Az a fiatal férfi, aki az országgyűlés berekesztése után Pestre utazott, nemcsak abban különbözött a negyedfél év előtt – saját szavai szerint – „név, ismeret, pártfogás nélkül” Pozsonyba érkezettől, hogy nevét, jó vagy „veszedelmes” hírét birodalomszerte ismerte barát és ellenfél, hanem legfőképpen öntudatban és saját politikai céljainak ismeretében. Mindkettő arra biztatta, hogy az általa gyújtott „gyenge pislogó mécset”, ami az Országgyűlési Tudósítások szerény búcsúszavai szerint is „kis szövetnekké változék”, kialudni többé ne engedje. A hivatására talált szerkesztőt, szüleinek és húgainak legfőbb támaszát az önkifejtés vágya, a létfenntartás parancsa, de mindennél inkább a reformokért s hovatovább a politikai létért is küzdő ellenzék érdeke arra szorította, hogy folytassa a Pozsonyban oly sikeresen megkezdett tudósítói tevékenységet. Kossuth a reformellenzék vezérkarával együtt világosan felismerte, milyen veszedelmet jelentene, ha az országgyűlés berekesztésével a politikai élet szokásszerűen a megyegyűlésekre korlátozódnék, és az egymástól elszigetelt ellenzéki csoportok csak a megyék lassú járású körleveleibe, üzeneteibe szőtten, illetve magánlevelezés útján tartanák a kapcsolatot. Annál is inkább féltek a széttagolódás súlyos következményeitől, mert a reformok legfőbbjének elgáncsolása ellenére követeléseik és a jobbágyrendszer kirívó visszásságainak sikeres nyesegetése az országgyűlésen alkotott törvényekben a konzervatívok dühödt helyi támadásaival fenyegettek, egyidőben azzal a reális veszéllyel, hogy Metternichék ijesztgetéseiket tényleges terrorintézkedésekkel váltják fel. Mindez magyarázza, hogy az Országgyűlési Tudósítások olvasóitól búcsúzva Kossuth már be is jelentette új lapjának, a Törvényhatósági Tudósításoknak a megindítását. Míg pozsonyi tudósításai azt a célt szolgálták, hogy országszerte ismertté váljanak az ülésező legfőbb politikai testület tanácskozásai, új lapjával annak a feladatnak kívánt eleget tenni, hogy a megyei levelezők útján megismert helyi politikai fejleményekről tudósítsa a formálódó közvéleményt, megakadályozva ezáltal, hogy a helyi konzervatív erők, még inkább, hogy maga a kormányhatalom kellő ellenállás és idejekorán elhangzó tiltakozás nélkül üthessen rajta az elszigetelt ellenzéki csoportokon.
Mi sem bizonyítja jobban az ellenzéki aggodalmak indokoltságát, mint az, hogy mire Kossuth Pesten, 1836. május 15-én keltezett előfizetési felhívása a címzettekhez eljutott, az „országgyűlési ifjúság” vezetőit már fogságba vetették, néhány nappal később pedig az új lapja kiadását előkészítő szerkesztőt a Törvényhatósági Tudósítások megjelentetését tilalmazó nádori rendelkezésről értesítették. A lap még meg sem indult, s máris egyik legfőbb tárgya lett azoknak a megyei tanácskozásoknak, amelyekről tudósítani szándékában állott. Annál is inkább, hiszen Kossuth a törvénytelennek tekintett tilalommal merészen dacolva lapját a törvényhatóságok oltalmába ajánlotta, s el is érte, hogy az ellenzéki többségű megyék sorra tiltakozzanak a Wesselényi és más politikusok ellen indított perekkel már amúgy is megsértett „szólásszabadság” újabb korlátozása miatt. Minthogy az országgyűlési ifjak két vezetőjének, a Lovassy unokafivéreknek a védelmében benyújtott folyamodványokat – saját kérésükre – túlnyomórészt Kossuth írta, úgyszintén a megyéket ügyükben tiltakozásra szólító felhívásokat is, elmondhatjuk, hogy az 1836. július elsején megindított Törvényhatósági Tudósítások jórészt olyan megyei tanácskozásokról számoltak be, amelyek egyfelől Kossuthnak a hatalommal való perbe szállását, másfelől perbe vonással fenyegetett voltát közvetve vagy közvetlenül érintették.
Több mint tíz hónapon át újabb és újabb tilalmakkal dacolva küldte szét „magánlevél”-ként a kézzel másoltatott Törvényhatósági Tudósítások példányait Kossuth, míg a hatalom 1837 tavaszán ki nem ütötte kezéből a tollat. Metternichék, akik korábban azért ítélték veszélyesnek Kossuthot, mert Wesselényi eszes tanítványát, Kölcsey hűséges kolomposát, Deák szolgálatkész fegyverhordozóját látták benne, immár a „fő felbujtónak” minősítették, akivel bátorsága és népszerűsége miatt nagyon is kockázatos a leszámolás. Kossuth nem oktalan hősködésből dacolt az egyre súlyosabb fenyegetésekkel. Úgy vélte, hogy a jogfeladásig menő engedékenység a bécsi udvart és készséges hazai kiszolgálóit, mindenekelőtt Pálffy Fidél grófot, az új kancellárt még gátlástalanabbá tenné, különösen, ha azt látnák, hogy az ellenzék visszavonulása önbizalmának megfogyatkozásával jár együtt.
Kossuth a „társalkodási egyletük” fenntartása ürügyén „összeesküvéssel” vádolt „országgyűlési ifjak”, a reformellenzéket aktívan támogató joggyakornokok védelmezőjeként sem tanácsolta, hogy a hozzátartozók „kegyelmet” kérjenek, hanem olyan folyamodványokat fogalmazott, amelyek azt kívánták, hogy „a szabad védelem szent természeti jogából kirekesztvén ne legyenek”, s biztosítsák számukra „az alkotványos, polgári s emberi jogokat, mik tőllök megtagadtattak”. 1837 februárjában Lovassy László apjának a kormányzat által ismert módon Kossuth tollával fogalmazott s Bihar megyéhez intézett, további támogatást kérő folyamodványa egyenesen „kötelességének” minősítette a „nyilvánossághoz” való fordulást, hiszen „ezzel nemcsak fiamat igazolom, mert az összeesküvés nem tűrhetné a világosságot, hanem talán a jövendőségnek hasonló esetektől megóvására is alkalmat szolgálhatok; …mert a titkos procedúrának s a nemzet e feletti hallgatásának a múlt időkben már elég szomorú áldozatjai hullottak”. Amikor azonban a súlyos ítélet megszületett s a tízévi börtönnel sújtott Lovassy László apja mégis kegyelemért kívánt folyamodni, Kossuth elvi fenntartásai folytán nem vállalkozott ugyan a kérelem megírására, de nem ellenezte, hogy „a szerencsétlen atya balsorsának enyhítését” kegyelemkérésben keresse, különben is – jegyezte naplójába – „heroizmust… senkire sem disputálhatunk, azt kiki önkeblében keresse”. De azt a reményét fejezte ki, hogy Lovassy László maga nem folyamodik kegyelemért, hozzáfűzve: „az ő helyzetében én nem tenném, inkább elvesznék”. Hamarosan alkalma nyílt rá, hogy tanúságot tegyen, mennyire állja is a szavát.
Kossuth jól tudta, milyen személyes kockázatot vállalt, amikor az ismételt eltiltás ellenére folytatta a Törvényhatósági Tudósítások szerkesztését, sőt merészen maga indított pert a „buda-pesti császári királyi posta hivatal” ellen, mert az felsőbb utasításra hivatkozva megtagadta lapjának továbbítását. Tudósításaiban igyekezett ébren tartani a reformszándékot, de a kormányzat terrorintézkedései elleni küzdelmet állította előtérbe. Nagyon is világosan felismerte, hogy a feudális pozícióőrzők legfőbb célja a reformellenzék megfélemlítése, de – legalábbis ösztönösen – jól érzékelte azt is, hogy a sokakat megriasztó törvénytelenségekkel szembeni helytállás népszerűsítheti az ellenzékiséget, sőt a vele mind egyértelműbben összefonódó reformok ügyét is.
Személyes szabadságát kockáztatva Kossuth leginkább családja sorsáért aggódott, hiszen Pestre költöztetett idős szülei és húgai közül hármat saját keresetéből tartott el. Régtől fogva tette ezt, amikor igazán nehezére esett, akkor is. Zsuzsa húga írta neki 1833 nyarán Pozsonyba, mástól értesülvén, milyen takarékosan él, hogy az „érted való nyugtalanságom az álmot sem engedi, s minden harapás ég a számba[n], mert tudom, hogy magadtól el vonod az szükségest”. „Költségkönyvének” 1837. évi bejegyzései tanúsítják, hogy jövedelmének növekedésével csak fokozódott minden családi szükségletre kiterjedő gondoskodása. Kiválónak ítélt személyes adottságain kívül alighanem családszeretete is mondatta a magyar irodalmi és politikai élet minden egykorú jeles személyiségét jól ismerő, ekkor már idős Karacsné Takács Évával, első nőíróink egyikével, hogy „életemben senkitől sem irigyeltem valamit, csak Kossuthnétól a fiát”. – Feltehetően Kossuthnak családja sorsát illető aggodalmait eloszlatandó születtek meg az olyan nyilatkozatok, mint Lónyay Gáboré 1836 őszén arról, hogy „nem fog ezen nemzet lelkesebb része megfelejtkezni családjáról azon eltiportnak, kinél a hazafiúi kötelesség szentebb a fiúi s testvéri kötelességeknél is”. A próbatétel ideje hamarosan bekövetkezett. Az 1837. május 5-ére virradó éjszaka Eötvös József királyi fiskális (az ifjú reformernek csak névrokona) letartóztatta, és a gr. Zedtwitz kapitány vezette erős gránátos különítmény fedezetével a budai várbeli József-laktanya börtönébe hurcolta Kossuthot, majd lefoglalta a szállásán és családjánál tartott házkutatás során fellelt minden iratát.
Kossuth több mint háromesztendei fogságát és mindmáig javarészt feldolgozatlan perét példamutatóan állta. Fogságból írott levelei eddig legteljesebb gyűjteményének közreadója, Kosáry Domokos sokban máig érvényesen idézte fel az emberi tisztességét és szabad szellemét börtönében is megőrző politikai fogoly alakját. Levelei és perbeli megnyilatkozásai egyértelművé teszik, Kossuth tőle telhetően mindent elkövetett, hogy az elnyomó hatalom ne jusson általa társait illetően egyetlen terhelő adathoz sem. Bármennyire próbálták is politikai ellenfelei kétségbe vonni állhatatosságát, a valóságban a nyomozó hatóságok Kossuth fogságba vetésével mit sem értek el egy feltételezett politikai összeesküvés felgöngyölítésében. Meglobogtattak ugyan néhány, Kossuth iratai közt talált levelet Wesselényitől, Deáktól és főként a Tudósítások szerzőjének írásait külföldön terjeszteni szándékozó Szemere Bertalantól, firtatva a bennük talált ellenzéki szellemű megjegyzések, homályos utalások feltételezett mélyebb értelmét, a fogolytól azonban egyetlen olyan feleletet sem nyertek, amit politikustársai ellenében felhasználhattak volna. Éppen ellenkezőleg, vallomásával útját szegte, hogy az ellene konstruált vádból sikeresen összeesküvési pert dagasszanak.
Kossuth emberségének is kedvező vonásai villannak fel a börtön homályából. Ezt akár szó szerint is vehetjük, hiszen közel két évig – későbbi titkára, Vörös Antal feljegyzése szerint – egy kilátást nem biztosító, magasan levő ablakocskával úgy-ahogy megvilágított, „többnyire sötét kamarában volt földszint elzárva”. 1839 tavaszán „a második emeletben kapott betsületesebb szobát, félig berakott ablakút”. Tollat, tintát, papírt csak a szüleire korlátozott és rendkívül szigorúan ellenőrzött levelezéshez kaphatott. Lelkiismeret-furdalása talán csak azért volt, hogy családját támasz nélkül hagyta. Ezért is tiltakozott általában az ellen, hogy szülei anyagi áldozattal könnyítsenek fogsága terhein. Ne küldjenek – írta 1838. december elején – „egy fillért sem; költséget csinálni nem akarok, nem fogok”. Majd ráérezve, hogy szüleit nyugtatja meg, ha segíteni engedi őket, a következő levelében kéréssel élt: „Ha terhére nem válik édes anyámnak, a harisnyakötést kedvesen veszem.” Karácsony este írott újabb levelében szemrehányást tett. Miért küldtek neki kérése ellenére 100 forintot? „Nem akarván mégis makacsnak látszani, 20 p[engő]ft-t megtartok, 80 ft-ot pedig köszönettel visszaküldök.” Családja valóban nehéz körülmények közé került, kénytelen volt a drága pesti lakást feladva Dabasra húzódni, ahol Kossuth apja, fogságba vetett fiát viszont sem látva hunyt el. A támogatók ugyan megmozdultak, sőt széles körű gyűjtés indult, de az csak jó idő múltán tette anyagilag viszonylag könnyebbé a család életét. Kossuthot mindez nagyon bántotta. Amikor vádlói törvénytelen elfogatásának indoklására egy 17. századi jogszabályt idéztek, ami bizonytalan jövedelmű, birtoktalan nemes esetében előzetes letartóztatásra is jogot adott s a családja számára indított gyűjtéssel is igazolni kívánták, mennyire vonatkoztatható ez Kossuthra, a tollával pénzt kereső, de azt áruba nem bocsátó értelmiségi büszke öntudatával így vágott vissza a feudális perrendtartás előírásainak megfelelően harmadik személyben fogalmazott feleletében: „ha azt, hogy a kir. fiscus [ügyészség] szabadságától megfosztotta, mint embernek s mint polgárnak mélyen fájlalni oka nem volna is, üldözését már csak az is elviselhetetlen csapássá teszi, hogy családját ápolójától, hű gondoskodójától erőszakosan megfosztotta, és megszakította azon fiúi s testvéri kötelesség valósítását, mellyet olly kedves dolog vala teljesíteni, és most még ezt fegyverül használja ellene!! Igenis Tekintetes Bíróság! Az alperes nem gazdag, vagyona jövedelmét szorgalma gyümölcseivel kell pótolnia, hogy családja szükségei fedezvék legyenek. Ezt nem csak nem szégyenli, sőt az nemes önérzéssel emeli keblét, mert ha mindenáron gazdag lenni nem pirult volna, az alperes csészéje is függhetne talán a gazdagság szökőkútja alatt.” Előadta, hogy számított rá, barátai „nem fogják hagyni ínséget szenvedni” a családját, de azt, hogy nyilvános gyűjtésre kerül sor, nem várta, az „keservesen” sújtja, s „bocsássa meg a k. fiscusnak a mindenható, hogy ennyire süllyeszté”. Ez volt az indítéka annak a szabadulása után teljesített fogadalmának, hogy a gyűjtött pénzből mindazt, amit családja fogsága idején fel nem élt, közcélra fordítja.
Leveleinek és visszaemlékezéseinek tanúsága szerint Kossuth a börtönfalak között is képesnek bizonyult ismeretvilága tágítására. Szüleinek címzett, de barátainak is szóló leveleiben szinte alig kért mást, mint könyveket, s legtöbb mondanivalóját a kezdetben – igényeihez mérten – gyéren, majd fokozatosan növekvő számban és tartalmilag is javuló összetételben beengedett könyvszállítmányokból merített olvasmányélményeihez kapcsolta. Német és latin nyelvtudását csak ápolnia kellett, a francia rászorult a fejlesztésre, angolul pedig – ha a közhittel ellentétben korántsem előzmények nélkül – börtönében tanult meg. Kossuth, akinek érdeklődése köztudomásúan olyan élénk volt az angliai (és az amerikai) politikai viszonyok iránt, hogy atyai jó barátja, Palóczy László 1835-ben egyik levelében „Times Redactor”-nak, az angol világlap szerkesztőjének címezte, a rá olyannyira jellemző módszerességgel szerezte meg egy fél emberöltő múltán az angolszász világban kivételesként ünnepelt nyelvi felkészültségét. Felütve Shakespeare-jét és angol nyelvtanát, mindjárt fordítással próbálkozott. „Hat hónapig dolgoztam az első 16 soron – idézte egyik látogatója öregkori visszaemlékezését –, mert a világért sem mentem volna át egyik szóról a másikra addig, míg az előbbinek minden ízét s minden ízének az okát ki nem fürkésztem. Hanem félév múlva tudtam is aztán angolul.” S míg a Macbeth néhány jelenetének fordítása végül is csak a nyelvtanulást szolgálta, frissen szerzett angol tudása legfőbb célját alighanem abban látta, hogy közvetlenül megismerkedhetett „a politica oeconomia új, gyönyörű tudományá”-nak klasszikusaival, akiket addig csak fordításban olvashatott.
Az „éhségek okait” fürkésző munkájában megnyilvánuló közgazdasági érdeklődése az eltelt évtizedben az antifeudális és államjogi problémák mögé szorult ugyan, de egyre inkább elmélyült. A rendszeres bizottsági munkálatok vitatása során, illetve a Balásházy, Széchenyi, Wesselényi munkáiból megismert tények és javaslatok, az országgyűlés és a törvényhatóságok állásfoglalásai szembesültek benne az európai közgazdaságtan korszerű tételeivel. Erdmann Gyula közléséből ismerjük Lónyay Gábor naplófeljegyzését arról, hogy Kossuth már 1835 őszén azt fejtegette, „most legszükségesebb volna egy egyesület, melly a honni kézművek s kézművesek elősegítésére állana öszve, melly a honni kézműveket jutalmazná, a kezdő kézműveseket tőkével segítené… ezen felyül kötelezné magát minden tag, hogy csak honni kézművesek által készült szereket, műveket s készületeket fog használni s hordani”. A szervezendő iparegyesület, illetve védegylet tervét nem felejtette el a börtönbe vetett politikus, annál kevésbé, hiszen a Törvényhatósági Tudósítások elfogatását megelőzően elkészült, de már csak félig lemásoltatott száma élére Csongrád megye közgyűlésének Magyarország gazdasági kizsákmányolása elleni éles tiltakozását állította és Klauzál Gábor arra emlékeztető beszédét, hogyan szálltak szembe sikeres bojkottmozgalmukkal az amerikai gyarmatok az ipari fölényét gátlástalanul kamatoztató Angliával. Minderről nem írhatott ugyan a politikai fogoly agyonvizsgált leveleiben, de utalhatott az iparfejlesztés fontosságára, „ábrándozhatott” az árvíz pusztította Pest újjáépüléséről, kívánatosnak azt tartva, hogy a főváros megépítendő Duna-hídja, a vasúti összeköttetés és a dunai gőzhajózás révén ne csak a hazai áruforgalom központjává váljék, hanem „Közép-Európa s a Kelet között”-i legfőbb közvetítővé is. A szabadkereskedelem híveként vallotta: „annál szorgalmasabbakká, gazdagabbakká leszünk”, minél több fejlett nemzettel kerülünk „szabad kereskedési szövetségbe”. A fiatal Cobdenre emlékeztető lelkesedéssel gondolt a vámoktól, a nemzeteket egymástól elválasztó „kőfalaktól” remélhetőleg megszabaduló világra, amelynek háborúságoktól megóvott fejlődését „a status oeconomia békés tanításai” biztosítják.
Az ország társadalmi és politikai berendezkedésének tárgykörét, éppen mivel áttételesen vagy közvetlenül az állott egész addigi publicisztikai és közéleti tevékenysége középpontjában, még kevésbé érinthette leveleiben. Mégis módot talált arra, hogy felelevenítse a „kolerafelkelés” emlékét, felidézze a kulcsélményt, ami a már korábban a reformellenzékiség mezsgyéjéhez érkezett ifjút a feudalizmus kérlelhetetlen ellenfelévé és az érdekegyesítő politikai koncepció következetes hirdetőjévé tette. Egy német nyelvű brosúra bírálatában elutasította a jobbágyság állami adókötelezettségének kialakulásáról adott feudális ihletettségű magyarázatot. Ennél is jobban jellemzi szemléletének polgárosulását az egykorú magyar történetírás, elsősorban Péczely József 1837-ben megjelent szintézisének kritikája. Érintett szorosabban vett szakkérdéseket is, de az ősiségnek, ennek a „maiglan tartó átoknak” az értékelését már nyilvánvalóan szemléleti okokból bírálta. Kifogásolta továbbá, hogy „több századokon keresztül alig van egy nemzeti emlékezetesség, egyetlen egy magyar polgár neve említve. Alig van a királyén kívül más név.” „Többet kívánnék – folytatta – a nemzet characterét, időszakonkénti erkölcseit, szokásait, belső nemzeti életét ismertető vonásokból” is. Majd egy későbbi levelében általánosítva szólt arról, „hogy ütközetleírás elég van históriánkban, mintha bizony a systhematisált [rendszeresített] emberöldöklés volna az emberi lélek fényoldala, de olly história, melly a kornak, mellyről ír, sajátságait, a nép belső életét tükörbe állítaná előttünk, – nincs”. Kossuth érdeklődése „a nép” múltbeli „belső élete” iránt nem pusztán társadalom- és művelődéstörténeti igényt jelzett, összefüggésben állott polgárosuló szemléletével. Hiszen politikailag is igazán jelentősnek csak azt ítélte, ami „a nép belső életének” s a nemzet létviszonyainak megváltoztatására irányult. Fogságában is ezen küzdelem tovább harcoló elkötelezettjének érezte magát. S tegyük hozzá, nem kevés joggal.
Kossuth már az elfogatása után alig egy hónappal tett „önkéntes vallomásában” nemcsak „ünnepélyes óvást” emelt törvénytelen letartóztatása miatt, hanem annak bizonyítására is törekedett, hogy szerkesztői munkássága mindenben megfelelt a törvényesség kívánalmainak és honpolgári kötelességeinek. Arra a kérdésre, milyen engedély alapján szerkesztette és terjesztette a Törvényhatósági Tudósításokat, azt felelte, hogy „a törvény engedelmével, azon törvény engedelmével, melly a vármegyék gyűléseinek nyilvánosságát biztosítja, és azon törvény engedelmével, melly a szabad levelezést a törvény óltalma alá helyezi, továbbá azon törvény és azon alkotmány engedelmével, mellynek óltalma alatt nem csak mindenekben hasonló, sőt terjedtebb levelezést már negyedfél évek alatt köztudomásra folytattam, a nélkül hogy valaha ellenvetést tapasztaltam volna”. Az Országgyűlési Tudósítások sokszorosítására vásárolt kősajtója lefoglalásakor kapott azon hivatalos felvilágosításra hivatkozott, hogy „nyomtatnom nem szabad”, de „írásban folytathatom levelezésemet, ez ellen kifogása senkinek nem lehet”. Majd azzal hárította el a vádat, miszerint a nádori, sőt a királyi eltiltással is dacolva terjesztette lapját, hogy Pest megye főszolgabírája csak hivatkozott ilyen rendelkezésre, de azt fel nem mutatta. A felségsértést védőügyvédi fogással elkerülő Kossuth védekezése mögül előbukkant a politikus vádemelése: „hogy is hihettem volna, hogy is hinném azon szolgabírói letiltást Ő Cs. Kir. Felsége egyenes és valóságos akaratjának? Hiszen én s velem minden igaz magyar Ő Felségében alkotványos királynak hódolunk. A magyar constitutionális [alkotmányos] király akaratja legtisztábban, legvilágosabban a törvényekben nyilatkozik, s Ő Felsége bizonyosan nem akar, nem akarhat semmit, ami a törvényekben nyilatkozott felséges akaratjával ellenkezik.”
A köztanácskozások „nyilvánosságának” előmozdítását a kormányzat és a kormányzottak közös érdekének vallotta: „A nyilvánosságnak azon közönséges hasznai, mellyek minden politicai doctrína axiómája [elmélet alaptétele] szerint azt az igazság s értelmi kifejlés első, legerősbb s mulaszthatlan feltételévé teszik, olly közönségesen ismeretesek, hogy azokra csak általában hivatkozni elégnek hiszem. Azt sem akarom hosszassan kifejtegetni, hogy a nyilvánosság édes hazánk institutióinak [intézményeinek] minden ágain egy éltető szellem gyanánt keresztül lövellik, következőleg azt éleszteni, ami a nemzetnek törvényes életét éleszti, csak üdvösséges dolog lehet.”
A nyilvánosság jelentőségét mindenekelőtt a tapasztalatra támaszkodó valóságismeret politikai érvényesülésének előmozdításában látta: „A ki úgy mint én, a status erőszakos rázkódtatásait borzasztó nagy szerencsétlenségnek hiszi, meg lesz győződve, hogy a köz-rend, csend, béke s boldogság ösvényén csak azon törvények vezethetik a nemzetet, mellyek a nemzet természetes fejlődéséből önként származnak. Nagyon szükség tehát, hogy a hozott, kivált az újabb tapasztalás által még meg nem erősödött törvényeknek alkalmazásábani foganatja, a mint jó vagy rossz, a mint meg felel a szükségnek vagy hijányos, közönségessen tudassék, s így erősödjék a törvényhezi ragaszkodás, ha jó, és így tisztuljanak az ország külömböző részeibeni tapasztalásával a gondolatok azon hijányok jövendőbeni kiegészítésére nézve, mellyek hely, vidék, nép külömbség szerént itt ott magokat előadják. …ez volt egyik nézetem, miért a nyilvánosság terjesztését, most miután a systhematicum operatumoknak [a rendszeres munkálatoknak] …vitatás alá bocsájtásával a nemzetben egy élénkebb lelki élet támadott, szükségesnek és hasznosnak ítéltem.”
Amellett „mindenkire nézve, ki a rendnek, csendnek, közbátorságnak és józan törvényes haladásnak igaz barátja kötelességének hiszem” – folytatta – a külföldön „sok helyütt” elterjedt „titkos egyesülési iránynak ellenébe munkállódni. Már pedig erősen hittem, s hiszem, hogy valamint napfény és fáklya világ a setétséget elűzi, úgy ahol nyilvánosság él és divatkozik, ott a titkos associatiók mérges dudvája nem tenyészik. Ezen nézetem nem észképi ábrándozás, hanem saját és külföldi históriák által meg igazolt tapasztalás. Franczia országban legközelebb a nyilvánosság száműzése a bőszült indulatokat a titkos társaságok éjsetétségébe s innen a legborzasztóbb vétekre, király gyilkosságra vezette; míg Angliában a népgyűlésekbeni szabad nyilvános szó gyakran a lázzasztó féktelenségig gyakorolva, azon országot a titkos társaságok mételyétől meg óvja.” Ugyanezt a tapasztalatot merítette „saját hazánknak szomorú emlékű históriáji”-ból is.
Egyik leghatásosabbnak vélt érve a nyilvánosságot a kormányzat érdekeivel egybehangzónak minősítette: „Vélekedésem szerént, arra, hogy valamely kormány jól s jó feltételeiben szerencséssen kormányozhasson, múlhatatlanul szükséges ismerni a kormányzottaknak érzéseit, kívánságait, óhajtásait, panaszait s véleményét, nem azért, hogy e véleményt mintegy vakon kövesse, hanem azért, hogy ismerje s ismervén tárva álljon előtte a szükség, betegség, s a szerént választhasson orvosságot, tellyesítve a köz kívánságot, ha az jót, törvényest, üdvességest kíván, jóra vezetve, ha tévedett. Már pedig ha minden három ember közül egy bérbe fogadtatnék is, hogy a másik kettőről jelentéseket tegyen, a költséges úton sem szerezhetne a kormány a közvéleményről magának oly biztos tudomást, mint minőt az általam törvény óltalma alatt választott nyilvánosság útja többek, külömbözők által követve nyújthat. Más minden egy oldalú, csak itt támadhat fel minden bal rajz ellen az érdeklett, és így nincs dolog, nincs út, melly a közvélemény esmérésében a kormánynak hasznosabb szolgálatot tehetne, mint mellyet én választottam. – És mivel alkotványos országban úgy hiszem, minden polgár meg van híva, gazdag és szegény, hatalmas és gyenge, tehetsége szerént a közjó nagy épületjéhez egy darab téglát hordani, én… is fel valék hatalmazva a nyilvánosság terjesztésével a köz értelmiség kifejtésére, tévedés, rosszakarat, cselszövények visszatorlasztására, a titok vétkes éjjébe süllyedés meg akadályozására s a köz véleménynek tudatásával a királyi-szék és nemzet közötti bizodalom fentartására tehetségem szerint munkálódni. És ezek valának czéljaim »Tudósításaim« útján… elérendők. Czélom valósítására törvényes utat választék,… s ím e czél, e törvényesség mellett fogva vagyok!”
Az összeesküvés vádját képtelennek minősítette: „bátran merem állítani, hogy öszveszövetkezést, consociatiót hazánkban akárki hijába keres. Ez egy rém, melly csak némellyeknek nehéz álmaiban rémlik, kik nem akarják, vagy nem tudják megfogni, hogy a nemzetnek nagy része csendes, törvényes úton javításokat akar kivívni, s haladni kíván.”
Majd emlékeztetett az 1790-es kezdeményezésekre és arra, hogy „40 esztendős sürgetések” után maga I. Ferenc király „bölcsen megértvén az időnek kívánatait a systhematicum operatumok [rendszeres munkálatok]… közvitatás szőnyegére bocsátásával az elme súrlódásnak tág mezőt, nagy lökést adott”. S miután így magát az udvart dicsérte meg, s tette egyben felelőssé a politikai kezdeményezésért, a következményekről ezt mondotta: „Így kezdett a nemzet gondolkozni a közérdekű tárgyakról, s igen természetes, hogy ily nemű vitatásaiban két nagy részre oszlott, egyik az, melly javítva haladni kíván, másik, a melly mindenben a régi mellett maradva tespedni akar. Vannak e kettő között külömbféle árnyéklatok, vagynak egyik úgy mint másik részen túlságok, de az általános külömböztetési idea haladás és tespedés.” Ő egyértelműen az előbbit támogatta, de nem összeesküvőként.
1838 tavaszán egyik periratában így érvelt a reformok, „a javítások” szükségessége mellett: A „nyomtatás mesterség tökélletesedése, a világ újabb részének föltalálása és ez által a kereskedés elevenebbítése szorosabb kapcsolatokkal egyesítvén a nemzeteket, mind inkább felvilágosíták az embereket… Ekép volt a physicai, ekép a moralis világban, amottan a test, itt a lélek szükségeit pótolandók változtattak, javíttattak, szóval az idő szelleme változott. Más kor szellem volt akkor, midőn még a scholastica philosophia uralkodott az intellectualis világban, más kor szellemnek kell jelenleg lenni, Leibnicz, Lock [sic!], Kant, Reinhold, Fichte, Schelling idejök után.” Majd bíráit alighanem megdöbbentő példákat hozott: „Bresciai Arnold Rómában mondott praedicatiójában meg mutogatta már, hogy a keresztényi morál alapítója, a mi meg váltó Urunk Jesusunk volt az első újító… Második Fridrich burkus [porosz] király a kor szelleméhez alkalmazott új criminalis codexet [büntetőtörvénykönyvet] behozandó, hogy a hibás régi melletti előítélleteket legyőzze, a hibás régit köz critica alá eresztette… Újítanak minden nemzetek… Ha az igazítás, sőt újítás bűn volna” – kanyarodott vissza korábbi okfejtéséhez Kossuth –, miért készültek volna országgyűlési és uralkodói kívánságra a rendszeres bizottsági munkálatok, és „minek kellett volna a múlt ország gyűlését csupán csak a végre egybe hívni”, hogy megtárgyalják őket.
Rápirított vádlóira, mert szerinte az agitáció fogalmát „rémítő kongású”-vá torzították. „Az ember míg él, gondolkozik – fejtegette Kossuth, mintha nem is börtönben, de katedrán ült volna –, a ki gondolkozik, s társaságban él, gondolatait másokkal ki cseréli vagy szóval, vagy írásban, vagy nyomtatásban, vagy festés vagy szobrászat, vagy más úton, és ez mind nem egyéb mint agitatio; minden szó, minden hang, minden betű, a gondolatnak minden kifejezése, minden könyv, minden praedicatio, minden olvasó társaság s általában a könyvnyomtatás – agitatio. Az emberi életnek ezen lényeges atributuma [alapvonása] nélkül makkot ennénk az óvilági erdőkben még ma is. – Az agitatio magában tehát nem csak nem rosz, sőt az élet feltétele; a politicai világban pedig bűnné csak akkor válhatik, ha tárgya is bűnös, az az törvény által tiltott, s eszközei is bűnösök – az az törvény által tilalmaztattak, mert mit hazánk törvénye nem tilt, az lehet bűn a gyónó székben, de törvény székben soha sem.”
Kossuth ugyan rendre válaszolt rabtartóinak vádjaira, de mindig hangsúlyozta, hogy nem védekezik, hanem szabadlábra helyezését követeli. Elvfeladásnak ítélte ugyanis, hogy törvénytelenül bebörtönözve formálisan védelmezze magát, egyben igazán veszélyesnek, mert a feudális jogeljárásban „egyes perlekedők jog mulasztása az utódok ellen fegyverül használtatik, egyes esetekből vonatik le a szokás”. Márpedig – folytatta Kossuth, olyan tételt fogalmazva, amelyhez késő öregségéig töretlenül elkötelezettnek érezte magát – „a ki hazáját szereti… az szereti azt a múltnak, a jelennek, a jövendőnek képében, szereti még azon hazát is, a melly lesz, midőn ő maga nem lesz többé”. A per végtárgyalását megelőzően elkészítette ugyan a formális „velős védelmet”, de nem nyújtotta be. A királyi tábla Kossuthot 1839. február 23-án a már letöltött huszonegy hónapon kívül további háromévi fogságra ítélte. Büntetését a hétszemélyes tábla március 2-án, ugyancsak a vizsgálati fogságon kívül számítva, négyesztendei szabadságvesztésre emelte.
Kossuth azonban ennél jóval kevesebbet, összesen három évet töltött fogságban. A Deák Ferenc vezette reformellenzék, kihasználva a háborús konfliktustól tartó Habsburg-hatalom szorongatott helyzetét, az 1839–1840. évi országgyűlésen az újonclétszám és az adó megszavazása fejében nemcsak kisebb-nagyobb reformok elfogadtatását érte el, hanem a politikai foglyok szabadon bocsátását is.
Lovassy László tébolyodottan hagyta el börtönét, a rövid fogság után a gräfenbergi gyógyhelyre internált Wesselényit a teljes vakság fenyegette, érdemleges politikai szerepre képes és kész csak Kossuth maradt a bebörtönzöttek közül. S ezért nemcsak saját pályafutásának lett fontos fordulópontja, hogy 1840. május 10-én visszanyerte szabadságát.