– Te sóhajtasz, barátom; mi lelt?
– Semmi.
– Búd van?
– Nincs.
– Beteg vagy? (Bajod van?)
– Éppen nem.
– Valami történik veled, amit én nem értek. Néhány nap óta sem eszel, sem iszol.
– Oda étvágyam; oda nyugodalmam!
– Szegény fiú! te tehát szerelmes vagy.
– A legszerencsétlenebb ember vagyok a világon. Szeretek, imádok egy ifjú szépséget.
– S nem szerettetel? (S ő nem viszonozza?)
– Nem; s ez az, ami kétségbe ejt. Igaz, hogy még csak egyszer láttam ablakomból.
– S ki lehet a bűvösné, ki illy hirtelen s heves lángot tuda gerjeszteni szívedben?
– Egy asszony, barátom; – nem, nem asszony; – egy angyal, egy istenség.
– Maga Venus szállott-e le Olympból, hogy neked megjelenjék?
– A természet soha nem alkotott valami remekebbet. A három kegyszűz* mindössze sem bír annyi szépséggel. Képzelj magadnak egy szőke hölgyet, mellynek színe rózsákkal és liliomokkal vetélkedik; két nagy, bágyadó (epedő) kék szemet; hosszú, arany hajfürtöket, mellyek alabástromfejér kebelre omlanak; szóval képzelj hölgyet, millyeneknek a hurikat festik Mahomet paradicsomában.
– Kíváncsivá tészesz.
– Bár mennyit mondanék felőle, alább maradnék a valóságnál. Ezt a sugár, deli növést látni kell, látni e puha, kerekded formákat, e piciny lábat s e könnyű, nemes járást!…
– Valóban sok tökély.
– Valamennyi egyesülve van benne. Egész vagyonomat od'adnám egyetlen pillanatáért. Az ő lábainál akarok meghalni.
– Mit lángolsz, barátom!
– A szerelem vak, s gyakran…
– Érzéktelen (szívtelen) ember! minek nevezed te tehát ezt a mennyei érzelmet, ezt a sympathiát (össz-érzést) két lélek között, ezt a kimagyarázhatlan valamit, melly egyiket a másikhoz vonza?
– Én ezt – bolondságnak nevezem.
– Melly káromlás!
– Én e kis, hamis istennek szemkötőjét leveszem s kisegítelek a bűvölet alól. Jer velem, látni a kegyetlent; én őt ismerem.
– Ismered?
– Igen, jobban, mint te. Bemutatlak nála; akkor meg fogod látni bűvölő (bájoló) kecseit. Ez a szép haj, ez a bájoló liliomarc, a gyémánt fogak, ajkainak korall (bíbor) pirossága…
– Nos?
– Mind ezt öltöző-asztalkáján fogod találni.
Csató Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 105–108. l.