Kiemelt napok és ünnepek

Az év kezdőnapja

Az év kezdetét nem mindenütt köszöntötték meghatározott szertartásokkal. A görögök az újévet puszta naptári dátumnak tekintették. Az ókori Kelet népei viszont ezen a napon különböző vallási szertartásokkal, áldozatokkal engesztelték az isteneket egy boldog év reményében. Részletes leírások maradtak ránk a babiloniak újévi Akítu ünnepéről; ezt korábban ősszel, később tavasszal tartották. Az év kezdetét mintegy új teremtésnek, teljes megújulásnak fogták fel: ezért ekkor adták elő a világ teremtésének mítoszát; ennek az istenharcokkal, drámai fordulatokkal gazdag cselekményét kardalokkal, tánccal, párbeszédekkel is megjelenítették. Az akkád nyelven fennmaradt Enúma elis címet viselő eposz az Akítu-ünnepen való előadás céljaira készült. A babiloni újévképzet hatása alatt alakult ki az a zsidó vallásos nézet, amely szerint a világteremtés a későbbi újév napján, tehát Tisri 1-én történt (egy asztrológiai alapú, szinte félelmetesen „pontos” megállapítás szerint: i. e. 3761 Tisri 1-én, vasárnapi napon, késő este 11 óra 11 perc 20 másodperckor). Ezért a zsidó évkezdet ünnepein az isteni teremtő és ítélkező hatalom előtti alázat, félelem és bűnbánat hangulata az uralkodó.

Másféle hiedelmek alapján alakult ki a római újév ünneplése. Római hit szerint minden cselekmény kezdete, annak kedvező vagy kedvezőtlen volta előjel annak sikerére vagy balsikerére. „Minden kezdésben benne a jó meg a rossz” – mondja Ovidius. Ezért Rómában vidám hangulatban üdvözölték az újévet, hogy az egész esztendő ugyanígy teljék el. Az emberek édes ételeket, mézet, datolyát, aszalt fügét fogyasztottak, pénzzel és más figyelmességekkel ajándékozták meg egymást. A frissen hivatalba lépő magistratusok jelképesen ezen a napon kezdték meg működésüket a nyilvánosság előtt. A császárkorban ezek a szokások tovább terebélyesedtek. A császárok – akárcsak a mai államfők – a Kalendae Ianuariae napján fogadást tartottak, híveiket megajándékozták, a főváros lakosságának pénzt és élelmet osztogattak, katonai díszszemlén vettek részt. Az újév ünneplése fokozatosan magába olvasztotta a korábbi, hasonló hangulatú Saturnalia (december 17–23.) és azt követő Compitalia ünnepeket; ez utóbbinak az idejét évről évre külön hirdették ki.

Libaniosz, IV. századi antiokhiai rétor egyik beszédében színes leírást ad arról, hogyan ünnepelték városában a január elsejére virradó éjszakát. „Minden lakásban ivással és szibarita lakomákkal várják az újévet. Mindenki mulat, igyekszik jó hangulatban lenni, és főleg: nyakló nélkül költekezni. Még aki egész évben takarékoskodott: most az is szórja a pénzt, aki józanul élt, csak úgy tölti magába az italt…” Ez a kép már szinte a mostani szilveszter hangulatát idézi. Az egyházatyák hiába tiltakoztak az újév (és főként az azt megelőző éjszaka) pogány szokásai ellen. Ez a felszabadult ünneplés a középkor folyamán is kimutatható; a késő ókortól szinte változatlan formában öröklődött át a mi napjainkba is.

Bár Caesar naptárreformja óta a január 1-i évkezdet véglegessé vált, és helye is szilárd maradt a téli napfordulóhoz viszonyítva, történtek kísérletek ennek megváltoztatására. A keresztény középkorban – a hónapok rendjének meghagyása mellett – a karácsonyi évkezdet bevezetésére törekedtek. Ez a keltezésekben úgy érvényesült, hogy a december 25. és 31. közötti napokat már a következő évre keltezték. Amikor – a középkori krónikák adatait követve – mai történeti művek úgy írják, hogy Nagy Károlyt a 800. év karácsonyán koronázták római császárrá, pontatlan adatot közölnek, mert ami január 1-i évkezdésünk szerint ez a karácsony még a 799. évre esett. Ezt az ellentmondásos és mesterkélt évjelzési módot csak a XIII. században hagyták el.

A január 1-i évkezdés egyházi igazolását megkönnyítette, hogy ez a Jézus születése utáni 8. nap, evangéliumi közlés szerint az Úr körülmetélésének (circumcisio Domini) napja. Ez a megjelölés került bele a kalendáriumokba is. Innen a magyar „érti a csíziót” kifejezés, ami annyit jelent: ért a naptárhoz, érti annak latin bejegyzéseit is, értelmes ember.

A bizánci naptár a birodalom bukásáig a makedón naptár hagyományai alapján szeptember 1-vel kezdte az újévet, és ezt követte a Moszkvai Fejedelemség is. Csak Nagy Péter vette át a január 1-i évkezdetet – de még elzárkózott a gregoriánus naptártól.

 

A másodlagos, azaz mesterségesen szerkesztett, a Nap és a Hold járásától független időegységek közül a legfontosabb a hét. Másodlagosságát és az égitestek mozgásától való függetlenségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy egy naptári rendszerben sem látták szükségesnek az éveket és hónapokat a hetekkel egyeztetni. A hetek megszakítatlan folyamatban követik egymást, és keresztezik a hónapok és évek határait.

E sajátos időegység kialakulásának is megvannak az előzményei – több irányban is. A holdfázisok jellegzetes pontjai közül az újhold és a telihold mellett jól megfigyelhető és időben rögzíthető az első és utolsó negyed is. Így lehetőség nyílt a holdhónap ketté-, majd négy részre osztására. Mivel pedig durván számítva egy-egy ilyen szakasz 29½:4 kb. 7 napra tehető, megvolt az alapja egy hét napból álló időegység kialakításának. Babilóniában valóban megfigyelték és nyilvántartották az újhold (arhu) mellett a holdtölte, a „teljesség” napját (umu sappattu), és megvolt a mágikus jelentősége minden hónap 7. napjának is (szibutu), amelyen semmilyen új munkába nem volt szabad belefogni. A görög ünnepi naptárban Apollón isten szent napjai – amennyire ezeket ismerjük – mind valamely hónap 7. napjára estek. Ezek az elszórt adatok a hetes szám vallási és naptári jelentőségét igazolják, de nem szolgáltatnak alapot egy folyamatos hétnapos ciklus feltételezésére.

Az égitestek járásától független; néhány napos időegységek ismeretesek egyes, kezdetleges kereskedelmet folytató népeknél is; itt gyakori a négy-nyolc napos periódus, amelynek meghatározott napján, a vásárnapon, a szomszédos települések lakói áruik cseréjére gyűltek össze. Ötnapos „vásárhete” volt Mezopotámia legrégibb lakóinak. Történetileg jelentőssé vált a rómaiak nyolcnapos vásárhete, a nundinae („kilenc nap” – a két határnap beszámításával), amelynek utolsó, 8. napját jogszolgáltatásra, közérdekű közlések tételére, hirdetmények kifüggesztésére is felhasználták. Minden év első napja egyben egy nundinae első napja is volt, az év utolsó nundinae-periódusa pedig szükségszerűen csonka maradt.

 

A nálunk használatos „hét” a bibliai zsidó vallásból öröklődött. Az ismert teremtéstörténet szerint az Úr hat nap alatt teremtette a világot, a hetedik napon megpihent (sabbath héberül = pihenni), ezért e napot sabbatnak nevezte, megszentelte, és pihenőnapul rendelte az emberek számára. Függetlenül attól, volt-e kapcsolat és milyen jellegű, a babiloni szibutu, illetve umu sappattu napok és az ószövetségi sabbat között, az bizonyos, hogy ez a hetednapos ünnep elszakadt a Hold járásától, és megszakítatlan sorozatban következett mindig egymásra. A sabbat Jahve szent napja, a munkaszünet és az öröm ideje, amelyen a rabszolgák és az állatok is megpihennek, s amelynek ősi tabu jellegére már csak egyes vonásai engednek következtetni (pl. a tűzcsiholás, főzés, helyváltoztatás, és számos, a mindennapos szükségleteket kielégítő tevékenység tilalma). A sabbat (szombat) olyan, periodikusan visszatérő ünnep, amely az időt a saját logikája szerint osztja hétnapos egységekre, amelyekből 6 a munkanap, a hetedik – az egyetlen, amelynek saját neve van – munkaszüneti nap.

 

Az egyiptomi csillagrendszer ábrázolása I. Széthi fáraó (Újbirodalom) sírjában

 

Az arab asztronómia világképe. A koncentrikus körökbe rendeződő szférák középpontjában helyezkedik el a Föld, körülötte az atmoszféra, majd sorra a Hold, a Merkur, a Vénusz, a Nap, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz. A hét bolygón túl van az állócsillagok közös szférája (mivel ezeknek a mozgása azonos), majd ezt a 8. szférát körülveszi egy fénytelen szféra, amely helyet ad a körforgást végző szférák mozgása számára

 

Az egyiptomi mitikus világkép: az ég és a Föld megszemélyesített ábrázolása. Festett fakoporsó töredéke (Újbirodalom kora)

 

Az egyiptomi mitikus világkép ábrázolása késői kori papiruszon

 

A Biblia naptári rendszerében amúgy is kiemelt jelentősége volt a hetes számnak. Nemcsak minden hetedik napon, minden hetedik évben is szünetelt a földművelő munka (ez a talaj kimerülése ellen is hatékony módszer volt), és elévültek az adósságok. A Peszach-ünnepet követően hétszer hét (49) nap után áll be a „Hetek ünnepe” (vö. keresztény pünkösd); minden hétszer hetedik év után pedig a földek eredeti tulajdonosukhoz térnek vissza (jóbél = jubileum). A mágikus hetes számon alapuló ciklusok rendszerébe szervesen illeszkedik bele a „hét”.

Az időszámításunk előtti századokban ennek a hétnapos időegységnek használata általánossá vált részben a zsidó vallás hatására, amely hellenisztikus környezetben erősen érvényesült, részben azonban a 7 bolygóval kapcsolatos hiedelmekhez is kapcsolódva. Az ókori csillagászat – a Földtől, mint a mindenség központjától vélt távolságuk sorrendjében – bolygónak tekintette a következő égitesteket: Hold, Merkur, Vénusz, Nap, Mars, Jupiter, Szaturnusz. Tudták azt is, hogy a távolsággal fordított arányban van keringési idejük. Ez a sorrend tehát: Szaturnusz, Jupiter, Mars, Nap, Vénusz, Merkur, Hold. A három külső bolygót (Uránusz, Neptunusz, Pluto) az ókorban nem ismerték. A hellenisztikus Kelet asztrológiai hiedelmeinek megfelelően a hét minden napját egy-egy bolygó uralma és védelme alá helyezték.

 

A bolygók keringési távolságai az antik világkép szerint. Középütt a Föld, körülötte koncentrikus körökben a bolygók (hozzávetőleges) pályái, legkívül az állócsillagok

 

Késő antik asztrológiai ábrázolás kódexből

 

A hellenisztikus asztrológia a hét egyes napjait a következő elgondolás alapján hozta kapcsolatba az egyes bolygókkal. Minden órának megvan a maga védelmező és isteni jellegű bolygója, és a hét minden napja annak védelme alatt áll, „aki” annak a napnak első órája felett uralkodik. Adva van mármost, hogy a hetedik nap (amely a zsidó isten, Jahve szent napja) védelmezője Szaturnusz, akit már régebben, különböző elgondolások alapján azonosítottak a zsidó istennel. Ezek szerint Szaturnusz az ura a 7. nap (szombat) 1., 8., 15. és 22. órájának. A 25. órának, azaz a rákövetkező nap 1. órájának a tőle visszafelé számított harmadik helyen álló Napisten a védelmezője; hasonló módon a következő nap első órájának, s a nap egészének védője a Sol utáni harmadik helyen álló Holdisten (Luna), majd sorra: Mars, Merkur, Jupiter, Vénusz. Ez a sorrend eltér mind a Földtől való elképzelt távolság, mind a keringési idő szerinti sorrendtől, és csak ennek az asztrológiai elképzelésnek az alapján magyarázható. Egy i. sz. 1. századból származó pompeji falfestmény a bolygókat már ebben a sorrendben mutatja be.

A bolygók e sorrendjén alapul a hét napjainak latin elnevezése, amely a mai román nyelvekben továbbél. A germán nyelvekben a bolygók nevében foglalt latin istennevek germán megfelelőiről nevezték el a hét egyes napjait, de pl. az angolban az eredeti latin nevek is rajta hagyták nyomukat a napok elnevezésén. Vasárnap, mint Jézus feltámadásának napja, az Úr napja (dies Dominica) nevet kapta, franciául Dimanche, olaszul Domenica, a szombat nevében pedig a héber név hatása (sabbat, görög átírásban szabbatosz vagy szambatosz) érvényesül. Így a következő sort kapjuk. Szombat: latinul dies Saturni, franciául Samedi, olaszul Sabato, angolul Saturday, németül Samstag; vasárnap: latinul dies Solis, angolul Sunday, németül Sonntag; hétfő: latinul dies Lunae, franciául lundi, olaszul lunedi, angolul Monday, németül Montag; kedd: latinul dies Martis, franciául Mardi, olaszul Martedi, angolul Tuesday, németül Dienstag (Ziu germán isten = Mars); szerda: latinul dies Mercurii, franciául Mercredi, olaszul Mercoledi, angolul Wednesday (Wotan = Odhin = Mercurius); csütörtök: latinul dies lovis, franciául Jeudi, olaszul Giovedi, angolul Thursday, németül Donnerstag (Thor vagy Donar = Jupiter); péntek: latinul dies Veneris, franciául: Vendredi, olaszul Venerdi, angolul Friday, németül Freitag (Freya = Vénusz).

A héber nyelvben, a többi sémi nyelvben, valamint ezek hatására a görögben a hét napjai közül csak a szombatnak van saját neve, a többi napot – a szombatot a 7-nek számítva – csupán sorszámmal jelzik. (Görögül a pénteknek és vasárnapnak is önálló neve van.) Ezekben a nyelvekben vasárnap a hét első napja, hétfő a 2. stb. E sorrendiség alapján szerda a hét közepe, innen a szláv szreda, a német Mittwoch név. Görögül pl. hétfő: deutera, kedd: triti, szerda: tetarti stb. A szláv nyelvek, többek között az orosz, a görög mintát vették át, de azzal a fontos eltéréssel, hogy a vasárnap nem az 1., hanem a 7. nap, a hét tehát hétfővel kezdődik (oroszul: ponyegyelnyik), és kedd („kettüd”) nem a harmadik nap, mint a görögben (triti), hanem a második (vtornyik) stb. Csütörtök a görögben az ötödik nap (pempti), oroszul csetverg, a csetüri = 4 számnévből.

A hét napjainak magyar elnevezése szláv hatás alatt alakult ki, éspedig az első két nap neve a szláv szó magyar fordítása, a többi napokon magát a nevet vették át: szreda – szerda, csetverg – csütörtök, piatnica – péntek.

 

A görög és szláv elnevezések közötti eltérés hátterében vallástörténeti folyamat húzódik meg. A kialakuló és a zsidó vallástól folyamatosan különváló kereszténység, részben a napkultusszal való egyezkedés céljából, a heti ünnepnap elvét átvette ugyan a zsidó vallástól, de azt Jézus feltámadásának napjára, vasárnapra helyezte át. A nicaeai zsinat (325) végérvényesen vasárnapra tette át a keresztények heti ünnepét, és ezt Konstantin császár, egyben eltörölve a római nundinae-számítást, állami ünneppé is tette. A változtatást eleinte úgy értelmezték, hogy a heti szünnapot a hét 7. napjáról az elsőre tették át – de úgy is felfogható volt, hogy a vasárnap minden tekintetben átvette a szombat helyét és jelentőségét, helyesen értelmezve ez volt már az Úr pihenésének napja is –, a hét első napja tehát hétfő lesz. Sajátos módon a szláv nyelvekben, s így az oroszban is a „szreda” még a korábbi, a „ponyegyelnyik” már a későbbi álláspontot fejezi ki. Ez a sok évszázados – vallási hátterű – vita arról, hogy melyik is a hét „első”, és melyik a „hetedik” napja, a naptárak összeállításában még ma is eltéréseket okozhat. A nemzetközi forgalom intenzitása mindenkeppen szükségessé tette e téren is az egységesítést. Ennek megfelelően a nemzetközi érvényű menetrendekben most már következetesen az 1. szám jelzi a hétfőt (amelynek a magyar szóhasználat is megfelel), a 7. szám pedig a vasárnapot. A naptárak is hétfővel kezdik és vasárnappal zárják a hét napjait.

Ennyire eltérő elemekből, a babiloni és a bibliai zsidó hét fogalmából, az asztrologikus eredetű hellenisztikus bolygóhitből, a római vásárnapok intézményéből, a perzsiai eredetű Mithrasz-vallásban központi helyet elfoglaló napkultuszból és az egyház Krisztus-ideológiájából alakult ki a mi „hét” fogalmunk.

 

I. táblázat

 

„Az élet ünnepnapok nélkül olyan, mint hosszú vándorút vendégfogadók nélkül” – állapította meg a görög bölcselő, Démokritosz is. Az ünnepek beiktatása a köznapok közé bizonyos ritmust, ütemes váltakozást ad a napok százait egymás után sorakoztató naptári rendnek. Ez természetes folyamat. A földművelő termelőmunka jellege önmaga is ad valamelyes ritmust: különválnak a „munka dandárjának” időszakai a többé-kevésbé kényszerű pihenést nyújtó időszaktól. De az év termelőmunkára szánt hosszabb szakaszán belül is vannak olyan természet adta választópontok, amelyekben az egyik munkaszakasz sikerrel befejeződik, hogy átadja helyét a következőnek. Minden emberi munkakifejtés többé-kevésbé bizonytalan kimenetelét, a szándékolt és a valóban elért eredmény közötti kedvezőtlen különbség lehetőségét érezték azok a távoli őseink, akik minden nagyobb vállalkozás előtt illuzórikus eszközök igénybevételével, mágikus eljárással is biztosítani akarták fáradozásuk sikerét – vagy az elért siker után, más mágikus módszerekkel, annak megismétlődését kívánták elősegíteni. A vadászó-gyűjtögető törzsek alkalmi mágikus praktikái előbb-utóbb állandó rítusokká lettek, a földművelő munka vezető szerepének körülményei között pedig az alkalmi szertartások a munka jellegzetes és hagyományos rendjéhez illeszkedő, időszakonként (rendszerint évenként) visszatérő szertartásokká, ünnepi alkalmakká váltak. De nemcsak a földművelőkre áll ez: a letelepült és kialakult normák szorításában élő társadalmak minden többé-kevésbé általánosítható, közérdekű tevékenységét hasonló ünnepi szertartások avatták pihenést, változatosságot és felüdülést jelentő ünneppé. Ezzé lettek a közös harci feladatokra való felkészülés alkalmai, az állattartás jellegzetes feladatai, ünneplésre adott alkalmat a közérdekű, bár nem feltétlenül közös tevékenységek (hajózás, kikötők karbantartása, erdőgazdálkodás stb.) sikerének mágikus eszközökkel való segítésére irányuló szándék. Ezek az ünnepi alkalmak a természeti tényezők állandó hatásának és a papság rendszerező-szabályozó tevékenységének eredményeként megkapták az éven belül állandó helyeiket, hagyományos szertartásaikat, belső logikájukat. Amiként a munkák egyes mozzanatai is egymásba kapcsolódnak, úgy a hozzájuk (megkezdésükhöz és befejeződésükhöz) kapcsolódó ünnepek is egységes rendet, ünnepi ciklust alkotnak.

 

Naptárunkban – bármely nép, bármely vallás naptárában – az évente ismétlődő ünnepek vannak túlsúlyban. Ezek kiindulópontja rendszerint a termelőmunkának valamelyik kiemelkedő fontosságú szakasza: vetés, aratás, terménybetakarítás, gyümölcs- vagy szőlőszüret. Eredetük jellegénél fogva ezek rendszerint valamilyen módon a négy, csillagászatilag is nevezetes nap egyikéhez, a téli vagy nyári napfordulóhoz, a tavaszi vagy őszi napéjegyenlőséghez kapcsolódnak. Így – legkövetkezetesebben a Földközi-tenger medencéjének térségében, ahol ezek az időpontok a leginkább meghatározó jellegűek – a nyelvi megjelölés szempontjából is különvált egymástól a négy évszak, mindegyik a csillagászati kezdőpontjától függő, jellegzetes, csak őrá jellemző ünnepeivel. Az ismert aranykormítosz szerint Kronosz uralmának megdöntése után Zeusz, illetve a rómaiak számára Jupiter volt az, aki az örök tavaszt négy, egymástól különváló szakaszra bontotta:

„Jupiter ekkor az ősi tavaszt rövidebbre szorítván tél, lobogó-hevű nyár, s hol langyos, hol hideg ősz jött, s kurta tavasz: velük így négy részre tagolta az évet”

(Ovidius: Átváltozások L., 116–118., Devecseri G. ford.).

 

Az évnek ez a négyes tagolása ment át a mai nyelvhasználatba. Ez a beosztás azonban nem magától értetődő. Egyiptomban csak három évszakot különböztettek meg, és az ő naptáruk az egyetlen, amely ezt a három évszakot a keltezésben is érvényesíti. A kelták csak két évszakot használtak: a világos, fényes és meleg nyári és a sötét, hideg téli félévet. Az évszakok keretein belül, de azoktól függetlenül is, a mezei munka szükségletei további hosszabb-rövidebb szakaszok különválasztását tehették szükségessé. A görög Hésziodosz egy egész sor ilyen szakaszt különböztet meg. A téli napforduló után 60 napig szabad pihenni, de aztán sürgősen meg kell metszeni a szőlőt, mert hamarosan eljő a sarlók köszörülésének ideje (Munkák és napok, 564. skk.), Az aratás kezdete a Pleiaszok (Pleiadok, Fiastyúk) feltűnése utáni 40. nap (u. o. 383. skk.); ugyanezen csillagkép letűnte után abba kell hagyni a tengeri hajózást, mert közeledik a viharos évszak. Hasonló előírások minden földművelő nép tapasztalati bölcsességéhez hozzátartoznak. Az ószövetségi zsidó nép számára a Peszachünnepet követő 7 hét (49 nap) volt a mezei munkák legfelelősségteljesebb időszaka: az árpaaratástól a búzaaratásig. Ezt az időszakot ünnep vezette be és ünnep zárta le. Ugyancsak ünnepi időszakkal végződött a földművelés harmadik nagy feladata: a szüretelés és terménybetakarítás is. Ennek kezdőnapja követi az őszi napéjegyenlőséget, és egyben bevezeti az őszi esős évszakot.

Az Ószövetség ünnepi naptára tehát, amely végleges formájában és a földművelés igényeinek megfelelő indokolásokkal, valószínűleg kánaáni hatásra, az i. e. IX. században alakult ki, jellegzetes példája a parasztkalendáriumnak. (Ebből a szempontból itt figyelmen kívül kell hagyni az egyes „termelési” ünnepek más, történeti indokolását.) Három jellegzetes ünnepe, az ún. zarándokünnepek, egyaránt tapad a megfelelő naptári dátumhoz, a termelőmunka egy-egy lényeges eredményéhez (aratás, szüret), és kettőt közülük még egy külön, zárt ciklus is összekapcsol. Ezeknek az ünnepeknek áldozati és szertartási rendje is kifejezi a termelőmunka egy-egy fontos állomásától való függésüket. A termelés igényeitől függetlenek az őszi évkezdetekhez kapcsolódó bűnbánó ünnepek: az újév és az engesztelő nap.

A rendkívül bonyolult és részleteiben ma is vitatott görög ünnepi naptár – amely minden nagyobb területi egységen, sőt minden nagyobb poliszon belül eltérő módon alakult – jelentős részben mezőgazdasági ünnepeket foglalt magába. Az athéni naptár minden egyes hónapja egyik jellegzetes ünnepéről kapta elnevezését. Ezek az ünnepek kezdetben a termelés egyes szakaszaihoz és a megfigyelt természeti jelenségekhez kapcsolódtak, később, a holdnaptár bevezetésével kapták meg állandó naptári helyüket. A tavasz kezdetét a „fecskeifjak” alakos-maszkos körmenetével s a fecskedallal köszöntötték, majd megünnepelték a vetésnek, az aratás kezdetének és befejezésének, a cséplésnek, a szőlőszüretnek, a must hordókba zárásának és az első hordók megnyitásának, az újbor megkóstolásának ünnepét. A nyári napforduló utáni holdtölte ünnepe, a Panathénaia lett egyben Athén egyesítésének ünnepévé is, a hordók megnyitásának ünnepét, a „falusi Dionüsziát” a téli napforduló után tartották: ez adott alkalmat az álarcos felvonulásokból kialakult első drámai alkotások előadására is.

A luniszoláris év hónapjainak eltolódása a nap járásához képest a termelési ünnepek megtartásában is nehézségeket okozott. A szökőhónap beillesztésére gyakran azért volt szükség, hogy az aratási ünnep valóban egybeessék a megünnepelendő eseménnyel; arra kellett főképpen ügyelni, hogy az ünnep ne előzze meg a természet adta időpontot. Ezért a görög és a római ünnepek sorában voltak olyanok is, amelyeket nem kötöttek a holdnaptár valamely adott napjához, hanem alkalmilag hirdették meg őket. Más ünnepeknél éppen a Holdhoz való igazodás volt kívánatos. Mágikus naptári hiedelem szerint a termelés, a munka, a gyarapodás számára a Hold növekvő és kiteljesedő szakasza nyújt jó előjelet: ezért az ünnepeket előszeretettel tartották az egyes hónapok 7. napján, továbbá a holdtölte napján, vagy az azt közvetlenül megelőző napok egyikén. (A bibliai zarándokünnepek közül is kettő a holdtöltére esik.) Szentnek tartották – külön ünnepi alkalom nélkül is – a Hold megújulásának éjszakáját. Athénban újhold napján voltak a vásárok; a házasságkötések legkedveltebb napja pedig a gyermekáldásra jó előjelet adó telihold. A termelési ünnepekhez tartozott a rabszolgák időszakos egyenrangúsága, sőt: gazdáik által való megvendégelése is. Az ószövetségi szombat hangsúlyosan kiterjedt a rabszolgákra. Az ünnep ezenfelül a béke időszaka is. A görög városok egymás közötti háborúikban az ünnepeken – esetleg hosszabb ünnepi periódusokban is – fegyverszünetet tartottak. Fegyvertelennek kellett lennie négyévenként az Olümpia időszakának is. A dór törzsek közös ünnepe, a nyári napfordulót követő aratási ünnep, a Karneia ugyancsak békeünnep volt. A spártaiak erre hivatkozva maradtak távol a marathóni csatától.

 

 

Az athéni Panathénaia ünnepi menetének ábrázolása a Parthenón frízén

 

Dionüszosz-ünnep (Lénaia) szertartásának jelenete i. e. V. századi athéni vázán

 

A római ünnepek sora ugyancsak elsősorban a termelőmunka sikerének és e siker megismétlődésének mágikus befolyásolását szolgálta. A mezei munkák – és egyben a harci tevékenység – időszakának kezdetén (márciusban) és végén (októberben) egymással párhuzamos ünnepeken tisztították meg a fegyvereket és szerszámokat, – először, hogy tiszta állapotban használják, utóbb, hogy használható állapotban eltegyék őket. A nyájak ellésének idején vemhes tehénből kivágott, majd elégetett kisborjú hamvaival áldoztak, májusban a gabonarozsda elhárítására rőt rókákat kergettek végig a földeken, a virágok ünnepét a termékenységi mágia szertartásaival köszöntötték. Az aratás elvégzése után naphoz nem kötött „mozgó” ünnepen mutatta be minden gazda a hálaáldozatot és tisztította meg a szántóföldet a netán elkövetett bűnöktől. Decemberben pedig, a termények betakarításának befejeztével a Saturnalia volt az önfeledt öröm és rabszolga-megvendégelés ünnepe.

 

A mai keresztény ünnepek sorának áttekintésekor sajátos jelenségre figyelhetünk fel. Az ünnepek egy része a Nap, más része a Hold járásához igazodik. Ez utóbbiak a mozgó ünnepek, amelyek az év más-más napjára, de a hétnek mindig azonos napjára esnek. Állandó ünnep a karácsony és újév, mozgó ünnep a húsvét, a pünkösd és a többi, hozzájuk igazodó kiemelt nap. Ez a kettősség annak jele, hogy ezek az ünnepek kétféle naptári rendet követő hagyományból táplálkoznak: a karácsony szoláris, a húsvét és a hozzá igazodó napok luniszoláris naptári rendszerből. December 25-ét csak a IV. század óta tekintették egységesen Jézus születése napjának. A vallástörténeti kutatások már régen kimutatták, hogy ezt a napot, a Nap „újjászületésének”, fénye látható növekedésének kezdőnapját Iránban a napisten, Mithrasz, a szíriai Emesában az ottani helyi napisten, az „emesai Héliosz” (Sol) születése napjaként köszöntötték. Ennek az ünnepnek, mivel eredetileg napünnep, szorosan a Nap járásához kell igazodnia, ezért van rögzített helye a naptárunkban.

A húsvét, valamint az azt 50. napon követő pünkösd (gör. Pentékoszté = „ötvenedik nap”) viszont a holdnaptárt használó zsidó vallásból ered. Jézust az evangéliumi elbeszélés szerint a Peszach (pászka)-ünnep első napját közvetlenül megelőző pénteki napon feszíttette keresztre Pontius Pilatus, és az ezt (nagypénteket) követő 3. napon, vasárnap történt a feltámadás. A kereszténység első századaiban ezért a húsvétot a zsidó Peszach-ünneppel egyidejűleg tartották, vagyis a tavaszi napéjegyenlőség körüli első újholddal kezdődő Níszán hó 15. napján, amely mindig teliholdra esik. A zsidó vallástól való fokozatos különválás időszakában a kialakuló egyház saját ünnepének a zsidótól való megkülönböztetésére törekedett; továbbá a napkultusz hatására – amelynek híveit szertartási engedmények árán is meg akarta magának nyerni – a feltámadás ünnepét vasárnapra rögzítette. Különböző megoldási kísérletek után végül a nicaeai zsinat döntött úgy, hogy húsvét – mint a feltámadás ünnepe – mindig a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte után következő vasárnapon tartassék. Ez a nap évről évre könnyen megállapítható. Legkorábbra akkor esik, ha március 21-én van holdtölte, s a következő nap vasárnap (március 22.); legkésőbbre akkor, ha éppen március 20-án volt holdtölte, és a 29 nap múlva következő holdtölte vasárnapra esik: ilyenkor húsvétvasárnap április 25-én lesz. A lehetséges 35 változatot az ún. húsvéttáblák alapján lehet előre kiszámítani. Ilyen táblák, egy 95 éves ciklus alapján, már az V. század óta készültek. A keresztény egyházak nagy része jelenleg az egykor Alexandriában kidolgozott (s a fentiekben ismertetett) számítási módszert és az ennek megfelelő táblázatokat használja; ettől eltér a görög-ortodox (pravoszláv) egyház húsvétszámítása, részben a Gergely-naptár elutasítása miatt; ezért az ortodox húsvét általában néhány nappal megelőzi a többi egyház húsvétünnepét. Előfordul azonban, hogy későbbre esik: az ortodox egyház ugyanis a március 21-i holdtölte esetén csak a rákövetkező holdtölte utáni vasárnapot tekinti a húsvét napjának – ilyen esetekben húsvétjuk csaknem egy hónappal későbbre esik. 1983-ban pl. a katolikus és protestáns egyház április 3-án, a görög-ortodox pedig április 25-én tart húsvétot.

A húsvétünneptől függ az egyházi ünnepek közül a rákövetkező 50. nap (pünkösd – „a tüzes nyelvek ünnepe”), továbbá a húsvétra következő 5. vasárnap utáni csütörtök (Ascensio Domini – áldozócsütörtök), valamint a pünkösd utáni első vasárnapot („Trinitatis” – Háromság vasárnapja) követő csütörtök („Festum corporis Christi” – Úrnapja).

 

Már eddig is találkoztunk több évet magukba foglaló nagyobb időegységekkel. Egy-egy ilyen nagyobb egység lezárását ugyancsak ünnepi alkalomnak lehetett tekinteni. A görögség életében a nyolcéves időszaknak volt különös jelentősége; Homérosz úgy tudja, ennyi évig – azaz a trónra lépést követő 9. évig uralkodtak Kréta Minósz-királyai. Delphoiban egy titokzatos rítusoktól övezett, minden 8. évben tartott ünnep, a Szteptérion őrizte elhalványult formában a minden 8. év elteltével bizonyos körülmények között engedélyezett szertartásszerű királygyilkosság emlékét. Az Ószövetség minden hetedik évet munkaszüneti évnek nyilvánított: a földek ugaron maradtak, az addig be nem hajtott adósságok elvesztették érvényüket. A még szentebbnek tekintett hétszer hetes számon alapszik a 49. éveket követő ötvenedik évnek, a Jóbélnek („ujjongás éve”) megünneplése. Ekkor tért vissza eredeti tulajdonosához mindaz a földbirtok, amelyet az előző fél évszázad során eladtak.

Különleges jelentőségük volt Rómában a százados játékoknak (ludi saeculares). Etruszk felfogás szerint „saeculum”-nak nevezték azt az időközt, amelyen belül egy adott időpontban élő (netán akkor született) személyek már mindannyian meghalnak. Így egy adott társadalom története egy bizonyos kezdőponttól számítva, egymást felváltó saeculumokra osztható. Minden új „század” beköszönte egyben új korszak születését jelenti. A saeculumok hosszára nézve különböző elméletek voltak: egyesek szerint a maximális lehetséges élettartam: 110 év, mások szerint 100 év. Rómában – tudomásunk szerint – a mindenkori érdekeknek megfelelően hol a hosszabb, hol a rövidebb időközt vették alapul. Augustus császár – a római köztársaság első „újjászületését”, a decemvirek uralmának megdöntését, az i. e. 449. évet véve alapul, és 110 éves időszakokat számolva – i. e. 17-ben ünnepeltette azokat az emlékezetes „százados játékok”-at, amelyek ünnepi himnuszát Horatius költötte. Más császárok viszont a 100-as számhoz tértek vissza – így az arab származású Philippus Arabs, akinek uralma idején i.sz. 248-ban ünnepelték Róma fennállásának tizedik századát, vagyis a Város ezeréves fennállását. Ez volt a történelem során az első megünnepelt millennium: ezredéves évforduló.