– Kegyed ma igen elkésett; már alig várhattam kegyedet.
– Bocsánatért esdek; lehetetlen volt hamarabb eljőnöm. Az egész reggelt szaladozással töltöttem, itt borotválnom, ott fodorítanom, itt egy fürtöt, amott egy hajcsigát kelle csinálnom. Egy idő óta annyi a dolgom, hogy lehetetlen mindent, aki hí, kielégítenem.
– Örvendek rajta, de ha hozzám is akar az úr járni, pontosabb legyen.
– Még ma mind e mellett is eljöhettem volna, ha egy fiatal jegyeshez nem hínak, kinek haját fölbontanom, megnyírnom, megmetszenem, betekergetnem s befonnom kellett, de legtöbb gondot adott arcvonalmi characterét kitanulnom.
– Hogy? hát az úr physiognomista?
– S kinek kell ez inkább, mint nekem? Mi művészek csak egy pillanatot vetünk az arcra, s azonnal meghatározzuk, mellyik képhez mellyik hajállás illik. Mi teremtünk, szépítünk, s ide tehetség, képzelő erő és zseni kell.
– Szinte elhalok csudámban s bámulatomban.
– Tessék elhinni, az ember fodorítóvá szintúgy születik, mint költővé; hiába hízelkedik magának a köz parókás, hogy a művészet tetőpontjára eljuthat. Én észt tudok adni egy főnek, melly előbb kába volt.
– Az úr csodákat tesz?
– Igen is, uram. Én kijavítom a természet hibájit s megmásítom az ember characterét. Ha egy hajcsigát művészleg teszek fel, ha egy hajcsipetet pongyolán eresztek a vállakra, vagy ha egy tömeget gyűjtök a főtetőn: akkor én kény szerint vagy édes, vagy bágyadó, vagy komoly tekintetet adok az ábrázatnak. Okos nyíréssel eltitkolom a széles és szögletes homlok keménységit, s egy pár ügyesen fodorított fürttel a leghosszabb füleket is bájolókká teszem.
– De mit csinál az úr a kopasz fejekkel? mert ezeket nehéz hajon fogni.
– Nincs könnyebb, mint ezen segíteni. Én egy hajkenőt találtam fel, melly a hajat növeszti és festi, s ha ez sem használ, parókát készítek, mellynek mintáját az ó vagy újabb kor híres emberinek képeiről veszem. Így teremtek vezéreket, tudósokat, bölcseket, hősöket.
– Már látom, hogy az úr csakugyan nagy ember, s méltó, hogy kortársait borotválja. Rajta tehát, fésüljön meg (fürtözzön fel) engem szaporán.
Csató Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 55–59. l.