Nagy-Tatár és Szilon havas.

Itt állok hazám határának azon pontján, hol a nagy Tököli Imre végbucsúját vette azon nemzettől, melynek szabadságáért oly nemes önfeláldozással küzdött egész életén át. A szabadság e rettenthetlen bajnoka itt vált meg a hazától, hogy Ázsia távol partjain egy feledett sirban találja fel dicsteljes életének és nagyszerű törekvésének hajótörését; ott Iszmid temetőjének homokjával elegyedtek össze azon szent hamvak, a melyek ha nem magyaré lettek volna, ma már egy fényes Pantheonban lennének elhelyezve. De nálunk, fájdalom, egy IV. Béla, egy Hunyadi János, egy Hunyadi Mátyás, egy Bethlen Gábor, egy Bocskai, egy Zrinyi, egy Tököli Imre, egy Rákóczi Ferencz, egy Kis Sándor emlékoszlopát sehol feltalálni nem tudjuk, csak a honfifájdalom az, mely felkeresi egykori jeleseink és hőseink puszta, elhagyott nyughelyét, hogy legalább az erkölcsi elismerésnek adóját megvigye a nemzet egykori jóltetőinek. Én, ki már megjártam a menekültek rögös pályáját, ki Tököli és Rákóczi sirjainál nemzetünk hálátlanságát megkönyezém, én, kit 14 évig györtört a lelketemésztő honvágy, – én nem akarom az egykor elvesztett, de ismét megtalált hazát elhagyni, s azért a Tököli bucsúja által szentesitett határszéltől visszafordulok társaimmal; azonban visszaútunkat változékonynyá teendők, nem az idejöttünkkor használt bodzamenti főútvonalt, hanem az innen Krásznára vezető határszéli ösvényt választottuk, a melyet egykor az itt őrködő székely határőrök használtak. Ez a Nagy- és Kis-Tatár tetőgerinczén a legnagyszerűbb havasvidéken huzódik el, mi ránk, mint olyan szenvedélyes hegymászókra, azért is vonzerővel birt, mit még inkább fokozott azon figyelmeztetés, hogy a két Tatárhavason túl következő Szilon ormán egy tengerszemnek hitt tó van, a melyet mint a Bodzavidék egyik főbb nevezetességét semmi esetre mellőzni nem akartunk.

A Táblától pár ezer ölnyire szeli át a Nagy-Tatár gerinczét a honárka, vagy Atilla útja, melyet e munka III. kötetében a rétyi nyirtől egészen a nyiéni Piliskéig elkövettem, s a mely a Bodza-vidékét átszelve a Nagy-Tatár gerinczén megy ki a hazából, s mint mondják, Oláhországba is nagy messzeségre követhető. Majd alább ezen titokszerű töltést tüzetesebben fogom nyomozni, s elő fogom sorolni azon szép hagyományokat is, a melyek az itteni nép száján a hun előidőkre vonatkozólag fenmaradtak. Itt csak meg kivántam jelölni azon pontot, hol az a hazából kivonul, s legfölebb csak azt emlitem meg, hogy az itteni nép a hunokat tatároknak, Atillát tatárok királyának, s igy az ő útjának tartott töltést is tatárok útjának (drumu tatarilor) nevezi. A Nagy- és Kis-Tatár-havasok néveredetét is a hun-tatárokkal hozzák kapcsolatba; állitván, hogy midőn Atilla roppant tatárhadával ide ért, több ideig maradt ott, táborának kifáradt lovait megnyugtatandó, mikor a Nagy-Tatár nyugati oldalában levő Tyityizán-kútnál*Ez a Kis-Bodza vizének forrásfeje, hol a viz karvastagságban roppant erővel lövel ki a sziklák közül. nagyszerű áldomást tartottak Hadur tiszteletére. Ilyenforma regéket mondott el egy a Nagy Tatár csúcsán nyájait legeltető öreg csobány (pásztor); de bár mennyire látszott is ismerni a havasok regevilágát, még se tudott felvilágositást adni egy a Nagy-Tatáron levő, békasóból faragott kereszttöredékre, a melyen 16… (talán évszám kezdő vagy végső számjegyei) és NIONK° betűk voltak csak kivehetők; valamint semminemű igérettel sem tudtuk rávenni, hogy nyáját elhagyva, elkalauzoljon a Szilon tavához, melynek hollétét bodolai vezetőnk nem tudta. Az előbb beszédes öreg utasitásul azt adván, hogy a tó a Szikon főcsúcsának háta mögött van, haladó nyája után iramodott. Ekként csak magunk, találomra indultunk el egy juhnyájak nyomdoka alkotta kesekeny ösvényen, mely előbb a Szilon patak sürű fenyves erdővel benőtt völgyületébe szállott alá, onnan pedig roppant meredek oldalokon, a magas meredek Szilon (oláhul Sziriu) 5268 láb magas ormára hatolt fel. Mi az öregtől vett útasitás következtében a tetőormot megkerülve, annak háta mögött (keleti oldalán) kerestük a tavat. Találtunk is egy náddal benőtt nagyon kevés vizet tartalmazó tavat, vagy inkább mocsárt; várakozásunkban csalatva, már-már sajnáli kezdettük a fáradalmas feljövetelt, s legalább egy szép kilátás által kárpótlandók magunkat, mig kimerült lovaink a mocsár körül falatoznának, felindultunk a Szilon tető-ormára; de mily nagy volt meglepetésünk és örömünk, midőn az előbb emlitett mocsártól csekély távolságra az addig egy hegyhát által elfedett valódi Szilon tavát pillantók meg.

Oly váratlanul meglepő s oly meghatóan szép volt ily magasságban e gyönyörű tó, hogy mi örömkiáltásokkal iramodtunk le hozzá; közeledtünkre nagy csapat, ottan kedvtelve tollászodó kőszáli sas rebbent fel, melyek szokatlan elzavartatásuk feletti harangjokat éles süvöltéseikkel adták tudtunkra, azután pedig minket földön mászó lényeket lenézőleg nagy kanyarulatokkal felszálltak magas birodalmuk végtelen ürébe, hová tekintetünk alig követheté. Hagytuk azért őket röpkedni, s minden figyelmünket a tó megvizsgálására forditók, a mely mindeddig teljesen ismeretlen és senki által le nem irt, kétszeresen fokozta érdekeltségünket. Legelőbb is terjedelmét megtudandók, körül jártuk a csaknem szabályos köridomú tavat, miből kitünt, hogy az 540 lépés kerülettel bir, s e szerint az nem csak magas fekvése (legalább 5100 lábnyira fekszik a tengerszin fölött), hanem terjedelménél fogva is havastetői tavaink közt nevezetes helyet foglal el.

E tónak közel vidéke ugyan kopár, nem keretelik azt be gyönyörű fegyves lugasok mint a Szent-Annatavát, környezetén csak össze-visszahányt szikladarabok tünnek fel, a melyek vadregényessé teszik a tájt; de van e tónak egy előnye a Szent-Annató felett, s ez az innen feltáruló távlati kép, mely az Oláhország felé lépcsőlegesen lehanyatló végtelen hegylánczolatok és az ezekkel összeolvadó térség határtalanságának szépségét tünteti elő.

Mi e tónak nemcsak terjedelmét, hanem mélységét is ismerni akartuk, s azért egy mérszalaggal beusztam közepére; mérszalagomra azonban szükség nem volt, mert azt mindenütt lábolhattam, s legnagyobb mélysége a 6 lábot nem haladja túl. A tóba két forrásnak csörgedező vize ömlik, látható kifolyása azonban nincsen. A benne és partjain levő kövek fekete leülepedéssel telvék, mi e viz ásványos tartalmára mutat. E tó a vidék mozgalmának és életének középpontja, s midőn másutt semmi élő lény nem mutatkozik, itt e tó partján, ezen szélrohamok elől zárt hegykebelben madarak repkednek, a vadréczék messziről elrepülnek ide, a kőszáli öreg sasok itt sütkéreznek a napon s a parton szétszórt nagymennyiségű tollaikról itélve, igen nagy számban tanyáznak itt; fellelhető itt a természet két legnagyobb cosmopolitája a veréb és a légy is, sőt mint a pásztorok mondják, gyakran hattyúk is uszkálnak e tó kristály vizében.

A tó megszemlélése után a Szilon főcsúcsára másztunk fel, honnan igen szép látkör nyilt előttünk. Felötlött innen az egész Bodza vidéke, azon roppant erdő háromszöggel, melyet a Bodza vize két ellentétes irányú folyásával körülölel; fel balról a leggyönyörübb havassor a Zenoga és Csukás phantasticus sziklaszálaival és fel a Ladocz ellapuló bérczein túl Háromszék gyönyörű rónája ragyogó tornyaival; fel a Nemere és Nagy Sándor büszke csúcsai s fel a Büdös hegységének kéklő tömege a díszgulaként felmagasuló Bálványossal. Hátul Oláhország térségeig terjedő roppant erdőségek végpontján a hazánk délkeleti szögletében levő Csilyános és vele szemben a már Oláhországban fekvő Fintilon. Ez hideg körvonala e nagyszerű látványnak, melytől útitervünk teljesitése szakított el, mely szerint még az nap estére Krásznára kellett mennünk, hová úttévesztve iszonyú, még embernyom által nem érintett rengetegen s bedőlt fák által eltorlaszolt patakok völgyületein átküzdve magunkat, késő estvére érkeztünk meg.