Arany János költői művei, bármely részüket vegyük is, mély és tartós hatást gyakoroltak és gyakorolnak a nemzetre, nemcsak, hanem nyelv és felfogás tekintetében valóban korszakot alkotnak, s e tekintetben nincs komoly véleményeltérés.
Az is igaz, hogy sokan istenítik a költőt; de alapjában véve kevesen vannak, akik számot tudnának adni róla, hogy miért. Az pedig bizonyos, hogy a mai kor a nemzet e költőjének nagyságát még csak sejti, ismerni még távolról sem ismeri.
Csak amidőn irodalmunk megéri azt, hogy e költő összes művei minden irányban magyarázva lesznek*, hogy az azokban rejlő nyelvkincs s az evvel együtt járó magyaros szellem nemcsak teljesen kidomborodik, hanem a magyar művelődés egészébe, mint a megelevenedett vér a szívből a szervezetbe át is származik, nagysága csak akkor fogja a kellő hatást gyakorolni, csak akkor válik majd fölfoghatóvá is.
Arany minden ízében tipikus magyar, s ezt a bélyeget nem bírta módosítani az az ismeret, amelyet idegen forrásokból is merített: nem kölcsönzött sem formát, sem szellemet, hanem magyar és magyaros maradt.
A természet tüneményei iránt nemcsak élénk, hanem kiváló hajlandósággal viseltetett, akadnak műveiben helyek, amelyek a természethistória mívelőjét megragadják s a költő tanulmányozásába úgyszólván besodorják, különösen akkor, ha maga is keresi a nemzet szellemi sajátosságainak nyilvánulását. Ebben Arany igazán klasszikus.
Lássunk csak egypár helyet. Az első mindjárt Toldi – 1846 – első énekének első versszaka, helyesebben ennek első négy sora:
|
Aki a magyar szikes természetét ismeri, az előtt tiszta és világos, hogy a költő a szikesen valóban járt és figyelt arra az életre, amely a kopárságon mégiscsak ott van; mélyebb helyeiről, ahol a talaj még nedveses volt, ki-ki szálldosott az Epacromia thalossina – szöcske –, a teljesen meddőkről pedig az ilyen helyek alakoskodója – mimikri – az oedipoda szöcske.
Ez a kép tehát nem költői káprázat, hanem valóság, és éppen mert az, meg is teremti a hangulatot, amelyre a költőnek szüksége van; megteremti még a természetvizsgáló lelkében is, akire máskülönben hatást nem is gyakorolhatna.
Magában ez a hely is elégséges, hogy a költő állatvilága iránt felköltse a kutató érdeklődését. De ez a tetőpontra hág, amidőn a Családi kör állatalakjaival s avval a biológiai alappal ismerkedik meg, amely éppen hűségénél fogva teremti az est, majd az éj hangulatát, így:
|
Ez a bogár kétségkívül a Geotrupes stercorarius, mely alkonyat táján szárnyra és nászútra kerekedik, kit a fal fehérsége megtéveszt, amelynek koppanása a falu esti hangulatát valóban jellemzi. Az elhallgatás az, hogy a bogár földre hull s egy darabig kábultan veszteg marad. A Geotrupes az alkonyt úgyszólván bevezeti, s amint ez mindjobban és jobban ereszkedik:
|
Nyilván: Bufo cinereus, B. variabilis s még későbben a Pelobates fuscus. A hasonlat finomságát az jellemzi, hogy ezek a békák szín és alak szerint a föld rögeivel valóban alakoskodó – mimikai – viszonyban állanak, veszteg maradva különösen alkony táján alig vagy éppen nem vehetők észre, s amidőn rögös helyen mozdulnak, valóban úgy rémlik, „mintha lába kelne valamennyi rögnek”.
De haladjunk tovább:
|
Az alkonyatból akkor már este lett, mert ekkor csapong a denevér, sodorja az ereszt, hogy a rátelepedett rovart fölriassza s elkaphassa; a rom baglya, alkalmasint Strix flammea, mert ha kuvik volna, Arany ezt írná – szintén ekkor hallatja rikoltozását.
Tovább:
|
Egy kép, mely nem szorul magyarázatra; az pedig, hogy a tehén szőre fehérlik, festi az est beálltát, amikor tudniillik már a fehérség is csak bizonytalanul látható.
|
Rendkívül finom, igazán rajzolni való kép, mely merő finom észlelésen alapul: a macska estefelé a fű közé veszi magát, hol csakugyan bogarászik, különösen amikor a Rhizotrogus bogár a földből kirajzik; aminek a késő est véget vet. A cica azután belopakodik.
Tovább:
|
Ismét egy rajzolni való természetes kép, mely a kunyhó estéjét nagy hűséggel jellemzi.
Itt találjuk azután még a „madárlátta kenyeret”, tudniillik amelyet a gazda a mezőről hazahozott, amelyet tehát a madár megláthatott; a kis nyulat, amelyre bukkant s amelyet gyermekeinek hazahozott – ezekre már csak öreg est idején kerül a sor. És amidőn már a lefekvés ideje, tehát éjnek éjszakája következik be, még ekkor is egy állat az, amely a hangulatot jellemzően festi:
|
E két hely elég arra, hogy Aranyban az állatok éles megfigyelőjét és hű rajzolóját fölismerhessük. És plaszticitását még az is tetőzi, hogy a népszellemet is jellemző biológiai iránynak hódol; nemcsak, hanem ennek – mint majd látni fogjuk – valóban tipikus képviselője; természetesen kiváló elméje magaslatán.
Már ebből is sejthetjük: hogyan fogta fel Arany a madarak világát. És a természet szeretetéből, amelyet már az idézett két helyen is meg kell éreznünk, következtethetjük azt is, hogy a madár Arany képeiben kiváló helyet foglalhat el.
Arany madárvilágának általános méltatásában szem előtt kell tartanunk azt, ami a népszellemről áll.
Tudjuk, hogy a nép költeményeiben – sokszor már az első versszakban is – madárral teremti meg a hangulatot, néha oly határozottan és jellemzően, hogy a költemény végét megsejtjük.
Így Kriza Vadrózsák című gyűjteményében* ez a hely:
|
megsejteti velünk a siralomházat, éppen úgy, mint Aranynál a nagy csatát ez:
|
Hogy a madár fekete, tarka vagy akármilyen színű, avval nem törődik a nép s nem törődik Arany sem, mert az dönt, hogy a holló az akasztófa madara, mely szemet váj; a saskeselyű, az ölyv pedig öldöklő, halál nyomán járó madár stb., a jellemzés tehát elsősorban a cselekvésből, másodsorban a madár szavából indul.
De mihelyt fordításról van szó, nyomban ott van az idegen szellem is. Így abban, amit Arany Mirza Shaffy-ból (Bodenstedt) fordított:
|
Ez teljesen német szellem, mely minden igaz vonásban szűkölködik; kezdi a leeresztett fejen, bosszankodik saját énekén és – természetesen – megakad a „graues Röckchen” szegénységén, hogy elvégre is a rózsa színét megirigyelje*
Az effélét a magyar észjárás teljesen kizárja, és Arany maga két rövid sorban többet, mert igazat s hozzá szebbet mond a fülemiléről:
|
A magyar nép, éppen úgy, mint Arany, nem törődik a pacsirta tollával, hanem igenis avval, hogy a szántóvető embert megörvendezteti, mert a tavaszt hirdeti – innen „szántóka” is;* a magyar költőt evvel hatja meg:
|
Vagy:
|
Csupa cselekvés, az utolsó vonásig tiszta való, és mégis legtisztább költészet is. A pacsirta égnek száll, s ekkor szól, leesőben pedig hirtelen elhallgat.
De erre sem szorul Arany, hogy világosan megmondhassa mit ért, mit akar? Igen jellemző a következő versszak, mely Vágy című költeményéből van véve:
|
„.A fecske!” – kiált fel mindenki, s én hozzáteszem, hogy a Hirundo rustica L., mert ez keresi fel a viskók szerény fedelét. Tehát meg sem kell nevezni a madarat; biológiájának pár mozzanata tisztába hozza a fajt, még „tudományosan” is.
Haladjunk tovább. Arany sokszorosan felhozza az ölyűt, mely név vidékről vidékre más-más ragadozó madárra van alkalmazva; a kérdés az: miféle ragadozó madár az Arany ölyűje? Íme, itt van A lantos című versben:
|
Ez nyilván az Aecipiter nisus L., a karvaly, mely a tyúkot, galambot el nem bírja; de annál feltűnőbben vadássza az apró madarat, tehát „madárkát”. Így dől el a héja is A sárkány című költeményben:
|
Ez nyilván az Astur palumbarius L., a galambász, mely a házak körül ólálkodik s leginkább csirkét rabol; nagy testű, tehát „széles szárnyú” is.
De nemcsak a szemével, hanem a fülével is élesen figyelt a költő, s összekapcsolta az igaz valót a költészettel. Ezt bizonyítja a Télben című költemény következő szaka:
|
A megfigyeléshez nagy hűség, a tárgyhoz nagy szeretet kellett, hogy Arany a hangos – és így uralkodó pitypalatty mellett, a szerény vá-vá szólamot is kihallgassa; az ember szinte látja, hogyan állapodott meg a hullámzó vetés szélén, hogyan sütötte le szemét, milyen feszült figyelem tükröződött arcán, amidőn a szerény kis madarat kihallgatta. Ebben az irányban legtovább megyen akkor, amidőn a madár szavának értelmet ad, evvel pedig megteremti a költemény alaphangulatát, akárcsak egy muzsikus, ki puszta hangok összeállításával érzelmeket fest. Kiváló példa erre Vörös Rébék, hol a varjú folyton szól:
|
Akár egy szonáta, mely el-elkalandoz, hogy alaptémája ismétlésével újból visszavarázsolja kedélyünket abba a hangulatba, amelynek keltése célja is.
Arany annyira magyar, hogy hiába viszi tárgya Vezúv tájára, mihelyt hasonlattal lehet legjobban kifejezni valamit, nyomban itthon terem. Igen jellemző Toldi-ban a következő hely:
|
Bármerre fordulunk is, mindenütt a tiszta biológiára találunk, mely kerülve kerüli a ráköltést, s mindig azon van, hogy a tiszta valót a költészettel megaranyozza anélkül, hogy lényegét érintse, anélkül, hogy egy betűvel is magyartalanságba essék.
De nemcsak egyes alakok megfigyelése és rajza tanúskodik erről, hanem Arany ott is hű, ahol biológiai csoportokat ölel fel, amiről több hely tanúskodik; így Az ó torony következő helye is:
|
Lakott helyen álló romnak madárvilágát nem lehet igazabban jellemezni, mint ahogyan a költő jellemzi; beléértve az „összeszokást” is, mely valóban tényező, és csak a finomabban észlelő előtt nyílik meg. Hozzá még valóságos festés, például a gólya „féllábú”-sága, mert a madár rendesen így szokott pihenni.
Nem kevésbé hű az a biológiai csoport is, amelyet a költő a rétség madárvilágából szőtt be Toldi-jába:
|
Valóban ezek fészkelnek, vagy inkább fészkeltek Nagyszalonta egykori rétségén.
Mit csinál a madár? és mit csinálnak a madárral? Ezekre rendkívül jellemzők a következő helyek a Toldi-ban:
|
Semmi kétség, hogy a szegény madár rajzát oly túzokon tanulta meg, melyet valamely udvaron fogva tartottak, mert így csakugyan siralmas egy alak; s hogyne kínálkozott volna a hasonlat, mikor a költő hőse is szakasztott ilyen helyzetben volt azon az udvaron? Hasonlóan éles megfigyelésen alapul ez is:
|
Ez igazi alföldi hasonlat, mert csak ott teremhet meg az alapja, mely nem más, mint az, hogy amikor az úgynevezett ólmos eső összefagyasztja a túzok szárnyát és így a madár repülni nem tud, körülfogják lóháton a csikósok s lábon behajtják valami akolba, szóval kerített helyre; a szegény, tehetetlen madár halálra erőlködik, hogy szárnyra kaphasson, mindhiába.
A megfigyelés élessége és hűsége igen természetesen átszállott a szóra és kifejezésre, és Aranynál ott éri el tetőpontját, ahol szavaival valósággal rajzol, oly világosan, hogy figyelmesebb olvasója is, aki valamiképpen ismeri a természetet, tollat fogva kirajzolhatja az alakot.
Nem folyamodik, mint mások a V betűhöz, hogy például a darvak vonulási rendjét megmagyarázza, hanem Buda halálá-ban így rajzolja ezt le szóval:
|
És e pár szó legott szemünk elé állítja a vonulási rend V alakját. Ám ennek még fokozata is van!
A Bolond Istók egy helyén a síkság képét írja le, és hogy a képnek azt is megadhassa, amit a tájfestő „levegőnek” mond, amitől a kép mélysége függ s amit a festő rendesen a felhők elrendezésével, ha pedig felhőtlen eget fest, leginkább madarakkal ér el, hogy tehát Arany is megadhassa a maga tájképének a mélységet, annak csöndes levegőjébe lege artis belérajzolja a madarat, így:
|
A szó után indulva az a szemöldökpár így néz ki:
és kétségtelen az, hogy a híg éter kék távolában a röpülő madár képe valóban ilyen, s hogy minden kornak leghíresebb tájképfestői is ilyennek látták, ilyennek rajzolták s ilyennek adták meg a csöndes, felhőtlen levegőégnek a mélységét.
Rendkívül érdekesek és igazán tipikusan magyarosak Aranynál azok a hasonlatok, amelyek alakokra vannak alapítva, s amelyeknek kihasználásában és következetes alkalmazásában a magyarság szinte páratlan. Ha ember alakjából indul, igazán tetőtől talpig zsákmányolja ki, mint a halász, ki bárkáját úgy ismeri, hogy van annak orra, ez alatt bajusz, vagy pofája, azután dereka, fara, sőt sarka is van.
Ilyen jellemző hely az, amelyet Buda halálá-ban olvashatunk:
|
Ha csak a hosszú nyak volna, még nem volna kénytelen vele, hogy a lúd jusson eszébe, mert hát a gém nyaka is hosszú, de a hosszú nyak és az esetlen, libegő járás együttvéve csakugyan a ludat állítja szeme elé.
Mikor a Jóka összepöröl a feleségével, vagy inkább ez az ő jámbor urával, természetes, hogy háttal fordulnak egymásnak, s ekkor:
|
Háttal ülnek egymásnak, fejök jobbra-balra áll, mérgelődnek is, éppen, mint az osztrák címerbeli kétfejű sas, melynek csőre-szeme haragosan nyílik. Sőt, ha e hasonlatnak – mely egyébiránt közkeletű – a mélyét vizsgáljuk, azt találjuk, hogy leginkább házastársakra van alkalmazva, tehát azokra, akik legalábbis a házasságkötés révén egy testet alkotnak, még akkor is, ha fejök-lelkök elfordul, haragos, széthúzó – éppen, mint a kétfejű sasnál.
De mindez még fokozódik is, mihelyt az alak kiválóan jellemző; sőt ilyen esetben a hasonlatoknak bizonyos láncolata keletkezik, amint ezt Arany a gém madárral ki is fejti.
Amidőn a király udvara – Toldi szerelme – útra kél:
|
tehát hosszú, vékonylábú kengyelfutó, amire megjegyzem, hogy a nép legtöbbször a gólyára gondol, s a hosszúlábú embert „gólyalábú”-nak mondja.
De a gémes kútból kiindulva, amelyre nyomban reá kerül a sor, Arany helyesen megalkotja a sorompó gémjét is: Toldi szerelme:
|
Sőt ezen a réven Toldi öklelő rúdja is gém:
|
A sorompó nyitható gerendája, különösen ha fölemelhető, alakja, mozgása s a karfához való állása szerint is a magyar ember szeme elé varázsolja legnemzetibb kútalkotmányát, mely alföldjét annyira jellemzi; e kút pedig a gémeskút.
E kút részei: az „ágas”, mely a földbe van erősítve, a „gém”, mely az ágas közében billegtethető; a kútba szolgáló végén van az „ostor”, egy, a kút mélységének megfelelő vékony rúd oly kampóval, amelybe a merítő vedret akasztják; a gém másik – vastagabb végén, rendesen tuskó van koloncnak kötve.
A „gém” úgy áll az ágashoz, mint a gémmadár nyaka-teste a lábhoz, a kolonc levén a suta test. Mikor a kútgém ostoros vége a kút felé billen, ez hasonlít a gémmadár mozdulatához, mikor tudniillik nyakát nyújtva a víz színe felé hajlik, hogy a halat elkaphassa.
Állapodjunk meg itt egy kissé. Láthatjuk, hogy a hasonlat itt már sokasodni kezd, mert a kút gémes ugyan, de azért ostora is van. A kútba szolgáló vékony rúd ez, mely csakugyan úgy áll a kútgémhez, mint az ostor a nyélben. Hát miért nem nevezi ezt a magyarság a gém orrának? mert hiszen alapjában úgy áll a kútgém, mint a gémmadár orra (csőrei a nyakhoz: a gém orra pedig még hosszú is. Azért nem nevezi orrnak, mert nagyon is hosszú, orrnak tehát formátlan volna; ebben tehát formaérzék nyilatkozik.
Ezen a soron megterem az ostoros és az ostoratlan gém, amely utóbbi Aranynál így szerepel: Bolond Istók:
|
Íme, a magyar észjárás! A gém megmarad gémnek ostor nélkül, de szomjan áll féllábon, tudniillik az ágas szárán azért szomjan, mert nincs ostora, enélkül pedig nem éri el a vizet. Erre a sorra tartozik Az elhagyott lak egyik helye is:
|
igen, mert nincs, aki megkenje: sőt használatban lévő kutaknál is mindnyájan ismerjük azt a nyöszörgést, amely a háztáj, sőt még az utcának is sokszorosan jellemzője; sőt maga a szél is megnyöszörögteti e rozogaságot.
Arany ezekben ott delel, ahol a gémes kútból kiindulva a szúnyogra jut, mint ezt Toldi-ban, az első ének legelején olvashatjuk:
|
Úgy, amint Arany lelkülete költeményeiből felénk szól, amint e lelkületből a természet szeretete s ebből kifolyólag éles megfigyelése oly ékesen sugárzik, szinte látjuk, amint a szúnyog rászállott a költő kezére, amint finom szípját a kéz bőrébe mártja, a költő pedig leküzdi a viszkető fájdalom érzetét, mert föltámadt biológiai ösztöne – nézi, nézi: vajon mit is csinál az istenadta szúnyogja? És ez a tőrőlmetszett magyar biológiai ösztön azután rá is vezette, hogy a szúnyog teste úgy áll a lábhoz, mint a kútgém a kútágashoz; a szúnyog finom szúrószípja pedig úgy áll az egész állat alkotmányához, mint a kútostor a gémhez és ágashoz; sőt azt is látta, hogy a szúnyog szípja lassan mélyed a bőrbe, mint a kút ostora a kútba, a test pedig úgy követi a bemélyedést, mint a gém az ostorjáét – ez vízért, amaz vérért jár a mélységbe.
Mindezek csak egyes vonások és mégis mélyen jellemzők, mert valóban a magyar ember tipikus észjárása szól felénk.
De lássuk most egy egész alaknak képét is.
Arany lelkét a rab gólya képe-sorsa mélyen meghatotta. A szárnya-szegett rabmadár képében akkor – 1847 – saját, vergődő nemzetének képét is láthatta, az állapot hasonlósága, a biológiai igazság szülte azután azt a valóban bámulatosan plasztikus képet, amelynek címe: A rab gólya.
|
Itt az árvaságra, annak ösztönszerű vágyaira esik a fősúly; de ott a nagy akadály, az elmetszett szárny! A nemzetben benne van az árvaság tudata, nótája szomorú, s világosan kihangzik Berzsenyi ódája: Romlásnak indult… Szárnya, mellyel haladhatna, szegve van. Mit csinál?
|
Itt a tűnődésre, mint a tehetetlenség folyományára tartozik a súly, melyből kapkodás, nemtudomság, unalom fejlődik; a tett ereje megzsibbadt: csak akadályt lát. Megszállja az apátia, szárnya mellé dugja orrát és gunnyaszt. Igaz, hogy ez a rab gólya magaviseletének szakasztott képe; de a nemzeté is, abban az áldástalan korban, melyet a költő élénken érzett, s amely elvonultságában méginkább reá nehezedett.
|
Évvel a költő a dolog legmélyére nyúlt, mert a rabmadarat, annak szomorú sorsát a vonulás szabadságának tükrében mutatja; fölötte nyílt, szabad a pálya: egész lényével, ösztöne egész erejével rávágyik; de „várja-várja” szárnya kinövését – mint akkoron a nemzet java várta, tudniillik a kisebbség Pató Pállal szemben.
Megjön az ősz; a határról a gólyamadarak már elvonultak, s a rabmadár erős lelkitusát vívott eddig is; talán ismét tűnődésre fogja a dolgot?! De ekkor hátra vannak még a darvak; krúgató hangjok egyszerre csak megszólal a magasban, s végignyilall a rabmadár egész lényén; összeszedi tehát erejét:
|
Dehogy nem bírná! de mikor tolla össze van kuszálva – mint az a viaskodás, amely a nemzet kebelében dúlt, melyben áramlatok tusakodtak egymás között, akkoron még egy kegyetlen nemzetellenes rendszer nyomása alatt. És ekkor kitör a pesszimizmus, mely akkoron még általános volt s még ma is lüktet:
|
El kell válnunk a nemzet akkori állapotára való vonatkozásoktól, mert e helyen csak Arany ornitológiájáról lehet tüzetesebben szó; de annyit elbír a speciális feladat, hogy kimondhassuk: a költő nem írhatta volna meg e képet, ha a gólya természetét alaposan nem ismeri; nemcsak azt a részét, amely a rabsággal jár, hanem azt is, amely a madár ösztöneiben rejlik.
A lábak váltogatása, a gunnyasztás hű, de csak részlet; a megfigyelés finomsága abban nyilatkozik, hogy észrevette a vándorlás ösztönének fölébredését, kifejlődését, s azt a kétségbeejtő próbát is, amelyre a szegény, szárnyaszegett rabmadarat a magasban szabadon vonuló darvak késztik; sőt megfigyelte a vándorlás idejének faj szerint való különbségét is, mert a darvak csakugyan későbben kelnek útra, mint a gólyák.
S tulajdonképpen ez a biológiai hajlam az, mely Aranynál a magyaros humornak bizonyos metsző formáját is szüli, legtipikusabban Az elveszett alkotmány egyik helyén:
|
A metsző éppen abban rejlik, hogy az az egérlesés jellemző és tipikus biológiai mozzanat, s ezért világítja meg azt a bizonyos fajta hazafiságban rejlő önzést is.
Hogy Arany Jánost ezekben a népszellem vezette, az kitetszik abból is, hogy sok helyen példabeszéd alakjában szól a madárról, például: „madarat sípszóval”, vagy „nem azé a madár, aki elszalasztja”, „engem sem a gólya költött” stb. És hogy a madár tekintetében a népszellem legmélyére tekintett, ennek bizonysága a „madárlátta cipó”, amelyről már szó is volt, azonképpen a gyermekvilág kedves „madárnyelve”, mely A Jóka ördöge című pórregében talált helyet, s a szótagoknak bizonyos megpótlásában áll, Aranynál az arga, erge, irgi, orgo, urgu rendszer szerint, amikor aztán ez:
|
így hangzik:
|
