– Én egy lovat akarnék venni.
– Millyet akar az úr? Mént, heréltet, vagy kancát? szekér- (igás), kocsi- (hintó-) lovat, vagy nyereg alá valót (paripát)?
– Ollyat szeretnék, mellyet kocsiba is, nyereg alá is lehetne használni.
– Tessék az istállóba fáradni, ott lát az úr eleget. Van itt roh,* szürke, almás szürke, deres, pej, tarka sat. Válasszon.
– Színre nem nézek, csak jó (ép) legyen és jól kitanult.
– Ha bennem bízik (nekem hisz) az úr, ezt a kurtafarkút válassza. Ez szép növésű s jól kitanult.
– Zömök; széles szügye és dereka.
– Nézze az úr pompás (délceg) nyakát; vékonyát és sörényét. Mint hegyezi füleit.
– Mennyi idős? (Hány esztendős?)
– Még igen fiatal. Zápfoga még nem jött ki.
– Nem szilaj, nem konok (makrancos)?
– Sőt inkább szelíd, mint a bárány, igen lágy szájú s engedelmes. Rá ültessem a lovászomat, csak szőrire?
– Magam ülök rá. Mondja meg az úr szolgájának, tegyen rá egy angol nyerget.
– Hé, Jancsi! vezesd ezt a lovat az udvarra. Nyergeld meg és kantározd fel. Húzd meg jól a hevedert s ereszd lejebb a kengyelt. Így. Itt áll a ló készen: nyeregben és kantározva. Tessék felülni.
– Adjon az úr egy vesszőt (suhogót).
– Ehol. Látszik, hogy az úr jó lovag; jól és könnyen ül a lovon. Engedje az úr őt szabadon; vezesse könnyen; meglátja, hogy érti.
– Rúg és kikicsap.
– Üljön meg az úr jól a nyeregben. Ne húzza meg nagyon a kantárt; azt nem szenvedheti. Eressze neki az úr.
– Most már ágaskodik; bokros és kemény szájú.
– Állítsa meg az úr s bocsássa aztán kis ügetve, vagy kis vágtatva.
– Oh, ho! most meg nyargal, szinte dől bele. Fejét a szügyibe szegte: ragad!
– Bizonyosan megsarkantyúzta az úr.
– Ördög vigye a rossz dögét, bizony majd kivetett a nyeregből, majd leestem.
– Csodálom, mert ez különben remek egy ló: nem taknyos, nem reszket, nem dermedt. Nézzen csak rám: én jót állok, hogy semmi hibája sincs.
– Ez ugyan nehezen fog az úrra nézni, mert épen most veszem észre, hogy vak.
Csató Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 74–77. l.