I.
– Tudja ön, mi újság?
– Nem, épen semmit sem tudok.
– Hogyan? Ön nem tudja, amit az egész város beszél?
– Én semmi beszédet (hírt) sem hallottam.
– Csak teteti kegyed magát, mintha nem tudná.
– Ha tudnék felőle, megmondanám kegyednek.
– Alkalmasint tehát hamis hír; mert kegyednek tudnia kellene.
– Mondja meg ön, kérem: igen kíváncsi vagyok megtudni.
– Mondják, hogy kegyed férje követté neveztetett a nagy Mogolhoz.
– Ki mondja azt?
– Mindenek beszélik: még ma is hallottam.
– Szabad tudnom, ki mondotta önnek?
– Hiteles személy. Én ** úrtól tudom.
– Az hazug. Mondja ön neki nevemben. Ha mindent el akarnék mondani, amit felőle beszélnek, sokat kellene elmondanom.
– Ha kegyedet ez haragra indítja, tegyük, nem hallotta a dolgot.
– Ha az, mit itt kegyed nekem mond, való (igaz) volna, férjem nekem szólt volna felőle.
– Talán nem akarja tudatni (nem akarja, hogy tudják).
– Nem tenné előttem titokká; mert tudja, hogy titoktartó vagyok.
– Még is kell valaminek a dologban lenni, mert különben micsoda érdeke lehetne valakinek, hogy ezt beszélje.
– Legitten (ezennel) hozzá sietek; ki tudom, mi van a dologban.
Vörösmarty Mihály: Ungrische Sprachlehre, 1832. 61–62. l.
II.
– Vette észre kegyed, milly csodálatosan volt tegnap öltözve az öreg grófné?
– Sokáig néztem; minden szem ő rajta függött. Azt hittem, megfakadok nevettemben. Ön hajában volt, és porozva. Fején egy fekete mázos tő* s fejér, széles atlac szalag. Ollyan volt, mint egy szarka.
– Alól meg ollyan, mint egy papagáj. Talpas ruhája hímzett szerből volt nagy gallyakra; feneke zöld, virági vörösek, talpával (aljával) az egész sétát kisöprötte.
– Soha életemben illy fura öltözetet! Zefírek* játszadoztak hosszú, csipkés ingfodraival. Száraz keblét roppant olaszvirág (csinált virág) bokor díszesíté, melly olly mívleg vala utánozva, hogy csak nagy üggyel zavarhatta el a körüle csapkodó lepkéket.
– De azt kelle még látni, milly komolysággal lépdelt föl s alá, egyik kezében egy nagy aranypillangós legyezőt, a másikban pedig napernyőt tartván, melly hódító kecseit a naptól ótalmazza.
– S minthogy a jó grófné egész fülig befestette magát, kétségkívül azt hitte mindenki, hogy álorcája van, most úgy is farsangban vagyunk.
Csató Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 42–44. l.
III.
– Mit hallok? félre verik a harangot! tűz van a városban?
– Igen, tüzet kiáltanak; valahol tűznek kell lenni.
– Valóban a szomszéd háza ég, látom a lángot. Ah istenem! minden tagom reszket. Gyújtogatásból támadott a tűz vagy gondatlanságból?
– Gondolom, a villám (a mennykő) ütött be. Nem hallotta ön a mennykőcsapást? Hamar! segítségére a szerencsétleneknek.
– Inkább hordjuk el, ami drága jószágunk van. A tűz házunkat is elérheti.
– A szomszéd veszedelme sürgetőbb. Ah, itt jőnek már a fecskendősök s a munkások lajtorjákkal, dorongokkal s egyéb szerszámokkal.
– Le fogják a házat dönteni?
– Ha különben nem menthető; meg kell vallani, hogy jó tűzoltó intézetünk van, alig látni egy szikrát, a fecskendők már ott teremnek azt eloltani.
– Bizony ideje is volt, a tűz már a tetőbe kapott.
– Békével legyünk, tüstént eloltják. A fecskendőkkel jól dolgoznak: hat szolgál, a hetedik kádja megrepedt.
– Istenem! itt megint tűz esik le. Szerencse; hogy csendes idő van, különben közönséges lenne az égés.
– Rajta! vegyünk mindenik egy egy tűzvedret (oltó vedret), merítsünk vizet. Milly ropogás!
– Vigyázzatok, a tető beszakad. Szerencsére most már semmi gyúlható nincs, amit a láng emészthetne; nem sokára el lesz oltva; már csak füstöt látok.
– A víz forrón csepeg le; mint sustorog, mikor a parázsra egy vízsugár esik. Menjünk, itt már nincs mit tennünk. Én egy kanál borkőport veszek be, szörnyű ijedést álltam ki (szenvedtem).
– Helyesen teszi; mert ön igen gyáva (félénk). A szegény égettek ijedése, kik csekély vagyonokat a tűz által elveszték, még nagyobb lehete, mint öné (kegyedé).
Vörösmarty M.: Ungrische Sprachlehre, 1832. 87–89. l.
IV.
– Jó reggelt, húgom-asszony.
– Jó reggelt, bátyám-uram. Mint vannak otthon, a kedves hitves és a kisdedek?
– Idősb (nagyobbik) leányom egy kicsinyt roszul van, az ifjabb (kisebbik) ép, egészséges. S hát kegyed és kedves férje?
– Köszönöm: az uram egészséges.
– Azon örülök.
– Miért nem látogat meg minket, bácsikám? Nem gondol atyafiaival; az nem szép kegyedtől. Pedig hiszem mi onoka-testvérek (két testvér gyermeki) vagyunk.
– Bocsánatot kérek; az anyám roszul volt, mellette voltam, s lehetetlen volt kimennem.
– Mit hallok? nagy-néném beteg volt? erről én mit se tudtam. Szerencsém lesz őt meglátogatnom.
– Örülni fog, kegyedet láthatván.
– Mi hír van kedves öccse-uráról?
– Csakugyan Amerikában van a sógoránál.
– Még mindig nőtelen?
– Nem többé; sógor-asszonya írta ide a testvér-nénjéhez, hogy öcsém egy négerleányt vett el.
– Mit? egy feketét? ha azt boldogult nagy-bátyám, kegyed édes atyja, tudta volna, soha meg nem engedte volna, hogy onokáji, a kegyed onokatestvérei, feketék legyenek.
– A szín nem választja el a dolgot. Ki tudja, milly színűek valának eleink?
– Éj, hát nem tudja bácsikám származásfáját?
– Nem tudom, kik voltak őseim. Atyai részről nem vihetem feljebb származásomat nagy-atyám és nagy-anyámnál; anyai részről nem feljebb ükeimnél. Ezeken felül, mint gyanítjuk, mostoha szülék voltak, s ezek, mint tudja kegyed, csak rokonok, nem vératyafiak.
– Úgy hát legyen kegyed nemzetségének fentartója, s legyen gondja rá, hogy ük-onokáji s legkésőbb maradéka el nem fajulván, szép fejérek maradjanak.
Csató Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 154–156. l.
V.
SZOMSZÉD ÚR. Micsoda újságokkal bővelkedik, uram?
KAPITÁNY ÚR. Egyébről nem hallani, hanem a békességről.
SZOMSZÉD ÚR. Nincs is jobb annál.
KAPITÁNY ÚR. De nem nékünk, hadi embereknek; mivel sem nyereséget, sem elő menetelt nem reménylhetünk.
SÓGOR ÚR. Némellyek mindazáltal azt mondják, hagy majd háborúra fakadnak a dolgok.
KAPITÁNY ÚR. Bezzeg a szegény hadi emberek részére való hír volna ez! De én egy általjában nem hihetem: mert az egész kereszténységnek békesség szerető fejedelmi és királyi vagynak.
SÓGOR ÚR. Igaz, minden tele vagyon hadi néppel, sehol sincs pedig háborúság.
KAPITÁNYNÉ ASSZONY. Majd! Majd! Megkevesedik a hadirend.
NAGYSÁGOS ÚR. Asszonyom! Mit mond kegyed?
KAPITÁNYNÉ ASSZONY. Jól tudom én, mit mondok; ha a közönséges békesség meglesz, bár alunni menjenek a hadak.
KAPITÁNY ÚR. Én miattam az is meglehet; én pedig akkor valami jót álmodok.
Meliböi: Ungarischer Sprachmeister, 1835. 277–278. l.