(Kossuth a szegény köznemesség nemzetfenntartó szerepének kellő méltánylását kívánja.)
„Hivatásunk: nemcsak meg nem semmisülni, hanem élni életvidoran, s a miért milliók szíve dobog, a mire vágyik minden érverés, az nem nyomoru tengés, hasonló azon gyávához, ki minden mozdulatával engedelmet látszik kérni, hogy élni mer; hanem kifejlés, mely felküzdje nevünket a polczra, melyen állani Európa népei közt megérdemeljük. És ha ezen magasztos, de korántsem túlságos vágyihletéssel a mult időkbe visszapillantunk: fogunk-e kérkedni, hogy… nemzetiségünk meg nem semmisült; mert azoknak gúnyja előtt, kik egy fénybogár-élet egynapi csillámaért eredetöket megtagadták, törpe vityillókban talált menedéket a népnél… és menedéket talált ama köznemesség szalmásfedelü faházaiban, melyet most jutalomul, hogy a hont s nemzetiséget megtartá, némely bitang szózat a külföld előtt marhacsordának kiált.”
KLI. XII. 273–274.