Szokása az elmés gyermekeknek, mikor innét alól szemlélik a havasok magasságát és a felkelő napot, nagyot fohászkodni és mondani egymás között: Vajha annak a hegynek tetejére juthatnék én valaha, bizony én onnét az eget ujjommal illetném, ott a csillagokkal játszodozván, a napot, holdat az ölembe venném! Történik idő jártában arra a tetőre felmenni, de az előbbi vélekedés nagyon megcsalja őket, látván, hogy mentől magasban felmentenek, annál tovább s tovább felemelkednek a gyönyörűséges egek az ő szemeiktől, és a forgó nap, akiről nem is kételkednek vala, hogy póznával fel ne érnék. Félek rajta, sok földi orátorok így ne járjanak, kik midőn Krisztus Urunk jászolát, keresztit, szenvedésit az evangéliomi kis mustármagot, halászok írásit kicsinyről (amint ők vélik) perémes szókkal nagyra magasztalni kévánják, tapasztalni ne kezdjék, hogy a földi bölcsesség minél magasban héjáz a mesterséges szólásban, meg annyival följebb s följebb emelkedik az isteni titkoknak mélysége, és előbb markokba szakadni látszatik a világi bölcsesség fonala, mintsem azoknak magasságát felérjék: úgyannyira a bölcsektől és az okosoktól el vannak rejtve a mennyei kincsek, mert azok adni s nem tőlönk várni böcsüt, ékességet szoktanak. Quoniam quidem multi conati sunt ordinare narrationem; mivelhogy sokan igyekezték elrendelni a beszédet, avagy az evangéliomot, írni kezdették, de rendin nem vehették messze: Ergo multos caepisse, nec implesse discimus. Nem is csuda, mivel ők, mikor a Krisztus alázatos jászolát akarták elefántokkal, aranyas szerszámokkal, társzekerekkel magasztalni kicsinyről nagyra, azt ők se Pázmány magyarságával nem tolhatták, sem Tullius villámló szavaival messze nem vihették: Felmagasztaltatott a te dücsőséged, Uram! az ilyen keresők elől elmerültek az elefántok, mikor a bárányok kiúsztanak. Nem igyekezett Márk (úgymond a szent doctor), nem erőlködött János, sem Lukács, hanem a lélek bővségéből minden erőltetés kévül az elkezdett fonalat végig vitték, előnkbe adták az örök istenségnek megtestesülését, tanításának mélységét, szenvedésének kincseit könnyű beszéddel, a kegyesség lelke szerént.
Általlátom én is, hol fekszik keresztül az akadék és mi tartóztatja e mái jeles napon s nemzetünk nagy innepén tartandó tanításnak és köteles dicséretnek kerekeit. Mert ide készületlen felállani tanítónak szégyen; elkészülni pedig gond és mesterség, mert mind azt gondoljuk, hogy királyoknak köll lenni, aki királyokról szót tégyen, és prédikállani Szent István király dücsőségéről annyi, mint arany koronák köveiről, bársonyról, trónusról, tanácsokról, victoriákról beszélni; ez okáért a taliga kerekei nehezen mozdulnak ott, ahol meg nem gondoljuk, hogy az ajándékok rendiben a földi győzedelmek legkisebbek. Szent István király életiben találunk más koronákat, tanácsokat, victoriákat, secundum praecedentes in te prophetias, akiket az ég megjelentett a te felőled való előbbi prófétálások szerént, oh dücsőséges szent! akikről nékünk, ha királyok nem vagyunk is, a királyi papság lelke által mindazáltal szólanunk lehet a földi szolgálat alatt elrejtetett más koronákról, akiket te neveddel hoztad, koronákra neveltettél, termettél, mennyei jövendöléseket cselekedettel béfejezvén, Idea Principum, királyoknak tükörül adattál. A Szentlélek bővsége, mely az alázatos keresőknek megnyitja az értelmet; árassza reám is azt a malasztot, mellyel az ő nagy szolgájának, Szent István királynak nevével hozott, cselekedettel béfejezett koronáit a keresztyén ország örömire megtisztelhessem.
1703