– Akar az úr ví-leckét venni?
– Kész vagyok rá; csak keztyűmet veszem és alakomat.
– Én pedig mellényemet. Szúrásra akar az úr vívni, vagy vágásra?
– Szúrásra.
– Itt vannak a szurdancsok. Csak színre vívjunk?
– Nem; vívjunk testre.
– Jó. Álljon ki az úr (vegyen állást).
– Jól állok így?
– Ökle igen magas. Forduljon az úr kijebb; dőljön bal csípejére s hajtsa meg térdét. Tegye vasát negyedbe. – Vessen cselt. – Döfjön. – Emelje fel kezét; nyújtsa ki karját s feszítse ki baltérdét. Nyúljék ki jól az úr.
– Megütöttem az urat?
– Nem; nem jól ütött az úr. Támadjon meg az úr még egyszer. – Csupán az ökölnek szabad mozogni s csak kis körben. – Lessen az úr rést v. nyílást.
– Nagyon szorít az úr.
– Miért nem lép az úr vissza? Ne hadarásszon (ne csapkodjon); az nem ér semmit. Ha vasamat csavarja az úr, alá bukom, s megbököm az urat. Üssön el az úr tercben (harmadban v. háromban) s szúrjon rá mingyárt másodban.
– Csaknem vasába szaladtam az úrnak.
– Mert igen elő hajlott az úr. Nosza védje magát kegyed.
– Jajjaj! be kemény döfést kaptam oldalba. Lefegyverzett az úr. Elég.
– Ej, be érzékeny az úr. A jó vívó, ha agyon szúrják, sem nyikkan.
Csató Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 101–103. l.