és ezek után éppolyan kevéssé engedelmeskedett nekem, mint annak előtte, és éppolyan kevéssé engedelmeskedett legújabban annak a férfiúnak, akit az ön főparancsnokává kineveztem. Úgy látszik tehát, hogy önt annak a mondásnak eleven megcáfolására emelte ki a gondviselés, mely szerint: aki parancsolni akar, annak előbb engedelmeskedni kell megtanulnia.
Ezt a bevezetést néhány rapszodikus idézet követte a császári királyi osztrák hadsereg szolgálati szabályzatából, és végül azt a néhány keserű szót is, mely a jószívű öregúr száján valószínűleg akaratlanul kiszaladt az ártatlan dorgálás közben, becukrozta egy kedélyes – „Ne vegye rossz néven!”
Ennyi jóindulatú elnézést csak azzal hálálhattam meg a magam részéről, hogy nem kezdtem el Mészárosnak az éppen vele szemben tanúsított látszólag következetlen magatartásomat magyarázni, hanem átsiklottam rajta, és csupán Dembiński iránti engedetlenségemnek ugyanabból a szabályzatból vett ellenidézetekkel való igazolására szorítkoztam, amelyből a hadügyminiszter beszédének tulajdonképpeni dorgáló részét merítette.
Válaszomat Mészáros megfelelő kiindulópontnak használta fel, és közölte velem, hogy Dembińskit már elmozdították, és a fővezérséget Vetter altábornagy veszi át.*