A kronológia alapjai

Az évek számbavétele

A meglehetősen bizonytalan és nehezen megjegyezhető „eseményévek” helyett állami iratok, rendeletek, döntések keltezése végett az egyiptomi Óbirodalom későbbi szakaszában, Mezopotámiában pedig a Kasszita-dinasztia (i. e. XVII. század) óta vált általánossá a királyok uralkodási évei szerinti keltezés. Ez a módszer egyetlen uralmon belül megbízhatóan tájékoztatott az események rendjéről, de hosszabb időszakokra nézve, amelyeken belül több királlyal kellett számolni, már sok nehézséget okozott. Ha pl. egy király adott év folyamán meghalt, ezt az évet egyaránt lehetett a régi király utolsó, s az utód első éveként számon tartani. Az ebből eredő nehézségeket az ókori Kelet krónikái többféle módon próbálták áthidalni. Az asszír krónikák pl. ilyen esetben az előző uralkodó halálának évét egészében az ő uralmához számolták, az új király első tetteit „…uralma kezdetén…” jelzéssel látták el, és csak a következő év kezdetével számolták uralkodásának első évét. Azonban ezt az eljárást sem alkalmazták teljes következetességgel. Ha figyelembe vesszük, hogy egymással egyidejűleg társuralkodók is kormányozhattak (pl. idős atya és az utódlásra már kijelölt fia), akik mindketten külön-külön számolták uralmuk éveit; ha számolunk a vetélytársak lehetőségével, királyságok egyesülésével vagy felosztásával, könnyen megértjük, hogy az uralkodói évek szerinti számítás, főként hosszabb időközökre nézve, nem nyújtott megbízható adatokat. Az Óbirodalom egyiptomi nagyurai sírfelirataikon pl. rendszerint felsorolták mindazokat a fáraókat, akiket életükben szolgáltak. Ha ezeket az adatokat az egyiptomi király-lajstromok éveivel hasonlítjuk össze, arra az eredményre jutunk, hogy egyes főurak több mint 200 évet éltek; a rejtély megoldása, hogy pl. egy idős fáraó élete utolsó 12 évében fiával együtt kormányozott, és halála után a fiú mindjárt uralma 13. éve szerint keltezte rendeleteit, a társuralom 12 éve tehát kétszeresen is bekerült a hivatalos lajstromokba. A legkorábbi mezopotámiai történetben pedig az okozta az ellentmondásokat, hogy egyes városok egymástól függetlenül számolták helyi uralkodóik éveit, de a későbbi idők krónikásai az „egységes Mezopotámia” későbbi tényét a távoli múltba is visszavetítették, s az egymással párhuzamos városi királylisták adatait egyszerűen összeadták. Így történhetett meg, hogy amikor az i. e. VI. században Nabunáid újbabiloni király (i. e. 555–538) tudósaival a feljegyzések alapján kiszámíttatta, mennyi idő telt el az akkád Narám-Szín király korától az ő uralkodásáig, ez az egyszerű összeadás útján elért 3200 éves eredmény kb. 1000 évvel haladta meg a tényleg eltelt évszázadokat.

Az uralkodói évek szerinti keltezés fogyatékosságai tették szükségessé a korai középkorban a kiegészítő jellegű indictio-ciklus bevezetését – ennek azonban voltak közvetlen pénzügyi okai is. Az indictio eredetileg az Egyiptomban 15 évenként tartott adókivetések ciklusát jelentette. Ezt az adókivetési módszert Diocletianus római császár 312-ben az egész római birodalomra kiterjesztette. A bizánci és általában a középkori időszámításban az indictión 15 éves ciklust értettek, amelynek éveit 1–15. sorszámmal látták el, de azt, hogy hányadik indictióról van szó, sohasem tüntették fel. Az indictio évei azonban megfelelő módon egészítették ki az uralkodói évek szerinti, bizonytalanabb keltezést. Nem mindenki tartotta fejben, hány éve uralkodik a császár, de arra, hogy mikor jártak ott legutóbb az adóösszeírók a sok árkus kitöltendő kimutatással, mindenki emlékezett, és nem ártott hivatalosan is emlékeztetni arra, mikor esedékes legközelebb az ilyen akció.

Az uralkodói évek szerinti keltezés a despotikus jellegű monarchiák jellegzetes időmeghatározó módszere volt nemcsak az ókori Keleten, hanem a hellenisztikus monarchiákban, a bizánci birodalomban, és a középkori feudális királyságokban is. Azt az álláspontot fejezte ki, hogy egy bizonyos év jellegét az akkori uralkodó személye határozza meg leginkább. Ez a keltezési módszer tehát csak despotikus módon kormányzott társadalmakban születhetett meg és állhatott fenn. Ettől eltérő keltezés alakult ki a nem despotikus módon kormányzott társadalmakban, vagy ott, ahol egy korábbi „kezdetleges demokrácia” emlékei erősebbek voltak. Az eponim keltezés abban áll, hogy minden évet egy-egy, rendszerint papi (de mindenképpen nagy tekintélyűnek tartott) hivatal évenként váltakozó viselőjéről neveztek el, és keltezésekben az ő nevét tüntették fel. Ezt az eljárást alkalmazták Észak-Mezopotámiában és később az asszír birodalomban. Itt az eponim hivatal viselőinek, az ún. limmuknak neveit tartalmazó listák nagy számban kerültek elő, és kb. i. e. 900-tól az asszír birodalom bukásáig szinte hiánytalan kronológiát adnak. Mivel minden évet csak arról az egy limmuról neveztek el, aki az év első napján hivatalba lépett, ezek a listák – eltérően a királylistáktól – egyértelmű kronológiai felvilágosítást adnak. Ha egy csillagászati adat alapján csupán egyetlen limmu-évről meg tudjuk állapítani annak pontos kronológiai helyét, ebből megbízható támpontokat nyerünk arra az egész időszakra nézve, amelyből folyamatos limmu-lajstromokkal rendelkezünk.

Athéni eponim arkhónok katalógusát tartalmazó, i. e. V. századi felirat töredéke

Részlet a Fasti triumphalesből. A római történeti kronológia fontos forrásai az Augustus császár által feliratos formában megörökített feljegyzések az egyes évek consuljairól (Fasti consulares), valamint a megtartott diadalmenetekről (triumphusokról). Az itt bemutatott részlet az első pun háború korának triumphusait és a tríumpháló hadvezérek neveit sorolja fel. Az első sor (a rövidítések feloldásával):

Gaius Duilius, Marcus fia, Marcus unokája mint consul első ízben a 493. évben (azaz Róma alapításától számítva = i. e. 261) tartott (diadalmenetet) tengeri (győzelem alapján) a szicíliaiak és a pun hajóhad felett, a szökőhónap első napján

Sullai éra szerint keltezett római császárkori síremlék Kisázsiából

Az eponim rendszer volt az alapja a görög évszámításnak, keltezésnek is. Minden görög városállamnak megvolt e vonatkozásban a saját rendszere. Spártában az öttagú – királyok tevékenységét ellenőrző – ephorosz-testület vezetőjéről nevezték el az éveket, ám a fontosabb eseményeket inkább úgy keltezték, hogy mely király (királyok) uralma alatt történtek. Agoszban a Héra-szentély vezető papnőjéről (amely tisztség a papnők között körben cserélődött), Epheszoszban Artemisz főpapjáról nevezték el az éveket. Athénban „az arkhón” neve határozta meg az évet. Ez az elnevezés a kilenctagú „arkhóni” testület vezetőjét illette, akit ezért később „arkhón epónümosz”, „névadó arkhón” címmel ruháztak fel. Az arkhónok i. e. 638 óta évenként váltakoztak, és ettől az évtől kezdve számos arkhóni év idejét ismerjük, az i. e. V–IV. századra vonatkozóan pedig szinte hiánytalan listával rendelkezünk. Így tehát az arkhóni évek ismeretében minden, a forrásokban e szerint keltezett eseményt vagy megközelítőleg (i. e. VII–VI. században), vagy teljes pontossággal (főként az i. e. V–III. század eseményeit) tudunk a mi időszámításunkra átszámítani.

A római köztársaság is az eponim rendszert követte, az éveket a consulok szerint számították. Minden évet a két consul neve jellemez. A consuli évek szerinti számítás egyidejű lehet a 12 hónapos, „decemvirális” naptár kialakulásával. Az i. e. IV. században a hétköznapokat és ünnepnapokat feltüntető naptárakhoz (latinul: fasti) az előző 30 év consulainak listáját is mellékelték, innen ered a consuli listák „fasti consulares” elnevezése. Az első consuli listát, amely a köztársaság megalapításának évéig nyúlik vissza, és feltünteti a nem consuli jellegű vezető tisztségviselőket is, csak i. e. 300 körül állították össze. Ezért a korábbi két évszázadra vonatkozó adatai kétes értékűek, mindenképpen gondos ellenőrzést igényelnek. Ennek az összeállításnak az alapján készültek a ránk maradt későbbi consuli lajstromok. A legnevezetesebb közülük az, amelyet Augustus császár állíttatott fel és tett közszemlére a római Fórumon, és amelynek jelentős töredékeit most a római Capitolium múzeumában őrzik. A consulok évei szerinti számítás a császárok korában is fennmaradt, amikor a consuli tisztség, tartalmát elveszítve, puszta címmé fakult. Még a IV. század korlátlan hatalmú császárai is consulok szerint keltezve adták ki rendeleteiket. Csak Justinianus szüntette meg 537-ben a consuli méltóságot és állította helyre ókori keleti és hellenisztikus mintára az uralkodási évek szerinti keltezést. Ezt mindig kiegészítették a soros indictio évével.

A hivatalnoklisták szerinti eponim keltezés is sok nehézséggel járt. Félreérthetetlenebb, ezért pontosabb is volt az uralkodói éveknél, de használatához sok nevet kellett fejben tartani, vagy az évek listáját – mint Augustus is tette – közszemlére tenni. Ezenfelül az év ilyen elnevezése semmit sem mondott annak helyéről az időfolyamatban – a jövőre vonatkozó keltezésekben pedig (pl. hogy valamely intézkedés meddig lesz érvényes) teljesen használhatatlannak bizonyult. A római politikai harcoknak – pl. hogy meddig kellett tartania Caesar galliai helytartóságának vagy a II. triumvirátus rendkívüli felhatalmazásának – egyik külsődleges (persze nem a legmélyebb!!) oka a consuli évszámításnak e célra való teljes használhatatlansága volt. Könnyebb és biztosabb tájékozódást nyújtott, ha az éveket egy meghatározott időponttól kezdve folytatólagos sorszámozással látták el. Az ilyen évszámítás alapja már nem a rövidebb-hosszabb, de korlátozott időtartamú ciklus, hanem egy adott kezdőponttól számítva, elvben az évek végtelen sorát magába foglaló éra.

Már az eddigiek során is észrevehettünk bizonyos eltérést az egyidejű és a korábban történt (történeti) események keltezésében. Számunkra ez a megkülönböztetés szinte érthetetlen, hiszen azonos elv szerint keltezzük egy levelünket pl. 1981. január 20-ra vagy a Tanácsköztársaság kikiáltását 1919. március 21-re. Az ókori időmeghatározások rendszere bonyolultabb. Egy adott okmány, szerződés vagy törvény keltezésénél kielégítő lehetett az arkhóni, consuli vagy limmu-, illetve uralkodói év, de ez – éppen pontszerű, elszigetelt voltánál fogva – a krónikás, történetírói szándékot nem mindig elégítette ki. Nem érzékeltetett semmilyen időtartamot, nem jelezte a felvázolt események között eltelt időt, nem volt alkalmas hozzávetőleges keltezésekre, amilyenek a történetíró számára gyakran szükségesek. Ennek a hátránynak a kiküszöbölésére már az ókori Kelet történetírói és krónikásai is a dinasztiák vagy más hosszabb ciklusok szerinti keltezésekhez folyamodtak. Ahol ez lehetetlen volt, pl. a görög történetírásban, az előadásuk szempontjából alapvetőnek érzett eseménytől előre vagy visszafelé számolva próbáltak elképzelést adni az előadottak időbeli helyéről. Nagyobb időtávlatok érzékeltetésére pedig az egyes évek helyett nemzedékek időtartamával számoltak.

A görög történelem legkorábbi szakaszát, a mitikus hagyományok homályába burkolt mükénéi korszakot annak központi jelentőségűnek érzett eseményéhez, a trójai háborúhoz mérték. A mítoszok első gyűjtői, a mitográfusok megelégedtek az olyan megállapításokkal, mint hogy valamely hérosz pl. a trójai háború kortársa volt, két nemzedékkel (Héraklész), esetleg csupán eggyel előzte meg (Thészeusz) azt, vagy pl. két nemzedékkel később élt, mint az utolsó athéni király, Kódrosz. Egy ilyenfajta rendszer kiindulópontja lehetett egy teljes „mitikus kronológiának”. Az ilyen jellegű keltezéseket azonban mindig (illetve igen sokáig) csak egy adott eseménysoron vagy korszakon belül érvényesítették, és nem fejlesztették tovább egységes és általános időszámítási rendszerré. Hérodotosz, „a történetírás atyja”, hatalmas terület eseményeit átfogó történeti művében a helyi eseménytörténeteket még nem tömörítette egységes rendszerbe, hanem informátorai közlésétől függően szedte időrendbe az egyes térségek történetét. Hajlott azonban arra, hogy – ahol pontosabb adatai hiányoznak – a nemzedékek rendje szerint csoportosítsa az eseményeket, és azokat egy-egy döntő fontosságúnak érzett időponthoz viszonyítsa. Kisázsia történetét két nagy lídiai dinasztia – a Hérakleidák és Mermnadák – köré csoportosítja, majd közli, hogy a Mermnadai dinasztia alapítójától, Gügésztől négy nemzedék telt el a birodalom bukásáig és a perzsa hódításig. Thuküdidész, a peloponnészoszi háború történetírója, a háború kitörésének évéhez viszonyít minden eseményt: ez még „a háború előtt” történt, amaz pedig a háború x. évének nyarán vagy telén; a háború előzményeinek ismertetésében ezért adósunk marad az ennél pontosabb évmeghatározásokkal – és ez bizony sok súlyos kronológiai (és logikai!) kérdést vet fel a mai történetírók számára is.

A görög mitográfiai történetíráshoz némileg hasonlóan járt el a bibliai (ószövetségi) történetírás is; az eseményeket gyakran egy-egy kiemelkedő fontosságú időponthoz viszonyítják a bibliai szerzők, és az időtartamokat nemzedéki években, illetve azokra átszámítható avagy azokból eredeztetett kerek években adják meg. Az egyiptomi kivonulás 4 nemzedékkel Ábrahám után történt, Salamon templomépítése 480 évvel (azaz 12, egyenként 40 éves nemzedékkel) az egyiptomi kivonulás után, Salamon és Dávid egy-egy nemzedéknyi időn át uralkodott. Míg tehát – és ez sajátos ellentmondás – a mindennapi, gyakorlati keltezésben kizárólag a nehézkes és kevéssé gyakorlatias uralkodói, illetve eponim évekhez ragaszkodtak, addig a történetírás felhasználta ugyan az adott keltezéseket, de emellett nagyobb időtávlatok áttekintése és az események elrendezése céljából eljutott egy-egy adott időponthoz mint a kronológia centrumához. Ilyen volt a korai időszakra vonatkozó görög történetírásban a trójai háború, ilyen a későbbi korok számára az olimpiai játékok kezdete vagy a perzsa, illetve a peloponnészoszi háború kitörése, ilyen a bibliai hagyományok időbeli rendszerezése számára a vízözön, az Egyiptomból való kivonulás, a salamoni szentély felépítése. Ezek a kronológiai alapvető adatok már alkalmasak lehettek volna egy egységes kronológiai séma felállítására, egységes éra kidolgozására. Erre azonban csak az i. e. IV. század egyik görög történetírója tette meg az első kísérletet.

Az i. e. IV. században a görög városállamok között egyre szorosabbá váltak a kereskedelmi és politikai kapcsolatok – ámde a különböző városok egymástól eltérő évjelzései még a görög viszonylatban egyetemes és egységes keltezés számára is súlyos nehézségeket okoztak. Némileg különös módon ennek a helyzetnek a gyakorlati (kereskedelmi) életben is érvényesülő visszásságát egy történetíró, Timaiosz (i. e. IV–III. század) ismerte fel. Történelmi művében, amely elveszett, a görög múlt egységes időrendjének kialakítása végett egybevetette az olimpiai győztesekre, athéni arkhónokra és spártai ephoroszokra vonatkozó adatokat, és az eseményeket egységesen az olimpiai évek szerint keltezte. Timaiosz újítása igen szerencsésnek bizonyult. Az olimpiai játékokat az egész hellénség ismerte és tiszteletben tartotta, a győztesek nevét rendszeresen feljegyezték az i. e. 776-ban tartott („első”) olimpia óta. (Valójában ez csak abban az első, hogy első ízben ismerjük egyik győztesének, az éliszi Koroibosznak a nevét – maguk a játékok régebbi időre nyúlnak vissza.) Egyetemes görög voltuk és megszakítatlan jellegük alkalmassá tette az ünnepi játékokat arra, hogy egy általános görög időszámítás alapjává váljanak. Timaiosz újítása ezenfelül abban is állt, hogy az olimpiai játékokat nem győztesük nevével jelezte, hanem sorszámozta, és ezzel egy, az időbeli sorrendet közvetlenül feltüntető kronológia alapjává tette ezt az intézményt. Ezért joggal őt tekintik az olimpiák szerinti időszámítás megalapítójának. E művét továbbfejlesztette fiatalabb kortársa, az alexandriai Eratoszthenész (i. e. 275–195), korának egyik legegyetemesebb tudósa. Chronographiai (fordítása kb.: Az események időrendje) című művében az olimpiai játékok szerint egységes kronológiát adott. Az i. e. 776. évet az első olimpiász első évének nevezte, a rá következő évek: az 1. olimpiász 2., 3. és 4. éve (1, 2; 1, 3; 1, 4 stb.), majd a második olimpiai játékok éve (= i. e. 772) a 2. olimpiász 1. éve, és így tovább. [A görög nyelvben olimpiának (ta olümpia) magukat az ünnepi játékokat nevezték, olimpiásznak pedig (hé olümpiasz) a két ünnepi játékot egymástól elválasztó négyéves időközt.] Az ókori – elsősorban görög – történetírás és krónikaírás Eratoszthenész óta a történelem eseményeire általában az olimpiai érát alkalmazta, a mindennapi életben azonban ez az eléggé nehézkes számítási mód nem tudott gyökeret verni. Az „egyidejű” keltezésekben a mindennapi használatra megmaradtak a hagyományos módszer mellett, így pl. Athénban továbbra is az arkhónok szerinti keltezésnél, Egyiptomban pedig a Ptolemaiosz-dinasztia uralkodói évei szerint keltezték a hivatalos okmányokat.

A görög történetírás annál következetesebben tartotta magát az olimpiai évekhez, még akkor is, amikor az olimpiai játékok a római hódítás óta mind többet veszítettek eredeti tekintélyükből. Az utolsó „igazi” olimpiai játékokat i. sz. 394-ben tartották eredeti színhelyükön, a következő évben Theodosius császár mint pogány szokást, betiltotta őket. Összesen 293 ókori olimpia adatai maradtak ránk, az olimpiászok szerinti időszámítás azonban már korábban megszűnt.

Az olimpiai évek a nyári napfordulót követő holdhónapra estek, általában júliusra. A 195. olimpiász 1. éve (= i. sz. 1) előtti éveket úgy számítjuk át a mi időszámításunk szerinti évekre, hogy az olimpia sorszámát 4-gyel szorozzuk, s ezt a számot levonjuk 780-ból – az olimpiai időszámítás elméleti „nulla” évéből. Ez esetben megkapjuk az adott sorszámú olimpiai ciklus 1. évét. Pl.: a 100. olimpia éve = 780-400 = az i. e. 380. év, a 100. olimpiász 2. éve akkor: i. e. 379 stb. – A 195. olimpiász 1. éve utáni éveket úgy számítjuk át, hogy az olimpiai év négyszereséből 779-et levonunk. Pl. a 200. olimpiász 1. éve = 800-779 = i. sz. 21, tehát a 200. olimpiai játékokat i. sz. 21-ben tartották (vö. még a függelékben található III. átszámítási táblázattal).

Az olimpiai időszámítás alkalmazása lehetővé tette Eratoszthenész számára azt is, hogy kísérletet tegyen egy, a görög mitikus korszakot is átfogó egységes kronológiai rendszer kidolgozására. Ennek csupán alanti vázlatát ismerjük (Eratoszthenész egyes adatai után zárójelben a mi időszámításunkra átszámított évszám áll):

Ebből a töredékből kitűnik, hogy Eratoszthenész Trója feldúlását az i. e. 1183. évre helyezte. Minden itt közölt év azonban – tekintettel arra, hogy a júliusban kezdődő olimpiai évek mindig két, januárban kezdődő év egy-egy felének felelnek meg – két, egymást követő évszámmal azonosítható. Ez teszi érthetővé egyes, történetileg ismert évszámok csekély eltolódását. (A thébai Epameinondasz i. e. 369-ben győzött Leuktránál, és II. Philipposz i. e. 336-ban lett merénylet áldozata stb.) Az alexandriai tudós kronológiai számításai a későbbi ókori kronológiai kísérleteknek is forrásául, mintájául szolgáltak. Az olimpiai játékok kezdetét megelőző időkre vonatkozó becslései ma már természetesen csak tudománytörténeti értékűek – bár ebben a mivoltukban is komolyan veendők.

Egyiptomi csillagászoktól származik és legkésőbb a hellenizmus idején került kidolgozásra az az időszámítási módszer, amely minden esemény napra pontos és egyértelmű keltezését volt hivatva elősegíteni, és teljesen azonos hosszúságú éveket számolván, egyben csillagászati és csillagjóslási számítások végzésére is kiválóan alkalmasnak látszott. Kiindulása annak az egyiptomi Szóthisz-évnek a kezdőnapja, amelyen Nabú-nászir babiloni király trónra lépett (i. e. 747. február 26.), és ettől a naptól kezdve szökőnap nélküli 365 napos éveket számol; minden király uralmának kezdete annak az évnek Szóthisz-újéve, amelyen trónra lépett. Mindig csak egy királyt vesz figyelembe: azt, aki akkor a Közel-Kelet térségében a leghatalmasabb volt: a babiloniak után az asszírokat, majd sorra a perzsákat, makedónokat és Augustus óta a római császárokat. A királyok uralkodói éveit veszi sorra, de ezek nem tényleges „uralkodói”, hanem változatlanul 365 napos Szóthisz-évek. Az évek teljesen azonos hossza következtében bármely két esemény időpontja közti távolság (ha azok napját ismerjük) könnyűszerrel kiszámítható: ez a naptár tehát tudományos célokat szolgált, és e tekintetben egyszerűségénél fogva kitűnően tudták használni. Érthető, hogy az ókori történetírók, naptárkutatók, csillagászok és csillagjósok folyamatosan kiegészítették egészen Diocletianus koráig.

Az olimpiai éra megléte és a Nabú-nászir nevét viselő elméleti értékű éra biztatást jelentett egy hasonló felépítésű, de gyakorlatilag jobban használható éra kidolgozására. Ez I. Szeleukosz Nikatór, a Nagy Sándor birodalmának ázsiai területein létrejött Szeleukida-birodalom megalapítójának nevéhez fűződik. Kezdőnapja a Nagy Sándor halálát követő 12. év (i. e. 312-311) újév napja, amely Szíriában a 312. év őszére (Tasrítu hó l.), illetve Babilóniában a 311. év tavaszára (Niszannu 1.) esik. Az i. e. II. század közepétől fogva, amikor Mezopotámia elveszett a birodalom számára, egységesen a szíriai, őszi évkezdetet vették figyelembe. A kezdőévet a birodalomalapító király valamelyik (ma már pontosan meg sem határozható) katonai sikerétől számolták, és az egyes (luniszoláris) éveket a kezdőévtől fogva sorszámokkal jelölték. Ez az évszámítási módszer egyszerűségénél fogva az egész Közel-Keleten hamar elterjedt, az uralkodók e keltezés szerint adták ki hivatalos irataikat; ezért ennek az érának a neve: „az okmányok érája”. Használata messze túlélte a Szeleukida-dinasztia uralmát, és a mohamedán időszámítás is csak nehezen szorította ki. A zsidók is átvették használatát (bár a Szeleukida-uralom ellenségei voltak), és csak a saját világérájuk váltotta fel a VIII. században ezt a pogány eredetű, ám fölöttébb gyakorlatias és racionális számítási módot.

A Szeleukidák az általuk bevezetett érával valósággal iskolát teremtettek. Ha egyszer ráleltek az évek jelzésének legegyszerűbb módszerére, ezt más dinasztiák, városok, államok is követték. Annak emlékére, hogy Irán i. e. 247-ben felszabadult a Szeleukidák uralma alól, az Arsakida-dinasztia uralma alatt álló Parthus-birodalomban bevezették az Arsakida-érát (kezdőéve: i. e. 247). A Szeleukida-birodalom fokozatos felbomlásának, az egyes területek önállósulásának folyamatát nyomon kísérte a megfelelő „szabadságérák” bevezetése, így többek között: Aradus – i. e. 259, Tyrus – i. e. 275–274. Mindezek a mesterségesen létrehozott „időszámítások” múló és csupán helyi jelentőségűek maradtak.

A római történetírók az i. e. III. századtól kezdve egyes fontosabb eseményekről igyekeztek megállapítani, hogy azok a Város alapítása után hány évvel történtek, „ab Urbe condita”, rövidítve: a. u. c. Livius pl. feljegyezte, hogy a decemvirek testülete a Város alapítása után 302 évvel lépett hivatalba. A nagy esemény idejéről és pontos évéről a későbbi koroknak nem volt hiteles ismerete. Mai ismereteink szerint Rómát nem annyira egyetlen aktus keretében „alapították”, mint inkább egy vagy több kisebb településből évtizedek folyamán vált várossá. A különböző időmeghatározási kísérletek közül a közvélemény végül M. Terentius Varrónak az i. e. 100 körüli évtizedek nagy tudósának elméletét fogadta el, amely szerint Romulus a 6. olimpiász 3. évében, azaz: i. e. 754-ben, Parilia ünnepén, április 21-én vonta meg jelképesen az új város védelmét mágikus módon biztosító határjelző barázdát. Amióta Atticus és a nagy szónok és tudós Cicero is ezt az elméletet tette magáévá, ez a nap lett Róma alapításának hivatalosan elismert dátuma. Az „egyidejű” keltezéseknél ezt nem alkalmazták: csupán elvétve, történelmi céllal leginkább fontos események időpontjának ünnepélyes módon való rögzítése céljából. Nagyobb hatása volt e keltezési módnak az újkori tudományra. Az újkori humanisták abban a tudatban, hogy Rómának volt saját évszámítása is, a „Krisztus születése” előtti időszakra vonatkozóan inkább ezt használták, mint az anakronisztikusnak tartott keresztény időszámítást. A korai római történet datálásának ez a „klasszikus” módszere csak a XIX. század második felében ment ki a divatból. Említésre méltó, hogy az Augustus által készíttetett, már említett, feliratos consuli lista a Varro-Cicero-féle rendszerhez képest egy évvel későbbre (6. olimpiász 4. éve) teszi Róma alapítását, és ennek megfelelően minden consuli évet eggyel későbbre keltez a jelenben megszokotthoz és elfogadotthoz képest. A mindössze egyéves eltérés okait nem ismerjük.

A görög krónikaírók és kronográfusok már a hellenisztikus korban igyekeztek olyan világkrónikákat összeállítani, amelyek nemcsak a görög mondai kort foglalták magukba, hanem kiterjedtek az akkor már pontosabban ismert ókori keleti népek (Egyiptom, Mezopotámia, Perzsia) történetére is. Ezzel azonban jóval korábbi időbe jutottak, mint ameddig a legősibb görög hagyományok terjedtek: hiszen az egyiptomiak is, a babiloniak is tudatában voltak több ezer évre visszatekintő múltjuknak. Még bonyolultabbá vált ez a feladat, amikor az első keresztény kronográfusok egységes történelmi rendszerükbe és annak üdvtörténetébe bevonták az Ószövetség hagyományait is. Mivel pedig az Ószövetség mitikus hagyományai egészen az első emberpár történetéig, azaz a bibliai történetszemlélet szerint a világ teremtéséig nyúlnak vissza: magától vetődött fel az a törekvés, hogy a világ eseményeit a legősibb kezdetektől számítva foglalják nagyobb egységbe. Ezzel olyan kronológiai rendszert teremtettek, amely független volt a pogány görögség és Róma időszámításától, nem emlékeztetett profán sportvetélkedőkre és pogány istenekre, és mindezen felül még azzal az előnnyel is ékeskedett, hogy kezdőévénél korábbi dátum e világon nem képzelhető el. Ezek a törekvések hozták létre a keresztény világérákat, illetve az ezek kidolgozásához szükséges számításokat. Mert megoldatlan volt az alapkérdés: mikor is teremtette az Úr a világot? Meg lehet-e állapítani ennek a mindennél alapvetőbb eseménynek pontos évét, hónapját és napját?

A keresztény világérák kialakításának ideológiai alapja az eszkhatologikus – azaz az utolsó ítéletet az emberi történet végcéljának tekintő szemlélet, és ennek egyik megnyilatkozási formája: a khiliazmus. A világtörténet e szemlélet szerint zárt egységet alkot, amely a kezdetektől – az „első ember” megteremtésétől egy isteni ütemterv szerint hatalmas, évezredes korszakokon át (khilioi = ezer, innen a khiliazmus) halad a Végkifejlet, az eszkhaton, azaz az isteni végítélet felé. A khiliasztikus elképzelések mai ismereteink szerint először Iránban, a Zarathusztra-vallás keretében alakultak ki, és a hellenizmus idején nyomultak be a görög vallásos hitbe. Innen örökölte a kialakuló kereszténység is (utóbb jórészt eretnekként megbélyegzett) eszkhatologikus eszméinek egy részét. Az eszkhatologikus elemeket magába olvasztó történetszemlélet – az egyetemes történelemnek az Üdv és Megváltás irányába utat szabó isteni akarat hite – a korai kereszténység lényeges tanításai közé tartozik. A khiliazmus ennek a történetszemléletnek mintegy számszerű vázát volt hivatva megadni, s ehhez a bibliai teremtéstörténetből szerzett támaszt. A bibliai elbeszélés szerint a teremtés 6 napja után a 7., a szombat a pihenés, lezárás, megnyugvás napja. Márpedig „az Úr szemében ezer esztendő csak annyi, mint egy nap” – mondja a 90. Zsoltár. Ezt úgy értelmezték, hogy a teremtés minden napjának az akkor keletkezett emberiség történetében 1000 év felel meg. A teremtés csúcspontja, Ádám, mintegy előképe és párhuzama az emberi történelem csúcspontjának: a megváltást elhozott Krisztusnak. Amiként az Úr „a teremtés koronáját”, Ádámot a 6. nap közepén, a legmagasabb napállás idején teremtette – úgy Krisztusnak is az emberi történet 6. évezredének közepe táján, az 5500 körüli évek valamelyikén kellett születnie; „az Úr megtestesülése” (incarnatio Domini) után még egy fél ezredig tart a küzdelem a Gonosz erőivel, majd a teremtés 7. ezredének kezdetén, az emberiség történetének Szombatnapján bekövetkezik az Úr másodszori megjelenése, a parúszia, és az isteni Végítélet, majd a messiási kor. Ezek az elméletek adták meg a keresztény világérák kronológiai keretét. Elfogadható elvi álláspontot jelentettek az első keresztény eszkhatologikus kronográfusok számára, akik az i. sz. III. században éltek, jövőbe tekintő elméleteik helyességét tehát kortársaik már nem ellenőrizhették. Az eszkhatologikus alapokon álló keresztény kronográfia első nagy alakja a 220 körül tevékenykedett Julius Africanus: ő alkalmazta elsőnek a világérát, azaz minden eseményt a világ teremtésétől kezdve keltezett. Julius Africanus kronológiai műve elveszett, de számításai a későbbi keresztény felfogásra nagy hatással voltak. Utána a világérák egész serege alakult ki – ezek közül kettőnek volt különösen nagy jelentősége. Az alexandriai világérát Panodórosz szerzetes az i. sz. 400 körüli években szerkesztette, és kezdőpontjául az i. e. 5493. év augusztus 29-ét állapította meg. Számításaitól némileg eltértek a bizánci krónikaírók, akik a róluk elnevezett éra kiindulópontját az i. e. 5509. évre tették; a VII. század óta ez lett a keresztény bizánci birodalom hivatalos időszámítása. Bizánci hatásra ezt a világérát vette át a kijevi orosz állam is. A XII. században keletkezett ún. Nesztor-féle „őskrónika” e szerint az időszámítás szerint keltezi az eseményeket. A „Krisztus születése” szerinti számítást az orosz birodalomban csak 1700-ban vezette be I. Péter cár.

A keresztény világérák szerkesztői a görög történelemre vonatkozólag főként Eratoszthenész számításait, a római történelemben a consuli listákat, a keleti történetben a Nabú-nászir-féle kronológiát, az egyiptomi Manethón és a babiloni Béroszosz adatait vették figyelembe. A bibliai történetet az Ószövetség görög fordításának, a Szeptuagintának adatai alapján határozták meg; ámde ennek évszámai főként az „özönvíz előtti”, mitikus korok számadataiban jelentősen eltérnek a héber szöveg számaitól. A bibliai és görög történelem évszámainak egyeztetésében Zakariás próféta ama közléséből indultak ki, hogy Dareiosz perzsa király uralkodásának 2. évében kezdődött meg és 6. évében fejeződött be a második szentély építése. Dareioszról pedig a görög krónikaírás is tudta, hogy a 64. olimpiász 4. évében lépett trónra. Végül pedig Tiberius uralkodásának 15. éve, amelyre Lukács evangéliuma Jézus fellépését keltezte, a 201. olimpiász 4. évével volt azonos. Így teljes és egységes keretet kaptak a bibliai, keleti és görög történet adatait egységesítő, egybefoglaló rendszerükhöz. A két időpont (ti. a 64. és a 201. olimpiász évei) közötti 548 év alatt történt eseményeket már csak megfelelően kellett e kereten belül elhelyezni.

A Dareiosz előtti kronológiát illetően a görög és az ótestamentumi adatokat a kronográfusok egymástól függetlenül kezelték és több-kevesebb önkényességgel értelmezték, de ügyeltek arra, hogy e két történelem döntő és egymással párhuzamos eseményei egybeessenek. Így pl. Mózest Athén mitikus királya és alapítója, Kekrópsz kortársává tették, kortársaknak minősítették a görög Héraklészt és a bibliai Sámsont, a két „erős embert”, Ézsajás próféta pedig szerintük abban az időben élt, amikor az első olimpiai játékokat tartották. A további időbeli egybeesések meghatározására Josephus Flavius, az I. századi zsidó történetíró munkássága nyújtott lehetőséget, aki az ótestamentumi történetet az egyiptomi és mezopotámiai történettel hozta összhangba. Manethón számításai alapján tette Josephus azt a megállapítást, hogy a bibliai Jákob és fiai a hikszósz fáraók idején – tehát a XVII. dinasztia uralma alatt – költöztek Egyiptomba, és Mózes a XIX. dinasztia korában élt. Ezeknek a részben önkényes, részben legalábbis vitatható időbeli egyeztetéseknek az alapján szerkesztették meg a görög, ótestamentumi, egyiptomi és mezopotámiai történet egységes kronológiai vázlatát – s ezzel egyben fontos lépést tettek egy világtörténeti szemlélet kialakítása felé.

A keresztény világérák az eszkhatologikus szemlélet alapján születtek meg, de a bennük kidolgozott számítások érvényben maradtak akkor is, amikor ennek az ideológiának egyes elemeit elvetették. Eusebius egyházatya a 300 körüli években már szakított a khiliasztikus megváltáshittel, és az elődei számításain alapuló Világkrónikáját, a mitikus időszak elhagyásával, Ábrahám korával kezdte meg. Így tett műve folytatója, Hieronymus (Jeromos) egyházatya is (340 körül–419), akinek latin nyelvű (és örmény feldolgozásban is fennmaradt) krónikája Ábrahámmal kezdődik, de befejezésül közli a világéra szerinti éveket is. Szerinte Ádámtól a krónikája záróéveként feltüntetett 378. évig – a római birodalom összeomlásának kezdetét jelentő hadrianopoliszi csata évéig – pontosan 5579 év telt el.

A világteremtés szerinti zsidó időszámítás a keresztény világérákkal kb. egyidejűleg alakult ki, és a zsidók körében fokozatosan kiszorította a Szeleukida-érát. A számítás alapjául részben az Ótestamentum héber szövegének számadatai szolgáltak, amelyek a korai időszakra nézve kisebbek a görög Szeptuaginta adatainál, részben pedig az i. sz. 200 körül keletkezett héber nyelvű Nagy világkrónika (Széder Olam rabbá) helyenként önkényes adatai. A Salamon király templomépítéséig terjedő időszakra vonatkozólag a Biblia összefüggő számokat közölt; a második jeruzsálemi szentély fennállására – bizonyos eszkhatologikus alapú számítások alapján – 7·70 = 490 évet adtak; mivel pedig egy prófétai igehirdetés szerint e második szentély nagyobb dicsőségre volt hivatott az első, salamoni szentélynél, ez a korábbi csak 480 éves fennállást kapott a kronológia szerint; végül a két szentély közé esik a babiloni fogság 70 éve. Ezek közül a számítások közül főként a legkésőbbi időszak, a második szentély 490 éve rövidebb a valóságosnál (hiszen i. e. 516-tól, Dareiosz 6. évétől i. sz. 70-ig 586 év telt el). Az ily módon – részben a bibliai hagyományok alapján, részben önkényes módon – kialakított saját időszámítás szerint a bibliai világteremtés az i. e. 3761. év október 6-nak, vasárnapi napnak estéjén kezdődött.

A zsidó világérát első ízben a Talmud (i. sz. V. század) említi meg, és a második szentély pusztulása (i. sz. 70) utáni 400. évet. a világteremtés 4231. évével azonosítja. Általános használatba a zsinagógai életben csak a VIII. század óta került – bár az alapjául szolgáló számítások már a III. században is rendelkezésre álltak. A zsidó vallási életben ma is a világteremtés kezdőévével meginduló luniszoláris évek vannak használatban. Az 1980. év a zsidó világéra szerinti 5740-41. évnek felel meg.

Az egyházi időszámításnak, azaz a nálunk is használatos polgári időszámításnak kiindulópontja az az év, amelyre az egyházi hagyomány Jézus születését teszi.

Jézus születésének évére vonatkozóan azonban már a legkorábbi hagyomány sem jutott egyöntetű álláspontra. Máté evangéliuma (2.1) Jézus születését a „betlehemi gyermekgyilkos”, Heródes júdeai király uralkodásának legvégére teszi; mivel pedig Heródes i. e. 4. tavaszán halt meg, Jézusnak legkésőbb az év elején vagy i. e. 5 végén kellett volna születnie. Lukács evangéliuma szerint viszont (3.23) Tiberius uralkodásának 15. évében kezdte igehirdetését Jézus, „mintegy 30 éves korában” – születése tehát az i. e. 1 körüli évek egyikére esnék. Egy további, az eddigieknek ellentmondó adatot közöl ugyancsak Lukács evangéliuma (2.1-2), amikor elmondja, hogy „azokban a napokban Augustus császár parancsot adott az egész földkerekség (értsd: a római birodalom) összeírására. Ez volt az első összeírás, amely Quirinius syriai helytartósága idején ment végbe…” Quirinius – teljesebb nevén P. Sulpicius Quirinius – személye és az általa végrehajtott összeírás a zsidó történetíró Josephus Flavius közléseiből (Ant. 18, 1, 1) és feliratos források alapján is ismert. Ezek szerint ő i. sz. 6–8 között volt Szíria provincia császári legátusa (helytartó), és az ő irányítása alapján történt az első adóösszeírás Júdeában – amelyet i. sz. 6-ban csatoltak Heródes fiának, Archelausnak királyi rangjától való megfosztása után provinciaként a római birodalomhoz. Mivel az bizonyos, hogy Quirinius ezt az adókivetés céljából való összeírást ebben az évben valóban végrehajtotta, és ez az első olyan júdeai összeírás, amelyről biztos tudomásunk van, Lukács evangéliumának közlését értelemszerűen erre kell vonatkoztatnunk. Lukács evangéliumának ellentmondásaira már a korai egyházi írók felfigyeltek. Tertullianus (i. sz. III. század) egyik írásában (Contra Marcionem 4,19) az evangélium adatát hallgatólagosan kijavítja, és Jézus születését Sentius Saturninus szíriai helytartóságának idejére teszi – így azonban az i. e. 9–6 közötti időhöz jutnánk. A legkorábbi (kb. i. e. 6) és legkésőbbi (kb. i. sz. 6) keltezések között aztán az egyházi történetírás a középutat választotta. Eusebius egyházatya, Lukács evangéliuma 3.23 adata alapján Jézus születését a 194. olimpiász 4. évére (i. e. 1) tette. Ettől csak kevéssé tért el később Dionysius Exiguus római apát, aki a tulajdonképpeni megalapítója a mai polgári időszámításunknak.

Dionysius a húsvét időpontjának kiszámítására szolgáló táblázatait 525-ben készítette el. Ebben szakított elődeinek azzal a gyakorlatával, hogy az éveket Diocletianus császár trónra lépésének évétől (284) számítsák. Dionysius – azzal az indokolással, hogy „méltatlan dolog az éveket olyan ember uralmától kezdve számítani, aki inkább tirannusnak nevezhető, mint császárnak…” – közölte, hogy az éveket „az Úr megtestesülésének” évétől (ab incarnatione Domini) fogja számítani, tehát Krisztus születésétől kezdve. Meg is állapította, hogy a Diocletianus szerinti éra 248. éve azonos a Krisztus születésétől számított 532. évvel. Ezek szerint: 532-ből kivonva 248-at, megkapjuk Diocletianus uralkodásának Jézus születéséhez viszonyított l. évét. A diocletianusi éra 1. éve = a Krisztus születésének évétől számított 284. évvel.

Dionysius számításaiban azon a törekvésen túl, hogy az eltérő becslések valamilyen középarányosát adja, csillagászati és asztrológiai tényezők is közrejátszottak. Az akkor leginkább elterjedt egyházi álláspont szerint Jézust harmincéves korában feszíttette keresztre Pontius Pilatus: ez tehát a 31. évben történt. Ebben az évben húsvét vasárnapja, a feltámadás ünnepe március 25-re esett – ez viszont azonos azzal a nappal, amelyen – három nappal a tavaszi napéjegyenlőség után – Attis (kisázsiai isten) hívei istenük feltámadását, a hilaria („vidámság”) napját ünnepelték. Így Krisztus feltámadásának napja, az első húsvét, egybeesett Attis feltámadása napjával. I–II. századi egyházi elméletek fizusnak nem feltámadását, hanem születését tették erre a napra – már szó volt arról, hogy ezt aztán a IV. században december 25-re, ugyancsak Nap-ünnepre, Mithrasz és Héliosz napjára helyezték át. Ma a katolikus ünnepi naptárban március 25. az „angyali üdvözlet”, Annuntiatio Sanctae Mariae napja.

A Dionysius Exiguus-féle számítás szerint Jézus születésének, azaz „az Úr megtestesülésének” éve lett az új időszámítás 1. éve, amely azonos a 195. olimpiai játékok (azaz a 195. olimpiász 1.) évével, Róma alapításának 754. évével, valamint a Szeleukida-számítás 312. évével.

A Dionysius Exiguus által bevezetett időszámítási rendszer, amelyet szerkesztője még csak a húsvéttáblázatok elkészítésében alkalmazott, fokozatosan kiszorította a használatból az attól eltérő évszámlálási módszereket. A 700 körüli évek angolszász tudósa, Beda Venerabilis, világkrónikájában az eseményeket már Krisztus születésétől fogva keltezte. Nagy Károly (768–814) idejétől fogva a világi jellegű feljegyzésekben, okmányok keltezésében is ezt alkalmazták – csak Bizáncban ragaszkodtak a saját világérájukhoz. A XI. századtól kezdve Európa nagy részében már kizárólag a Krisztus születése szerinti évszámítást alkalmazták.

A Krisztus születését – illetve ennek utólag, bizonytalan alapokon kiszámított dátumát – megelőző eseményeket csak a XVII. század óta keltezik „Krisztus születése előtt” jelzéssel. Ez oly módon történik, hogy az időszámításunk első évét (Jézus születési évét) megelőző évet nevezik „Krisztus születése előtti első év”-nek, amely azonos Róma alapításának 753. évével. Így azonban egy év, a „0” (nulladik) év kiesik a számsorból, és két egymást követő év (i. e. 1 és i. sz. 1) közötti számtani különbség 2 lesz. Ennek következménye az, hogy – ha csupán az i. e. és i. sz. éveket vesszük alapul – minden olyan időköz, amely átnyúlik a két időszakon, egy évvel hosszabbnak tűnik a valóságosnál. Ezt egy egyszerű példa szemlélteti:

II. táblázat

A tudományos igényű kronológiában és a csillagászatban ezt a hibát úgy küszöbölik ki, hogy az i. e. jelzésű éveket negatív előjellel és eggyel csökkentett abszolút számmal tüntetik fel, pl. i. e. 27 = – 26.

A „nulladik” évnek a számsorból való kihagyása magyarázza az évek átszámításának némely furcsaságát is. Emiatt van az pl., hogy ha Róma alapítása szerinti évet akarunk a mi időszámításunkra áttenni, akkor ha az 754-nél kisebb, ebből a számból kell kivonni; de ha nagyobb, a kivonandó szám 753 lesz. Pl.: Caesart a Város alapításának 710. évében ölték meg, tehát 754-710 = i. e. 44-ben, viszont: Augustus a 767. évben halt meg, tehát 767-753 = i. sz. 14-ben. Ez a kettősség magyarázza meg azt is, hogy az „időszámításunk előtti” események évszámait különböző szakkönyvek is egy-egy év eltéréssel közlik, tehát – előző példánknál maradva – Róma hagyomány szerinti alapítási évéül hol i. e. 754-et, hol i. e. 753-at adják meg. Mindig figyelembe kell vennünk időszámításunknak azt a sajátságát, hogy nem egy matematikailag indokolt „0”, nulladik évből, hanem az első évből (i. sz. 1) indul ki.

Ha ezt figyelembe vesszük, egyértelműen válaszolhatunk egy indokolatlanul gyakran felvetődő kérdésre: mikor ér véget egy évtized, évszázad, vagy évezred? Mivel az éveket „1”-gyel kezdjük számolni, nyilvánvaló, hogy a 10. év volt a tizedik, a 100. a századik, az 1000. az ezredik, és így tovább. Időszámításunk első évtizede tehát i. sz. 10. december 31-én, az 1. évszázad 100. december 31-én ért véget, a II. évezred utolsó napja pedig 2000. december 31. lesz.

Dionysius Exiguus számításain, és a XVI–XVII. század humanistáinak megállapításain alapuló időszámításunk tehát több szempontból is pontatlan, problematikus. Elsősorban azért, mert Krisztus nem „Krisztus születésének évében” született. Ezért teljesen indokolt, már csak a félreértések elkerülése végett is, az az eljárás, hogy a korábban szokásos elnevezés helyett „időszámításunk szerinti”, illetve „időszámításunk (kezdőpontja) előtti” évekről beszéljünk – anélkül természetesen, hogy az évek hagyományosan kialakult sorszámozását meg akarnánk változtatni. Az is indokolt, hogy – bár az évek ezen az alapon történő számozása keresztény jellegű – nem „keresztény”, hanem „polgári időszámítás”-nak nevezzük: hiszen elterjedtsége szélesebb körű, mint a keresztény vallásoké.

Az általánosan használt érák közül a legkésőbb keletkezett, és legkésőbbi kezdőpontú az, amelyet az iszlám honosított meg. Omar kalifa (634–644) állapította meg, Mohamed első híveivel való tanácskozások alapján, a Próféta életének legpontosabb és egy időszámítás alapjául alkalmas időpontját. Ez a Mekkából Medinába történt menekülésszerű kivándorlás volt: a hidzsra. Ez az esemény a mi időszámításunk szerint 622. július 16-án történt, egy újholdnapon. Ez a nap lett az iszlám holdnaptára szerint Moharrem hó 1. napja, a hidzsra szerinti időszámítás kezdőnapja. Mivel az iszlám naptár holdéveket számlál, amelyek 354 vagy 355 naposak, a két rendszer átszámítása elég bonyolult feladat. A keresztény időszámításnak megfelelő mohamedán évet úgy kapjuk meg, ha az évszámból 622-t kivonunk, és ehhez hozzáadjuk a különbség 1/32 részét; emellett figyelembe veendő az évkezdő napok eltérése is. 1982 tehát = 1982–622 = 1360, ehhez hozzá kell adni 1360:32 = 42½ évet, tehát 1982 részben a hidzsra szerinti 1402., részben az 1403. évnek fog megfelelni. A mohamedán időszámítás az arab hódítással párhuzamosan terjedt el. Jelenleg az iszlám államokban részben a polgári időszámítás mellett, részben kizárólagos érvénnyel van használatban.

A hagyományossá vált egyházi eredetű polgári időszámítás kiküszöbölésére Európában eddig csupán egyetlen jelentős kísérlet történt, mégpedig a francia forradalom idején. A konvent 1793. évi határozata alapján a forradalmi naptár szakított a keresztény éraszámítással. Az új időszámítás kezdőpontjául 1792. szeptember 22-ét, a köztársaság kikiáltásának időpontját vette, s az ezt követő évet nevezte el „a köztársaság 1. évének”. Mivel a köztársaság kikiáltásának napja csillagászatilag is jelentős dátum, az év napjait az őszi napéjegyenlőséggel, szeptember 22-ével kezdték számítani. A hónapok neveit a római eredetű elnevezések helyett az illető hónapra jellemző természeti jelenségek alapján határozták meg. A forradalmi naptár 1806. január 1-ig volt használatban, s ekkor Napóleon óhajára a szenátus visszatért a hagyományossá vált időszámítási rendszerhez.

A francia forradalmi naptár hónapjai ezek szerint a következők:

Ezek szerint pl. a III. év thermidor 9-e 1795. július 27-ére esett.

A tízes számrendszer következetes érvényesítése céljából a hetek szerinti beosztást mellőzték, és a hónapokat 3 dekádra osztották, amelyekben csak a 10. napok jelentettek munkaszünetet. Megszüntették a 12 óra szerinti beosztást is; a nappalt és éjszakát egyaránt 10-10 egységre osztották. Ezek az újítások sem bizonyultak tartósaknak.