A népmesékről^*

I.

Összehasonlítván a legkülönbözőbb népek akár csodás, akár tréfás tartalmú népmeséit, egybevetvén pl., hogy előbb csak Európában maradjunk, az izlandiakéit az újgörögökéivel, a spanyolokét az oroszokéival, – mindezen annyira különböző életszokású és nyelvű nemzetek e fajta termékeiben a legfeltűnőbb hasonlóságokkal fogunk találkozni. A közösség nem szorítkozik csupán az alapeszmékre s egyes elemekre, hanem elég meglepően kiterjed ezen eszmék egész láncolatára, valamint azon módra és sorrendre, amely szerint az egyes elemek mindenütt kerek és egységes egésszé vannak fűzve. E tény eléggé ismert és elismert manapság, s ha akadna mégis olyan, akit talán meglep, az is könnyen meggyőződhetik róla, ha saját meséinket bármily idegen népéivel akár csak futólagosan is összehasonlítja.

Hogyan magyarázzuk meg már most magunknak e meglepő hasonlóságokat?

A Grimm-testvérek, akik egyúttal elsőkül vetették fel e kérdést, annak első pillanatra fölötte megnyerő és tetszetős megoldását hozták forgalomba. Elméletök, melyet Max Müllerrel élőkön sokan magukévá tettek, azóta határozottabb alakot nyert, élesebb körvonalzatú fogalmazásra jutott. Különösen egy osztrák tudós, Georg Hahn, volt az, aki nagy buzgalommal fogott hozzá a Grimmék tétele szélesebb és mélyebb alapra fektetéséhez.^* A tételt körülbelül ekként foglalhatjuk össze:

Az európai népek legnagyobb része egy népcsaládhoz, az árja törzshöz tartozik. Amint e népek ázsiai őshazájukból szétszóródtak, magukkal hozták új honukba, közös ősnyelvük egy-egy tovább fejlett tájszólásának tekintendő saját nemzeti nyelvük mellett, sőt ezzel szerves összefüggésben, mitológiájuk magvait. Ezen közös forrásból eredt mítoszok anyaga, mindeme egy törzsből szétágazott népek e közös öröksége, idő folytán tovább fejlődött, átalakult s legvégső alakulatában a népmesék alacsonyabb rangjára süllyedt. Semmi csodálni való nincs tehát abban, ha minden árja nép meséi oly feltűnő hasonlatosságokat mutatnák, – mert hisz e mesék végeredetökben ugyanazon, valaha közös mítoszokra vezetendők vissza.

„E mitikus elemek, amelyek valamennyi mesében fellelhetők – mondja Wilhelm Grimm,^*- hasonlók valamely drágakőnek a gyepes és virágos talajon szerteszórt töredékeihez: csak a legélesebb szemnek sikerül őket fellelnie. Jelentésük régóta elveszett, de még mindig kiérezhető, s ez az, ami a mesét oly kiváló értékűvé teszi.” – „A népmesék – így szól Jákob Grimm^*– az őskori mítoszok végső visszhangjai. Hiú ábránd volna azt hinni, hogy ezen vagy azon a kedvező helyen termettek, ahonnan ilyen vagy amolyan úton később minden irányban elterjedtek. Más szóval, a népmesék közötti hasonlóságokat nem szabad az egyes népek között történt kölcsönzés, adás-vevés, kicseréléssel magyarázni.” – „A népmesék elemei, csirái – írja Max Müller^*– még abban a korban támadtak, amely az árja faj szétszóródását megelőzte; ugyanaz a nép, amely északnak vagy délnek haladó vándorútjára magával vitte a nap és hajnal hazulról hozott nevét, az ég ragyogó istenségeibe vetett őshitét – nyelvében, mitológiai és közmondásos szólásmódjaiban magával vitte e többé-kevésbé kifejlett magvakat is, amelyeknek egykoron okvetetlenül ugyanazon vagy legalább is fölötte hasonló növényeket kellett teremniük minden talajon és minden éghajlat alatt.”

Nem akarunk ezen elmélet részletes taglalásába bocsátkozni; nagyon is soká kellene a legkétségesebb feltevések és állítások útvesztőjében bolyongnunk; Mindazonáltal hálátlanok lennénk, ha be nem vallanók, hogy Georg Hahnnak, Jakob és Wilhelm Grimm alapgondolataihoz írt kommentára kitűnő szolgálatot tett a népmesék tanulmányának. A Grimm-testvérek általában bizonyos költői határozatlanságba és ködös homályba burkolták gondolataikat. Hahn szerencsénkre világosabb és szabatosabb s példáján okulhatnának a szellemesnél szellemesebb elméletek ábrándozói, látván, hogy a szappanbuborékkal ugyancsak csínján kell bánni. Hahn épp akkor pattintotta szét a csillogó habszülöttet, mikor állandósítani akarta.

Elég ugyanis e feltevést kissé komolyabb megfontolás tárgyává tenni, hogy a legsúlyosabb ellenvetések egyikét lássuk vele szembeszállni. Az európai népek meséi közt található nagyszámú és első pillantásra szembeötlő hasonlóságok t.i. nem szorítkoznak csupán az alapeszmékre, amint azt már említők, hanem kiterjednék az alak legapróbb részleteire s az elemek csoportosításának egész mikéntjére is. Már most azt halljuk az ellentáborból, hogy a mesék a különböző árja népek valaha közös mitológiájának szétforgácsolt hulladékai, amelyeket e népek őshazájukból hoztak magukkal Európába. Ezen oszlásnak indult mítoszi hulladékokból keletkeztek, azt állítják, mindazon elemek, amelyek ezer meg ezer változatban csoportosulván, a népmesék tarka mozaikját alkotják. „Számos tündérmesénkről, mondja Max Müller, egészen határozottan (!) tudjuk, hogy a régi, később félig elfelejtett, félreértett, jól-rosszul kitoldozott mítoszok maradványaiból és törmelékéből áll.” De hát akkor hogyan magyarázzuk meg azt, hogy e húsz különböző népnél, megannyi különböző életszokások és körülmények között szétforgácsolódott mítikus roncsok végeredményben mindenütt megint annyira hasonló, sőt a legtöbbször ugyanazon a módon egyesültek és csoportosultak mesékké? Vagy ami több – hogyan érthető, hogy időleges közmegegyezés, megállapodás nélkül számos népnél éppen: ugyanazok és nem más mítikus elemek rendezkedtek e vagy ama határozott jellegű és mindenütt ugyanazon közös vonásokat mutató elbeszélésnek a keretébe? Nem határozott képtelenség-e tehát, amit a fönti feltevés magában foglal?

Vegyünk csak egy példát szemügyre, azaz kísérjünk egyet a legelterjedtebb népmesék közül figyelemmel vándorútjában, s aztán vessük fel a kérdést, helyt áll-e a tapasztalati tényekkel szemben Grimmék elmélete?

Antonius Pius és Marcus Aurelius római császárok uralkodásával egy időben, körülbelül 125-től nem tudni pontosan, meddig, de 171-en túl, elég az ahhoz, a Kr. u. második században élt az afrikai Madaura városból származó Lucius Apuleius, kora műveltebb s az igazság után szomjúhozó elemeinek egyik legérdekesebb képviselője, akit a lealkonyuló pogányság s a derengő keresztény hit közötti habozása a dolog természete szerint az újplatonikusok táborába, majd mindenféle bűbájos mesterséggel foglalkozó titkos felekezetek karjába hajtott. Főművé a tizenegy könyvből álló Aranyszamár, amelyben korának képtelen csodadolgokkal egybeszőtt szatírikus rajzát adja. Önéletírás alakjába öltöztetett, részben csakugyan saját élményeit is tartalmazó elbeszélésének tervezetét Lukianosznak Lukiosz vagy a szamár című iratából vette. Minket itt Apuleius fantasztikus regényének csak a 4.-től egészen a 6. könyvig terjedő része érdekel, amely Amor és Psyché kissé túlcicomázott, de mindazonáltal halhatatlan vonzóerejű történetét tartalmazza. Csak azt lesz jó mindjárt elöljáróban megjegyeznünk, hogy a mitológiai nevek tévedésbe ejthetnének bennünket, ha az alább következő mesében róluk mondottakat úgy értelmeznők, mintha akár görög, akár római mítosszal, tehát hitregével lenne dolgunk Apuleius Aranyszamarának ez epizódjában, amely allegóriai vonatkoztatását bizonyára csak akkor kapta, még pedig alighanem görög kézből, amikor a nép ajkáról a mű-irodalomba került át; tehát oly korban, amely allegóriákat bővében, de mítoszokat e szó tulajdonképpeni értelme szerint már nem termett. Még a római utánzat mesterkélt dagályosságán keresztül is kicsillámlik itt-ott az egyszerű, kedves népmese naiv alapszövege, amelyre már a hagyományos kezdőszavak is vallanak: „Erant in civitate quadam rex et regina”, – mintha csak a mi meséink szokásos bekezdését hallanók: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király és egy királyné…

S ha már belekezdtünk, hát folytassuk, legalább rövid kivonatban.

A mondott királyi házaspár három leánya közül a legfiatalabbnak csodálatos szépsége fölülmúlt minden képzelhetőt. Psyché, ez volt a bájos teremtés neve, csak egymaga volt még otthon pártában, amikor gyermekük sorsán már amúgy is aggódó szüleinek egy jóslat azt a kegyetlen parancsot adja, hogy tegyék ki a gyönyörű leányt egy sziklafokra, ahonnan majd valami kígyó alakú szörnyeteg el fogja ragadni. Psychét kiteszik a vesztőhelyre, ahol azonban egészen más vár rá, mint amivel a jóslat fenyegette. Zephyr, a személyesített szellő, karjára veszi a remegő szüzet, s egy varázspalotába viszi. Itt egy csak éjjelenként érkező, de akkor is láthatatlan férj nejévé lesz. Psyhé majdnem teljesen boldog; csak boldogságának másokkal való közlését óhajtja, meg a kíváncsiság bántja egy kissé. Addig könyörög urának, amíg az elhozatja hű szolgájával, Zephyrrel, nővéreit. E két irigy teremtés felbiztatja szegény Psychét, hogy valami úton-módon igyekezzék férje féltékenyen őrzött titkát fellebbenteni. A menyecske eleinte vonakodik, de mikor gonosz nénjei azzal rémítgetik, hogy hátha a titkolódzó férj csakugyan valami undok szörnyeteg, amilyennek különben a jóslat is mondta, akkor végre ingadozni kezd s a látogatók távozása után, tanácsukat követve, egy éjjel égő lámpával egyik s gyilkos szerszámmal kezében odalopódzik férje ágyához. Utálatos szörny helyett a leggyönyörűbb alakot, a szerelem istenét látja örömittas szeme; de jaj szegény lelkének, elragadtatásában nem ügyel a lámpára, amelyből egy csepp forró olaj hull az alvó vállára. Az égető fájdalomtól felriadt isten szemére lobbantja nejének engedetlenséget s irgalmatlanul távozik. A szerencsétlen bűnbánó most útra kel férje után s megy, ha kell, akár a világ végéig.

Hosszú bolyongás után végre anyósának, Aphrodité-Venusnak udvarába ér, ahol a fia mésalliancea [rangján alulival kötött házassága miatt haragvó istennő csupa lehetetlen vezeklési feladatokat ró előtte porban térdelő menyére. Először is egy nap alatt válassza ki egy garmadából annak mindenféle magból összekevert alkotórészeit. Egy jószívű hangya megkönyörül a kétségbeesetten siránkozón, s miután egész nemzetségét előhítta, a fekete sereg hozzálát a nagy munkához, s szerencsésen el is végzi a kiszabott időre. Aztán valamely bőszült csoda kosok arany gyapjából kell szednie. Itt meg amint már éppen a legközelebbi folyóba akarja magát vetni, megszólal egy nádszál, megtanítván őt, hogyan oldhatja meg a képtelenségnek látszó feladatot. Ez mind nem elég, most hozzon, a sárkány őrizte alvilági Styx folyó vizéből egy üveggel. E munkát Jupiter sasa teljesíti Psyché helyett. Végül egy szelencét ad a könyörtelen anyós a keservesen bűnhődőnek, hogy vigye azt le az alvilág királynőjéhez s hozzon benne egy kevéskét ennek szépségéből. Másodszor akarja már magát a halál karjába dobni az üldözött, s e szándékával fel is megy egy magas toronyba, hogy onnan leugorva nyakát szegje, amikor szerencsére az érzékeny épület megmondja neki, hogyan kell az istennő e kívánságát saját maga veszélyeztetése nélkül teljesítenie. Psyché felhozza a holtak országából a varázserővel töltött szelencét, de vesztére, másodszor is enged a kíváncsiság kísértésének s még abban a pillanatban, amint a szelencét felnyitja, mély álom száll szemére. Férje odasiet hozzá s felkölti eléggé megkínzott kedvesét, aki most már örökre az övé, mert mindenható szerelme – természetfölötti erővel bíró szövetségesek segélyével, az igaz – le tudta győzni a legnagyobb akadályokat.

Nagy elfogultság kellene ahhoz, hogy ebből az Apuleiusnál is „anilis fabulá”-nak, magyarán, anyóka vagy dajkamesének nevezett egyszerű történetből a három főszemély nevén s néhány jelentéktelen mellékkörülményen kívül valamely mitológiai elemet akarjon valaki kiböngészni. Ami ilyesféle elvétve akad benne, azt nyilvánvalóképpen az irodalmi fokra emelt népmesének, mégpedig korántsem kizárólag görög, hanem amint azonnal látni fogjuk, az egész földkerekségen elterjedt népmesének újplatonikus szellemben allegóriává történt átalakítása vitte bele az eredetileg sem Amorról, sem Psychéről, sem Aphroditéről semmit sem tudó szövegbe.

Az Apuleiustól a műirodalom arisztokratikusabb légkörébe emelt mesének különben egészen a legújabb időkig, majdnem minden európai népnél számos utánzata akadt, s maga az eredeti is, fordítások útján, elég hamar közkincsévé lett az olvasóközönségnek. A nevezetesebb feldolgozások közül itt csak futólag említjük meg a Parthenopaioszról [a Thébát ostromló mondai hősök egyikéről] szóló középkori lovagregényeket, amelyekbe persze megint az illető nemzetek élő hagyományaiból is szövődött nem egy vonás.

A francia irodalomnak a XVII. században virágzott legjelesebb díszei közül hárman is foglalkoztak e tárggyal. La Fontaine 1669-ben regényalakban írta meg (Les Amours de ’Psyhcé et de Cupidon), Corneille és Moliére pedig Quinault-val és a zeneszerző Lullyvel szövetkezve látványos daljátékban hozták színre Psyché történetét. Századunkban annyi más jelentéktelenebb termék között, Laprade francia (1844) és Hamerling német költeménye (1882), az utóbbi Thumann gyönyörű rajzaival ékítve, újítja fel az örökifjú szerelmi regét.

De nem a műirodalom e csiszolt ékkövei azok, amelyek bennünket elsősorban érdekelnek, hanem a népmesék ama hosszú láncolata, melynek az imént röviden ismertetett görög-latin változat csak egy szemét alkotja. Lássuk most rendre a többit, ha nem is valamennyit, legalább a legjellemzőbbek közül néhányat s egyúttal az egymástól legtávolabb fekvő korok és népek képviselőit.

Az Asiatic Journal 1833. évi (New Series, vol. II.) kötete egy benaresi mosónő elbeszélése után a következő mesét közölte:^* Tulisa, egy favágó leánya, ama forráshoz jő vízért, amelyben Basnak Dau, a kígyókirály ütötte fel tanyáját. A szép ifjú leány tetszelegve nézi magát a víz tükrében. Egyszer csak megszólal a forrás ura és lakója s kérdi Tulisát, akar-e nejévé lenni. A leány atyjához utalja kérőjét. A favágó nem tesz semmi ellenvetést. Tulisát gyönyörű kastélyba viszik, ahol boldogul él egy ideig. Férje csak éjente látogat el hozzá. Ez idő alatt véletlenül egy evetke életét menti meg a jószívű leány, aminek később még nagy hasznát fogja venni. Boldogságát irigyli anyósa, s minden áron vesztére tör. Egy vénasszony belopódzik hozzá a palotába s ráveszi, hogy kérdezze meg férjétől nevét. Tulisa enged a kísértésnek; férje esedezve inti, ne faggassa többé, de hiába; végre kifogy a kígyókirály türelme s megmondja nevét kíváncsi feleségének. Még azon pillanatban megsemmisül a fejedelmi pompa, mely őket körülvette – s Tulisa ismét a korábbi szegény favágó-leány. Ekkor segítségére jő a kis mókus, amelyet maga iránt boldogabb napjaiban lekötelezett, s azt tanácsolja a kesergőnek, hogy keresse fel anyósát, magával vive kebelén egy Humatojást, amelyet addig kell ott melengetnie, míg abból a csodálatos madár ki nem kel. Tulisa útnak ered s el is érkezik nagy sokára a kígyókirály anyjához, aki először is azt kívánja tőle, hogy szedje egy edénybe ezer különnemű virág illatát. Jólelkű méhecskék segélyével megteszi. Második kívánsága a szívtelen anyósnak, hogy magvakból rendkívüli mesterséggel szép ékszert állítson össze számára, amit a már kétszer említett evetke tesz meg helyette. Ez alatt a Huma is kikelt a tojásából s kivágja a királyné nyaka köré font kígyó szemét, amivel a kígyókirályt lekötő varázs is megtörik, s a szerelmesek immár mindörökre egymáséi lehetnek.

S most hagyjuk el a szent Gangesz partját, amelyen százezrével tolonganak a vezeklő hindu hívek, hogy az istentől áldott folyam hullámaiba merülve, mentül előbb lemossák bűneiket. Hagyjuk el a tündérmesék legtermékenyebb talaját, ezt a természeti csodákban oly dúsgazdag országot, amelyben a való élet is annyi rendkívüli jelenséggel bővelkedik, hogy csupa varázslat közt vél járni a más szegényebb föld szülötte, ha ide ellátogat. A népmeséknek „Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarom” igéjével teremjünk egy szempillantás alatt a Somogy megyei Barcs cigányerdejében, ahol szép holdvilágos nyári estén, vén tölgyek alatt, meztelen rajkók és tisztes dádék között, fölfordított teknőn ülve, illő bagó-honoráriumon mesélőt vásárlunk magunknak s hallgatjuk a következőket:

Volt egyszer egy király s annak négy fia. A három idősebb már hozott magának idegen országból szép feleséget, a legifjabb azonban még legényember volt s otthon várta a jó szerencsét. Meg is lelte egy nap az erdőn jártában, amint szomjasan egy forrás fölé hajolt s nagy ijedelmére egy gyémántkoronás kicsi kígyót látott arcába szökni a habokból. A kígyó elátkozott királyleánynak vallja magát, s erősen belekapaszkodik a királyfi ajakába, ahonnan, amint mondja, addig le nem válik, amíg a herceg vele hétszer meg nem esküszik. Mit volt mit tennie az ifjúnak - megesküdött. Erre aztán a kis kígyó meghagyta neki, hogy ekkor meg ekkor és így meg így jöjjön el érte és vigye haza feleségül, amit a királyfi meg is tett. Szülei is belenyugodtak fiók sorsába, annál is inkább, mert a kígyó roppant kincset hozott a házhoz. A nászéjen a kis szörnyeteg a leggyönyörűbb királylánnyá változik, akinek mellén a nap, hold és csillagok ragyognak. De minderről férjének a világért sem szabad, senki előtt egy árva szót sem szólnia; mert ha valaki rajtuk kívül e titkot megtudja, akkor vége boldogságuknak. Az ifjú azonban semmivel sem titoktartóbb a két előző mese hősnőinél s kibeszéli a dolgot édesanyjának, aki másnap éjjel belopódzik gyermekei hálószobájába, s amint menye átváltozása megtörtént, hirtelen megragadja a levetett kígyóbőrt s bedobja a kandalló tüzébe. Erre az elátkozott királyleány feljajdul s kijelenti, hogy még csak egy napig kell vala várnia, s akkor mentve lett volna, így azonban csak akkor válthatja meg férje, ha rászánja magát a legrettentőbb próbák megállására. Mindenekelőtt menjen a kúthoz, melynél találkoztak volt, s tudja meg ott, milyen úton juthat ismét elveszett neje birtokába. A herceg fel is kerekedik s a kúthoz érvén, ott egy gonosz varázslótól először is azt a feladatot kapja, hogy a legközelebbi napfelkeltéig irtsa ki az egész körülfekvő erdőt, szántsa fel a földjét, vesse be, s a másnap reggelig meg is érett gabona lisztjéből süssön neki új kenyeret. Ha nem tudja végrehajtani, sohasem látja többé feleségét. Természetfölötti segítséggel megoldja a másodikat is, amely abban áll, hogy magától az Üdvözítőtől hozzon arany húsvéti tojást. A mennyország felé vezető hosszú útjában a vándor herceg először Nagy-Szerda, aztán Nagy-Csütörtök, majd Nagy-Péntek s végül Nagy-Szombat megszemélyesített s jólelkű vén anyókának képzelt alakjaival találkozik, akik egyúttal sógorasszonyai a húsvéti tojásért menő királyfinak. Az említettek mind szívesen látják, s egyre tovább utalják, míg végre Nagy-Szombat azzal bíztatja, hogy legifjabb testvérük: Újhold-Vasárnap (Húsvét) majd eljuttatja őt céljához. Úgy is történik. Az Üdvözítő áldott jó szíve megesik a rettentő út fáradalmaival megküzdve érkező ifjú láttára s teljesíti kérését. Még sajátkezű bizonyítványt is mellékel a hímes tojáshoz, hogy, annak valódiságát minden kétség fölé helyezze. A második kívánságát is teljesítve látó gonosz varázsló szeme rögtön kipattan mérgében, az egymástól sokáig elválasztott házaspár pedig újra egyesül. Csakhogy időközben a halandó férj töpörödött aggastyánná lett, amin aztán úgy segít mesénk, hogy a másvilágra szállítja hű szerelmeseinket, s nem ismernek többé sem bajt, sem bánatot.

Érdekes a mese egyéb tekinteteken kívül már azért is, hogy itt a két főszerep, a több lényeges vonás megtartása mellett, ki van cserélve. Hogy e nevezetes változás ellenére mégis mind a három helyen ugyanazon mesével van dolgunk, azt e rövid kivonatokkal is eléggé igazoltnak vélhetem. Még feltűnőbbek lennének a hasonlóságok, ha a részletekre is kiterjeszkedhettem volna, amelyek tárgyalását azonban értekezésem szűkre szabott kerete meg nem engedi.

E három jellemző változaton kívül sorra vehetnénk még vagy másfélszázat. E helyett elég lesz itt, ha csak egy kis földrajzi áttekintést adok a például választott mese elterjedéséről.

A kezembe lévő gyűjteményekből és a régebbi olvasmányaimból készített kivonatokban az Eros és Psyché témáját, az említett hármon kívül, 124 mese képviseli. Ezek közül, hogy a román népeken kezdjem a sort, a franciákra jut 8, az olaszokra 34, s e feltűnően nagy számnak magyarázatául egyrészt azon körülmény szolgálhat, hogy Olaszországban páratlan szorgalommal gyűjtötték s gyűjtik még mindig a népmeséket, másrészt pedig saját, éppen ez irányban részletesebb és behatóbb tanulmányaimnak köszönhetem, hogy e földön volt legdúsabb az aratásom. Portugál mesét e címhez hármat ismerek, köztük egy brazíliait is, amely azonban elég közel áll európai testvéreihez. A Pireneusok francia és spanyol lejtőin honos és az innen s túl lakó nép közt átmenetet képező katalánok is járulnak legalább egy változattal ahhoz a tarka bokrétához, amelyet 24 különböző nyelvű és az egész földgömbön szerteszét szórt nép kertjéből összehordanom sikerült, s amelyhez az oláhok meséiből is kerül két virágszál.

A germán népekre térve át, a németeket 14, a norvégokat 2, a velük legközelebbről rokon izlandiakat, valamint a dánokat 2-2 s a svédeket 1 mesével látjuk bevegyülni a karba. A szlávok közt az oroszok 1, a szerb-horvát szomszédok 6 és a lengyelek 1 változattal szerepelnek. Hogy kivált itt még sok fel nem fűzött drágagyöngy vár a kutatóra, azt mondanom sem kell annak, aki a szlávok ki nem aknázott mesekincséről a már közöltek után magának megközelítő fogalmat alkotott.

E roppant kiterjedésű néptörzstől egyfelől a litvánokhoz vezet az indogermán népek közötti rokonság szorosabb köteléke, másfelől pedig az újgörögökre esik tekintetünk, ha figyelembe vesszük, hogy Leonidasz és Periklész utódait a közös vallás és a török igának századokon át közös viselése szellemi, a nagymérvű vérkeveredés pedig testi atyafiságba is juttatta a délre származott szlávokkal. Nem csoda, ha az itt számításba jöhető 1 litván, és 12 újgörög változat, egészen az apróbb részletekig, legközelebbről érintkezik a megfelelő szláv mesékkel.

Ugyanezek hatását mutatja az a 8 magyar és 1 oszmán-török variáns is, amely e csoportba tartozik. A minket itt legmelegebben érdeklő honi mesék közül kettőt Merényi Dunamelléki (I, 128. és II, 7.1.), egyet ugyanannak Eredeti Népmeséiben (I, 3. l.), egyet Gaal gyűjteményében (35. sz.), egyet Erdélyinél (II, 3.) és kettőt a Nyelvőr évfolyamaiban (I, 330. és II, 233.) találhat az érdeklődő.

Megemlékezvén még Európa két elszigetelve álló kis törzsének, a baszkoknak és bretonoknak egy-egy szinten ide sorolandó meséjéről, átkelhetünk Ázsiába, ahol India, a mesék klasszikus földje, ígéri a legbőségesebb szüretet. A jegyzékembe vett 8 hindu változat közül egy a Pancsatantra (Ötös tankönyv) című világhírű s már a középkorban minden európai s a legtöbb ázsiai néphez eljutott gyűjteményben, tehát a népmesék egyik legnevezetesebb irodalmi forrásában lelhető. Egy másik a Szinhászana-dvátrinziká (A trón 32 elbeszélése) szintén igen régi keretes regefüzérben, egy harmadik pedig a XII. század folyamán Kasmir földjén élt Szómadéva Kathá-szaritszágara (Mesefolyamok óceánja) című költeményében foglaltatik. Négy továbbit újabb időben jegyeztek fel a nép ajkáról Bengálban s végül egy, épp úgy mint a fent közölt benareszi változat, az Asiatic Journal1833. évi folyamában látott napvilágot.

Az utóbbi meglepően hasonlít s még közelebb áll az előbb kivonatban elbeszélt barcsi cigánymeséhez, mint a Tulisa története. Míg ugyanis a favágó leányának és a kígyó királynak egybekelését tárgyazó benareszi mese bekezdése, valamint a Huma-tojás részlete és záradékának egy vonásával, ti. a gonosz varázs okozója szeme világának elvesztésével, csatlakozik szorosabban a drávamelléki oláhcigány változathoz, addig ennek az ide tartozó mesék nagy többségétől való leglényegesebb eltérése, úm. a nő és férj szerepének megcserélése is teljesen megtalálható az utóbb említett másik indiai rekonzióban.

Indiából – az igaz, nem egészen a népies hagyomány, hanem már inkább a könyvirodalom útján – a kalmükökhöz vezet sétánk, akiknél egy hindu könyvnek, a Vetálapancsavinzati (A síri szellem 25 elbeszélése) átdolgozásával s ebben a többi közt mesénknek egy változatával is találkozunk. Mondanom se kell talán, hogy az Ezeregyéj óriási tárházába is bekerült egy teljesen a felvett témánkhoz szóló darab, azt nem is tekintve, hogy e legnagyobb részt indiai eredetű mellékágakból táplálkozó hatalmas perzsa-arab mesefolyam számos más fejezetében, más motívumokkal összeszőve is akad egy-egy jellemző vonás, amely szintén idevonatkozó reminiszcenciának tekintendő.

Afrika kontinensén még nem sokat kereskedhetik a hasonlító mesevizsgálat. A fekete világrész népköltészetéből csak a legújabb időben került közkézre egy-két adalék, s az is többnyire az állatmese birodalmát gazdagítja. Ami idevonatkozót e területen eddig feljegyeztek, azt alább más összefüggésekben említjük fel, mert nem tartozik szorosan ide s egy egészen új kérdés feltevésére fog alkalmat nyújtani. De van Afrika mellett egy kis földdarab, amelyhez engem személyesen többoldalú érdeklődés szálai fűznek, s amelynek egypár szeretetreméltó lakója iránt igen le vagyok kötelezve. Értem Mauritiusi, „az indiai óceán gyöngyét”, amely még ma is francia kézen lévő testvérével, Réunion (azelőtt Bourbon)-szigettel együtt 1810-ig politikailag is oda tartozott, ahová még most is vonják népessége színe javát a közös nyelv és a meleg rokonérzés hatalmas tényezői. Mauritius, jóllehet már majd egy százada bírják az angolok, még ma is szívvel-lélekkel franciának vallja magát s a francia nyelv egy érdekes hibrid-alakulata, nem pedig az angol az, amit a más fajú, színű lakosság nagy tömege, e szigeten (épp úgy, mint minden francia vagy volt francia gyarmat területén) beszél. Ez a kreol, vagyis ez esetben néger-francia és madagaszkári-francia keveréknyelv hozott engem közelebbi ismeretségbe Mauritius szigetével és annak egyik legderekabb fiával, Charles Baissackkal, aki több kiváló becsű műve után 1888-ban egy szép kis elzevir-kötettel örvendeztette meg a népies hagyományok kutatóit. Ennek a könyvecskének legjava részét az a 28 meséből álló egzotikus virágfüzér alkotja, amelyet Baissac még éppen a legjobbkor, vagyis már a közel jövőben bekövetkezhető kihalásuk előtt, válogatott össze hona rendkívül tanulságos népköltészeti termékeiből. E 28 mauritiusi mese között is van az Erős és Psyché történetének egy változata, amely félre nem ismerhetőleg indiai eredetűnek vallja magát s legközelebbről az említettem bengáliai mesék kettejével (Stokes 25. sz. és Lal Behari Day 8. sz.) érintkezik. Alighanem az indiai kulik hozták magukkal, akik 1842 óta folyton növekvő mértékben árasztják el Mauritiusi s ma a sziget lakosságának mintegy 68%-át teszik ki.

Ha már most e hosszabb, de tán nem egészen érdektelen kitérés után a mesék eredetének és elterjedésének vitás kérdéséhez kerülünk vissza s a Grimm-testvérek iskolájának elméletét a választott példa 124 változatából levonható tanulsággal szembeállítjuk, nem zárkózhatunk el semmiképpen sem annak belátása elől, hogy e 124 különböző recenzió 24 más-más eredetű, lakóhelyű és műveltségű, részben pedig 2000 esztendős időköztől elválasztott népnél – a lényegtelen mellékkörülmények még akkora eltérései ellenére is – alapjában és velejében ugyanazon főmotívumok, kerek egésszé csoportosított feldolgozása. E motívumok, vagyis az összes vázlatok közös alapszövegének leglényegesebb pontjai a következők:

Alapeszme: Az egy időre állat- vagy szörnyalakban varázsolt férjet vagy feleséget a megfelelő másik házastárs minden áldozatra kész hű szerelme feloldja a bűbáj alól.

I. l. a) Ez alapeszme egyik törzs-feldolgozásában a hős vagy hősnő állat- vagy szörnyalakja szülei bűnös kívánságának következményé, vagy: b) valamely varázslónő átka folytán szállta hősre, amiért ez nem akarta a boszorkány leányát nőül venni.

E két elsőrendű változat mellett olyakkal is találkozunk ugyan, amelyek a szörnyalak magyarázataival adósak maradnak. Ezek azonban, a legtöbb ilyen eset még elég világos célzásainak tanúsága szerint, többé-kevésbé csonkítottakul tekintendők. Ilyen mindjárt a föntiek közt az Apuleius meséje, amelyben Eros, a szerelem gyönyörű istene ugyan nem szörnyalakban látogat el nejéhez, de mégis titkolódzik és legalább a jóslat, valamint nővérei gyanúja mégis azzal rémítgetik Psychét, hogy valami „saevum vipereumque malum”, a.m. undok kígyóféle szörnyeteg a férje, aki éppen azért nem akarja magát neki mutatni.

2. a) Az emberi házasfélnek nem szabad a felsőbbrendű élettárs valódi alakját, melyet éjente visszanyer, látnia; vagy:

b) legalább elárulnia.

3. Anyjától vagy nővéreitől elcsábítva, a nő vagy férj megszegi e tilalmat.

Itt több változatban az elvarázsoltnak ideiglenesen levetett állat- (többnyire kígyó-) bőrét elégetik; ha szerencsés kimenetellel, akkor az illető mese csak részben, ti. a bőrlevedlés motívumát illetőleg tartozik ide, egész szerkezetét nézve azonban más körbe való.

4. A titkát elárulva látó házasfél elhagyja a másikat;

5. amire az eltaszított vezeklő útra kél.

Ez útjában majdnem minden mese egyértelmű vallomása szerint különféle állatokkal találkozik, amelyeket valamely jó szolgálattal maga iránt lekötelez.

Ez állatok (vagy esetleg egyéb, akár élettelen lények is) utóbb segítségére lesznek a megoldandó nehéz feladatok kivitelében. (Kivételesen maga az eltávozott házasfél segít, látva vagy látatlan, kétségbeesett élete párján.)

6. A feladatok (többnyire, de nem okvetetlenül három) egyike, mely leggyakrabban ismétlődik, abban áll, hogy összekevert magvakat kell különválasztani. (A barcsi cigánymese erdő-irtása és csodaszántása, amely ugyan még egypár ide tartozó mesében előfordul, tulajdonképp egy más téma kiegészítő része, ti. Jason-formáé.)

Igen gyakori egy másik feladat is, ti. az alvilágba utazás, amely már az Apuleius változatában is megvan s a földkerekség számos és legkülönbözőbb fajú népénél feltűnő, még a részletekre is kiterjedt hasonlóságokkal ismétlődik.

Az első motívum második változatában, ahol a hős szörnyalakja a leánya visszautasíttatása miatt bosszús varázslónő átkának tulajdonítandó, ehhez képest a megoldás is eltér kissé, amennyiben itt a hősnő épp aznap ér hosszú viszontagságos útja céljához, amikor elvált férjének ama boszorkány leányával mégis csak meg kellene esküdnie. Itt aztán rendesen maga a férj segít nejének a lehetetleneknek látszó követelmények teljesítésében, s szerelmük ádáz ellenének a megkínzott nő vesztét tervező ármánya éppen az irigy bajszerző saját leányának romlására üt ki.

II. 1. A bevezetés egy második törzsalakjának tekinthető azon alapeszméjük szerint szintén idesorolandó mesék első része, amelyekben a szörny egy úton levő atyát valami nagy hínárból kimentvén, e jótettének jutalma fejében azt követeli az atyától, hogy legifjabb és legszebb leányát adja neki feleségül. Igen sokszor a leány vakmerő kívánsága sodorja az apát a kelepcébe, s kimenekülésének árát persze éppen a nagyravágyó vagy lehetetlen után sóvárgó gyermek adja meg.

2. a) Miután végül mégis csak a szörnyhöz erőltetett leány, mint annak neje kiállja a rárótt próbát;

b) vagy annak ki nem állása esetén bánatával jóváteszi elkövetett hibáját:

az elvarázsolt férj visszanyeri ember alakját s boldogul él hű nejével.

Aki már most el akarná velünk hitetni, hogy a népmesék valóban csupa mitikus elemekből, a vándorlás kizárásával vagy csak egyes kivételes esetekre szorításával, egymástól függetlenül rendezkedtek 20 és több népnél, 100 meg 100 esetben majdnem ugyanazon diszpozícióval bíró elbeszélésekké, annak először is be kellene bizonyítania azt, hogy pl. az imént taglalt mese még az árja törzsnek őshazájából való kivándorlásával egy időben került el mindama helyekre, ahol fellelnünk sikerült, s ott az óta hűségesen szájról szájra adott, de mindig ama helyre korlátolt hagyomány útján származott le egészen a mai vagy az illető napig, amelyen feljegyezték. Másodszor rendre ki kellene mutatnia a sokat emlegetett mítoszi elemeket, amelyeket mi sehogy sem vagyunk képesek akár ezen, akár más mesében oly szerencsés találékonysággal felfedezni, mint azt a hasonlító mitológia jelesei – az igaz, hogy csupán a saját külön gyönyörűségökre – egy pár esetben már meg is tették, anélkül, hogy az általuk mitológiai vonatkozásúaknak tekintett részletek valóban ilyen voltáról az óvatosabb bírálatot meg tudták volna győzni. Harmadszor pedig meg kellene tenniök azt, ami teljes képtelenség, ti. megkellene cáfolniuk a mesék vándorlása mellett kétségbevonhatatlanul bizonyító tények ama sokaságát, amelyek közül ezúttal csak két, egyéb tekintetben is jellemző és tanulságos példát kívánok idézni.

Elias Lönnrot, a Kalevala halhatatlan följegyzője, a következőket írja: „Midőn egy ízben eszembe jutott egy finn halásztól megkérdeni, vajon hol tanulta azt a sok szép mesét, amit tőle hallottam, így felelt: »Több éven át felváltva majd norvég, majd orosz halászbárkákon szolgáltam s keresztül-kasul jártam velök a Jeges-tengeren. Valahányszor a vihar a halászattól feltartóztatott bennünket, mesemondással töltők időnket. Igaz, hogy nemegyszer több mint egy szó, sőt hosszabb részletek is érthetetlenek maradtak előttem az orosz és norvég mesélők elbeszéléseiben; az ilyeket aztán saját találmányú vagy más mesékből átvett toldalékokkal egészítettem ki, mikor hazatérve a hallottakat tovább adtam«”.^* Ebből először is láthatjuk, mint cserélik ki a lehető legegyszerűbb és legtermészetesebb módon oly különböző származású és nyelvű népek is, mint a finnek, norvégok és oroszok mesekincsüket; másodszor pedig érdekes világot vet a derék halász naiv vallomása a népmesei részletek sokszor igazán meglepő kombinációinak egyik leggyakoribb, de különösen a szellemes magyarázatokkal vesződő mitológusok részéről még igen kevés figyelemre méltatott közvetítőjére: a nem értett vagy félreértett részletek önkényszerű pótlással, máskor meg sztereotip helyekkel való kitoldozására.

De lássuk a másik példát. Gaston Maspéro párizsi egyetemi tanár, aki az egyiptomi régiségek egyik legalaposabb kutatója, egyéb nagyfontosságú tudományos munkái mellett egy remek kis meséskönyvecskét is adott ki, midőn az ősrégi Egyiptomnak a múmiák mellől napfényre hozott mulattató olvasmányát francia fordításban a művelt világ közkincsévé tette. A jeles tudósnak egy szép napon (1885 február havában) azt írja egy Luxorban lakó európai ismerőse, hogy az említett hely melletti Neggadé faluban a Rhampsinit mesének egy a nép száján élő, tehát folytonos szájhagyomány útján leszármazott változatát hallotta. Gondolhatjuk a derék tudós örömét és lázas igyekezetét, amellyel a jelzett változat megkerítésén dolgozik. Fáradságot, utánjárást, irka-firkát nem kímélve, végre-valahára sikerül is a neggadéi francia ügyvivő, Ibrahim Badir útján ennek 14 éves fiacskájával feljegyeztetni a szóban lévő változatot. De mit látunk, ha ezen a Journal Asiatique 8. sorozatának VI. kötete 149. s köv. lapjain le is nyomtatott szöveget a Hérodotosz elbeszélésével összehasonlítjuk? Azt, amit már Gaston Maspéro is rögtön észrevett, mikor a népies verzió fölötti örömének a hidegebb kritika előtt hamar szétfoszló káprázatát a prózai valósággal volt kénytelen felváltani. Az állítólag folytonos szájhagyomány révén a Fáraók korából egészen a mai fellahokra leszállt mese tulajdonképp nem egyéb, mint éppen a Maspéro francia fordításától közvetített jó öreg Hérodotosz elbeszélése, amely a francia tudósnak egy Egyiptomba megtelepedett európai ismerősétől került a nép szájára, alig két-három évvel azelőtt, hogy Maspéro kerülő úton felőle ismét tudomást vett.

A híres egyiptológus ugyanis a piramisok honában járván, valami Odescalchi nevezetű olasz iskolamesternek, jó szolgálataiért való elismerése jeléül, egyebek közt már említett egyiptomi meséinek egy példányát is odaajándékozta. Az olasz tanító, ki majd Erment, majd Gurné, majd egyéb falvakban oktatgatta éveken át az arab és fellah gyermekeket, ezek mulattatására el szokta nekik mesélgetni a francia tudós könyvéből eltanult meséket. A fiúk aztán tovább adják a halottakat, amelyek csakhamar a karavánvezetők s kávéházi mesélők közkincsévé lesznek s ezzel egész Egyiptomban, sőt még jóval távolabbi vidékeken is elterjednek. Így került a mese a Luxor melletti Neggadébe is, innen pedig vissza Párizsba, ahonnan ezúttal egy hollandi merített papiroson remekül kiállított kis könyvecskében vándorlására kiindult volt.

Így és még egyéb, nagyon természetes utakon és módokon terjednek a mesék szemünk láttára egy néptől a másikhoz, sőt egy világrészből a másikba. Mert az emberi szellem termékei közt alig van kozmopolitább valami a gyermeteg képzelet e kedves szülötteinél, amelyek már évezredek előtt gyönyörködtették az emberiséget s csereforgalomban jártak-keltek a Nílustól a Gangeszig és vissza – úgy amint ma is folyton vándorolnak és kölcsönbe; járnak a föld minden nyelvű, fajtájú és szintű népei közt.

A meséknek vándorlás útján való korlátlan csereforgalma ellenében, csakis öröklés révén történő, s csupán egymással rokon népek szűkebb körére szorítkozó átszállásukat egészen mereven csak addig lehetett vitatni, míg a mesegyűjtés Európa nyelv- és részben vérrokon nemzeteinek, az indogermán népcsalád tagjainak, enemű hagyományain túl nem terjeszkedett. De már a 20-as években Grimmék elméletének megszilárdulása idején, az akkori gyér és fölötte hézagos adatok mellett is némi elfogultság kellett ahhoz, hogy a mesék mítikus jelentésének vesződséges és háládatlan kihámozása kedvéért, teljesen szemet hunyjanak a tudomány romantikusai, pl. a magyar, tehát egy eredetére és nyelvére korántsem indogermán nép meséiből levonható következtetés előtt. Ma mind bátrabban mondják ki, hogy a mesék, valamint egyéb hagyományok, kölcsönös kicserélése nem annyira vagy legalább nem egyedül a fajrokonságtól, hanem annál inkább a történelmi és földrajzi érintkezés kisebb vagy nagyobb fokától függ. A föld legellentétesebb pontjain, egymással semmiféle genetikus viszonyban nem álló népeknél honos mesék feltűnő egyezéséhez minden újabb gyűjtemény s annak majdnem minden darabja becses adalékokkal szaporítja e bizonyítékok számát, úgy hogy ma már alig juthat valakinek eszébe magát a mesék vándorlását kereken tagadni s a Grimm-féle iskola tanítását a maga eredeti naívságában fenntartani.

Az 50-es évektől innen Theodor Benfey korszakot alkotó munkájának, a Pancsatantra német fordításához írt terjedelmes bevezetésének, továbbá a nevezett német tudós egyéb hasonló tárgyú dolgozatainak üdvös hatása alatt, az összehasonlító mesevizsgálat gyermekkorának szivárványszínű ködképeitől lassankint megválva, reálisabb alapra helyezkedett. A nevezett göttingai tudós a mesék vándorlását vagy öröklését ténykérdésnek, nem pedig apriorisztikus feltevések szolgálatába tetszés vagy ízlés szerint bekényszeríthető és forgatható alternatívának tekintvén, komolyan hozzálátott, hogy a történeti kritika éles világítása mellett, ha lehet, fellelje az utakat, amelyeken az ázsiai és európai népek, s ezek révén aztán a többi világrész lakóinak legtöbb csodás és tréfás tartalmú hagyományos elbeszélése elterjedt. További célja az volt, hogy a vándorlás útjainak pontos követése által lehetőleg magáig az illető mesetárgy forrásáig eljutván, a benne nyilvánuló eszmék, és világnézet segélyével meghatározza a kort és népet, mely azt szülte.

Benfey a keleti és nyugati irodalmakban való páratlan otthonosságával, vasszorgalmával, és lelkiismeretes alaposságával alkalmasabb volt bárki másnál ama tömérdek apróságból összehordandó szilárd alap megteremtésére, amelyen ő utána ma az összehasonlító irodalomtörténet munkásai tovább építhetnek. Ez alap egyes kövei, meglehet, idő haladtával el fognak mállani, amikor aztán helyüket majd másokkal kell kitölteni: de ami Benfey alkotásában örökéletű, az a zseniális vezérgondolat és a módszer megbízhatósága, amelyet követve kutatásaiban a koncepció merészségét mindig a legkritikusabb óvatossággal tudta egyesíteni. A Pancsatantra bevezetésében európai meséink nagy részén kívül a középkorban közkeletűvé lett novellatárgyak legtöbbjét, valamint számos tréfás és pajkos elbeszélést, adomát és élcet, furcsaságot és ráfogást, aminővel egyik község a másikat világszerte faggatja, – szóval a népies epika kötetlen beszédű s határozott helyhez nemigen kötött termékeinek java tömegét Indiából, mégpedig korántsem ama sokáig az árja népek bölcsőjeként tekintett őskori (helyesebben csak képzeleti), hanem a históriai Indiából látja kisugározni.

Benfey a legtöbb mesének eszme-csapadékában, a csodálatos és képtelen történetek eseményeiben nyilvánuló felfogásban és világnézetben határozottan buddhisztikus gondolatokat és hitelveket vél látni, s ilyennek jelöli meg különösen a mesékben fölötte igen gyakori alakcseréket, a lélekvándorlásba vetett hitet, a jótéteményekkel lekenyerezhető állatok háláját, az önmegtagadás és önsanyargatás árán megszerezhető csodatévő erőt s még számos mást. Rendkívül érdekesen mutatja ki a jeles orientalista lépten-nyomon ez alapeszmék többé-kevésbé világos, néha félreértésektől elhomályosított vagy idegen, sőt ellentétes-célzattal elferdített töredékeit, amelyeket egykori összefüggésükbe visszahelyezvén, számos, mesénkben megtalálja a hajdani buddhista példádat eredeti szövegét. Szerencsés rekonstrukcióiból azt a következtetést vonja le, hogy meséink legnagyobb része a buddhizmussal, a föld legelterjedtebb vallásával együtt született s eredetileg ugyanazon célra szolgált, mint az Evangélium példázatai, ti. valláserkölcsi tanok hirdetésére.

Később e példázatok részben önkéntelen toldás-foldás, részben a buddhizmussal szembeszálló más vallások tanítóitól eszközölt szándékos ferdítések és módosított alkalmazások által erősen megviselve, egykori színezetöket sokszor egészen elvesztve, útra keltek s eljutottak világkörüli sétájokban számos oly helyre is, ahol az indiai vallásalapítónak, illetőleg reformátornak soha még hírét sem hallották. Gyönyörködtetik immár évezred óta majdnem az egész emberiséget szín, faj, vallás és nyelv különbsége nélkül, holott valaha csak arra voltak szánva, hogy az elfajult brahma-hit követőit a teljes önmegtagadás útján elérhető üdv: a nirvána, vagyis megsemmisülés tanának megnyerjék.

E máris nagyon hosszúra nyúlt fejtegetésem nem kísérheti tovább Benfeyt elméletének részletezésében és nagytudományú bizonyításában. Csak annyit mondhatok, hogy az utak követése, amelyeken az állítólag buddhista parabolák Indiából kiindulva az egész földkerekségen  elterjedtek, a lehető legtanulságosabb, és annyi érdekes felfedezéssel biztatja még az epigont is, amennyit egykönnyen az emberi szellem történetének talán egyik provinciájában sem lehet a kutató.

Hogyan van mégis, hogy e tan is elég és több oldalról emelt ellenmondásra is talált? Az összehasonlító mitológusok ki nem engesztelhető és meg nem téríthető táboráról itt nem is szólván, csak az ún. antropológiai iskolát említem, amely főleg Angliában számlál néhány jeles vezér nyomában lelkes híveket. Ez irány egyfelől a pozitivista bölcseletben más oldalon pedig a darwinizmusban gyökerezik, és vezér férfijának Andren Láng, a londoni Folklore-Society ez idő szerinti, elnöke, tekintendő, aki éles elmével és igen vonzón írt nagybecsű munkái közt ismételten rátért a népmesék eredetének és vándorlásának kérdésére is. Az utóbbit különben Láng sem tekinti többé kérdésnek, hanem egészen magától értendő tényként számol vele, mint a mesék világszerte feltűnő hasonlóságainak egyik fő okával. S ez, t. i. hogy ezen ok mellett Láng és követői még egy másik körülményre is nagy súlyt helyeznek, midőn a mesék szembeszökő hasonlóságainak magyarázatát keresik – ez az, ami az antropológiai iskolát Benfey tanának nagyon is merev és kizárólagos fogalmazásától előnyére megkülönbözteti.

A másik ok, amelyben Láng és a nyomán járók nemcsak a mesékre, hanem a népies hagyományok egyetemére nézve a feltűnő megegyezések alapját fellelni gondolják: az emberi szellemnek mindenütt és minden időben közös működési törvényei, amelyek analóg viszonyok között mindenkor és minden helyen hasonló termékek születését teszik lehetővé. De csak lehetővé, emeljük ki az antropológiai irány túlzóival szemben, akik sokszor egészen fölöslegesnek szeretnék  feltüntetni a vándorlás tanát, midőn arra utalnak, hogy egymástól teljesen függetlenül keletkezhetnek a föld száz különböző pontján teljesen hasonló mesék mindaddig, amíg ama szellem diszpozíció, s a szükséges egyéb körülmények, amelyek közt ilyen alakulatok teremnek, itt is, ott is, meg amott is egyenlőképpen fellelhetők. Ezzel szemben csak annyit jegyzünk meg – a fent ismertetett és elterjedésében figyelemmel kísért mesét véve például –, hogy mi ugyan egyfelől szívesen elismerjük a legtöbb mese fő motívumaiban az általános emberi jellemvonást, amely bátran feltehetővé tenné, hogy az illető elbeszélés egyes elemei akár Indiában, akár a piramisok honában vagy akár az eszkimók, zulukafferek és aztékok közt is, „egymástól teljesen függetlenül és bármely időben, sőt ismételten is megteremhettek, de azt meg másrészt semmiképp sem engedhetjük meg, vagy csak a lehető legnagyobb valószínűtlenség csodával határos esetének tekintenők, hogy ezen elemek a földgömb száz meg száz helyén egészen önként és természetesen rendezkedtek ugyanazon művészi mozaikká, ugyanazon főesemények analóg sorozatában ugyanazon peripeciával bíró kis dráma egészen hasonló expozícióját, bonyodalmát és kifejlését mutatva minden égalj alatt.

A mesék eredetétől és elterjedéséről szóló nézetek e futólagos átpillantásából is láthatunk annyit, hogy e téren még sok a teendő s hogy addig egészen megállapodott véleményhez jutni egyáltalán nem lehet, amíg az egész világ összes népeinek e nemű termékei jellemző példákban előttünk nem feküsznek, amikor is a lehető legteljesebb adattárból tiszta és áttekinthető képet alkothatunk magunknak az emberi szellem ezen naiv nyilatkozatainak keletkezéséről, valamint a bennök megtestesült eszmékről és érzelmekről, nézetekről és reflexiókról, nemkülönben az utakról és módokról is, amelyeken a nép vagy egyes kiváltságos, egyének képzeletének e kedves szülöttei örökifjú vándoréletük kalandos pályáján keletről nyugatra s innen vissza kerültek, – rég elfeledett korokból egész napjainkig s innen még késő unokáinkra is átszállanak.