Illyés István
Közönséges értelem kívül való paradoxumnak, csodálatos mondásnak látszik nékem ez, amit itten az Úr koporsóját látogató áitatos asszonyállatokról beszél az evangélista. Mert hiszem, közönséges értelemmel ezen a mondáson: valde mane, igen reggel, korábbi időt a napkeletkori időnél szoktunk érteni. Ha azért igen reggel mentek a koporsóhoz, miképpen mondja: orto jam sole; már a nap felkelve? avagy ha immár napkelet után volt az idő, miért mondja: valde mane; igen reggel? Erre a kérdésre hogy megfelelhessek, a magyarázó atyákhoz folyamodván, Chrysologus Szent Péternél ilyen megfejtést találtam. Jól mondja: orto jam sole; már a nap felkelve: mert akkor a nap mintegy örvendezvén a feltámadott Krisztusnak, a maga tulajdon természetes folyását megelőzte, és szokása kívül hamarább felkölt.
De talám még ezen elmétek meg nem nyugszik, kévánja tovább is a felkelő nap sietésének okát érteni. Erről más egy bölcs elme így emlékezik: Ne csudálja senki, hogy ma természet szerént való folyását a nap megelőzte, mert hiszem tudjuk azt jól, hogy a kénszenvedés idején három óráig setét homályba borult vala. Illendő volt azért, hogy amennyi ideig akkor homályban volt, ugyanannyi idővel ma, a dicsőséges feltámadás napján szokott folyása kívül hamarább felkeljen. Megvallom, helyes elmélkedés, melynek erősítésére jut eszembe, miképpen Josue idejében a nap sebes futásában a győzedelem kedvéért megállott. Tudom azt is, hogy Ezechias idejében az halálra betegedett király meggyógyulásának jeléül tíz grádiccsal visszatért. Ha azért amott annyi ideig, amennyi két napot tenne, megállott, ha itten tíz órával visszament, miért ma a feltámadott Jézus böcsülletire és a feltámadásnak nagyobb örömére szokott felkelését meg nem előzhette?
Mindazonáltal mostani intentiómra közelebb szolgál nékem az Aranyszájú Szent János magyarázatja, aki ezeket az evangélista szavait: orto jam sole, már a nap felkelvén, ő magáról érti, a feltámadott Krisztusról. Úgyhogy a kérdésbe vett igéknek ilyen értelmek légyen, hogy noha azok a szent asszonyok, valde mane, igen reggel mentek, akarván megelőzni a napot, amint írva vagyon: oportet praevenire solem, kell megelőzni a napnak felkelését. De ugyan az igazság napjának felkelését meg nem előzhették, mert mire a koporsóhoz jutottak, már ő azelőtt halottaiból feltámadott.
Ehhez azért az értelemhez én is ragaszkodván, e mái beszédemnek céljául azt tészem fel, mely igen helyesen Megváltó Jézusunk a naphoz hasonlíttatik; mert nemcsak istenségének és a tőle felvett emberi természetben viselt teljes életének, hanem értünk szenvedett halálának is, és dicsőséges feltámadásának néminemű képei a napnak tulajdonságiban feltaláltatnak. Melyet akarván én világosabban megmutatni, ti azonban lelki szemeiteket erre a dicsőséges napunkra figyelmetesen fordítsátok.
A napnak természetes tulajdonsági között nem utolsó az a hathatós nagy fényesség, melyre mi igyenes tekintettel szemünk fényének veszedelme nélkül nem nézhetünk. Innét egy bölcs elme a tiszta égen, felhők homálya nélkül tündöklő napot leíratván, ilyen írást tett fel szép elmésen melléje: Extingvit lumine lumen, eloltja világosságával a világosságot. Ez, ha így vagyon, és a teremtett napban ilyen reá nem nézhető fényesség találtatik, ha immár, aki a napot teremtette, és oly hatható s fényes sugárokkal ékesítette, annak felséges dicsőségéről és dicsőséges fényességéről mit véltek? Én az én részemről a harmadik égbe ragadtatott apostollal azt mondom: oly kimondhatatlan fényességben lakik, hogy nemcsak testi szemeinknek erőtlensége reá nem nézhet, hanem elménknek is gyengesége hozzá nem járulhat. Mire nézve bölcs Salamon is mondja: Aki az isteni felségnek vizsgálója, lenyomattatik a dicsőségtől. Mintha mondaná: Extingvit lumine lumen; az emberi elmének gyenge világosságát eloltja, meghomályosítja a mennyei felségnek világossága.
Mindazonáltal hozzánk való kegyelméből tetszett ő szent felségének magát minékünk néminéműképpen megmutatni, láthatóvá tenni. Aminthogy a teremtett állatokban, az ő kezeinek munkáiban is megmutatta, úgyhogy őtet azokban mint valami tükörben láthassuk és ismérhessük egy olyan módon, mint a fényes napot az álló vízben láthatjuk. Ugyanis, aki a teremtett dolgoknak ékes rendit megtekénti, és rendes folyását mélyebben ereszkedett elmével meggondolja, meg kell vallani, hogy vagyon Isten, aki azokat alkotta, oly igen díszes rendbe foglalta, és rendes folytatással igazgatja. Azért mondotta Szent Pál, hogy az Istennek láthatatlan dolgai, az örökkévaló ereje is, és istensége a teremtett állatok isméreti által mitőlünk megláttatnak. De nemcsak közönséggel a teremtett állatokban, hanem kivált módon is az emberi természetnek magára felvételében, ő magát nékünk a felséges Isten láthatóvá tette. (…)
De menjünk már tovább beszédünkben, mert a nap is mégyen, vagyis inkább sebessen fut az ő folyásában. Sebessen fut, mondám, mert az igen szélyes égnek egész kerületit napkeletről fogva napnyugotig, és onnét viszont napkeletig, huszonnégy óra alatt béjárja, megkerüli. Ez nyilvánvaló dolog, de azt nem mindnyájan tudják, hogy az asztronómus bölcsek okoskodása szerént a nap egy minuta alatt, azaz egy órának hatvanadik részecskéje alatt 8480 mélyföldni spáciumat, vagyis közeget jár bé sebes futásával; egy óra alatt pedig annyit, amennyit tészen hatvanszor 8480 mélyföld. Immár vessék meg azt, és tegyék egy sommába az arithmeticusok. Ezt ha csudáljátok, sokkal bizony csudálatosb az, hogy a mi dicsőséges napunk azon egy időben, egyszersmind napkeletben, napnyugotban, délen, északon, mennyekben, a földön és mindenütt istensége szerént jelen vagyon. Coelum et terram ego impleo; az eget, úgymond, és a földet én bétöltöm. Embersége szerént pedig mely nagy serénységgel a mi lelkeinknek keresésében járt-költ, jelenti a koronás próféta, ugyan a napnak hasonlatossága alatt (Szent Damascenus értelme szerént), mondván: Az napban helyheztette az sátorát, vigadott az út futására, az ő kijövetele a legfelsőbb égből és az ő előjövése a másik végéig és nincs, aki elrejtse magát az ő melegségétől. Szent Ágoston doctor ugyanazon igékre eképpen elmélkedik: Nem késett a lelkek vőlegénye, hanem futott, kiáltván szóval, cselekedetekkel, halálával, életével, alájövetelével, felmenetelével, kiáltván, hogy őhozzá megtérjünk.
Én pedig immár hozzáadom, hogy miként a sebessen futó nap valahová érkezik, világosít, melegít, éleszt, vidámít, gyönyörködtet, úgy kegyelmes Megváltónk jártában-költében, mennyei malasztos ajándékit bőven osztogatta; lelki és testi vakokat világosított, hideg szíveket szeretetre gerjesztett, halottakat támasztott, szomorúakat vigasztalt. Egyszóval széllyeljárt, jól tévén és gyógyítván, azt mondja Szent Lukács. Azon szerént Szent Márk: Eljárja vala, úgymond, a kastélyokat, körös-körül tanítván. Szent Máté is pedig őfelőle azt írja, hogy mindeneket magához kegyesen hívott. Venite ad me omnes; Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik munkálkodtok és terhelve vagytok, és én megnyugotlak titeket. Oh bizony! jól mondotta Szent Dávid: Nincs, aki magát a mi igaz napunk melegségétől elrejtse.
De azt is itten ki nem hagyhatom, hogy miként a csillagok az ő fényességeket a naptól veszik, úgy mi a Krisztustól, valami jó bennünk vagyon: Sötét homályban vakoskodik, valakit az ő szent malasztja nem világosít. Halljátok ezt, oh bűnösök! és a Szent Ambrus doctor szavait hallgassátok: Ha a világtalan embernek felette igen káros a fejünk felett forgó napnak világosságát nem látni, úgyhogy a jámbor Tóbiás, szeme világától elesvén, szomorúan felkiáltana: Micsoda örömem lehet nékem, aki setétségben ülök, és az ég világosságát nem látom? Boldog Isten! mennyivel károsabb és nagyobb szomorúságnak oka a bűnös léleknek az igaz világosságtól megfosztatni és a lelki halálnak sötétségét szenvedni. Oh! tehát térjetek szívetekhez bűnös lelkek! vessétek el a sötétség cselekedetit, és öltözzetek a világosság fegyveribe. Indítsanak erre titeket a kegyes Jézusnak számtalan jótéteményi és értetek felvállalt nyughatatlan sok fáradsági; indítsanak keserves kénszenvedési, keresztrefeszítése és szörnyű halála.
Én azonban beszédemet folytatván, midőn tovább is Megváltó Jézusunknak szomorú haláláról feltett célom szerént emlékezem, vagyok oly reménségben, senki arról engem e mái napon (noha örvendetes napon) meg nem itíll, mert lám, az angyal is az ő megfeszítéséről emlékezék a koporsónál: Jesum quaeritis Nazarenum crucifixum? surrexit; a megfeszített Názáreti Jézust keresitek? feltámadott. Hogy pedig itt is az előmbe vett hasonlatosságtól ne távozzam, csudálatos elnyugovását a napnak olvasom Amós prófétánál: Lészen az napon, úgymond az Úristen, elenyészik a nap délben, és megsötétítem a földet a világos napon. Az evangéliomba ha tekéntünk, egy ilyen történetet a Krisztus kénszenvedése napján találunk. Mert hat órakor (azaz a zsidók óráinak folyása szerént délben) a nap sötét homályba borult, és sötétség lött az egész földön. Itt immár azon gondolkodom, miképpen a napnak délben elenyészéséhez Üdvözítő napunknak halálos elnyugovását hasonlítom. De ímé szépen azt is egy bölcs elme feltalálta: Mert közép életében, azaz nem az ifjúságnak reggelin, se nem a vénségnek estin, hanem a férfiúi kornak közép délén, harminchárom esztendős korában feszíttetett és holt meg a keresztfán.
De légyen ez most elég erről. Immár szomorú halála után örvendetes feltámadására fordítsuk a beszédet, mert megholt ugyan a mi bűneinkért, de resurrexit, feltámadott igazulásunkért, úgymond Szent Pál: Surrexit Dominus vere; Feltámadott az Úr bizonnyal. Bizonyítja Szent Lukács. És bételjesedett, amit régen titkos értelemmel a bölcs prédikátor mondott: Feltámad a nap, és elnyugszik, és helyére tér, ott újonnan feltámadván. Szent Crysostomus ez igéket így magyarázza: Felkölt nékünk az igazságnak napja, Szűz Máriától születtetvén, lenyugodott pedig, mikor a keresztfán megholt és poklokra alászállott. De ímé, ismég napkeletre fordult, ibi renascens, ott újonnan feltámadván. Az elnyugvó napnak symbolumára igen helyesen írta egy bölcs elme: Recedo, non decedo; eltávozom, de meg nem szűnöm. Más pedig a felkelő napnak leábrázolt képét ilyen lemmával ékesítette: Redit in ortu, megtér napkeletben. Oh mely szépen ezek is az elmés mondások a mi igaz napunkat illetik! mert noha recessit, az élők közül a halál által eltávozott, de azért non decessit, meg nem szűnt, hanem rediit in ortu, dicsőséges fényességben e mái napon megtért, feltámadott, hogy többé meg nem hal. Senki már őtet a halottak között ne keresse, mert él mindörökké, és miérettünk szent Atyjánál esedezik. Oh nagy vigasztalás ez minékünk! De az is hozzájárul, amit immár mondandó vagyok.
Mikor a nap veresben nyugszik el, tiszta időt várunk, vidám napot remélünk. A mi igaz Napunk veresben, azaz kiontott maga piros vérében nyugodott el, és ímé, serenitas, vidám tiszta világosság, fényes naptámadás követi azt, és abból, szomorúság felhője nélkül, vigasságos nagy öröm. Tudom ugyan, hogy a felkelő fényes nap, az éjjeli baglyoknak és prédáló fenevadaknak félelmekre vagyon inkább, mintsem örömökre, és azért rejteklikakba, setét barlangokba rekeszkednek előtte. Tudom azt, hogy a Krisztus feltámadása rettentésekre volt nemcsak a setétség fejedelminek, hanem a Pilátus vitézinek is a koporsónál, úgyhogy ezek ijedtekben csaknem megholtak. De nem így történt a jó lelkekkel és istenfélő jámbor hívekkel. Örültek ezek, és ki nem mondhatni, mely nagy vigassággal töltek bé az Úrnak dicsőséges feltámadásán. Örültek a mennyei szent angyalok; és akik születésekor gloriát, feltámadásakor alleluját énekeltek. Örültek a Lymbus-béli foglyok, melyek a tömleces fogságból, a vizetlen veremből (miként azt Zakariás nevezi) kiszabadultak. Örültek az ájtatos Máriák, és nagy örömmel futottak megjelenteni a tanítványoknak. Örültek ezek is, látván a feltámadott Urat. Örült és örül az Ecclesia, Krisztusnak nyája és lelki jegyese, és ilyen örvendetes énekét a zsoltáros prófétával lelki nagy vigasztalással gyakorolja: Ez a nap, amelyet az Úr a mi vigasztalásunkra szerzett; örvendezzünk azon, és vigadjunk.
Örvendezzünk és vigadjunk, ne részegségekben és dobzódásokban, ne táncokban és farsángos bolondságokban, hanem istenes gondolatokban és mennyei üdvösséges elmélkedésekben. Azt is pedig Szent Ágostonnal elménkben forgassuk, hogy: Húsvéti napok ezek, azaz búcsús engedelemnek napjai, azokáért úgy kell nékünk ezeket ünneplésünkkel szentelnünk, hogy testünknek a böjti sanyargatástól való tágulása lelkünk tisztaságát ne homályosítsa, hanem azt mértékletes józansággal épen megtartsa, megőrizze. Hogy így, amit most testi böjtöléssel nem keresünk, lelki tisztasággal keressük. Eddig Szent Ágoston.
Mi pedig immár (minthogy erőtlenek és magunktól elégtelenek vagyunk) feltámadott igaz Napunkhoz áitatos buzgó könyörgéssel folyamodjunk, hogy ez húsvéti nagy örömben, lelki szent örömben tegyen minket részessé, a szomorú sötétséget szent malasztjának fényességes sugárival tőlünk eltávoztassa, a bűnnek ködös homályát szíveinkből kirekessze. És nékünk kegyelmesen engedje, hogy lelki új életre mi feltámadván, mindvégig abban állhatatosan megmaradjunk; holtunk után pedig adjon testünkben is oly feltámadást, hogy dicsőséges színelátásában vég nélkül az apostolokkal örülhessünk, és örvendetes alleluját az angyalokkal énekelhessünk. Ámen.
1708