A jövő titkainak kikutatására irányult hiú törekvés az emberi lélek naiv korának öröksége, de oly mélyen gyökerezik, hogy egy-egy késői hajtása rendszerint még a levesztett, vagy legalább tetemesen megcsökkent naivságot is túléli. Az uralkodó átlagos szellemi állapotnak ily kivételes visszaesések által történő meg-megzavarása leginkább az élet oly jelenségeivel kapcsolatos, amelyek a legmagasabb fejlődési fokon is önkéntelenek vagy ösztönszerűek. Az ilyeneket kísérő lelki hangulat ugyanis a legtermékenyebb talaja minden metafizikai sóvárgásnak. E hangulat mindég az a „locus minoris resistentiae”, az a legkisebb ellenállási képességű hely, lelkünknek az az Achilles-sarka, ahol legkönnyebben sebezhetők maradnak még a legerősebb szellemek is. Ez azon támadási felület, amelyhez a legészrevétlenebbül s így az ostrom sikerének legtöbb kezességével férkőznek az ősidők hazajáró lelkei: a mindennemű babonák, a természetfölötti erők lekötésére és irányítására törekvő heves vágy torz szülöttei.
Semmihez sem tapad oly könnyen a remény élesztette hit túlsága, a vakhit, mint az emberéletnek, ez örök misztériumnak kezdő, forduló és záró jeleneteihez. Minthogy ezek már magukban is oly titokzatosak, önként jegesedési magvakul kínálkoznak a köréjük lecsapódó sejtelmek és túlcsigázott óhajok számára. Születés, Halál s a mindkettejüket rejtelmes méhében hordó szerelem; az Élet eleje és vége s fennmaradásának akaratunknál erősebb kényszere; a fajfenntartás hatalmas ösztöne a belőle folyó életjelenségek középpontjában: íme a jövő titkainak kifürkészésére célzó legtöbb babona forrása, örökifjú virágzásuk biztosítéka.
Képzelhetünk ugyan magunknak oly időket, amelyeknek emberisége a ma még világszerte elterjedt és cselekvő erejű babona bilincseiből már teljesen felszabadult; de olyat, amelynek hangulataiba időről időre a babonák egy-egy halvány emléke ne szőne némi ellenállhatatlan sóvárgást a messze múlt és a rejtett jövő ismeretlen tájai felé – olyat már csak azért sem tudunk és akarunk magunknak képzelni, mert szerfölött sajnálnék szegény későkori utódainkat, ha ilyen, minden költői ábránd nélkül való, végtelenül sivár világosságban kellene élniök. Lehet, hogy e szánakozásnak az a romanticizmus a forrása, amelyet a hagyományok gyűjtése, összehasonlítása és elemezgetése önkéntelenül is támaszt mindazokban, akik szeretettel látnak e munkához. Szeretet nélkül pedig senki sem fordul saját maga választotta tárgyakhoz. Amit nagyon megszeretünk, azt könnyen látjuk kedvezőbb színben, mint amilyen valósággal és aminőnek az iránta közömbös lelkűek látják. Lehet, hogy engem is ez a kedvező elfogultság tesz kissé elnézőbbé a „legsötétebb” babonákkal szemben is. Hát még azok irányában, amelyekből egy kis rózsaszínű világosság és az ellenállhatatlan „odor di femina” bűvös illata árad felénk, a köröttük gomolygó sok hókuszpókusz boszorkányos füstjén s ködén keresztül!
Ilyenek a november 30-ának világszerte elterjedt babonái. András napja, amely az egyházi év őszi és téli szakának mezsgyéjére, az Advent küszöbe elé esik, már a középkor kezdetén léphetett az egész nyugati keresztény világban valamely régibb pogány jelentős nap helyébe, mint a házasság-orákulumoknak legjobban kedvező napok egyike. A szokások, melyek Európa majdnem minden keresztény népénél e naphoz fűződnek, lényegükben ugyanazok, amelyeket már a kereszténység előtti időkben is megtalálunk, részben az elismert pogány vallások szertartásaiban, részben az ezek törzsén élősködő babonák között. Mint ilyenek, az összehasonlító néplélektan azon egyetemes emberi tárgyai sorába tartoznak, amelyeket a szerelmi varázs fölötte érdekes és adatokban roppant gazdag fejezetébe utal a rendszeres kutatás.
Alapjuk ugyanis az a női lelkeknél kiváltképpen vajmi érthető kíváncsiság, amely az embert, de főleg a némbert jövendőbelije ki- és miléte iránt nyugtalanítja. Az év ama nagyobb számú napjai közül, amelyek e kíváncsiság kielégítésére a babonás lelkek előtt, régibb hagyományok öntudatlan hatása alatt, alkalmasakul mutatkoztak, egyik sem örvend nagyobb népszerűségnek, sőt talán akkorának sem, mint Szent András apostol és vértanú napja. Erről a jámbor tanítványáról az Úrnak a legenda csak annyit jegyzett fel, amennyi e különös megtiszteltetése magyarázatára éppen nem elégséges. Hogy Szent Péternek e szintén halászmesterséget gyakorló s utóbb hittérítő útján a görögországi Pátreban keresztre feszített öccsét mi juttatta ehhez a házasságközvetítő szerephez: az még mindég kérdés tárgya. Egy régi német füstösben, a Gestriegelte Rockenphilosophie című múlt századból való babonagyűjteményben ugyan azt a mellékesen odavetett, de nyomban el is ejtett feltevést olvassuk, hogy Szent Andrást azért választották védőszentjökül a hajadonok, akik a szent napját jámborul megbőjtölik s hozzá bizalommal fohászkodnak, mivel nevének görög értelmében benne rejlik az, amire oly hőn és türelmetlenül áhítoznak. Tudniillik a férfi; mert Andreasz annyi, mint férfias.
Sokkal valószínűbb, hogy ez már későbbi kori, mégpedig nem is népies, hanem tudákos magyarázat, amely rendesen azt teszi valamely jelenség okává, amit éppen ki tud belőle betűzni. Szent András napja köré különben is még néhány oly dátum sorakozik, amelyek versengnek vele a házasságjóslásnak kiválóan kedvező időpontok legjelesebbjének pálmájáért. Ilyenek a csak pár nappal eléje eső Katalin (november 25.) és az egy hóval ennél korábbi Szent Ráfael napja (október 24.). Ezeknek a neveiből pedig mégakkora ügyeskedéssel is bajos valami olyat kiolvasni, ami a főkötő alá kívánkozó fehérnépet óhaja teljesedésével biztatná. Alexandriai Szent Katalin élete és vértanúsága, amelynek eszközét, a kereket, képein is látni, szintén nem kecsegtet semmi olyasmivel sem, ami közbenjárása iránt nagyobb bizalmat gerjeszthetne a szűzi állapotból ki-kívánkozókban. Már akkor Ráfael arkangyalt jobban választották meg e célra. Legalább annyiban, hogy az Úr e követének, a Tóbiás könyve tanúsága szerint, egyszer legalább határozott szerencséje volt a házasságszerző jótékony szerepében. Pedig itt ugyancsak nehéz körülmények között kellett a tisztes Ráguel Sára leányának férjet szerezni! E derék leányzónak ugyanis már hét vőlegényét ölte meg, mindig a nászéjén, egy irigy démon, aki valószínűleg maga számára szerette volna lefoglalni a szép hajadont. Ez a nagyon is népmesei ízű tárgy, amely alighanem Indiából szivárgott Nyugatra, már elég korán felkeltette a bibliai könyvek rostálóinak gyanúját. Az ellene már régebben felmerült kételyek Luthert s az ő nyomán a protestáns bibliai kritikát végre arra bírták, hogy az a kánoni könyvek sorából kiküszöböljék.
Ráfaelt tehát, akinek elsősorban Olaszországban és itt is leginkább Nápolyban terjedt el ily címen nagy tisztelete, talán éppen szent-történeti szerepe juttatta e kitüntetéshez. Szent Andrást és Katalint illetőleg azonban ezt még a legfurfangosabb mesterkedéssel is bajos lenne kisütni. Ők tehát, amint már említettük, alighanem csak egészen véletlenül és azon a réven kerültek a házasságközvetítő szentek társaságába, hogy ünnepük valamely oly pogány istenség emléknapjára esett, amelynek náluknál nagyobb köze volt a szerelmi varázshoz. Ilyenek még rajtuk kívül Szent Bálint (február 14.), Szent Antal apát (január 17.), sőt az évzáró Szilveszter is. Szent Ivánról (keresztelő Szent János) nem is szólván, akinek a nyári napfordulatra eső ünnepe, már ez időpontja miatt is, az összes pogány kori nap-fordulati szokások maradványainak menedéke lett. Minthogy ezek közt számosával voltak a szerelmi varázzsal és házasságjóslással összefüggők is, természetes, hogy a pogányság lealkonyultával, a vele megalkuvó kereszténység örve alatt, ezek is oda szegődtek, ahol a naphoz fűződő többi hagyomány helyet talált. Így volt ez bizonyára a téli napfordulat szintén fölötte ominózus, vagyis mindennemű jóslásnak kiválóan kedvező idejével is. Ezért ismétlődnek mindenütt, ahol honosak, több-kevesebb változatossággal az András napi babonák a legszentebb karácsonyi éjszakán s reája egy héttel, az év utolsó éjjelén.
De úgy, miként a télnek és nyárnak, megvannak a kora tavasznak és a kora meg a késő ősznek is a maga szerelmi varázsra alkalmasabb napjai. Ilyen a Bálint nap, mely eredetileg alighanem nagyon korai tavasznak örvendő vidéken jutott ily szerephez, s utóbb legkivált Angliában lett fölötte népszerűvé. Itt még a legelőkelőbb köröknek ma is kedvelt játéka, a Valentine-üldözés ama szokása fejlődött belőle, mely az újév napin kívül a legnagyobb forgalmat és jövedelmet biztosítja az angol postakincstár számára. Bálint napját egy természetéleti jelenség, a madarak párosodásának ez időre eső kezdete emelte könnyen érthető analógiai átvitel útján, a házasságjóslások fehér vagy vörös kereszttel jegyzett napjai sorába. Szent Antal apát azonban, aki a szerelmi varázs téli patrónusai közé tartozik, igazán meg nem érdemelt módon, tehát egészen Pilátus módjára, került e krédóba. Hacsak éppen az ellentét erejénél fogva nem ráncigálta a jámbor remetét a mindenféle hagyományból összeszűrődött babonák pajkos manója abba a társaságba, amelyben a szerelem minden csábjainak oly makacsul ellenálló egyiptomi anachoreta [remete] kétségtelenül a legfurcsább alak.
Lehet különben, hogy amint majdnem minden hónapnak (áprilisban Szent György, májusban mindjárt az első stb.) megvan a maga napja, amely Ámor úrfi incselkedéseinek különösen kedvez: úgy a zimankós januárius is megkívánt magának egyet. Ki tehet róla, ha éppen a legfagyosabb szentjére esett ennek a fagyos hónapnak a választása? Szóval András napja ötletéből és a hozzáfűződő szokások emlékünkbe jutása alkalmából is bátran elmondhatjuk egy kevésbé szent Antallal, a Figaró lakodalma részeges Antoniójával, hogy: „boire sans soif et faire l’amour par tous temps, voilà ce qui nous distingue des autres bêtes”, ami más szóval körülbelül annyi, hogy szomjon felül ivásnak, szerelemnek embernél sohse múlik az évadja.