Kelemen Didák (1683–1744)

Szomorú, gyászos minden étszakáknál, minden árnyéknál, minden setétségnél, minden ködnél, felyhőnél setétebb nap ez, kit a mái napon halandó emlékezettel üllünk. Ezen a napon a nagy Hatalom s Erősség fához szegeztetett, a világosság setét homálytúl elnyomattatott, élet a haláltúl megölettetett. A mái napon amaz erős bajnok férfiú, Sámson, világból kivégeztetett; az ártatlan József gonosz atyjafiaitúl irigységbül eladattatott, Jónás a cethaltól elnyelettetett; a szelíd Ábel ma vérétül agyonverettetett; egy szóval e napon megholt a halhatatlan, ennek keserves temetésire, siratására egybegyűlt az egész természet is, amely úgy felháborít engemet, és annyira megtompítja elmémet, hogy akaratommal szólásom alig egyezhet meg. Minek mondjam azt a napot, ünnepnapnak-e? melyen egy foglyot elbocsátának. Áldozó napnak-e? midőn nem lévén áldozat, a pap magát feláldozta. Avagy inkább munkás napnak? midőn az egeknek faragója s formálója a föld közepett fáradott az üdvösség végett. Születése napjának-e, mert ma született az emberi üdvösség. Fájdalom napjának-e? igen alkalmatos névvel híhatnám, hogyha az isteni Bölcsesség maga másnak nem keresztelte volna: Haec dies, quam fecit Dominus. Ez a nap, melyet az Úr szerzett. Ezt az egész napok között az üdőnek alkotója s rendelője maga napjának nevezé. De mit látok, mit hallok ezen a napon? Hallom a kemény kőszikláknak repedezésit s pattogását, harsogását; érzem a föld indulását fundamentomából s tengelyiből kimozdulását; hallom a mélységes pokolnak ordítását, zúgását, nyerítésit, látom a napnak, holdnak fekete gyászban borulását; látom a templom superlátjának szakadozását, látom a koporsóknak felnyílását, látom, hogy a békesség angyali orcájokon legördülő sebes könnyhullatástúl egybefolyó harmatokkal áztatják ábrázatjokat, látom egy szóval, hogy az egész természet mintha utolsó romlását érzené, úgy megháborodott s a keserűség habjaitúl elnyomattatott. Méltó is, hogy mindennémű állat fájdalmas jajgatással s keserves sírással, zokogással érezze annak szomorú kimúlását, aki minden vigasztalásnak Istene, s minden örömnek kútfeje vala.

Ily nagy keserűséggel teljes napon mit cselekedjem, szóljak-e vagy hallgassak? de azt itílem én mindenkor, hogy illendőbb a mi Urunk kínját, hallgató fohászkodásokkal, az ajtatosságra gerjesztő szívvel lelki szemeink előtt forgatni, hálaadással tisztelni inkább, hogysem hosszas beszéddel hirdetni. Mert ha Szent Jóbot látván régi baráti ganéjba heverni, kifolyó genyetségit csereppel vakarni, elszaggatták ruhájokat s fejeket hamuval hintették, és hét nap és hét éjjel mellette ülvén csak egyet sem szólhatnának szomorúságok, csudálkozások miatt; nem illendőbb-e, hogy nékünk, kik a Krisztus keresztitül keresztény nevet viselünk, a mi Urunknak számtalan kínja, gyalázása, keserves halála szomorúsággal, csudálkozással megkösse nyelvünköt; mindazonáltal illetlennek találom azt is, ha a mi Urunk Istenünk kínján és halálán meg nem jajdulunk, amit ő keserves fájdalmakkal szenvedett érettünk, mi azt csak szólásunkkal sem említjük.

Craesus lydiai gazdag király egy harcon meggyőzetteték; mikor az ellenség a király nyakához húzta volna mezítelen kardját, a Craesus fia, aki születésitűl fogva néma vala, soha nem szólott, látván atyja veszedelmit, a nagy bánat és félelem elszaggatá nyelve kötelét, és felkiálta, hogy ne bántsák, mert ez király. Ha az atyák veszedelme a néma fiakot megszólaltatja: nem lehet, hogy mi is a Krisztus szenvedésit látván megnémúljunk.

Azért mint egy halandó fiú atyjának halálát nézné: úgy nézzük mi is lelki szemeinkkel a Krisztus kínját; és meggondolván, hogy ily felséges Isten, ily ártatlan s kegyelmes király szenved érettünk, gerjesszük lelkünköt szánakozásra, csudálkozásra, hálaadásra, szeretetre, tekélletes szolgálatjára. Lépjünk bé azért elsőben az Getszemani kertben, ahova előttünk bément a lelkek vőlegénye, s mint egy igaz szerető jegyes mátkájának kínját nézte, úgy nézzük mi is lelki szemeinkkel a Krisztus kínját, szomorúságát, halálos fogságra jutását, kegyetlen ostorozását, sok szenvedése után a Kálvária hegyén végső kimúlását, melyre hogy annál figyelmetesebben vigyázzunk, azt kell eszünkbe vennünk, hogy lelki sebeink s fekélyeink orvoslására, bűneink rútságinak mosogatására, tekélletes életünk gyarapodására, isteni szeretetünk gyökerezésére, a kísírtetek győzedelmire, a világi háborúságok viselésire foganatossabb eszköz nincsen, mint a Krisztus kínszenvedésinek gyakor s figyelmetes emlékezete, és valakik tekélletes szentségre jutottak, a Krisztus halálának emlékezetiben gyakorlották és foglalták teljes gondolkodásokat; igen méltó azért, hogy ez elménkből soha ki ne essék, mert amint Albertus Magnus tanítja: Hasznosb naponként valamit elmélkedni a Krisztus szenvedésirűl, hogysem minden pénteken (jóllehet az is igen jó) kenyérrel, vízzel böjtölni, avagy az egész Zsoltár-könyvet általolvasni. Hallgassatok azért, buzgó ajtatos hívek.

Tudván az halálra vált Jézus mindazt, ami reá következendő vala azon az étszakán, melynél soha világ teremtésitől fogva szomorúbb nem volt, nem is lészen, ennek az étszakának estvéin, kimenvén tanítványival az Olajfák hegyére, hármat vőn maga mellé közüllök: Pétert, Jakabot, Jánost és bémene vélek a Getszemáni kertbe, ahol elválván tőlök egy kőhagyitásnyira, Coepit contriflari, et moeflus esse; kezde bánkódni és szomorkodni, kezdé sűrű fohászkodásival és óhajtásival bétölteni a levegő eget, kezdé könnyhullatásival áztatni a földet, kezde egész testében elbágyadni, kezde elhalványodni, kezde szívében magában rettegni; hol Péterre, hol Jakabra, hol Jánosra fordítja vala szomorú orcáját és vérbe borult szemeivel szemléli vala őket, akar  vala hozzájok szóllani; de a szólást tartóztatja vala a mód nélkül való keserűség, térdei egybeverődtek, szemei béestek, ajaki elkékültek, orcája elhalványodott, minden ereje megfogyatkozott, magával csak alig bírhatott, s lelkinek minden ereje szomorúságot mutatott; azonban hol fel az égbe, hol alá a földre veti vala szemeit, most jobb vállára, most bal vállára hajtogatja vala szent fejét. Várja vala, ha valamely vigasztaló tanáltatnék, de senki nem vala; óhajtja vala, hogy bárcsak valaki együtt bánkódnék véle, de az sem vala: Sustinui, qui simul contristaretur, et non fuit, consolaretur, et non inveni. Tanítványi is aluvásokkal s álmos vigyázatlanságokkal öregbítik vala az ő szomorúságát; azért nem tűrheti, hogy őket fel ne serkentse és keservesen fel ne kiáltson előttök, mondván: Tristis est anima mea usque ad mortem. Oh Péter! oh Jakab! oh János, én szíveim, én gyönyörűségim, én édes tanítványim, kik azelőtt nézvén valátok a Tábor hegyén az én dücsőségemnek és a napnál fényessebb orcámnak, íme most a Getszemáni kertben bizonysági vadtok nagy bánatomnak és vigasztalhatatlan szomorúságomnak; higyjétek édes tanítványim, hogy Cor meum conturbatum est in me, formido mortis cecedit super me, megháborodott a szívem bennem, és a halál félelme esett reám. A külső kínok akarmely nagyok legyenek, belső félelem és rettegés nélkül nem nagy kínok; annak okáért sok szent mártírok belső vigasztalásokkal teljesíttetvén és mennyei látogatásokkal édesíttetvén nem érzették külső nyavalyájakot; sőt, az eleven tüzeken mint örvendezve jártak, testek szakadását s vérek serkedezésit örömmel nézték.

De hogy édes Üdvözítőnk valóságos nagy kínokat érzene, bétévé ajtaját minden belső vigaságoknak, s nékiveté a gyeplőt a bánatnak, szomorúságoknak és a belső szívbéli fájdalmoknak, hogy egyszersmind az ő szívébe rohanjanak minden rettegő indulatok, s általlátván ama szörnyű keserves kínokkal tetéztetett halált, mely előtte vala, caepit pavere, iszonyú rettegés, félelem indul benne, a sok gyalázatos csúfolásit s rettenetes ostorozásit tekintvén, caepit taedere, unakodni kezde, és semmihez kedve nem lévén, maga életit is megunta, mely ennyi nyavalyákkal környékeztetett, úgyhogy magának is terhére volna. Végezetre halálos szomorúság fogá szívét, kihez hasonlót soha senki nem szenvedett, sőt ha az egész szomorú bánat, aki minden szívekben valaha volt, egy szívbe gyűlne, mégis oly nagy bánattal és félelemmel nem telnék bé, mint az édes Jézus szívében volt, mely megölte volna az édes Jézust, ha isteni erejével nagyobb kínokra nem tartotta volna életét; ily nagy szomorúságok s csudálatos szorongatások voltak a Krisztus szívében. Azért, amint Szent Lukács írja: factus in agonia, mint a halálra vált ember, hallállal tusakodni s vonakodni kezdett, és ha egyebek hideg verítékkel izzadnak halálok előtt, a Krisztus szent Testéből nagy öreg csepp vérek serkedezének; úgyhogy guttae sangvinis decurrentis, ugyan aláfolytanak, és oly bővséggel folytanak, hogy ruhái bé nem ihatták mindenestül a vért, hanem decurrentis a szomorú Jézusnak orcáján, meljén, lábain nagy bővön lecsorgott és a földet megáztatta. Oh hallatlan csuda, melynél a világ teremtésitől fogva nagyobb nem történt! Oh Atya Isten! micsoda szorongatás lehetett ez! Oh angyalok, rettenjetek meg ezen! Oh Ádám fiai, leányi, rémüljetek meg! Ímé a mi Üdvözítőnk bűneinkért ily nagy szorongatást szenved; csak egy csepp véres veríték is nagy szorongatásnak jele volna: de a mi édes Üdvözítőnk kilencvenhétezer-háromszáz és öt véres veríték csöppet verítékeze ki; nem volna-e méltó, hogy mi is véres könyvet hullatnánk bűneinkért.

Oh megkeményedett bűnös! vajha te úgy megismérhetnéd bűneidet, mint ő szent Felsége megismérte, és általlátta, elhiszem, vérrel sírnál rajtok. Mert amint a szentírás-tanítók mondják, hogy ha az ember legkisebb halálos vétek gonoszságát megismerné, voltaképpen mely nagy haragra gerjedne azáltal az Isten, egy ér sem maradna az ember testében, aki meg nem szakadna, és egész testiben vérrel verítékezne, és szíve megszakadván a nagy szomorúság miatt, szörnyű halállal meghalna.

Oh véres Vőlegényem, édes Jézus! megrémülve nézem a te véres verítékedet, nem lén elég, hogy szemeid könnyhullatásival sokszor mosogattad rútságinkat, öntözted földünköt, hanem egész testednek minden részeiből vércsöppök folytanak, melyekkel oltottad bűneinket. Szánakodjál azért, én lelkem, szerelmes Jézusodon, lásd a véres fürdő után mint elbágyadott, hogy az ő szent fejét a földről fel nem emelhette, hanem maga vérében megázva orcájára borulva fekszik a földön, tetőtől talpig vérrel izzadott alsó köntöse annyira elázott, hogy semmi száraz benne nem volt. Gondold meg, hogy az te bűneidnek terhe volt ama rettenetes sajtú, mely által az ő ártatlan testéből, mint egy szőlőgerezdből, úgy folyt a vér. Oh áldott vér! mely az én váltságomért ontattál. Oh boldog föld! mely ezzel a drága balsamommal festettél, terra non operias sangvinem, neque inveniat in te locum latendi clamor, föld, be ne idd ezt a vért; el ne rejtsed ennek kiáltását: mert ez foganatosabban kiáltja és kéri nékem az Isten irgalmát, hogysem az Ábel vére kiáltott Kainra bosszúállást.

Minekutána az halállal tusakodó Jézus felkölt volna imádkozó helyéből, ahol csaknem elboríttatott volna véres verítékinek özönitől, megtörölvén szemeit és orcáját a véres verítéktől, járula tanítványaihoz, serkenteni kezdé őket: Surgite eamus, ecce appropinquavit, qui me tradet, keljetek fel, menjünk, mert elközelített, aki engem elárul. Aludtak a Krisztus tanítványi, de az ördög szolgái vigyáztak, készülvén a Krisztus megfogására, s szorgalmatos volt Júdás is, hogy seregeket szerezzen magának, hogy az el ne szaladjon, aki előtt egy bűnös is el nem szaladhat; mert már a harminc pénzen eladta vala az édes Jézust. Ah! mely utálatos kalmárság, mely gyalázatos árulás lőn ez! mert senki nem kérte, hanem maga kínálta Júdás a zsidókot árultatásával, és noha azelőtt a Krisztus fejére öntetett kenetet háromszáz garasra böcsüllötte vala, most az Isten Fiát harminc pénzre böcsüllé. Kitetszik innen, mely igazán mondotta a Bölcs: Gonoszabb nem lehet a fösvénynél, ki az Istent is eladja egynehány pénzen. Adná az Úristen, hogy most is sokan nagyobbra böcsüllenék Krisztust, és nem egyszer, mint Júdás, hanem sok ezerszer el ne adnák őtet egy kicsiny nyereségért, egynehány pénzecskéért.

Midőn azért Júdás hatszáz vitézeket szerzett volna, azt írja Szent Máté: Íme Júdás, egy a tizenkettő közül való, eljöve és ővéle nagy sereg lámpásokkal, kardokkal, dorongokkal, akik küldettek vala a papi fejedelmektől és vénektől, előttök megyen vala elöl a rendben, aki másokat megelőz vala az istentelenségben. De Júdást megelőzi vala az fösvénység, amely kézenfogva vezeti vala őtet; megelőzi vala az hitetlenség, mely utat nyit vala; megelőzi vala a dühösség, mely fáklyát gyújt vala; megelőzi vala az ördög, aki őtet kötözve maga után vonja vala, mert bizony azokat a darabantokat, csak távul követni is csaknem kicsiny vétek lett volna, hát előttök menni, utat mutatni, vezérré tenni magát, minémű istentelenségnek mondjam? Ki sem nevezhetem! Oh emberek, ójjátok magatokat lelketek üdvösségiért, hogy ne legyetek kezdők, s elöljárók valamely bűnben, kiknek nyomai és gonosz példái után induljanak mások, hogy utoljára a' ne légyen végső veszedelmetek. Előjárula azért az édes Üdvözítőnkhöz az áruló Júdás, megcsókolá, mondván: Ave Rabi, egészséggel, Mester. Oh rettenetes hallatlan dolog! az ördög az Istent megcsókolta, mivel a Júdás szájában vala az hamisság ördöge, és azzal az ördög szájjal csókolja az Istennek szent Fiát. Mondd meg nékem, oh legszebb minden embereknél, akire az angyalok kívánva néznek, miképpen engedheted, hogy az az utálatos száj téged megcsókoljon? s hát te, Júdás, hogy hogy mérészelted ezt cselekedni, s mint meg nem lágyulhatott kemény szíved, mikor téged megölele s megcsókolt s ily kegyessen neked szóllott: Amice ad quid venisti? Barátom, mire jöttél? Oh gonosz nyelv! ah büdös száj! ah szemtelen orca! miképpen csalárd csókkal mérészled köszönteni azt, akit az elébb harminc pénzen eladtál?

Julius császár, mikor ellenségitől megverettetett s megsebesíttetett volna, elhallgatá, s ezen nem panaszolkodik; de mikor látá, hogy az ő barátja, akivel azelőtt annyi sok jót tett s fiának fogadta vala, reá támadott volna s felhúzott pallossal akarná vágni, megrémüle ezen, s szívinek fájdalma miatt nem tűrheté, hanem ilyenképpen szóla: Tu quoque fili mi Brute? s hát te is, én fiam, ezt cselekeszed? Azonképpen édes Üdvözítőnk is, mikor látta Júdást, kivel azelőtt annyi jótéteményit közlötte, akit apostoli méltóságra emelt, fiának fogadta, kárhozatra induló lábait megmosta, utolsó vacsorán tulajdon szent testével, vérével táplálta, csókkal árulja el őtet, szó nélkül nem tűrhette, hanem szívének fájdalmában, ezekre a szókra fakada: Juda osculo Filium hominis tradis, Júdás, csókkal árulod el az embernek fiát. Szent Isten! ha megöléd Ozát, mikor illetlenül nyúla szekrényedhez, miért nem ölöd meg az vérárulót? mikor csókkal árulja Szent Fiadot. Oh én édes Istenem, ha én meggondolom életemet, mely sok üdőtől fogva én néked fájdalmadra vagyok; hányszor szólottál megkeményedett szívemhez: Barátom, miért jöttél e bűn útjára? De valamint Júdás, annyinak tartottam. Mikor meggondolom, hányszor hamis számmal csókot adtam s újonnan feszítettem a Krisztus Jézust méltatlanul, tiszta és tekélletes gyónás nélkül, igaz illendő paenitentia nélkül járulván az oltári szentséghez, álmélkodom véghetetlen irgalmasságodon, nagy tűrhető édes atyai jóvoltodon, hogy szenvedted el tőlem, s mindjárt nem adtál az ördög hatalmában.

Ez után a csók után elejbe mene édes Üdvözítőnk a sokaságnak, hogy kegyes szavával megkérdené, kit keresnének? megfelelének, hogy Jesum Nazarenum, a Názáreti Jézust, ő pedig nem akara elbúni vagy futni, hanem maga szántszándékkal magát kezekbe adá, mondván nékik: Ego sum, Én vagyok, mely szókkal akará azt jelenteni, Én vagyok, azaz: Isten, aki az égből a földre szállottam s emberi testben öltöztem, hogy mindennek üdvösséget szereznék; mikor pedig ezeket a szókat mondá, Ego sum, Én vagyok, abierunt retrorsunt, ceciderunt in terram, hátramenvén mind a földre esének. Oh véghetetlen hatalom! Ki egy szóval lecsöpülhet minden emberi erőt. Ha ezt cselekszi, mikor itíltetni és szenvedni mégyen, gondold meg, bűnös ember, mi lészen, mikor itílő székiből azt mondja ellenséginek: Menjetek el, átkozottak! Ha az ártatlan Bárány szava leveri a farkasokat, mit mível itíletkor, midőn ordítani fog, mint oroszlány? Ki ne csudálja ezt, hogy azon elbágyadott édes Jézus, aki azelőtt kevés üdővel legnagyobb szorongatásokban volt, most két szavával öt-hatszáz férfiat földrever: micsoda lehet ennél kegyessebb szó: Én vagyok, avagy itt vagyok? Kétség kívül a Jézus szeretőinek nincsen kedvessebb szó, mint midőn gyakran meglátogatván, Jézus mondja: Ímé itt vagyok, ne féljetek, én vagyok a te Jézusod, a te barátod és igaz szeretőd, gondviselőd; ellenséginek pedig nincsen semmi rettenetessebb, mint mikor mondja: Én vagyok, én vagyok, akit annyi haragra indítottál, most azért bosszúmat állom rajtad.

Szent Mechtildis egy üdőben Krisztustól kérdezkedett, mondván: Oh én Szerelmem! micsoda ajtatossággal indíttassam a sírásra a te kínszenvedésedért. Az édes Jézus megfelelvén arra tanította először: emlékezzél meg, mely nagy szeretettel mentem ellenségim eleiben, midőn kardokkal, dorongokkal, mint tolvajt halálra kerestek: én pedig eleikbe mentem, mint atya gyermeke eleibe, csakhogy őket a pokolbéli farkas torkából kiragadhassam.

Midőn azért szabadságot ada édes Üdvözítőnk ezeknek az istentelen szolgáknak, hogy kezekkel illethessék, mint valami ragadozó farkasok, reá rohanának erre az ártatlan Bárányra, ki pálcákkal, ki ököllel verte őtet; ki haját, ki szakállát tépte; ki istránggal, ki láncokkal kötözte; húzták-vonták, körmökkel orcáját körmöcsölték s kegyetlenül az földre verték, térdekkel a mellét tapodván orcájára s szájába pökdöstek, s valamit leggonoszabbat tehettek, végbevitték.

Most azért, keresztények, Krisztus Urunk kínszenvedése kezdetihez jutottunk; mert még eddig magával szabad volt, de immár most ellenségi hatalmában esett, kik minden irgalmasság nélkül bánnak véle. Az istenfélő Taulerus azt írja: Semmi elme meg nem foghatja, mely tyrannus módon bántak akkor az édes Jézussal, mert valamit írhatni, gondolhatni, szólhatni lehet a Krisztus kínszenvedésiről, mind kevés ahhoz képest, amit ő szenvedett; oly erősen megkötözték s megszoríták kezeit, vállait, hogy a bőre mind lemenne, az erek megdagadtak, kezei megfeketedtek, vállairól vér csöpögne, az ő hegyes körmök karcolása miatt ábrázatja feldagadott, egész teste meg volt rontva az ártatlan Báránynak, derekában egy nagy kötéllel megkötötték, más két kötelet kötött hátrakötött kezeire, hogy annál fogva vitessék. Damascenus Szent János azt mondja, hogy nyakára is kötelet kötöttek, de azon sem elégedtek meg, mivel bűbájosnak tartották, azért féltek, hogy a köteleket elszaggatván kezekbül kiszabadul; azért vaslánccal általkötözték, azt vélvén, hogy azt el nem szaggatja; amely lánc mái napig is Páris várassában vagyon, kit Szent Lajos király oda hozott és nagy böcsülletben tartotta.

Noha pedig könnyen elszaggathatta volna Krisztus a láncokat is, mint elszaggatta Sámson a filistaeusok kötelét; de a mi gonoszságunk kötelit akarván oldozni maga fogságával, örömest szenvede mindeneket, és szent Atyjához emelvén lelki szemeit ajtatosan kiálta: Funes peccatorum circumplexi sunt me, miserere mei quoniam conculcavit me homo, ihon édes Atyám, édes Istenem, a bűnösök istrángi megkötöztek engem, azért irgalmazz a bűnösöknek: Ha megtapodták az emberek a te törvényidet, én tapodtatom őérettek; földhöz verettem, hogy őket felemeljem; megkötöztettem, hogy ők oldoztassanak; dorongokkal rongáltatom, hogy ők vereség nélkül maradjanak. Oh édes Jézus! a mi kevélységünk érdemlette, hogy pedibus conculcetur, lábbal tapodtassék; nem a te szelíd alázatosságod; a mi kezünket illetik a kötözések, mely a tiltott fához kinyújtatott, de a te szent kezed, melynek illetésivel számtalan betegeket gyógyítottál, érdemetlenek erre a kemény láncolásra.

Keresztények, ha igazán szánakodunk azon, hogy Krisztust illetlenül tagolják és tapodják a zsidók: ah ne tapodjuk mi őtet. Nyilván írja Szent Pál, hogy Filium Dei conculcant, letapodják az Isten Fiát, valakik a megismért igazság után szántszándékkal vétkeznek; mikor azért az ördög gonoszságra izgat, jusson eszedbe, hogy a Krisztus tapodására ingerel; és ne adj helyt ily nagy kegyetlenségnek, meg ne tapodjad, aki téged annyi szenvedésivel megszabadított.

Azt mondja Szent Bernárd, hogy a szelíd Jézus az erős kötözések, utálatos büdös pöködések s verítékinek lecsorgása miatt megfúlt volna, ha isteni ereitől nem segíttetvén, magát nagyobb kínokra nem tartóztatta volna. Oh angyalok, rettenjetek meg ezen a nagy csudán! oh egeknek lakosi! mit csináltok, mit csináltatok, mikor láttátok a ti Isteneteket az alávaló emberektől így hurcoltatni, miért seregestül nem jöttetek alá s meg nem öltétek ezeket az ördögök szolgáit? oh egek! oh föld, oh medvék! oh párducok, oroszlányok! kik annyiszor az isteni igazság mellett feltámadtatok s bosszút állottatok, mért ezt az istentelen megátalkodott vétkes nemzetséget meg nem emésztettétek. Tűz! hiszen te leszállottál vala az égből s mind megemésztéd azokat a vitézeket, akik Acháb parancsolatjából meg akarták Illyés prófétát fogni, megszárada a karja Jéroboámnak, aki az Isten prófétáját meg akará fogni, aki Moyses ellen felemelé nyakát, a föld elnyelé, elszaggatták a medvék a gyermekeket, akik Elisaeus prófétát csúfolák, s itten se mennydörgés, se mennykő, se medvék, se oroszlányok nem láttatnak! Oh Istennek véghetetlen kegyessége! aki így megtartóztatta az ő teremtett állatit; mert másképpen ezek elé mentek volna, s életeknek veszedelmivel is az ő Teremtőjekért bosszút állottak volna. Midőn azért oly kegyetlenül megkötözték volna az ártatlan Bárányt, minnyájan egyenlő szókkal káromlották: Ah ámító, ah ördöngös! ah samaritanus! már egyszer kezünkbe vagy, melyekből meg nem szabadulsz; nagy kiáltással alávivék az Olajfák hegyéről, elöl mennek vala szövétnekekkel, utána hadnagy a vitézekkel, azután a kegyetlen hóhérok, kik az édes Jézust vitték, és mind előtte, s mind utána sok világosságot vittek, hogy a néptül jobban megláttassék, a hóhérok után a papok mennek vala és a népnek vénei azután a több vitézek. E' vala az a szomorú processio, kiben a legerősebb Isten kötözve vitetett a Sátán fiaitúl. Errül a keserves útrúl nagy szánakodással emlékezzünk, édes hallgatóim; mert nincsen az az emberi nyelv, aki meg tudja mondani, mennyit szenvedett ebben az útban édes Üdvözítőnk, hanem szóljatok, ti egeket ékesítő szép csillagok, akik azon étszakán onnan felyül néztétek azt az istentelen tyrrannusok cselekedeteket; szólj te is, fekete föld, akire a te Teremtőd ezen útjában hét ízben elesett: oh menny, föld, angyalok, sírjatok, mert látjátok, mely nagy erősen megkötözve viszitek a ti Uratokat, mennyi csúfolásokkal, verésekkel, méltatlan pirongatásokkal illetitek? Minthogy pedig elerőtlenedett s elszakaszkodott vala az édes Jézus az éjjeli nyughatatlanságban s vérrel verétékezésben, azért nem érkezvén a hóhérok sietésivel, taszigálták, döfték, húzták, rángatták őtet, hogy hamarébb menjen. Oh szentséges lábak! most fizetitek az én lábaim gonosz lépésit, melyek siettek a gonoszságra.

Mikor azon kövécses egyeletlen úton mezítláb menvén, sok helyen szent vérével megfestvén vitetett volna, a Cedron patakához érkezék, és ott újabb csúfsággal kezdették illetni, mert a magos kőhídrúl letaszították, és most is szent kezei, lábai, térdei, melle és kötelei formája a kemény kősziklán meglátszik, mintha viaszra nyomták volna. Ki tudja megmondani, mely nehéz esete volt ez az édes Jézusnak? mikor magosrúl letaszíttatván szent ábrázatjára esék; azért szent száján bőven buzgott ki a vér, s mint némelyek vélekednek, az egész fogai megindultak, s a vízben ide s tova húzták, s mikor ki akart jőni a vízből, ismét visszarántották. Ily gyalázatos hurcolások után adduxerunt eum ad Annam primum, az elbágyadott Jézust vivék Annáshoz elsőben, s Annás mingyárt nagy dagállyal kezdé kérdezni, hogy mit tanított s kik voltak hallgatói? ő pedig nagy kegyessen megfelele: Ego palam locutus sum in mundo, semper docui in Synagoga, et in Templo in quo omnes Judaei convenerunt, et in occulto locutus sum nihil, interroga eos, qui me audierunt. Én nyilván szólottam e világnak, én mindenkor a Synagogában tanítottam és a templomban, ahová gyűltek minnyájan a zsidók, és rejtekben nem szólottam semmit, kérdjed azokat, akik hallották, mit szólottam nékik.

Nemdenem kegyessebben s engedelemessebben felelhetett-e édes Üdvözítőnk a vakmerő papi fejedelemnek hamis kérdésire? De mégis, oh egek! oh föld! oh tenger! oh más egyéb teremtett állatok, akik semmiből az Istentől alkodtatok, halljátok ezt az irtóztató vétket, az mely még soha eddig nem hallatott! Oh égbéli hold! aki ezen étszaka világoskodtál a setétségben lévő embereknek, húzd bé fényes súgaridot, ne láttassék ez az istentelen kegyetlenség. Te is, Krisztus Jézus szent vérével megváltott keresztény lélek, halljad s rettenj meg, s egyszersmind essék könnyhullatásod. Alig felele meg az édes Jézus a papi fejedelemnek, s nézzed a megátalkodott bűnösnek vakmerőségit! Ímé: Unus assistens ministrorum dedit alapam Jesu dicens: sic respondes Pontificis, egy a szolgák közül arcul csapá Jézust, mondván: így felelsz-e a fejedelemnek? Ebben az órában, mikor az istentelen szolga arcul csapá a mennynek, földnek Urát, azt mondja Szent Ephrem: Reszkettek az egek, elijede a földnek kereksége, az angyalok és arkangyalok mind megrémültek, a Cherubimok magokat elrejtették, a Seraphimok szárnyokat egybeverték; mikor ez a setétségnek szolgája arcul csapta az egeknek Urát. Mert oly keményen csapta, hogy orcáján ujjának helyei pecsételve maradának, elkékülének, megdagadának. Felvévé azért édes Üdvözítőnk ezt a rettenetes csapást miérettünk, szegény bűnösökért az Annás házában. Oh szent és egeknél böcsülletesebb orca! melyre az angyalok kévánva néznek! Oh Istennek eleven ábrázatja és természetinek képezése, az én szemtelen orcámnak, az én gonosz számnak adósságát fizeted ezzel a csapással.

Kicsoda, keresztények? aki meg nem rémül itten, mikor látja, hogy az angyaloktúl imádtatik, a mennyei lakosoktúl tiszteltetik, akitől az ég s a föld fél, akinek színe előtt a hatalmasok reszketnek, ily kicsinyre böcsültetik, így megútáltatik, megvettetik, az Isten megverettetett az alávaló emberektől, a Teremtő a teremtett állattól, a Megváltó a bűnöstől, a Krisztus Jézus egy vétkes szolgától, ahonnan felkiált Szent Ephrem: Aki a földnek porából az embert alkotta vala, a kezektől, melyeket formált, arcul verettetett, kegyetlen és fájdalmas, gyalázatos és kissebbséges volt ez a csapás, mindazáltal nagy békével, zúgolódás nélkül tűri a mi Urunk, melyen álmélkodván Aranyszájú Szent János így szól: Rettenjen meg az ég, reszkessen a föld a Krisztus békességes szenvedésin, a szolga szemtelen vakmerőségin és a fejedelem istentelenségén.

Midőn az édes Jézus Annás házánál gyalázatot, csúfolást szenvedett volna, azt mondja az Írás, hogy Annás kötözve küldé Kajafáshoz, a papi fejedelemhez, ahol az írástudók és a vének egybengyűltek. A Kajafás háza vala a zsidók tanácsháza, akiben hetvenkét tanács szokott vala lenni. Boldog Isten! micsoda zendülés volt akkor a várasban, midőn a szolgák a tanácsokat egybehítták, ki hallott ilyen istentelenséget? Nem várhattak reggelt? mintha oly gonosztévő lett volna a Jézus, hogy mindjárt meg kelletik ölni? Kajafás parancsolatjára azért egybegyűlének, nemcsak a hetvenkét tanács, hanem (amint az evangélisták által megérthetjük), sok farisaeusok, írástudók és vének s akiknek valami tisztek volt, és mint valami mérges viperák, nagy haraggal és irigységgel gerjedeznek vala az édes Jézus ellen. Viszik vala azért az ártatlan Bárányt sok világosító lámpásokkal, szövetnekekkel, nagy kiáltással, aki már éppen el volt rútítva, keze hátra kötve, nyakán nehéz vaslánc vala, s kegyetlenül ide-oda rángatták, hogy alig pihenhetett. Az megtestesült ördögtül, Annástúl, az sok kínokban s hurcsolásokban elerőtlenedett s ellankadott ártatlan Jézus után indulván nagy félelemmel, kimondhatatlan csudálkozással menyek bé a Kajafás házában; mert olyat hallok, melyre csengenek füleim, olyat látok, amelyen elkeseredvén könnyhullatásban úsznak szemeim. Ebben a házban látom, hogy a Synagogák fejedelme előtt lehajtott fővel, megkötözött kézzel, megcsapdostatott orcával, kiszaggattatott hajjal nagy bágyadva áll a mennynek, földnek Teremtője.

Jöjj ide te is, keresztény lélek, nézzed ezt a szomorú processio-járást, gyászos pompát, miképpen édes Megváltód egyik bírótúl másikhoz kötözve vitetik, mely embertelenül az ördögök fiai húzzák az Istennek Fiát. Lássad, miképpen felfuvalkodtak, langadoznak, mint várják, hogy kionthassák az ártatlan vért. Mivel azért az ördög nevében gyűltek egybe, azért Lucifer legfőbb helyen ült közöttök és azon tanácsház mint valami földi pokol vala, mivel több ördög volt közöttök, hogysem ember. Ebben azért az irtóztató házban iszonykodva hallom, hogy nagy szorgalmatossággal keresik a hamis bizonyságokot, ki ellen? a Jézus ellen; tudták a siketeket, tudták a némákot, akiknek nyelvek kötelit feloldozta, a vakokat, kiket megvilágosított, a halottakot, akiket feltámasztott, hogy ezek elegen vadnak s mindnyájon bizonyságot tesznek mellette: bene omnia fecit, jól cselekedett mindenekkel; de mivel halálára esküdtek, azért tanácsot tartanak e földön az emberek, s hamis bizonyságokat keresnek, hogy megölhessék az Istennek Fiát. Az égben pedig azon tanácskozik a Szentháromság, hogy a bűn által megölettetett emberi nemzetet megeleveníthesse. Látván Kajafás, hogy halálra valót nem találhat a Krisztusban, és az ártatlan Jézus mindenekre hallgat, mert noha egy szóval meghamisíthatja vala Krisztus a tanúk hazugságát, s igen nehez is volt ezekre hallgatni; de hogy Ádámnak és az ő fiainak mentegetésit példájával kárhoztatná, és a mi sok csácsogásunkért s haszontalan beszédünkért (kikért a Krisztus mondása szerint számot kell adni: a haszontalan szó pedig Szent Hyeronimus tanítása szerint az, aki minden haszon nélkül vagyon) hallgatásával eleget tenne, semmi mentséget nem kerese, semmit a vádolásokra nem felele, kin maga is, Kajafás csudálkozék; akarván azért valami kivetőt szavaiban tanálni, kezeit az égre felemelvén, nagy haragoson monda: kénszerítlek az élő Istenre, mondd meg, ha te vagy Krisztus, az élő Istennek fia? Oly nagy kérdés ez, melynek feleletit várván, mindenek hallgatnak. Hallgat az égben az Atyaisten, minden angyalival; hallgat pokolban Lucifer az ördögivel; hallgat a földön a papi fejedelem minden emberekkel. Midőn azért mindenütt ilyen csendesség volna, noha jól tudta Krisztus, hogy életibe jár ez a kérdés s halálra itíltetik, ha megmondja az igazat, mindazáltal mivel Istenre kénszeríttetik, hogy Isten nevének böcsülletét szívünkbe oltaná, nem tagadá, hanem megvallá, hogy ő volna az Istennek Fia, s alig mondhatná ezt ki, s íme Princeps Sacerdotum scidit vestimenta sua, dicens: blasphemavit! a papi fejedelem elszaggatá ruháját, mondván: káromkodik! Jól hazudál, Kajafás a te fejedre; sőt, senki világ teremtésitől fogva úgy nem káromkodott, mint te: mikor az Isten Fiának azt mondod, hogy káromkodik. Tunc Princeps Sacerdotum scidit vestimenta sua, akkor elszaggatá a papi fejedelem az ő ruháit. Akkor, mikor a Krisztus megmondá, hogy ő az Istennek Fia; akkor, mikor mindnyájon, valahányon valának, az Isten Fiának lábaihoz kellett volna borulni, kezeit eloldani, előbbi bűnökről bocsánatot kérni; akkor, mikor az egész Judaeában követeket kellett volna küldeni s hirdetni, hogy már elérkezett a megígírt Messiás, jelen vagyon a világnak szabadítója, mikor ezeket kellett volna cselekedni a zsidóknak, mit mívelének? felkiáltanak, hogy reus est mortis, méltó halálra. Mihént a hamis sententiát kimondák, mint valami dühös oroszlányok, ordítani kezdének! ami csodás kínokat s gyalázatokat tudának kigondolni, azokkal illeték édes Megváltónkat: iszonyodtak kiírni az evangélisták azokat a szidalmazó rút szókat s kisebbítő gyalázatokat, melyeket végben vittek a zsidók, hanem csak azt írták: Sokféle káromlásokat mondottak ellene, szentséges orcáját tenyerekkel s öklökkel kezdték csapdosni, ki nyakon, ki pofon verte, taglotta őtet, némelyek botokkal, kötelekkel, ki hol üthette, némely fejét, némely nyakát, hátát, ki hol érhette, úgyhogy egész teste kék, dagadott, pecsétekkel rakva volt, és nemcsak megdagadott szent orcája a csapdosás miatt, hanem orrán-száján a vér kibuzog vala, s amit siralom nélkül nem mondhatok, némelyek böcsülletes szakállát, némelyek üstökét teli marokkal szaggatták, ő pedig orcáját el nem fordította a csapások előtt. Azt a fényes orcát, kire az angyalok kívánva néznek, azt az ábrázatot, melyet látni akarván, a próféták óhajtással kiáltottak: Ostende nobis faciem tuam, et salvi erimus; mutasd meg, Uram, orcádot, és üdvözülünk. Azt mondám, a felséges, böcsülletes, szentséges orcát a rút, utálatos zsidók dohos szájoknak tisztátalan torhájával és undokságos nyálaival úgy megtöltötték, hogy szakállán, bajúszán rútul elnyúlván a sikeres torhák aláfolynának, s a régiek elmélkedésiben olvastatik, hogy Urunk Jézus szent száját felpeckelvén mennél jobban lehetett, felnyitották s belé pökdöstek. Az édes Jézus pedig csak meg sem törölhette magát, hátra lévén szent kezei kötözve, s mind ennyi szidalmak s vereségek között egyet sem szólott, hanem amint Isaiás írja: Pro transgressoribus oravit, alattomban alázotoson imádkozott az ellenségiért. Áldott légy örökké, oh kegyes Jézus! hogy bűneink gyalázatit ily sok gyalázatoddal orvosoltad. Oh édes Jézus! mely kemény szív tehát az, aki rajtad nem szánakodik! De nemhogy szánakodnának az istentelen szolgák, hanem egy utálatos, elvetett mocskos ronggyal béfedék az ő orcáját s pofon csapák, mondván: Prófétálj nekünk, Krisztus, kicsoda, aki téged ütött? Ne félj már, bűnös ember, bízvást vétkezhetel, bátran mondhatod ama Susannát késértő vénekkel: Ecce ostia pomarii jam sunt clausa, nemo nos videt. Ímé a kertnek kapui bé vannak téve, senki minket nem lát, ímé az Úrnak szemei bé vannak téve, ímé a Krisztus orcája bé vagyon fedve, nemo nos videt, senki minket nem lát, hanem csak egyél, igyál, élj a világnak gyönyörűségivel. Mit féltek, törvénytudók, gyűjtsétek a pénzt, fojtogassátok az özvegyeket, nyomorgassátok az árvákot, az elhagyattak, ügyefogyottak torkát messétek meg, minden igazságokat fordítsatok hamisságra, opprimamus pauperem justum, et non parcamus viduae, nemo nos videt, mert nincs senki, akitől kellene félni, nemo nos videt, senki nem lát; győzzed csak várni, elhitesd magaddal, hogy eljő még az az óra, amelyben eléibe kell menned ennek a béfedeztetett orcának, akkor kinyilatkoztatja a szíveknek titkait s megmutatja akkor, hogy látta s tudta minden cselekedeteidet.

Oh mindeneket általlátó Isten! hányszor kötöttem én bé a te szemeidet, midőn rejtekhelyeket kerestem a bűntételre, mintha ott te nem láthatnál.

Midőn már még fele az étszakának hátra volna, úgy tetszék a farizaeusoknak s törvénytudóknak, hogy ki-ki maga házához menne, azért így szólának, hogy ki-ki menjen haza s jó reggel jőjjön elé, s lássák meg, miképpen kellene elveszteni ezt a bűnöst. Azonban parancsolának a szolgáknak, jól vigyázzatok, ímé kezetekbe adjuk ezt a rossz embert, őrizzétek, hogy el ne szaladjon, avagy mások kezetekből ki ne vegyék; azonkívül szabadságtok légyen s ne hagyjátok, hogy aludjék, hanem valami csodás kínokat, gyalázatokat, káromlásokat, ostorozásokat tudtok kigondolni, mindeneket rajta elkövessétek. Ah mely nagy vigassággal fogadták ezt az istentelen szolgák! mely nagy örömmel mondták: a mi gondunk lészen az, járjatok békével, csak adjátok kezünkbe, eljárunk hivatalunkban, nem restelljük fáradságunkat az ő kínzásában, hiszen régen kívánjuk az ő halálát; véghez is vivék, mert azt mondja Szent Anselmus: Noc insomnis tota ducitur, nulla prorsus requies illi datur, alapis et colophis innocens vastatur, egész étszaka nem alhatik, nincsen semmi nyugodalma ütések s arculverések miatt, az ártatlan megöletik. Innen azt mondja Szent Jeronimus, hogy olyan kínokat szenvedett édes Üdvözítőnk azon étszakán, hogy azt teljességessen senki meg nem ismérhette. Halljátok maga szavait: Passio quam Christus illa nocte sustinuit, nunquam perfecte cognoscetur, nisi in die judicii; a kínszenvedés, amelyet a Krisztus Jézus szenvedett azon étszakán, soha voltaképpen meg nem ismértethetik, ha nem az ítéletnek napján. Annyit szenvedett itt édes Üdvözítőnk, hogy jóllehet még a keresztre fel nem volt feszítve, de mégis csak alig meg nem holt. Oh kegyetlen étcaka! oh nyughatatlan éj! az melyen te, én kedves Jézusom, semmit nem nyughattál. Szégyenüljön meg itt minden keresztény, azt mondja Szent Bernárd, aki nyugszik ezen az étszakán, melyen annyi kínokat szenvedett az ő Ura.

De minekelőtte ez a siralmas étszaka elmúljék, menjünk a pitvarba, ahol Péter melegszik a tűznél, meglátjátok, hogy úgy beszél most Péter, mint az előbb, hogy ha meg kell is halni, meg nem tagadja, hanem caepit anathematizare, et jurare, quia nescio hominem istum, quem dicitis, átkozni kezdé magát s esküdni, hogy nem tudja az embert, akirül kérdezik. Megszólítja itt Szent Ágoston Pétert s azt kérdi: Mondd meg nékem, Péter, hogy oly megvetett, alávaló ember-e ez, hogy te nem isméred s nem társolkodtál véle? ismérted-e akkor, mikor megvallottad, hogy Tu es Filius Dei; Te vagy az Istennek Fia? nemde nem ismérted-e akkor, mikor azt mondá néked s a te atyád fiának, Andrásnak a Galileai tenger mellett: Venite faciam vos fieri piscatores hominum, jöjjetek, és emberek halászává tészlek titeket? Ily hamar kiment-e elmédből, elfeledkeztél-e arról, akinek a Tábor-hegyén szent színeváltozását látván gyönyörűségitől meggyőzettetvén azt mondád: Domine bonum est nos hic esse; Uram, jó nékünk itt lennünk? jusson eszedbe, Péter, hogy ez az az ember, aki nyújtá a kezét, hogy el ne merülj a vizekben; ezekről s több jótéteményiről ily hamar elfeletkeztél, hogy azt mered mondani, nescio hominem istum, nem tudom ezt az embert. Oh hatalmas Isten! megrettenek, ha Szent Péter esetit meggondolom, mert én teljes vagyok külső és belső kevélységgel s nemcsak magamot tartom jónak, hanem másoktól is kívánok jónak tartatni. Ha másokat látok bűnben esni, nem győzöm eléggé itílni, és meg sem gondolom, hogy én is belé eshetem. Azért kérlek, hogy éltemben, úgy halálomkor a késértettől meg ne győzettessem. Azért méltó, hogy mindenütt óva járjunk, tudván, hogy cserépedényben nagy kincset hordozunk, és arra teljes tehetségünkkel igyekezzünk, hogy Krisztust meg ne tagadjuk: minthogy cselekedettel megtagadja őtet, valaki bűnben hever.

Visszafordulván az Úr, szemeit Péterre veté s megemlékezék Péter az Úr szavairól, hogy minekelőtte a kakas szóljon háromszor, megtagadja, et egressus Petrus flevit amare, s megisméré háládatlanságát, kimenvén a rossz társaság közül, melyben esetinek okát tanálá, s keserves sírással, szörnyű jajgatással és zokogással kezdé feddeni háládatlanságát s alázatos könnyhullatásokkal engesztelni kegyes megváltóját, és teljes életiben, valamikor kakas szólott, újította ezen siralmas keserűségét: úgyhogy szüntelen siralmi orcáján csatornát csináltak, lecsurgó könnyhullatásokkal szemei a sírás miatt vérben folytak. Térjünk vissza immár Pétertül, járuljunk édes Üdvözítőnkhöz; midőn immár a pokolbéli kuvaszok Urunk Jézuson tett verés és nyomorgatásában el nem unatkoztak volna, újobban erősen megkötözték s igen keskeny setét tömlöcbe vitték, azon tömlecben kellett a mi édes Jézusunknak lenni, nála maradván némelyek a hóhérinasok közül, kik semmi nyugodalmat nem engedtek néki, nem mért leülni, se megtámaszkodni, se lefekünni, mihent könnyebbséget akart venni, ottan mindjárt felrántották. Azért mint félig meghólt, úgy állott setét tömlecben, az erőtlenség miatt térdei reszkettek, s nem volt hova szent fejét hajtani, hanem keserves fohászkodásokat könnyhullatásokkal Szent Atyjához bocsát vala; mindazáltal belsőképpen azokat nagy örömmel szenvedte, s minden csúfolásit, fájdalmit szent Atyjának bémutatta.

Oh minden foglyok szabadítója! aki itílet napján azt mondod: Fogságban voltam, s meg nem látogattál: Ímé járulok hozzád, hogy meglátogatván vigasztalhassalak, de a nagy keserűség miatt nem szólhatok hozzád, látván, hogy te, ki a mennyet, földet alkottad, utálatos helyre szorultál. Oh egek! nézzétek Teremtőtöket, most minémű palotában lakozik. Oh Atyaisten! tekintsd azt, aki öröktől fogva isteni kebeledben nyugodott, nincsen annak semmi nyugodalma. Oh Uram Jézus! hálákat adok néked azokért, kiket azon tömlecben szenvedtél, és minden bűneimért azokat néked bémutatom.

Egynehány óráig már tömlecben vala az édes Jézus, és az étszakát nagy nyomorúsággal töltötte el, és felvirradván fohászkodva mondá: Oh keserű, fájdalmas, szomorú nap, aki nékem utoljára költél fel! Oh szomorú húsvét ünnepe! kitől régtől fogva rettegtem, tudván, mely iszonyatos lészesz nékem; de másfelől mindenkor óhajtottalak, hogy az emberi nemzet megváltassék; azért köszöntlek és üdvözlek, mert te vagy az a nap, kit a szentatyák óhajtottak, azért kész vagyok halált szenvedni és véremet utolsó csöppönig kiontani az emberi váltságért. Ezek után az szolgák a tömlöcet felnyitották, mondván: Jere te hitegető a tanács eleibe, hogy gonoszságidnak jutalmát vegyed. Mit vélsz? Micsoda szívbéli fájdalommal hallotta ezen szókat édes Megváltónk! senki azt ki nem mondhatja, mindazáltal mint a szelíd Bárány, kijöve a tömlecből. Lásd azért, keresztény ember, miként ma a jó pásztor alá s fel jár, keresvén az elveszett juhat. Ha igazán szereted, eredj utána és szorgalmatoson nézzed, mit szenved éretted. Jó reggel egybegyűlvén, a zsidók elvégezék, hogy halálra adassék a Krisztus: és hogy annál kegyetlenebb kínokkal öletnék, a pogány Pilátus kezébe vivék kötözve. Soha nem volt emberi emlékezettől fogvást olyan gyűlés, ahova annyian gyűltek volna, mint a Pilátus udvarába, oda gyűltek a várasnak minden népei, valának ott legfőbb rendek és köznép majd kétszázezerig, oda gyűltek többen tizenkét légió angyaloknál, odajöttek mind a békesség angyali, hogy kimenvén Péterrel, azaz: lejövén az égből, keservesen sírjanak, odajöttek pokolból mind a setétségnek fejedelmi, hogy Pilátust a hamisságra, a hóhérokat a kegyetlenségre ösztönöznék.

Ezt látván Júdás, eszébe vévé, mely nagyot vétett, mert mihént a harminc ezüst pénzt elnyerte, mindjárt magában szállott, és a Sátán felnyitotta szemeit, hogy lássa az ő súlyos vétkét, és kezdé lelkiismerete furdalni; ha az Istent gondolta, itíletitől félt; ha az eget gondolta, előtte bé volt téve, a pokol pedig nyitva volt; ha Urunk Jézust gondolta, azt megharagította; ha bűnét meggondolta, oly nagynak látta, hogy engedetlennek vélte lenni, és az ördög mind jobban-jobban rettentvén, utoljára kétségbe esék. Így bánik az ördög a gonoszokkal: nagy örömeket, szép reménségeket és hasznokat mutogat, mikor őket csalogatja, de azután szörnyű szorongatásival kétségbeejti és nagy isteni káromlással elhiteti vélek, hogy nagyobb az ő bűnök az Isten irgalmasságánál. Visszaveté azért Júdás a papoknak a pénzt, s elmenvén a Sion hegyére és egy fára felakasztá magát, és lelkét ördögnek adá, és így a szerencsétlen ember pénzét el nem élte, és pokolban is örökké kell kínlódnia. Tekintsd meg, bűnös lélek, Júdást, mintha testestül, lelkestül látnád pokolban, úgy vélem az egész világ gazdagságáért nem volnál csak három óráig ott: Miért vagy tehát oly vak, egy kis haszonért, mulandó árnyékért, egynehány pénzért, egy kis testi undok gyönyörűségért lelkedet az ördögnek adod? Oh bűnös, nyisd fel szemeidet, és egy kis testi gyönyörűségért örökké ne kínlódjál.

Midőn azért a zsidó tanács Pilátus házához gyűlt volna, hogy a népnek eleji és fejei hozzák Krisztust: megtekintvén mely sok vereségekkel és pökdösésekkel undokították őtet, és hogy ily jeles napon is törvényt kívánnak ellene, azt alítá, hogy valami szokatlan és veszedelmes nagy gonoszságban kapták, melynek itílése üdőhalasztást nem szenved. Azért mindjárt törvénytévő székibe üle, és kérdé, mivel vádolják őtet? mondának: ez vesztette eszét, nemzetünknek tilalmazza a császárnak való adózást, és magát királynak hirdeti. Soha Krisztus a császár adóját nem tiltotta; sőt megparancsolta, hogy megadják a császárnak, ami a övé, megfizeté magáért is az adót. Soha magát világi királynak nem mondotta; sőt elfutott, mikor királyságra akarták emelni. Mindazáltal a nyilván hamis vádolást sem akará hazudtalni: semmiben nem akará magát mentegetni, hanem a pogány bíró előtt úgy állott, mint a Bárány. Mindenekről megkérdezvén édes Megváltónkat, midőn semmi okot nem tanála, miért halálra sentenciázhatná, szóla a zsidóknak: Én semmi vétket nem tanálok ez emberben, meghallgattam mindeneket, akit ellene mondottatok, valamiket szemire vetettetek, mindeneket jól megfontoltam, szorgalmatoson reá vigyáztam, hogy tanáljak valamit benne, akiért halálra senteciázhassam; de semmit efélét benne nem tapasztalhattam; istentelenség volna pedig halálra itílni, aki nem érdemes. Azért én protestálok ég s a föld s tielőttetek, hogy mind ennyi allegatiók után: nullam invenio in eo causam, semmi okot nem tanálok benne. Örvendek ártatlanságodnak, én édes Jézusom! már az egész világ tudja, amint a hamis bíró is megvallja, hogy igaz a te causád; ha azért meghalsz, nem halsz meg vétkedért, hanem ártatlanságodért. Itt engemet elborít a szégyen s környülvesz a fájdalom, mikor meggondolom, hányszor téged, édes Jézus, megbántottalak, holott pedig semmi okom nem volt, hogy téged megbántsalak. A több panasz között, kit Urunk Jézus ellen mondottak, az is volt, hogy Galilaeátúl fogva mind elhitette a népet és háborítá. Midőn Pilátus megértette volna, hogy Galilaea Heródes birodalma alatt volna, megörüle rajta és monda a zsidóknak: Mivel ezen vádoltatott ember Heródes birodalma alól való, menjetek hozzá, s panaszotokat mondjátok meg néki. Heródes nem volt az, aki az ártatlan gyermekeket megölette, hanem annak fia, és magárúl sokat alított, s házasságtörésben élt, Keresztelő Szent Jánost megölette és titkon Urunk Jézus halálára igyekezett.

Ahhoz az házasságtörő Heródeshez vitetett azért az édes Jézus, az ég, föld királyának ehhez a gonosz királyhoz kellett menni; Heródes egész seregével megcsúfolá Jézust. Kicsoda mondhatja ki Urunk Jézus nagy gyalázatját? Az evangéliumban nincs nyilván semmi; de Szent Dávidnál a 21. zsoltárban így panaszolkodik: Féreg vagyok én, és nem ember: emberek gyalázatja, és a nép megvetése; mert valamint a férget lábunkkal tapodjuk, úgy bántak édes Megváltónkkal. Emlékezzél meg, oh ajtatos lélek! mely nagy fájdalmat szenvedett az ő szent szíve; ha nekünk alávaló embereknek nehezen esik a csúfság, annál inkább az isteni bölcsességnek; és ha a mi üdvösségünk szeretete nem erősítette volna meg, nem maradhatott volna életben, mert a felfuvalkodott Heródes bolondnak itílé, és hogy jobban megcsúfolhatná, fejér ruhában öltözteté, kinek két vége lefityegvén, kimondhatatlan csúfságot tettek az udvariak véle; mert valaki mit tehetett szóval, cselekedettel, kiáltással, nevetéssel, mind elkövették; mint valami farsangos királykát nagy sok nevetséges tréfákkal visszaküldé Pilátushoz. Midőn azért a fejér ruhába kötözve vinnék, az ünnepre felgyülekezett sokaság csudájára futott, az ajtók, ablakok, utcák emberekkel teli voltak, s látván, hogy a Pilátus szolgái minden gyalázattal illetnék Urunkot, ezek is mindnyájan csúfolták, gyalázták s bolondnak kiáltották. Némelyek sárral s kővel hagyigálták; némelyek csúf ruháját húzták; midőn pedig valamely utca szegletihez jutott, ahol sok nép állván, mindnyájan fennszóval kezdették őtet nevetni, s némelyek csúfságból süveget vetettek előtte s térdet hajtottak; ha valami tócsán vagy sáron kellett menni, mindjárt közepire vitték, mely miatt köntösi, szent lábai és a csúf ruha igen megsárosodott. Ki tudná előszámlálni, mennyi süvöltést, taszigálást szenvedett ebben a bolond öltözetben az Isten bölcsessége? minden irgalmasság nélkül nagy kegyetlenséggel fejét verték, halálos sebekkel sebesítették, mert azt akarták, hogy ha Pilátus nem akarná halálra adni, úgyis még azon a napon meghaljon a verés miatt; számtalan tréfákot és mardosó játékokat szórtanak reá, egy szóval úgy bántak véle, mint látjuk, hogy bánnak a bolondokkal: ki orrát pattogtatta, ki taszigálta, ki illetlen tréfákkal csúfolta. Oh szent Isten, mennyire megaláztad magadot! így kellett a mi kevélységünket megrontani, a mi balgatagságunkat észrehozni! Nézzétek, keresztények, a ti Uratokat a bolond ruhában, nézzétek, mint csúfoltatik. Oh mely üdvösséges dolog e világon Urunk példájára megútáltatnunk és bolondnak tartatnunk. Mert a bölcsességnek kimeríthetetlen kútfejét e világon némelyek ördöngösnek mondották, némelyek tobzódónak, részegesnek, némelyek káromlónak, minthogy Isten Fiának mondotta magát és bűnbocsátónak.

Gondold meg, én lelkem, mely elvettetett volt e világon a te Megváltód; ezt a Jeruzsálem utcáin kötözve hurcolták, bolondnak tartották, a kötelet, mellyel kötözve volt, egyfelől is, másfelől is rángatták. Pironkodjál, felfuvalkodott bűnös ember, ki az ganéjhordozó edényt, a te büdös testedet, a férgek fészkét sokszínű gyenge öltözetekkel ékesgeted, holott a dücsőségnek Ura teéretted fejér csúf ruhában öltöztetik s mint bolond az utcákon csúfoltatik. Oh áldott Jézus! a te csúf ruhád gyalázatjával fedd bé az én rút mezítlenségemet! Nehéz útja volt ez édes Megváltónknak, mert kövecses, sáros volt, ő pedig erőtlen, bágyadt volt, mert megfogásátúl fogva legkisebb nyugodalmat nem vehetett, hanem egyik kínrúl másikra ment nagy bágyadva, és gyalázatoson elérkezvén a nagy piacra, ahol sok nép vala, és látván a csúf ruhában elsározva nagyon kezdének nevetni rajta, mely miatt az ártatlan Jézust a nagy szemérem elborítá. Midőn pedig az elfáradott Jézus Pilátus háza előtt való grádicson felmenne, elöl a csúf ruhájára hágott s úgy elesék, hogy orrán, száján a vér buzgott, amely vér most is megtetszik Rómában, a Lauretomi Szent János templomában, mert idővel azon grádicsot oda vittek. Nagy eset volt ez bizonyára, de mégis nehezebben esett a csúfság. Azért keresztények, gyakran emlékezzünk arról, amit Szent Pál tanít, hogy csúffá tészi Krisztust, sőt megfeszíti, aki gonoszul él: és minden késértetek között forgassuk azt elmékben, hogy nem akarunk Krisztus hóhéri és csúfolói lenni.

Minekutána vette volna eszébe Pontius Pilátus, hogy a zsidók, papi fejdelmek, írástudók, farizaeusok irigységből adták volna az ő kezébe Jézust, és semmi halálra méltó okot nem allegálhatnának ellene, sem igaz tanút és bizonyságot elő nem állíthatnának, ilyen mesterséggel éle a Jézus megszabadítására és elbocsátására: minden rabok közül, kik a tömlöcbe valának vettetve, egyet hozata ki a tömlöcből, ki a többi között leghíresebb lator és tolvaj vala, nem kételkedve semmit is, hogy ha szabad választást engedne a zsidó népnek e között és Jézus között, inkább tetszenék a zsidóknak a Jézus elbocsátása, hogysem Barabbásé, azé a nagy tüzes tolvajé, minthogy azon kívül is szokás vala a zsidók törvénye szerént elbocsátani a rabok közül egyet a húsvét innepének tiszteletéért. E végre azért Pontius Pilátus az egész zsidó népnek szabados választására két rabot állata elő: Jézust és Barabbást, teljességgel kölönbözőket egymástól mind termetekre, mind erkölcsökre nézve, és monda felszóval: Quem vultis dimittam vobis, Barabbam en Jesum, qui dicitur Christus? Kit akartok, hogy elbocsássam néktek, Barabbást-e vagy Jézust, ki Krisztusnak mondatik? És jóllehet egyfelől tűrhető volna ez a Pilátus szándéka, azért, hogy el akarná bocsátani Jézust, tudván az ő ártatlanságát, de másfelől igen rendetlen vala a méltatlan egybevetésért és hasonlításért, mert ugyanis nagyobb különbség vala e két rabok között, hogysem az ég és föld között, a tündöklő karbunkulus kő és holt szén között, a nap és lidérces tűz között, az arany és sár között. Ugyanis ki lött légyen Barabbás, eléggé megmagyarázták és leírták az evangélisták. Szent Lukács ilyen módon: Erat propter seditionem quandam factam in Civitate, et homicidium missus in carcerem: a várasban lött némely támadásért és gyilkosságért vettetett vala a tömlöcbe. Szent János: Erat Barabbas latro, Barabbás pedig lator vala, éspediglen Szent Máté szerént insignis, híres lator.

Minek okáért nem hibázna semmit az ő érdemiből, se meg nem csalatkoznék azokban, valaki így írná le Barabbást szőréről: Vala Barabbás csak nevéről is gyűlölséges, Beliálnak fia, viperának kölyke, hazájának döge, a községnek szemetje, Jeruzsálem várassának moslékja: vala Barabbás az országban kóbórló, a várasakban háborúságszerző, házakban lopó, az utcákon garázdálkodó, a piacokon embervérontó, az utakon fosztó, a hegyekben tüzes tolvaj, az erdőkben fenevad; vala egy szóval Barabbás latroknak latra, kinek csak a' vala barátja, aki követője akarna lenni. Ezt azért a nagy latrot és tüzes tolvajt megkötözve, láncolva, béklyóban és csincserbe verve előhozatta vala Pilátus a tömlöcből, nem kételkedvén, ha csak reá tekéntene is valaki, ezer átkokat és szitkokat hányna fejére, előhozatta, mondom, Pilátus Barabbást és Jézus mellé állatta vala a számtalan sok népek előtt. Eképpen megkötözve állanak vala már mindketten a rabok, Jézus és Barabbás. Ez áll vala rút szennyes ruhában lesütött fővel és elsárgult orcával, megkékült ajakakkal, komor kedvvel, dühös tekéntettel, úgyhogy láttatnék még akkor is latorságot fújni egész testével. Áll vala a Jézus is a régi lator mellett nagy szelíden, tisztességes köntösben, felemelt fővel, gyönyörű termettel, szemérmes szemekkel, kegyes orcával, gyönyörű tekéntettel, úgyhogy ő magából láttatik vala mindenekre kilövöldözni az irgalmasságnak és kegyességnek sugárát. Így mondom, a két rabok, de sokat különbözők állanak vala. Oh mit mondjak itt, halálra vált Krisztus Jézus tisztelői! Nemde méltán mondhatom-e amaz Jeremiás szavait: Obstupescite Coeli super hoc, et portae ejus desolamini vehementer: Rémüljetek meg egek ezen, és annak kapui igen elpusztuljatok, mert ímé egybehasonlíttatik az Isten az emberrel, az angyalok királya a hitvánságos féreggel, az Isten Fia a rühös ebbel, a szentek szenti a nagy latorral, az Úr a rabbal, a felséges az emberek gazzával, békesség fejedelme a pártütő gonosz emberrel. Oh igazság, hol vagy! hát ennyire különbözőknek így kell-e egybehasonlíttatni? Ah mi közi Krisztusnak a Beliállal? a világosságnak a setétséggel, az ártatlanságnak az istentelenséggel? Lészen-e oly esztelen, aki a halál szerzőjét eleibe tegye az élet szerzőjének, a váras háborgatóját az egész föld békéltetőjének, a polgárok bolygatóját annak, aki mindeneknek öröme, kire senki sem tekinthet vigasztalás nélkül? Nagy szégyen Krisztusnak csak egybevettetni is ily nagy latorral; hát mi lészen utána tétetni? Halljuk a nép voxát és kívánságát már a rabok iránt.

Pilátus udvarában állanak vala már a papi fejedelmek, a népnek vénei, az írástudók jobb kéz felől, kikhez eképpen vagy hasonló módon szól Pilátus: Ti magatok tudjátok, és bizony kellett is tudni mindenikének sorsát, állapotját, Barabbásnak és Jézusnak, én lelketek isméretét bizonyságul hívom, törvényteket előtekbe támasztom, adjatok dicsőséget Istennek ily nagy dologban, úgy mint az ember vérének kiontásában, megölettetésében, ahonnét talám nemcsak az én életem, szerencsém és boldogságom függ, hanem a tiétek is. Mit mondotok énnékem? melyikét kívánjátok, hogy az előttetek lévő húsvétre elbocsáttassék, Jézus-e vagy Barabbás? Clamaverunt omnes, non hunc, sed Barabbam, kiáltották mindnyájan, nem ezt, hanem Barabbást. Tihozzátok fordulok és titeket apellállak, kik bal kéz felől állotok, úgy mint együgyű nép, egybegyűlt község, kiknek szelídebb természete és kegyesb szíve vagyon, mint a magistrátusnak, mi tetszik néktek, én okát nem látom, miért inkább gyűlölétek Jézust, hogysem Barabbást; azért micsoda a ti voxotok, kiknek szava Isten szavának tartatik? melyiket akarjátok ti, hogy elbocsássam? Barabbást-e, avagy Jézust? Exclamavit autem simul universa turba, dicens: Tolle hunc, et dimitte nobis Barabbam. Felkiáltott az egész kösség, mondván: Feszítsd meg ezt, és bocsásd el nékünk Barabbást! Oh polgárok! polgárok! mi gonoszt tett néktek Jézus? vagy tudjátok, vagy nem tudjátok? Ha nem tudjátok, mért kell a nyilvánvaló latornak utána tennetek az ártatlant? Ha tudjátok, hogy inkább sok jót tett veletek, miért vagytok ily hálaadatlanok annyi számtalan jótéteményiért? Senki soha nem látta a Jézust, aki valami jótéteményt, valami gratiát nem vött tőle, hát miért mégis szegény nagy ártatlanul oly gyűlölséges előttetek, hogy még szánakodni sem akartok rajta, nemhogy mellette szólanátok?

Hol vagytok ti, ötezer férfiak, asszonyállatokon és késdedeken kívül, kiket öt kenyérrel és két hallal megelégített? Hol vagytok ti is, négyezer férfiak, kisdedeken és asszonyállatokon kívül, kiket hét kenyérrel és egynehány halacskával úgy megelégített, hogy hét kosár eledel maradna meg? Ezek-e az hálaadások, melyeket jótevőtöknek fizettek? Hol vagytok ti sánták, siketek, némák, vakok, inaszakadtak, poklosok, halottak, kiket meggyógyított, megtartott, gyámolított, feltámasztott? Adjatok mindnyájon dücsőséget Istennek, hogy gonoszbúl ne történjék ezután veletek; ti mindnyájon mit mondotok? kit kell elbocsátani? nemde Jézust-e? Clamaverunt omnes: Tolle hunc, et dimitte nobis Barabbam. Mindnyájan azt kiáltották: Feszítsd fel ezt, és bocsásd el nékünk Barabbást! Hozzátok is kell fordulnom, názáreti atyafiak és lakosok, kiket a több nép között szemlélek a Pilátus udvarában, kérlek benneteket, meglássátok hazabéli véreteknek, ily ártatlannak pedig gyalázatjára ne legyetek, hanem inkább mellette szóljatok, semmi tihozzátok Barabbás; a Jézus egészen tiétek, őtet gyermekségétől fogva ismértétek, tudjátok, hogy mindenkor, mint a bárány, szelíd volt, soha senkit közöletek meg nem bántott; azért melyikét kívánjátok elbocsátani? Clamaverunt omnes: non hunc sed Barabbam. Nem ezt, hanem Barabbást.

Oh ti hetven tanítványok, te Zachaee, te százados, kinek szolgáját meggyógyította Jézus, te synagoga fejedelme, kinek leányát feltámasztotta Jézus, és te Nicomede és te Lázár, hová vontátok magatokat? Mindenfelől a nagy hallgatás! úgyhogy keservesen mondhatta a halálra vált Jézus: Considerabam ad dexteram, et videbam, et non erat, qui cognosceret me. Szemlélek vala jobb kézre, és nézek vala bal kézre, és nem vala, aki engem ismérne. Oh tehát, ha ezek hallgatnak, miért nem szólanak a kövek? szólanak bizonyára, de az ő idejekben. Szólana egyedül ő maga és kiáltana a Szűzanya, de elfogta szavát a bánat és a nagy keserűség, úgyhogy nem szólhat; szólanának talám az apostolok is, de be nem vétettetnek a tanácsban; sőt a tanács előtt, mint a pásztor nélkül való juhok, ide s tova széllyedtek a félelemből. Oh azért kit szólítsak már meg? no! bár csak ti, amaz polgároknak atyjafiai, rokoni és jóbaráti, kit minap megöle Barabbás, mondjatok voxot, te özvegyen maradott asszony, ti szülék, ti árva magzatok, ti nénék, húgák, öcsék, bátyák, sógorok, ti mindnyájon egy szóval, gyilkos Barabbásnak vádolói, mit mondotok, melyiket akarjátok, hogy elbocsáttassék? Clamaverunt omnes: tolle hunc, et dimitte nobis Barabbam. De csak azt kiáltották: Feszítsd fel ezt, bocsásd el nékünk Barabbást. Ám látjátok, hogy nincs senki a zsidók közül, aki a szegény Jézus mellett szóljon, sokan pedig, kik Barabbás mellett nagyon kiáltanak. Azért te mindezek ellen kiálts fel hathatós szóval, dicsőséges Szent Ágoston az egek hallatára és álmélkodására: Oh zsidók vaksága! oh hagymász betegek dühössége; ne bocsásd ezt el, hanem Barabbást, mi volt ezt mondani egyéb, hanem ölettessék meg az, aki holtakat támaszt fel, és bocsáttassék el a lator, hogy ölje meg az élőket. Nemde jól fejezte ki az igazságot Aranyszájú Szent János:  a latrok kérték a latrot, a mindenek Urát pedig felfeszítették. Szóljon álmélkodva Szent Alselmus: Oh hamis itílet! a jóság megutáltatik és a rossz eleibe tétetik, az igaz megbüntettetik, a bűnös megszabadúl, az ártatlan bárány megöletik és a ragadozó farkas megmarad, az élet elhagyatik és a halált magokhoz váltják.

Oh ki magyarázhatja meg, mely nagy fájdalma volt onnét is Krisztusnak, hogy azoktól vettetnék meg, kik ezelőtt nem szintén hat nappal, hozsannát, áldottat kiáltottak néki; mely nagy kisebbség és gyalázatja, hogy még nevét sem méltóztatnak kimondani, non hunc, nem ezt, mintha neveztetni sem volna érdemes; mely szörnyű megvetése és utálása, hogy annyi táméntalan sokaságból egy se könyörüljön rajta, egy se ismérje meg őtet. De ah bűnös lelkek, ezt a fájdalmat, ezt a gyalázatot, ezt a megvetést s megutálást mi gyakorta megújítjuk, midőn a jót megvetjük, a gonoszt választjuk. Csak nem inkább valamit választunk, gonosz; innét oly kevesen vannak a jók, és mivelhogy tévelygönk ebben a választásban, kevesen vannak a választottak. A test gyönyörűséget ád nékünk előnkbe, a világ tisztességet, az ördög boldogságot; a Jézus ellenben az ő kegyelmét, mennyei jutalmát, örök dicsőségét; és mindazonáltal a szempillantásni gyönyörűséget feljebb becsüljük az örökkévalóságnak minden gyönyörűségénél, a disznók malátáját az angyalok eledelénél, a földi gazt az egek gazdagságánál. Oh vakság! oh tévelygés! ki cselekeszik annyit a maga üdvösségéért, amennyit elkárhozásáért? ki szenved annyit a Jézus kedvéért és grátiájáért, amennyit a világ hívságáért? Oh mennyiszer utána tétettetik Barabbásnak a Jézus! Édesgettetik valaki a testi alkalmatosságtól és földi csemegétől, és hely adattatik ennek, nem pedig a Jézus sugallásának. Ígértetik valakinek pénz, tiszt, és azért elárultatik Jézus; valami gonosz vettetik valakinek eleibe, és elhagyattatik a véghetetlen jóságú Isten; soha egy szóval semmi alkalmatosságban nem eshetik, és nem lehet bűn, hogy Jézus utána ne tétessék Barabbásnak.

Oh azért, valakik az halálra vált Krisztust akarjátok tisztelni, irtózzatok ezután minden bűntől, mondjátok magatokban tiszta szívből: vesszen a világ hívsága, hogy legyen a Jézus akaratja, feszíttettessék meg a test, hogy éljen a lélek, vetettessék el az alkalmatosság és bontassék fel mind ezzel, mind amazzal az ördögi barátság, azaz a bűnnek szövetsége, hogy újolag feszítésre ne adassék Jézus. Erre nézve ki-ki mondja az ő lelkének, feszíttessék meg Barabbás énbennem, azaz a gonosz indulat, a bűnre való hajlandóság, és éljen a Jézus, azaz az ő kegyelme énbennem.

A gyalázatos választás után másodszor is, harmadszor is csak héába kiálta Pilátus, hogy semmi vétket nem tanál Krisztusban, azért más mesterséget gondola, mellyel enyhítse a zsidók szívét, remélvén, hogy ha igen megvereti Jézust, megesik a kegyetlen zsidók szíve, és nem fogják halálát szomjúhozni; akkor azért fogá Pilátus Jézust és megostorozá. Minekelőtte ennek a véghetetlen szeretetnek titkát kinyilatkoztatnám és előtökbe adnám, ájtatos lelkek, egybehívom az egeket, a földet, az embereket, az angyalokat, hogy lássák meg azt, aki a Pilátus udvarában spectaculum factus est mundo, et Angelis, et hominibus. Csudája lött a világnak, az angyaloknak és az embereknek. Légy jelen te is, mennybéli Atyaisten s nézzed azt a keserves dolgot, akinek én vagyok az oka; de csak azon kérlek, hogy ha látod a bűnösnek a te Szent Fiadra felhúzott kezét, hogy ha látod a mi kezeinket tele az ártatlan vérrel, a te kezedet távoztasd el tőlünk, mert a te Fiad, aki a bűnösöktől veretik, a bűnösökért szenved. Oh igazság! te is légy jelen itten, s lássad, hogy egészen adósságunk megfizetődik. Azonban midőn a mi édes Megváltónk a föld közepén üdvösségünkben munkálkodik, legyenek csendességben mindenek e földön.

Hallgassatok, Babylon felett siránkozók, ne zokogj most Jeremiás, ne sírjatok papok a tornác s oltár között: Parce Domine, parce populo tua; engedj meg Uram, engedj meg a te népednek, mivel a mi Atyánkfiának, a mi Jézusunknak ártatlan vére kiált fel a földről mennyekbe az Atyaistenhez: Tunc apprehendit eum Pilatus, et flagellavit, megparancsolá azért Pilátus, hogy Jézust megverjék; és ottan minden öltözetit leráncigálák a hóhérok, s oly kegyetlenül bántak véle, hogy el nem hihettük volna, ha maga Isten Anyja Szent Brigittának meg nem jelentette volna, mondván: Midőn szent Fiamot ostorozásra vitték, oly kegyetlenül arcul verték, hogy füleimben hatott, és oly kegyetlenül földhöz verik vala, hogy a feje földrűl felugrándozott, és fogai egybetörtek. Oh keserű fájdalom! ha az ostorozás előtt így vagyon, mint lész ostorozáskor? Vivék azért az édes Jézust az ostorozó helyre, a nagy piacra, ahol a sok nép tolyongása vala, s ottan merő mezítelen vetkézteték és szent kezeit amaz alacsony kőoszlopnak vaskarikájához kötözték, melyet Rómában látunk.

Oh én Krisztusom! ama példabeszéd, amelyet a tékozló fiúról beszéltél, rajtad teljesedék bé. Te vagy az, aki az Atyád házában nagy dücsőségben lévén, azt mondád a te mennyei szent Atyádnak: Pater, da mihi portionem substantiae, quae me contingit. Atyám, add ki nékem a részemet, aki engem illet. A te Atyád emberi testet, királyi nemből származandó vért, ada néked ruhát, győzhetetlen erőt, jó egészséget, mérhetetlen tudományt ada néked, s minden bölcsességnek s tudománynak kincseit egyedül beléd rekesztette. Te pedig ily nagy készséggel felékesítve a te Atyád házából peregre profectus es in regionem longinquam, messze s hosszú való tartományba indulál, az ég s a föld közé, s ennek a halálnak tartományában minden részedet elvesztegeted a bűnös lelkekkel, úgyhogy egészen immár mezítelen maradtál. A te testednek állandó egészséget adott vala a te Atyád, s egész tagjaidban épséget, és ímé a planta pedis usque ad verticem capitis non est in te sanitas, tetétől fogva talpig nincsen benned épség, elvesztegetted egészségedet. Olyan szép színt adott vala néked a te Atyád, hogy speciosus forma prae filiis hominum, legszebb valál az emberek fiai között, s ímé már non est tibi species, neque decor, putavimus (te) quasi leprosum, nincsen néked színed, sem ékességed, s mi téged mintegy poklosnak alítottunk, elvesztegetted minden szépségedet. Királyi nemből származandó vért adott vala néked, te pedig az ostorozások által minden ereket megnyittál s kifolya egészen a véred, s így eltékozlottad a te véredet is. Véghetetlen gazdagságot adott vala néked a te Atyád, ahonnan dicsekedel vala: mecum sunt divitiae, et gloria opes superbae. Vélem vagyon a gazdagság, a dicsőség és a tettetes kincsek; te pedig úgy eltékozlottad azt, hogy kénszeríttessél mondani: Sapientiae ejus non est numerus; az ő bölcsességinek nincsen száma; azt is úgy eltékozlottad, hogy téged mint egy bolondot, fejér ruhában megcsúfolt Heródes. Egy szóval mindeneket néked adott vala a te Atyád: Omnia mihi tradita sunt a Patre, te pedig semmit meg nem tartottál, hanem a bűnösökkel mindeneket eltékozlottál, s magadot is érettek adtad. Oh szeretetnek tékozló fia! Ímé az ő szeretetiből mindeneket az embereknek ád s maga mezítelen vagyon; mert magát megfosztván, nékünk adta ruháját, hogy bűnünket elfödözhesse, inkább akart az ő ellenségi előtt ideig mezítelen pironkodni, csak az Isten, az angyalok előtt mi szégyent örökké ne valljunk. Oh isteni kegyességnek csudálatos méltóztatása! melyen az ég s a föld nem győz eleget álmélkodni, ihon qui in principio creavit Coelum, et Terrum, aki kezdetben teremté a mennyet és a földet, az földnek közepében mezítelen kőoszlophoz vagyon kötözve, az ostorozásra tárgyul kitéve, mintha ez világnak minden vétkét ő cselekedte volna! elhiszem itt, amit Szent János is az ő mennyei titkos látása könyvében, factum fuisse silentium in Coelo quasi media hora, csendesség lett az égben mintegy félóráig, s mind a kilenc angyali karok ezen képtelen iszonyú dolognak nézésire az égből alájöttek, és az ő szemeket már az Atyaistenhez fordították, várván az ő parancsolatját, hogy az egész emberi nemzetet eltöröljék; már az emberekre, hogy lássák, ha tanálkozik-e oly megátalkodott vakmerő, megdühödt, szemtelen ember, aki kezét fel merné emelni Krisztus Urunkra; már magára a mi szerelmes Megváltónkra függesztették szemeket, mit cselekednék az, aki által lettek mindenek. De az édes Jézus nem immár seregek Istene, hanem békességnek Istene, szívének csendességiben békességről gondolkodik, s ezen nagy szorongatásában az örök Bölcsesség rólam elmélkedik, hogy az én üdvösségemért az ő vérét szent Atyjának bémutassa.

Mikor a kőoszlophoz állana édes Üdvözítőnk, és már csak várná, hogy majd verni kezdik, hirtelen eléjöve hat hóhér nagy dühösséggel Pilátus udvarából; ezek azért a vérszopó hóhérok nem egyszer s mind, hanem ketten-ketten egymás után verték az édes Jézust. Az első rendbéli egy-egy csomó tövises vesszővel két kézből hol fejét, vállait, hátát, karjait, derekát, lábait egész alá az ináig addig verték, hogy a sarkain folyt alá szent vére. Oh Jézus, én szerelmem! minémű fájdalmat érzesz! Oh mely sokáig verik egy helyen! Oh bűnösök, lássátok, már a seprőt elszaggatták, és azt a nép közé vetvén, más újokat vettek, és újobban a hátát kezdték ostorozni, úgyhogy talpátúl fogva mind nyakáig szent teste vérrel beboríttatott, és szent karjairúl bőven folyt a földre, úgyhogy alatta véres tócsa volt. Midőn a két első hóhér egynehány seprőket elszaggatván, elfáradott volna, és sarkantyús kötelekkel kezdte ostorozni. Oh lelkemnek jegyese, édes Jézusom, hogy ne szánakodjam rajtad, ha az oktalan állatot is szánom, mikor előttem verik. Hogy nézhesselek, én szerelmem! minden reménségem? De kénszerít a szeretet, hogy tőled el ne távozzam. Ezen két hóhérok oly kegyetlenül ostorozták, s oly irgalmatlanul verték szent testét, hogy éppen megynyúzva láttatott, bőre mind egybe szakadozott, némely helyen egy tenyérnyi seb is maradott, s annyi épség benne nem volt, ahova kisujjat tehettek volna, és az ő drága vére a hóhérok ruhájára, orcájokra és földre bőven fecskendezett. Lássad azért, oh bűnös! mely nehéz fizetése vagyon a bűnnek. Oh én szerelmem, drága Jézusom, ki az én büntetésemet magadra vetted, s ezeket szenvedéd érettem, mit cselekedtem én valaha a te kedvedért? avagy mit vársz tőlem? avagy micsoda szeretetre méltó dolog vagyon énbennem? miért szeretsz ennyire? holott én nem más, hanem egy mérges állat vagyok, ki mindeddig ellened jártam, mégis így szeretsz engem, hogy a kínokat gyönyörűségnek tartod szenvedni érettem, hát én tégedet ne szeresselek-e, oh én egyetlen egy reménségem s minden gyönyörűségem! Ha énérettem valamely ember olyan kínokat szenvedne, kellene szeretnem, hogy ne szeresselek tehát tégedet? Elfáradván a négy hóhér, eljöve más kettő, mint valami medvék, kezekben vaslánc ostorok lévén, kik úgy eltaglák édes Üdvözítőnket, hogy az ő tisztaságos szent teste szakadozva hullott a földre, mert valahányszor ütötték, mindannyiszor darabonként szakadt húsa szent testéről, elannyira, hogy mezítelen csontja kilátszanék, hogy mind megolvashatnák, és akkor telnék bé a Szent Jób jövendölése, Ossa, que tecta fuerunt nudabuntur, és minthogy elsőbben tövisis vesszőkkel vérbe kevertetett, azután csomós és sarkantyús sokágú ostorokkal verettetett, a láncos ostorok az apró sebeket úgy egybe szaggatták, hogy a planta pedis usque ad verticem capitis non est in eo sanitas, tetétől fogva talpig nincsen őbenne épség. Így az egész teste egybeszakadozva, már csak egy seb. Oh ember, lehet ezt néked rémülés és szomorúság nélkül hallanod? Nézzed a te Megváltódat, mely kegyetlenül egész testébe megsebesétve, az oszlopnál megkötözve, holt elevenen áll.

Oh Jézusom! nem tudom reád nézvén, ha emberi test-e a te tested? látván, hogy egy helyen darab bőr, más helyen darab hús fityeg, emberi szín s ábrázat nincsen rajtad. Oh Uram! én vagyok, aki vétkeztem, én vagyok, aki loptam, tolvajkodtam, sok gonoszt cselekedtem, az én hátam érdemlette ezeket a veréseket; ez pedig az ártatlan Bárány, a fájdalminkat hordozza, vereséginek kékjei a mi orvosságunk, Istennél való békességünk az ő ostorozása. Oh áldott vér! mely énérettem földre folytál, tisztítsd meg lelki nyavalyáimot. Oh szentséges test! mely érettem így ostoroztattál, gyógyítsd meg az én gyarlóságimot. Oh átkozott bűnök! melyekért ennyit kellett szenvedni az ártatlan Krisztusnak, távozzatok el tőlem. Ha az ártatlan Jézust így megverik bűneinkért, vajon kicsoda panaszolkodhatik közülünk, amit érdemesen szenved az ő gonoszságiért. Ne panaszolkodjunk, hanem azt mondjuk Szent Ágostonnal, Uram Jézus Krisztus, mivel téged ostorozva látlak, nem akarok ostorozás nélkül lenni; és Szent Bonaventurával azt kiáltsuk: Nem akarok, Uram, seb nélkül élni, mert téged megsebesétve látlak.

Fordítsuk már szemeinket a szomorú Anyára, a Boldogságos Szűz Máriára, kinek midőn megjelentette volna az édes Jézus, hogy immár szenvedésinek elközelített ideje, s keves ideig lehet véle, megkérdé a szentséges Szűz, micsodás halált akarna szenvedni? Azt mondá az áldott Jézus: Én édes Anyám, látod-e az én testemet, melyet tetőled vettem, azt mind tagonként elkínozzák. Látod, hogy az én fejem ékes a selyemszínű szép hajjal. De oh édes Anyám! azt énnékem holnapig mind kitépik, és ugyan majd haj nélkül marad a fejem. Látod-e, hogy az én orcám igen szép, melyre az angyalok kévánnak nézni. De oh szerelmes Anyám! holnap olyan lészen, mint a poklosnak a sok verés és pökdösés miatt. Látod, drágalátos Anyám, hogy most kezem, lábam épen vagyon, de holnap vasszegekkel általverik. Most minden tagom egészen vagyon; de holnap, édes Anyám, a sok vereség miatt olyan lészen, hogy egy tőhegyni épség nem marad benne. Ezen tisztaságos szűz méhedben a Szentlélek által fogantatott testem keresztre feszíttetik, a ruhám, melyet tulajdon kezeiddel csináltál kockára vettetik; e lészen, édes Anyám, utolsó együtt beszélgetésünk.

Oh Istennek szent angyali! mondjátok meg ti, minémű fájdalmat érzett a szentséges Szűz ezeket hallván, s mely keserves jajgatással siratá szent Fiát, és a nagy bánat szívét elfogván, leesék a földre, mint egy holt, csak nézi vala szent Fiát, de sok ideig nem szólhata; midőn pedig annyira magához jött vala, hogy a szót megérthetné, nagy édességgel megölelé az édes Jézus, és felemelvén kegyesen szent Anyját, vigasztalá, és harmad nap múlva dicsőséges feltámadásával biztatá; melyet látván a szent Szűz valamennyire erőt vőn és urunk Jézussal kezde szólani: Oh emberi nemzetnek Megváltója! Oh mennynek, földnek alkotója! Oh én édes szülöttem! mely édes vala a mi nyájasságunk! Oh lelkemnek egyetlen egy reménsége! mely keserves nékem tőled elválásom. De nincs mit tennem; azért légyen a te szent Atyádnak akaratja. Hálát adok néked, hogy engem nyavalyás szolgálóleányodat választottál magadnak anyául s tőllem felvetted a testet, kiben akarod megváltani az emberi nemzetet. Hálát adok néked, édes Megváltóm és én édes Istenem, hogy nagy édesen vigasztaltál a te szavaiddal s jelenléteddel. Azért én Uram Istenem, adjad a te szolgálóleányodra a te isteni áldásodat, minekelőtte elválsz tőllem, én édes Fiam.

Akkor Krisztus Urunk szent Anyjához fordula, és mondá: Oh én drágalátos szülém, áldott légy te mindenestől fogva; mert megáldott téged mennyben az én szent Atyám, és e földön az angyal; én most megáldlak újobban: Oltalmazzanak téged a szent angyalok, erősítsen meg az én szent Atyám a Szentlélekkel, hogy elszenvedhessed a nagy keserűséget; immár azért én édes szülém, elválok tőlled, s búcsút vészek tőlled, köszönöm édes Anyám néked, hogy az angyal szavára engem méhedben fogadtál, kilenc holnapig hordoztál, ez világra szültél, és szűz tejeddel feltartottál. Oh édes szülém, ez harminchárom esztendő alatt mely nagy ajtatossággal szolgáltál, mennyit fáradtál, mikor idegen tartományokban velem bujdostál, Egyiptomban vittél, hogy a haláltól megmentenél, mennyi éhséget, szomjúságot, félelmet szenvedtél. Azért valamennyi munkát érettem felvettél, mennyi csöpp tejet adtál nékem, annyiszor köszönöm néked, édes Anyám. Azután Urunk Jézus megköszönvén Mártának és Magdolnának is gazdálkodásokat, hogy sokszor néki tanítványival szállást adtak, elvált szent Anyjától. Mihént azért Urunk Jézust megfogták, mindjárt híre esett az édes Szűz Máriának, kit maga Szent Anselmusnak ilyen szókkal jelentett: Eljöttek az én Fiam tanítványi, és siralmason kiáltottak: Oh szerelmes Asszonyunk, a te szent Fiad, a mi Mesterünk megfogattatott, és nem tudjuk, hová vitték és mit fognak véle cselekedni; mely nem másként esett az áldott Szűz Anyának, hanem mintha szívét tőrrel verték volna által, orcája elhalványodott, ereje megfogyatkozott, szíve szüntelen dobogott, gyönge kezei s lábai reszkettek, oly keservesen siránkozott, hogy mindeneket siránkozásra indított, s kéré Szent Jánost: Szerelmes Jánosom, félek azon, hogy zsidók elébb megölik szent Fiamot, hogysem felvirradjon, jőjj el ezért velem a városba, mert nincs nyugodalmam, még Fiamot nem láthatom. Elindulának azért több ajtatos asszonyokkal; kétség nélkül Szent János azon helyre vivé őket, ahol megfogták Urunkot, és sírva mondja vala: Ezen a helyen rohantak vala a dühös ebek a mi édes Mesterünkre! földhöz vervén irgalmatlanul bántak véle. Oh micsoda keserűséggel tölt bé az édes Szűz Mária anyai szíve! és térdre esvén sírván mondja vala: Oh szent föld, miért az én édes Fiamot el nem rejtetted az ő ellenségi előtt: és a többi is térdre esvén csókolták azon földet. Midőn pedig a város kapujához érkeztek volna, megkérdék őket a vigyázók, mi okbúl járnak éjjeli időben? kiknek sírva felele a szomorú Anya: Nékem keserves anyának egyetlen egy Fiam volt, kit hallottam, hogy az ellenség megfogott, azért jöttem, hogy ha talám valamiben segélhetem. Mondának a vigyázók: egynehány órával elébb ezen vittek egy szegény nyomorúlt embert, nagy gyalázatoson igen elverve; melyen inkább elkeseredék a szomorú Anya. A várasba menvén a szél lampássokat elfújá, és világ gyújtásért egy házhoz bétérvén, látták, hogy egy ács keresztfákot csinál, s kérdezvén, kinek csinálná? azt felelé: ketteit két tolvajnak, a harmadikát a Názáreti Jézusnak, kit csak ezen éjjel fogtak meg. Midőn hallotta volna a Szűz Mária, a keresztfára borula s keservesen síra, mondván: Fiam! Fiam! édes Fiam Jézus! honnan érdemletted, senkinek nem vétettél, hanem mindenekkel jót tettél. Kajafás házához jutván mennyit szenvedett ottan, s az Pilátus udvarában szent Fia keserves szenvedésit s ostorozásit látván, ezt voltaképpen le nem írhatni; hanem abból sajdíthatni, hogy a Boldogságos Szűz Mária az ő szent Fia életinek huszonnégy órája alatt többet szenvedett, hogysem az egész mártírok. Azért könnyen meggondolhatjuk, mely szomorú volt azon utolsó éjjel. Oh Mária! emlékeztetlek tehát akkori bánatodra, és Szent Bonaventurával alázatoson kérlek, akkori rémülésedért nyerd meg nékünk szent Fiadtól, hogy bűneinkért igaz poenitentiát tarthassunk, hogy halálunk óráján lelkünk ellenségitől meg ne rettenjünk.

Lássuk immár Urunk Jézusnak szörnyű állapotját; ami sebeit illeti, sok jelenések bizonyítják: hogy ostorozásakor Urunk Jézuson hatezerhétszázhatvan ütést tettek, az ütésektől vett sebei ötezernégyszázhetvenöt volt; vérinek cseppei, akik kifolytak testéből, több kétszázezerek és harminc ezereknél, úgyhogy minden nap valaki száz miatyánkot mondana húsz esztendő múlva tenne mindenik cseppnek külön egyes, avagy magánvaló tiszteletet. De ezeket még mind kevésnek tartotta édes Üdvözítőnk, mivel oly nagy szereteti volt, nemcsak az egész emberi nemzethez, hanem tehozzád, valaki ezt hallod, hogy kész lett volna egyedül csak a te üdvösségedért annyi ütéseket felvenni, amennyi föveny vagyon a tengerek partján; annyi sebeket s vérinek cseppeit ontani, amennyi csillagok vagynak az égen, kész lett volna, nem egy óráig, hanem attól a naptól fogva, amelyen az Isten teremté a mennyet és a földet a világnak utolsó napjáig teéretted, ha kívántatott volna, szüntelen ostoroztatni. Ilyen nagy szereteti s vérinek kifolyása után, kevesen vadnak, akiknek csak egy könnyhullatások szemiből kiesnék, szíveknek fájdalmából egyszer melleket ütnék, avagy ezért magokat egyszer a bűntől megtartóztatnák. Úgy kellene már a Krisztust szeretni, mint a Seraphimok szeretik az Istent az égben. Nem kellene tanálkozni az egész emberi nemzet közül csak egynek is, aki vétket cselekedjék. Erről elmélkedvén Szent Ágoston azt kiáltja: Aki az Istent nem szereti azért, hogy a maga halálával az Isten Fia megváltotta őtet, megérdemli, hogy újabb pokol teremtessék s készíttessék néki.

Mikor fárattig taglották volna Krisztust, igen megkezde erőtlenedni s lankadni és leroskadni, szent fejét mélyen lehajtani. De hogy karjai, lábai oda voltak kötözve, le nem eshetett, látták ugyan, hogy félholt, de a kegyetlen hóhérok semmi könyörületességgel nem voltak, hanem inkább haraggal gerjedeztek, s oly kegyetlenül bántak abban az ostorozásban az ártatlan Jézussal, hogy ha Pilátus udvarában lakó egy római vitéz, látván, hogy már szinte megölik, a hóhérokat el nem taszigálta volna, holtig róla el nem állottak volna; így beszéllette meg a Boldogságos Szűz Szent Brigyittának: Mikor az én Fiam egészen vérben borulva volna, úgy hogy nem volna benne épség, s nem tanálhatnának helyet, ahol ostoroznák, Tunc unus concitato in Spiritu quaesivit, nunquid interficitis eum sic injudicatum? et statim secuit vincula eius? – Ekkor egy, szívében felgerjedvén, kérdé: megölitek-e tehát itílletlen? és elvága a köteleket, melyekkel meg vala kötözve. Mikor azért az oszloptúl elszabadúlt volna, a nagy fájdalmak s vérontások miatt lábai nem bírván, a földre esék, s mindaddig szent vérében úsza, míg a kegyetlen hóhérok felrángatván imígy-amúgy ruháját reá nem vetik, s ostorozás után csak pihenni sem engedék, hanem bévivék a vitézek a tanácsház pitvarában, s ezek az ördög tagjai az egész sereget egybehítták, hogy mindnyájan Urunk ellen, úgy mint elhagyatott nyomorult s minden szenvedésre megfogatott ember ellen egyetértenének, s az okáért a rettenetes vesszőzés után hallatlan és szokatlan új kínzást gondoltak, hogy Urunkat töviskoronával koronáznák, mint ország kívánó hamis királyt. Azok azért egy rossz szakadozott veres bársony ruhát adának az ő sebes vállaira. Oh mely csúfságos volt ez! mert csak fél testéig ért, és mind a kereszt felvételéig imide-amoda hordoztatott és csúfoltatott. Azonban elmenének némelyek a hóhérok közül, s igen hegyes, kemény s hosszú tövisekből koronát csinálván, azt nyomák nagy erővel szentséges fejébe. E' pedig a fájdalmak királyának, a Krisztus Jézusnak koronája nem oly forma volt, amint közönségesen írják, hanem nagy volt, mint valami süveg; azért nemcsak feje tetejét, hanem homlokát s mindenfelől fejét környülvette, s mint a rostát úgy meglyuggatván szentséges koponyáját, iszonyú fájdalmat szerzett, mert nemcsak egy tövis, hanem számtalan járta által szent fejét: némely koponyájába s nyaka csigájába mélyen bément; sokan úgy bizonyítják, hogy hetvenkét tövis ment bé szent fejébe.

Az Énekek Énekében mindeneket hí a jegyes az ő kedvese koronázásnak álmélkodására, amely még eddig nem hallatott, mondván: Egredimint, et vidite Filiae Sion Regem Salamonem in Diademate, quo coronavit eum Mater sua in die desponsationis, in die laetitiae cordis ejus. Menjetek ki, és lássátok Salamon királyt a koronában, mellyel megkoronázta őtet az Anya, az ő eljegyzése napján. Nem ezt mondja nekünk Szent Isidorus, hanem: menjetek ki, és lássátok a töviskoronát a Krisztus fejében, amelyet a fejébe tett néki az ő mostohaanyja, a zsidók zsinagógája. De én édes Krisztusom, hogy hogy nyithatom fel az én szemeimet? Miképpen nézhetem a mostani keserves állapotodat? mert ha reád tekintek, mindjárt könnyhullatásokkal teletelnek szemeim. Mint lássam azt a tisztelendő szent főt tövisekkel általlyuggatva, aki előtt reszketnek az egek lakosi? hogy hogy nézzek arra a szentséges orcára, mely a pökdösésektől így elrútíttatott, a verésektől eldagadozott, aki az egeket világosítja? Nem elégedel meg, mi kegyes Megváltónk, annyi ostorozásiddal, a következendő halállal, a kőoszlopnál annyi véred kifolyásával, melyet, mint a vizet, kiontál szent testedből, hanem még fejedből is a töviskorona által kibocsátod drága szent véredet. Ki hallott világ teremtésétől fogva ilyen szörnyű koronát? mely iszonyú kínzás ez? micsoda kemény szív volt az, amely kigondolta, hogy az Istennek szent Fiát így kínozta? Nézd, oh én lelkem! miként a te fájdalmas Jézusod mindenfelé forgatja szent fejét, és semmi könnyebségit nem tanálhatja? Keresztények, ha nagy fájdalmat érzünk, mikor egy tövisecske általjárja kemény talpunk bőrét, minémű kínzások voltak, mikor ennyi tövisek szaggatták az Urunk szent fejét, mennyi tövis volt a koronában, annyi forrási nyíltak a Krisztus vérének. Oh ártatlan fő, mit vétettél, hogy ily kemény fájdalmakkal kínoztatol? Mikor az Ábrahám keze az Izsák halálára kinyújtva vala, egy kos a tövis között szarván akadva megváltá Izsákot; ez példabeszéd, azt mondja Szent Pál: mert az Istennek igaz haragja miatt veszni kell vala az emberi nemzetnek, ha a töviskoronában koronáztatott Krisztus meg nem mentette volna. Az apró madaraknak bátorságos oltalma vagyon a ragadozó ölyvök előtt, ha sűrű tövisbe szaladhatnak; mi is ha a Krisztus koronájában fészket csinálunk és annak árnyékában lakunk, minden veszedelmek és kísírtetek között bátorságosok lehetünk. Ah keresztény ember! fogd el magadot a gonosz bűnök tövisitől, mert valamennyiszer vétkezel napjában, annyiszor töviskoronát tész Urad fejébe.

Nem csuda, ha a fák között a tövis választatott királyságra, mivel ezzel koronáztatott az Istennek Fia, et plectentes coronam de spinis posuerunt super caput ejus, ahonnan Szent Basilius azt mondja:  Örvendjünk, atyámfiai, mert ímé a tövis a szentséges főt környülvette, mindnyájunkat hí, mondván: jőjjetek, és nyugodjatok meg az én árnyékomban: mintha mondaná, emlékezzetek arra a historiára, amely írva vagyon Bírák könyvének 9. részében, ahol, midőn királyságra választaték a tövis, avagy az galagonya fa, miképpen híja vala a több fákat, hogy nyugodjanak meg az ő árnyékában; s ti is, oh bűnös emberek! örvendjetek e mái napon, mert a tövis környülvévén a mi édes Megváltónk fejét, mindnyájonkat a lelki csendességre s szívbéli nyugodalomra híj. töviskoronát választa édes Üdvözítőnk, hogy a mennyei koronát nékünk érdemelje; hogy e világi keserűségek és sanyarúságok koronájának viselésére szívünket vastagítsa, mert senki a dicsőség koronájára nem jut, aki töviskoronát nem visel Krisztussal e földön. Innen mondja Szent Bernárd: Nem illik, hogy a tövises fő alatt kényes tagok legyenek.

Gondold meg, keresztény lélek! minémű fájdalmat szenvedett ő szent felsége ennyi hegyes töviseknek lyuggatási miatt, abból jobban megértheted, ha azt elmédre veszed, hogy a több szenvedési között, e' legtovább kínozta, mert mindaddig fejében maradott, míg a keresztfáról le nem vétetett és el nem temettetett. Mivel pedig nagy erővel nyomattatott, avagy inkább verettetett volt szentséges fejében, úgy kibocsátotta szent vérét, hogy az egész orcáját, haját, szakállát elborította, hogy egészen csak vér volna; mégis hallgat, nem panaszolkodik, csendesen szenvedi. Te pedig háládatlan ember, legkisebb bosszúságot, csak egy gyalázatos szót nem akarsz érette eltűrni, hanem bosszúszóval vissza felelsz, haragra, bosszúállásra indulsz. Így kell-e a Krisztust követni? nem illik, nem illik, amint már meghallád, az ilyen kényes tag az tövises fő alá. Azután királyi pálca helyett egy nádat adának kezébe Krisztusnak, mellyel fejét ütögették, hogy a töviskoronát mélyebben fejébe szegezzék, sokképpen csúfolták, s térdet hajtván előtte nagy nevetséggel kiáltották: Üdvöz légy, zsidók királya. Annak, aki három ujjával tartja a föld nehézségit, kezébe nádszálat adnak, térdhajtással csúfolják, aki előtt mind mennyeieknek s mind földieknek s föld alatt lévőknek térdek meghajol, arra a szentséges orcára pökdösnek, aki az egeket vidámítja; sokan tanálkoznak most is olyanok, kik csúfolják a Krisztus királyságát, egyfelől térdet hajtanak, másfelől Krisztusra pöknek nyelvekkel. Uroknak kiáltják, de cselekedettel tagadják őtet, testekkel a templomban vagynak, de szívekben fertelmes bűnökben gyönyörködnek és mulatoznak, meghajtják térdeket, de meg nem alázzák kevélységeket. Egy darab ideig azért mint farsangos király csúfoltaték; azután a háznak egyik szegletibe taszíttaték, ott ül egy kövön, reszket a hideg miatt, mindenfelől rongyos, egészen véres sebei kilátszanak, szent feje tövissel lyuggattatik, teste verettetik, kezei kötözve vagynak, hajánál fogva húzattatik; mindenektől csúfoltatik, senkitől meg nem ismértetik, mindenektől megvettetik, csúfja az egész világnak. Ahonnan felkiált Aranyszájú Szent János:  Rémüljön meg az ég, reszkessen a föld! oh angyalok! kik ezt látjátok, mit hallgattok, hogy hogy tartóztathatjátok meg kezeteket, miért a ti Uratokért meg nem feleltek?

Azt gondolá Pilátus, hogy ha a Krisztusnak iszonyú verésekkel és csapásokkal változott ábrázatját látják a kegyetlen zsidók, megesik szívök. Azért úgy, amint a töviskoronával szent feje általlyuggattatott, haja, szakálla vérben fagyott, orcája a pökdösésektől rútíttatott vala, kivivé őtet a zsidók eleibe, és felemelvén a bársony rongyát és vérbenfagyott testét megmutatá, mondván: Ecce homo! Ímé az ember. Azt mondá, ímé az ember, mert másképpen talám meg sem ismerték volna, hogy ember, hanem valami megnyúzatott állat. Ihon az ember, akiről azt mondjátok, hogy Isten Fiának mondja magát, a sok nyomorúságokból eszébe vette, hogy ember, lássátok minémű koronát hordoz, nem kell ettől félnetek, hogy király légyen, akinek emberi ábrázatja sincsen. Oh áldott Jézus! kinek volt valaha oly acél s barom szíve, aki ellenségit ilyen sanyarú állapotjában látván, haragját meg nem enyhítené és valami könyörületességre ne indulna? egyedül tanáltattál, akinek ínségén senkinek szíve fel ne indúlna, avagy szánakodnék? Ébredjél fel tehát, oh én bűnnel terhelt lelkem! ihon az ember! akit sok időktől fogva óhajtottak, ki azért jött, hogy véréből fördőt csináljon és téged megförösszön, meggyógyítson. Ihon az ember! aki isteni ábrázatban lévén, teéretted emberré lött, aki először téged hasonlatosságára teremtvén, most hozzád hasonló lött. Ihon az ember! aki pildájával egyenes utat tanít az üdvösségre, amely az alázatosságban, az megvetésben és békességes tűrésben vagyon.

Ihon az ember! kit az örök Atya néked ajándékon adott, hogy az ő árán megvedd mennyei örökségedet. Oh felséges Atyaisten! ha mi háládatlanok vagyunk, ímé az ember, aki meghálálja minden jótéteményedet, bételjesítette minden akaratodat, az ő mindenektől való megutáltatásáért, ne utálj meg minket, bűnös fiaidat, hanem bocsásd meg bűneinket.

De lássuk, mit mívelnek az zsidók, midőn Pilátus azon szókkal, Ecce homo, Ímé az ember, emlékeztette, hogy elégedjenek meg Urunk Jézus ily kínjával, kit ha látnának a tigrisek, oroszlányok, megszelídülnének, a kemény adamáskő meghasadna, ha látná az ő keserűségét. De ezek dühösebbek a tigriseknél, kegyetlenebbek az oroszlányoknál, keményebbek az adamásnál; nem hogy engesztelődnének, hanem nagyobb dühösséggel kiáltják: Feszítsd meg, feszítsd meg! Nos legem habemus, et secundum legem nostram debet mort, quia filium Dei se fecit, nékünk törvényünk vagyon, az mely szerint meg kell halni, mert magát Isten Fiának tette. Oh nagy kegyetlenség! oh végetlen irigység! Halljátok, törvénytudók, a zsidóknak törvénye vagyon, az, mely szerint szabad az ártatlanok sanyargatása, az igaz kárhoztatása, az igazságnak hamisságra való fordítása. Oh vakmerő népnek kárhozatos törvénye! mely az Istennek törvényit megveti, semminek tartja, nos legem habemus, nékünk törvényünk vagyon, mely szerint szabad cselekedni, amit akarunk. Azért nagy dühösséggel kiáltják ismét: vidd el, vidd el, feszítsd meg, si hunc dimittis non eris amicus Caesaris, ha ezt elbocsátod nem lész barátja a császárnak! Ezt hallván Pilátus, gondolkozni kezde, s így szóla magában: vesszen el inkább a Krisztus, hogysem Pilátus ne légyen császárnak barátja. Barátom az igazság, barátom az ártatlanság. De nagyobb a császár. Inkább akart ellensége lenni az Istennek, hogysem a császárnak, inkább az ártatlant eltörölte a földről, hogysem kiessék a császár kedvéből. Oh én édes Istenem! hányszor követtem én Pilátust ebben, hogy embereknek kedveskedvén, tégedet megharagítottalak, egy kis haszonért vagy böcsület kívánásáért nem irtóztam hazudni, mást gyalázni, hamissan esküdni, és téged, örök kincset elveszteni és örök gyötrelmet azzal magamnak szerezni.

Oh emberi tekintet! de nagy hóhéra vagy te a szegény lelkednek, mely sokan vesznek el ezekért a szókért Quid dicent homines? mit mondanak az emberek? ha templomban isteni szolgálaton jelen lévén, térdeimre állok, kezemet egybefogom, másokkal haszontalan trécsélést, nevetést nem indítok. Mit mondanak az emberek? ha valamely ellenkező szót békével elszenvedek, annál inkább, ha megüt valaki, s vissza nem ütöm, ha a Krisztus parancsolatja szerint a roszszért jóval fizetek, a bosszúért bosszút nem állok? Mit mondanak az emberek? mikor vendégségekben vagy egyéb gyülekezetekben másokat gyaláznak, hírekben, nevekben mocskolnak, ha én ezen nem örvendek, én is a szót nem szaporítom, hasonlóképpen nem gyalázom, hanem inkább megfeddem a rágalmazót? Mit mondanak az emberek? ha az egy igaz üdvözítő apostoli római szent hitre megtérek, kin kívül üdvösségemet meg nem nyerhetem, mert sine Fide impossibile est placere Deo. Igaz hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. Mit mondanak az emberek? Barátjok tovább nem lészek, kedvekből kiesem; azért hogysem az embereknek ne tetsszek, inkább megvetem a Krisztust. Ezt cselekszik a Pilátus tanítványi, sokan is vagynak, kik hogy az embereknek tetszedjenek, kiesnek annak kedvéből, aki az emberekért emberré lett, s vajon miért te, aki ezt annyiszor hányod-veted elmédben, hogyha ezt cselekszem, vagy nem cselekszem? Mit mondanak az emberek? Miért nem mondod, hogy ha ezt cselekszem, akit nem kellene cselekednem, végbe nem viszem? Mit mondanak a mennyeiek? mit az én őrzőangyalom? mit mond az angyalok Királynéja? mit mond a Krisztus? mit mond az Isten? mit a földön az igazak? az egekben a boldogult lelkek? mit mondanak akkor, mikor végső verítékeddel izzadosz, mikor utolsó szükségedben lészesz? mikor mindenektől elhagyattatol? senki nem segilthet; hanem csak az egyedül, akit az emberek tekintetiért megvetettél, az egy élő Isten! Mit mondanak akkor, ezt kell meggondolnod, s Pilátussal az emberek kedvéért a te jó édes Istenedet meg ne bántsad. Ne kövesd Pilátust, aki hogy császár haragját elkerülje, a zsidók barátságát megtartsa, a Krisztust halálraitíli. Így szokott lenni: valamely bíró örül az ajándéknak, és félelemből viseltetik, igazat nem itílhet; nem kell bírónak azzal gondolni, mit mondanak őfelőle az emberek, hanem azt kell szeme előtt viselni, mi lészen Isten előtt itílete.

Azonban Pilatus adjudicavit fieri petitionem eorum, Jesum tradidit voluntati eorum. Sentenciát monda Pilátus, hogy a zsidók kévánsága s akaratja szerint legyen feszítése. Hallván a kiadott szentenciát a zsidók, nagyon megörülének, mintha valami nagy kegyelmet nyertek volna, és hogy valamiképpen Pilátus meg ne változtassa szentenciáját, szorgalmatosok, hogy mennél hamarább a feszítésre való dolgokat elkészítsék, az ácsokat siettessék, hogy a keresztet hamarébb egybeszegezzék, habár gyalulatlan lészen is. Azután azért a palástot levették róla, és az édes Jézus nagy szeméremmel szenvedte, hogy annyi ezer férfi és asszony mezítelenségire néznek, midőn a Pilátus háza udvarán mezítelen úgy állott, hogy csak a vér fedte bé mezítelenségét. Azután felöltözteték a maga hármas ruhájában, az alsó köntöse, a felső ruhája és palástja, a felsőt könnyen reá adhatták, mivel elöl meg volt hasítva, de az alsó köntöse mivel nem volt varrással, hanem szövéssel, csak amint a fejébe férhetett, annyira való lyuk volt rajta csinálva: azért a töviskoronát le kellett fejéről venni. Oh mely nagy fájdalmot szerzett ez a mi édes Megváltónknak! mivel oly erősen béverték volt a töviskoronát szent fejébe, hogy által s meg által liggatá szent fejét, és mivel kegyetlenül bántak véle a hóhérok, kétség kívül amely tövisek szent fejébe mélyen bémentek, szent fejébe törtek. Oh minémű fájdalom volt ez! oh mely keserves fohászkodásokat tett az édes Jézus! oh bűnös lélek! szánakodjál a te Megváltódnak ily nagy kínján, kit éretted szenvedett.

Meddig Urunkkal a vitézek Pilátus házánál késtek, számtalan nép gyűlt öszve, mivel úgyis húsvét ünnepe, és amint némely írástudók bizonyítják, hogy akkor Jeruzsálembe negyvenszerre százezer ember volt, akkor kocsikon, lovakon tolyongva az utcákra egybe futott, igyekezvén ki-ki elöl menni, hogy láthassák jobban azt a nagy prófétát; kivivék azonban a nagy piacra s eléhozván a keresztet, lábaihoz leveték, és mivel senki a hóhérok közül nem akarta a vállára adni, maga nagy nehezen sebes vállára felemelte. Oh Jézus, a keresztnek igaz szeretője, adjad, hogy én is szeressem, adj oly keresztet, amicsodást akarsz, csak malasztot adj elviselésire.

Lássuk immár, mint ment a szomorú processio a Kálváriához? Elöl ment egy szörnyű trombitával, utána ment más vitézi római zászlóval, azután ment a Pilátus udvara népe fegyverekbe, azután a hóhérok, azok között némely a lajtorját vitte, némelyek fúrókat, köteleket, némelyek kalapácsot, fogót, szegeket és más eszközöket, azután vitték a két latrot, azután méne az édes Jézus négy hóhér között, az egyik elöl ment, és nagy kötelen tartotta, akivel meg vala övedzve, ketteje kétfelöl méne és a kezén való köteleket tartották, negyedik hátul ment egy nagy bottal. Jézus után lovakon mentek a papi fejedelmek, farizaeusok és a nép vénei, és a több számtalan nép. Elgondolhatni, mint volt dolga az édes Jézusnak azon az úton, mivel a nép, kicsiny és nagy, körűle futkároztak, haigálták, szájok elfordítva csúfolták, némelyek köntösit húzták, a papi fejedelmek mint Dávidot Semmei, káromlották: Eredj, eredj, Beliál fia, jól van így dolgod a te gonoszságodért. A hóhérokat pedig kérték, hogy verjék, döfjék, mert megérdemlette, melyről Jeremiás próféta az ő siralmiban így emlékezik: Reád tátották szájokat, minden ellenségid süvöltöttek és fogokat csikorgatták, és mondták: Nyeljük bé őtet, ímé az a nap, kit vártunk, megtanáltuk. Szent lábai a szüntelen való vereség miatt igen dagadtak, úgyhogy valahányat lépett, mindannyiszor új fájdalmat érzett, a kereszt nehézsége igen lenyomta, s hovatovább mind jobban lehajolva ment. A kereszt hosszú lévén, a vége messze vonódott utána, kövekbe ütközött, s mivel a töviskorona nagysága miatt a nehéz keresztet csak a válla szélyin kellett néki tartani, gyakorta lecsúszott, s mindannyiszor fel kellett emelni. Azért minémű fájdalmat szenvedett válla kína miatt, maga az édes Jézus Szent Bernárdnak megjelentette; három ujjnyi seb volt, ezt meg nem mondhatni, mely miatt elfáradván igen megizzadott, szent lábait gyakron, mezítláb lévén, a kőbe ütötte, a gyapjas köntös is a szüntelen mozgás miatt sebes tagjait igen dörgölte: azért erejében megfogyatkozék s oly nehezen elesék, hogy száján, orrán a vér kifolyt, és térdeit, könyökit igen megsértette, és nem is segélhette magát, hogy lábaira állhasson, hanem a földön fekszik a terh, csak meg nem hal, s nincs mégis, aki rajta szánakodjék! De a földön sem hagyják, hogy nyugodjék, hanem a kegyetlen hóhérok kötelen fogva felhúzták, botokkal verték, lábokkal rugdalták, mintha nem ember, hanem barom lett volna. Oh mely fájdalmas felkelés volt ez! mindazáltal amint lehetett igyekezett felkelni és a keresztet újobban vállára vévén, amint lehetett lépdegel vala. De midőn másodszor is elesett volna, a hóhérok sok verésekkel is nem használhattak volna, jártáni ereje immár nem lévén, kötéllel hátul felhúzták, és nagy nehezen lábaira állott, a keresztet pedig semmiképpen vállaira fel nem tehette, mert ha valamennyire felemelte is a földről, ottan mindjárt kiesett a kezéből. Látván azért a kegyetlenek, hogy taszigálással is tovább nem mehet, mondának magok közt: ím, látjuk, hogy e' tovább nem mehet, valakit rendeljünk, akire a keresztet adhassuk. Azért kénszeríték Simon Cyraeneust, hogy Urunk keresztét utána vinné. Azonban ily keserves kínjai s kimondhatatlan fáradsági után Venerunt in locum, qui vecatur Calvarae, ibi crucifixerunt eum, jutának a helyre, mely agykoponyáénak hívattatik. Oh áldott Kálvária! immár tehozzád jutottunk. Oh áldott hegy! Kire az én Jézusom nagy fáradva érkezett. Oh keserű hegy! kin a te Teremtőd szenvedett. Bémegyek tehát a myrrhaszedő kertben a Jézusom vére cseppeinek myrrháját szedni. Mihent édes Üdvözítőnk erre az utolsó bajvívásnak mezejére érkezett, mindjárt kegyetlenül reá rohanának, hogy ruháját róla lehúzzák, és mivel ruhái testéhez ragadtak vala a megaludt vérnek miatta, megújultak ismét sebei az ő szent testén; úgyhogy amint Szent Laurentius Justinianus tanítja: ez a szelíd Bárány csaknem egészen megnyúzattatott, mert a ruhájával bőrit is, bőrivel húsát húzták le. Oh kimondhatatlan fájdalom! oh hallatlan kín! akit angyali nyelv is elégségesen ki nem mondhat. Gondold meg, mely nagy fájdalmat szokott szerzeni embernek, midőn nagy gyengén a flastromot sebérűl leveszik. Mennyivel nagyobb fájdalma volt az édes Jézusnak, midőn sebeiben béragadott köntösét, mint valami flastromot nagy erősen levonták. Szokás volt pedig, hogy a feszítésre valóknak jó ital myrrhás bort adtak, hogy könnyebben elviselhessék kínjokat, melyről emlékezet vagyon Amos prófétánál. A mi édes Üdvözítőnknek is adának ugyan myrrhás bort innya, de amint Szent Máthé írja: epével elegyíték. Nem nagy keserűség volt-e ez? mert oly rettenetes ital vala, hogy midőn az édes Jézus elvette és megkóstolta, azt vélné, hogy meg kellene tőle halni. Oh áldott Jézus, mely drágán esik néked a mi torkosságunk! mi ettük a vadszőlőt, és a te fogad vásik belé, a mi bűneink epéje keserítette a te szent szájadot, mikor a zsidók szőlejének epéjét megkóstolád. Oh édes Jézusom! tudom, hogy nagy ellenedre vagyon, mikor torkosságból eszem, iszom, és azzal ecetet adok; azért légyen, Uram, a te epéd emlékezése az én torkosságom zabolája, hogy meggondolván, mely rossz ízű az epe és ecet, akit érettünk kóstoltál, ennek megértésivel torkosságunkat zabolázzuk. Jőjj ide, oh ajtatos lélek! tekintsd meg a te sebes, véres Vőlegényedet, mint áll anyaszült mezítelen, mint lefüggesztette szemérmes, szűz szemeit, melyet a Boldogságos Szűz Szent Anselmusnak ilyen szókkal jelentette: Midőn a Kálvára hegyére érkeztek, ottan szent Fiamnak ruháját levették, és egész testében megmezítelenítették, én pedig hogy megláttam, mindjárt elhóltam, s midőn az én Fiam valamint született úgy állana mezítelen, ímé eljöve egy ember és egy ruhát ada néki, melyet a félholt Jézus elvévén, amint lehetett általköté magát, elöl öszvekötötte, e' volt minden öltözete, s úgy végezte el életét.

Oh mint megszégyenülnek azok itílet napján! kik téged édes Jézusom, megmeztelenítettek! oh Uram, ímé én vagyok egy azok közül, mert tisztátalan gondolatommal, szómmal, cselekedetemmel okot adtam mezítelenségedre. Oh Jézus! szent lábaidhoz esvén, kegyelmet kérek, a te nagy szemérmetességedet néked bémutatom, s ezért kérlek, ne gyaláztassam meg halálom óráján. Azonban a kegyetlen zsidók biztatni kezdék az hóhérokat, hogy minél hamarább bánnának véle, s végeznék ki e világbúl. Azért nagy gyorsasággal némelyek a keresztet helyheztetik, mások a lajtorját kíszítik, mások az ártatlan Jézust húzzák a kereszt felé, melyet midőn megláta édes Üdvözítőnk, nagy örömmel köszönte ilyen vagy hasonló szókkal: Oh áldott kereszt! akit harminchárom esztendők forgása alatt kerestem, hogy terajtad munkálódnám az emberi nemzet üdvösségit. Oh minden fák között legszerencsésebb fa, csak te egyedül voltál méltó, hogy engemet, örök életnek gyümölcsét hordoznál. Oh kedves ágyam! melyen az én tagaim megnyugosznak, melyen e világból kiköltözöm, hogy az én mennyei örök Atyámnak az emberek vétkiért igaz bosszúálló büntetésit lecsendesíthessem, vedd hozzád a Teremtődöt, aki kegyesen járul tehozzád. Alig végezvén el eztet, s az földre döjtött keresztre hanyatva fekteték a mezítelen Jézust, és ímé egy alávaló istentelen szolga, dühösebb mindeneknél, megfogá az ő jobb kezét, azt, aki semmiből alkottatta az egeket és három ujjával tartja a földnek nehézségit, és a kereszten való lyukhoz alkalmaztatja, hogy odaszegeztessék, és temérdek vasszeggel, kinek hossza egy arasznyi vala, nagy öreg pöröl ütésivel a fához szegezék, a szeget pedig nem tették a tenyere közepire, hanem két ujjnyira feljebb, ahol sok csontok vagynak, hogy erősen odaszegezhessék, és le ne szakadjon. Ottan az édes Jézus elfordította szent ábrázatját, hogy ne lássa a szörnyű szegezést, s az ütés miatt száját egybehúzta, fogait öszveszorította, arculatjában elhalványodott, keze megfeketedett és reszketett, és erei vérrel folytak, szemei felfordultak. Hasonlóképpen a vérszopó hóhérok akarják a bal kezit szegezni, de a jobb kezinek fájdalma miatt vállai úgy egybevonódtak, az inak és érek egybezsugorodtak, hogy a megjegyzett helyre bal keze nem érne, azért egy kötelet kötének reá és nagy kegyetlenséggel addig húzák, míg a fúratott helyre nem vonák, és ottan ezt is nagy kegyetlenül oda szegezék, ahol oly nagy fájdalmat szenvedett ő szent Felsége, hogy se emberi elme meg nem foghatja, se nyelv azt meg nem mondhatja; mert minden tagjait úgy kifeszítette az édes Jézusnak, amint a Boldogságus Szűz megjelentette Szent Anselmusnak, hogy testiben minden erek, minden ízek és csontjai meglátszottak, inai megszakadoztak, oldala csontjai elöl kimozdíttattak. Leszegezvén azért szent kezeit, szent lábaihoz jöttek, de a kezeinek kihúzása miatt igen messze voltak a fúratott liktúl. Azért lábaira is kötelet kötöttek és a keresztet megnyomták, hogy el ne csússzon, és mind a négy hóhér minden erejekkel a fúratott lyukra szent lábait és úgyannyira húzták, hogy egész bőre nagyon kivonódván, hasa úgy leapadott, mintha soha semmi bél nem lött volna benne, az ostorozáskor felvett sebei mind megnagyobbultak s háta gerébje is egymástúl elvált. Oh kegyetlen gyötrelem! Oh iszonyú fájdalom! Olvastatik Szent Mechtildis jelenésiben, hogy egykor Urunktúl kérdezkedett, hogy micsoda fájdalma volt legnagyobb kínszenvedésekor? Felel néki Urunk: Az a fájdalom volt (úgymond) legnagyobb, midőn a keresztre oly kegyetlenül minden tagomot kihúzták, hogy mind megszámlálhatták volna, és aki nékem azon fájdalomért hálát ád, az nékem olyan kedves dolgot cselekszik, mintha sebeimet drága kenettel kenné. Oh én lelkem! méltó volna, véres könyvet hullatnod, meggondolván, hogy édes Üdvözítőnknek nem egy, hanem minden tagja helyéből kimozdult, a csontok is helyekből kimentek, és ehhez még azt teszi Szent Bonaventura, melynek csak gondolkodásában is rémül az elme, és kiírásában reszket az embernek keze, mert azt mondja: Antequam pedes clavis perforarentur acuro veru transfixi sunt ut clavis facilius transitus pateret, hogy hegyes nyárssal elsőbben szentséges lábait meglyukasztották, azután temérdek vasszegekkel újították és szaggatták. Oh áldott Jézus! mely méltán mondatol Vir dolorum, fájdalmak emberének! Mivel ennél nagyobb fájdalmak nem lehetnek, mint mikor a kezek és a lábak sűrűséges inai és apró csontocskái megszaggattatnak és egyberontatnak, melyre nézve minden fájdalmi között leginkább azt emlegeti Krisztus, hogy Foderunt manus, et pedes meos, kezeit, lábait általlyuggatták, és annyira kicsigázták, hogy minden csontjait megszámlálhatták. Valaki azt nem hiszi, mely nagy fájdalom a kezek és lábak szegezési, könnyen eszébe veheti, ha történetből egy tőhegy megyen körme alá. Oh ájtatos lélek! járulj tehát fájdalmas Jézusodhoz és tetétől fogva talpig jól megnézegesd, minden tagaiban reszket, szemei mélyen béestek, szent orra, mint a halálra vált embernek a nagy gyötrelembe, megvékonyodott, szent fejét imide s amoda forgatja, de könnyebbséget nem tanál, szent vére nem csepeg, hanem csorog és bővön foly, úgyhogy a hóhérokot is elvérezte, mely miatt az édes Jézus igen megbágyadott.

Midőn az ártatlan Bárányt ily kegyetlenül a kereszthez szegezték volna, a hóhérok tizenkét lépésnyire a keresztet a földön húzták, ahol a kősziklában kivágott lyuk volt, s mikor a nehéz keresztfának végét aláereszték a mélyen állott verembe, iszonyúképpen megrokkana a Krisztus szent teste; és a szegek helyei nagyobbúlván, megújíták a fájdalmakot, s szent vére nagy bővön kezde folyni, úgyhogy a kereszt alatt a földet megáztatta. Oh kemény szívem, mikor epedsz meg bánatodban, ha akkor nem bánkódol, mikor a te Istened így szenved éretted, kit látván a kemény kősziklák, noha nem érettek szenvedett Urunk, megrepedezének, mi pedig, kikért vérét ontotta, mint a kövek meg nem indúlunk szenvedésin. Látták az egek az Isten Fiának keserves szenvedésit s kínjainak iszonyúságit, s nem tűrhették tovább, hanem mint a jámbor szolgák urok halálán fényes ruhájokat letészik s szomorú feketébe öltöznek, úgy a nap s a hold az égi csillagokkal egyetemben megvonák fényességeket, és az egész földet szörnyű setétségben öltöztetvén, béfedezék a Krisztus mezítelen testét. Oh angyalok! lássátok ti is a csudáknak csudáját, miképpen az istenség két lator között függ a kereszt gyalázatos akasztófáján, és aki legnagyobb böcsületre méltó, legalábbvalónak tartatik. Járulj ide te is, én lelkem! ismérd meg, hogy por és sár vagy, ne kívánj tovább nagyra böcsültetni. Oh legalázatosabb drága Jézusom! adj oly malasztot, hogy mindeneknél bűnösebbnek tartsam magamot, és másoktúl is kívánjak annak tartatni! Ne engedd, édes Jézusom! hogy valaki tiszteljen, mert semmi tiszteletre méltó nem vagyok, hanem inkább mindenektől megutáltassam, rossznak tartassam. Mert ugyanis teljes vagyok gonosz kívánsággal, állhatatlansággal, és valami számon és szívemből kijön, merő bűn és hamisság. Kérlek azért téged, szerelmes Jézusom! azon szeretetért, kivel a kereszten a két lator között függöttél, adj kegyelmet, hogy állhatatos legyek, s örvendezzek, midőn az emberektől megvettetem. Tudván azért Krisztus, hogy éppen megteljesítette, valamit isteni rendelésből a próféták jövendöltek, látván, hogy az ördög meggyőzettetett, hogy a világ váltságának ára teljesen megfizettetett, nagyon felkiálta, s fejét lehajtván, kibocsátá lelkét.

Mi dolog ez, édes Üdvözítőm? sírva, kiáltozva, imádkozva, fejed hajtva adod ki a lelkedet? Oh végtelen szeretet! oh böcsülhetetlen kegyelmesség! Nem sirattad Uram, nem sirattad magadat, hanem az én sok bűneimet; nem kesergetted kínszenvedésedet, hanem az én gonoszságimot, és mivel születésedben nem volt bölcsőd, életedben nem volt házad, halálod óráján sincsen ágyod, hanem ágyad a kemény keresztfa, vánkosid a töviskorona, superlátod az egek; semmi kedvet, semmi könnyebbséget nem kerestél testednek, hanem csak Istenhez kiáltottál, csak könyörgöttél és fejedet meghajtván igaz engedelmességgel az Isten akaratjára kibocsátád lelkedet. Ezt kell a keresztény embernek halála óráján követni, erről emlékezvén, nem a test kedvét keresni, nem a világon kapdosni, hanem Istenhez kell folyamodni: bűnünk bocsánatját sírással tőle kérni, az ő szent akaratjához mindeneket alkalmaztatnunk.

De forduljunk immár a szomorú Anyához, aki nagy keserűséggel a kereszt alatt áll vala, kiről maga Szent Brigyittának így szóla: Oh mely nagy fájdalmat szenvedtem én akkor, kit senki meg nem foghat, mert oly nagy az ő szívének fájdalma Szent Bernárd mondása szerint, hogy ha minden szenvedhető teremtett állatok közé elosztatnék, egy szempillantásban mind elvesznének. Oh nagy fájdalom és szomorúság! kiről így emlékezik Jeremiás próféta: Kihez hasonlítsalak téged Jeruzsálem leánya? Mert nagy, mint a tenger a te szomorúságod. Bizonnyal senkihez nem hasonlíthatni a Szűz Máriát, mert nagy az ő szomorúsága, mint a tenger: mert valamint a tenger feneketlen, úgy a Szűz Mária szomorúságát is semmi elme meg nem foghatja. De hogy valami kis részét fájdalminak megismérhessük, maga akarta értésönkre adni, mondván: Midőn szent Fiam halála eljött volna, mindjárt kezeim megzsibbadtak, szemeim megsetétültek, orcám, mint a holt, elhalványodott, füleimmel nem hallottam, szám megnémult, lábaim megerőtlenedtek, a testem, mint a holt, a földre esett; midőn pedig a szomorú Anya az ájulásban magához jött volna, mit mívelt akkor, az maga szavait hozom elé, kit Szent Brigyittának mondott: Mikor, úgymond, a földről felköltem és megláttam a szent Fiamot, mint poklost a keresztfán, mert feltátott szájjal függött, úgyhogy nyelve, fogai, és az innyán a vér kilátszott, a szemei félig nyitva és lefüggesztve voltak, a feje lecsüggött és mellén volt, a térdei egyfelé csüggöttek, az egész test nehézsége is lecsüggött és a lábaira feküdt, minden tagja hideg és meredezve volt, a vér, aki éltiben kicsorgott, vastagon megaludt, és tagjairúl lefityegett. Oh mely iszonyú volt ezt nézni! midőn Urunk Jézus holt szent teste ily szörnyűn függött a kereszten. Oh mint megiszonyodott e látáson a szomorú Anya! mert a keseredett Szent Szűz a kereszt elejébe állapodék, és siralmas szemmel, véres könyvei hullatásával siratja vala szent Fia halálát, megújúl fájdalma, mikor látja, hogy lajtorjákkal, botokkal a Kálvária hegyére jőnek a zsidók a megfeszíttetetteknek szárokat megtörni; mert azt alítá, hogy szent Fiát újabb kínzással fogják illetni. Szent Bonaventura erről így elmékedik, hogy a Szentséges Szűz a nagy félelem miatt félig megholt, és nem tudott hová fordulni, hogy segítséget tanáljon. Mikor ezért elérkezének, s látták, hogy Krisztus immár megholt, bosszonkodnak vala, hogy kegyetlenségeket véghez nem vihették: mindazonáltal, hogy bizonyosabbak lennének halálában, egy a vitézek közül általveré dárdájával oldalát, melyből vér és víz folya ki váltságunkért; oly nagy volt azon seb, hogy Urunknak szívéhez általláttak. Ebbe a hasadékba híja Krisztus a híveket, mikor azt kiáltja: Veni columba mea in foraminibus Petrae. Jőjj, Galambom, a kőlyukakba, jőjj a kőhányások hajlékába. Kelj fel azért, keresztény ember, hadd el a világ hajlékit, az ördög vendégfogadóit, lakjál ebben a kősziklában, mint egy galamb, csinálj itt fészket lelkednek. Ha bűneid rettegtetnek, fuss a Krisztus oldala nyílásában, és eszedbe vévén, hogy nagyobb az Isten irgalma, hogysem a te vétked, megbátorodol. Ha az Isten haragját fejed felett látod, menj bé az igaz kőszikla szakadásába, és megszűnik rettegésed. Ha az ördög és világ kísírteti ostromolnak, Petra refugium erinacis, szaladj a kőszikla hasadásába, és megüresedel félelmedtől; ha világi keresztek és sanyarúságok szorongatnak, ha ellenségid prédára keresnek, repülj a kőlyukba, és oltalom alatt lészesz.

Elvégeződvén Urunk Jézus minden szenvedése, nem volt hátra semmi, hanem hogy az ő megholt szent teste tisztességgel eltemettessék. Látván pedig a Szűz Mária, hogy az éj elközelget, az ünnep esti elérkezett, ki gondolhatja meg, mely nagy szívbéli fájdalmat szenvedett a keseredett Anya? Nincsen tehetsége, hogy a keresztről szent Fiát levegye. De ha volna is, nem merné. Pilátus udvarában senki nincsen ismerője, ki által a holt testet megkérhetné, pénze sem volt, mellyel a temetésre való szükséget megszerezné; a holttestet a keresztfán hagyni nem akarta, félvén, hogy a zsidóktúl gyalázatokkal ne rongáltatnék, illetlen és éktelen helyre ne vettetnék, az égi madaraktól ne szaggattatnék; az anyai szeretet arra izgatta, hogy a testnél maradjon, az étszakának félelme azt tanácsolta, hogy elmenjen. Azért keservesen siránkozott, a keresztfa alatt állván nézte az ő megholt szent Fiát; örömest kezébe vette volna, de nem lehetett, nem volt lajtorjája, melyen felhágna, nem volt fogója, mellyel az szegeket kivonná, nem volt vize, melyben megmosná, lepedője, melyben takarná, földe, melybe eltemetné szent Fiának hideg testét. Oh nagy ínség! Oh kimondhatatlan szomorúság! Oh Mária! örömest vigasztalnálak, de nagy mint a tenger a te szomorúságod. Azért, aki rajtad nem szánakodik, méltó, hogy te se szánakodjál az ő utolsó szorongatásiban. Oh szentséges Szűz! megvallom, én vagyok oka keserűségednek, de kérlek, szent Fiad keserves haláláért, nyerj nékem bűneimről való igaz töredelmességet és életem jobbítását. Ily nagy szívbéli szorongatásban lévén, a keserves Anya könyörögni kezde: Fölséges Mindenható Atya Úristen! aki Moysest magad eltemetted, aki még a gyilkos Jesabel testét sem hagyád temetetlen, viselj gondot szent Fiad testére, s mutass módot, hogy a te és én szent Fiam tisztességesen eltemettessék. Indíts fel valakit, ki utoljára tisztességet mutasson hozzá.

Mikor a Szent Szűz így gyötrődnék, felindítá Isten az Arimathiai Józsefet, aki tanácsbéli úr vala, és Nicodemust, aki papi fejedelem vala, hogy urunk Jézus szent testét levennék, és tisztességesen eltemetnék: azért magok szolgáival és egy vitézzel, aki Urunk halálakor megtért vala, eljövének, szép új gyólcsot és száz font myrrha aloét hozván magokkal. Oh mely nagy tisztelettel nyúltak a szent férfiak Urunk szent testéhez; mert a hit által tudták, hogy Isten Fiának szent teste. Oh mely nagy buzgósággal a Szent Szűz azon szent Testet megölelte, és az ölelésben egész ruháját megvéresítette; Azért József, Nicodemus és Szűz Mária a kősziklára letevék, nem úgy, mint királyok, császárok testét vont aranyra vagy bársonyra, hanem egy kősziklára és lepedőre. Akarnám, ha angyali nyelvvel bírhatnék, és az ott való társaság sírását kimagyarázhatnám. Meggondolhatod az anyai szívnek nagy rémülését, midőn jól megnézegette szent Fia mélységes, széles s hosszú sebeit, s azokat kezeivel tapogatja vala, melyről Szent Brigyittának való jelenésében beszíllett maga a Szentséges Szűz: Az én kezeimmel, úgymond, sebeit kitörültem, tagjait mosogattam, szent száját, aki tele volt vérrel, béfogtam, ujjommal szemeit bényomtam, mert halálakor félig kinyílt volt. De a megmerevedett kezeit meg nem hajthattam, és nem tehettem mellére, hanem le kellett tennem a teste mellé, a térdeit is ki nem nyújthattam, hanem felállottak, amint a kereszten függtek. Oh mint iszonyodott látván sok helyen az oldala csontjait, és sok helyen a bőrt húsostul egynehány ujjnyira lefüggeni! De legnagyobb iszonyodás volt, midőn szent fejéből levette a koronát, mikor látta, mely mélyen ment bé némely tövis az ő szent Fia fejében, melyet szedegetvén maga ki nem húzhatta, hanem mások segítségivel húzhatta ki, senki akkori fájdalmát ki nem mondhatja.

Elérkeztünk immár urunk Jézus Krisztus temetésihez, kin méltó, hogy emberek és angyalok szánakodjanak és szomorkodjanak; gondold meg tehát, oh bűnös ember! ha téged akarnának megölni, és valaki szeretetéből magát éretted megöletné, és azután megengedtetnék, hogy azt eltemessed, vajon nem siránkoznál-e temetésin? Most tehát azt cselekedd, mert Urunk Jézus az keresztre felfüggesztette magát és megholt éretted, hogy te élnél. Azért sirassad azon jó barátodat, sír a keserűségnek Anyja, a Szűz Mária, s oly nagy keserűséggel, hogy se angyalok, se emberek meg nem vigasztalhatják; sírnak a több ajtatos asszonyok is, kikről az Anyaszentegyház emlékezik, mondván: Az asszonyok ülvén a koporsónál, keservesen sírtak, siratván az Urat: sírtak a békesség angyali. Gyászba borult az ég, a nap és a hold nem világoskodott. Reszketett a föld, a kősziklák repedeztek. Azért ennél keservessebb temetés soha nem volt. Hát te, háláadatlan ember, hallván a te Megváltódnak szörnyű halálát s ily szomorú temetésit, nem szállasz-e magadban? elfeledkezel-e ily jótéteményiről? ez legnagyobb fájdalmára esik édes Üdvözítőnknek, amint Szent Bernárd által maga mondja: Vide homo, que pro te pati, plus tamen crucior, quod te ingratum semper experior: Lássad ember az én szenvedésemet, de az legnagyobb gyötrelmem, hogy te mindenkor háládatlan vagy; mert noha ezt a mi édes Urunk szenvedésit mindenkor szemünk előtt kellene viselnünk, szüntelen való háláadással köszönnünk: de sokan vagynak, kiknek egész héten sem jut eszekben, némelyeknek talám egy holnapig is sem jut eszekben, hogy magokban szállanának s meggondolnák, hogy mennyit szenvedett édes Üdvözítőnk érettek. Ezért hálát adnának, midőn az ördög bűnre kénszeríti, erről nem emlékezvén, attól magokat megtartóztatnák. Oh Jézus, én egy szerelmem! ki magad életénél inkább szerettél engem, ki külön én érettem, úgy minden emberekért kész lettél volna meghalni, ki amint Szent Brigyittának mondád: Ha lehetne, még egyszer örömest meghalnál érettünk. Azért ha mégis tégedet nem szeretlek, nem vagyok méltó, hogy éljek. Oh drága kincsem s minden reménségem! édes Jézusom! nincs nékem náladnál jobb barátom, mert se apám, se anyám, senki más, életét érettem le nem tette. No tehát ennek utána tégedet foglak mindenek felett szeretni, legjobb barátomnak tartani, nem akarok többé ellened véteni, s undok vétkeimmel újobban megfeszíteni. Ezt cselekedjük, édes hallgatóim! Non diligamus verbo, sed opere, ne szóval, hanem tekélletes cselekedettel mutassuk szerelmünket, fáradjunk, szenvedjünk, tűrjünk Isten kedvéért, szavunk, cselekedetünk, jószágunk, magunk annak szolgáljon, aki magát érettünk adta; mivel azé vagyunk, aki minket drága kincsen, maga szent vérin megvett és váltott. Meghallátok, keresztények, az Urunk szenvedésit, azért mindnyájon az égre feltekintvén, kiáltsunk fel az Atyasistenhez: Örök Atya Mindenható Isten! ímé nem borjúkat, nem bakokat avagy kosokat ajánlunk néked, amelyeket megvethetnél, hanem a keresztfán megholt szent Fiadot mutatjuk bé vétkeinkért, respice in faciem Christi tui, tekints te szerelmes Fiad orcájára, s ne engedd, hogy ennyi sok keserves szenvedése haszontalan légyen bennünk; hanem az ő szent haláláért oltalmazz meg minket az örek haláltól. Ámen.

---