Sámuel. „Péternek tehát harmad esztendejében, úgymond: Turóczi, a magyar főurak és nemesek a püspökök tanácslásából öszvegyülekezének Péter király ellen, és szorgosan tanakodának, ha találhatnának királyi nemzetségből valakit, ki az országlásra alkalmas volna, és őket Péter kegyetlenségétől megszabadítná. És midőn ilyent az országba nem lelhetének, magok közűl választottak egy ispánt, Aba nevűt, sz. István király húgának férjét, és azt magoknak királyúl tették.” Jól írta Turóczi: „ki alkalmas volna az országlásra.” Mert élt ugyan még Vazul, de a szerencsétlen nem arra való volt. Aba nagy sereget gyűjtvén Péter ellen ment; aki igen megijedett, és, mivel magának védelmére elégtelen vala, Henrikhez futott alattomban s folyamt, tanácsosi közül Buda, a nemzetnek halálos ellensége, öszvevagdaltatott; két fia pedig megvakíttatott, egyiknek, ki Vazul szemeit kitolta vala, kezei, lábai öszvetörettek. Némelyek agyon köveztettek, mások más kínok közt haltak el. Ami meglevén „Aba királynak kenetett, Kézax és Turóczi szerént, szenteltetett (»consecratus«). – Minden rendeléseket és adókat, melyeket Péter király maga szokása szerént tett vala, Aba király eltörlött. „E változásnak fő okai három nagy tekintetűx urak voltak: Viske, Toislán és Pezli; kik a nemzetnek szabadságát keresik vala, és az országot a királyi magnak visszaadni híven igyekezének.” Innen kitetszik, hogy Péter, ki sz. Istvánnak húgától született, nem tartatott királyi vérnek, ellenben Aba annak, tudniillik ki Atilának nemzetségéből származott volna.
„Aba király hallván, hogy Henrik, német király, kegyesen fogadta Pétert, követeket küldött hozzá, kérdeztetvén, ha Péter miatt, kit az országból kiűzött vala, ellenkeznék-e, és állandó békességet akarna-e vele? A császár igy szóla a követeknek: „Mivel az enyémeket bántotta, megérzi majd, mit és mennyit tehetek.” Ezt értvén Aba, még a télen, 1042. Ausztria s Bavariax ellen nagy sereget küldött, mely a Dunának két partja körül dúlt: egyik Tulna városáig haladván gazdag prédával jött haza; a másik csoportot ellenben igen megverte Adalbert, ausztriai Markhio. Ezután Karinthiába bocsátott némely fegyvereseket, kiket hasonlóképpen Godfrid Markhio meggyalázott. Henrik, dolgai miatt, későbbre, azaz őszkor jött bosszút állani. Hamburgot, Pozsont rútul elégette; és széjjelvervén Abának katonaságát, sok helységeket a Garanx vizéig elfoglalt. Ezen balesetek közt követeket küldének hozzá a magyarok, igérvén mindenre, csak Péternek visszavételére nem, kész voltokat. Ajándék és szép szó által megengesztelvén Henrik, haza vitte seregét.*
Nem vélte magát bátorságban Aba. A Schaffnaburgi Lambertx után: A király karácsont ülte Gozlariában. Ottan a magyar királynak követei békességért könyörögnek, de nem nyernek, mivel Péter király, kit Vban (Aba) hatalmasul kiűzött az országból, jelen vala és alázatosan esedezett Henrik királynak segédért amannak erőszakoskodása ellen… A király másodszor vitt hadat a magyarok ellen, és a mondott Vbánt (Abát) kedvező alkura kénszerítette; minekutánna vett tőle esküvést a békességről, és kezeseket, visszatérvén menyegzőt tartott Ingelheimban.” Az esküvésről világosban írt Hepidánx, tudniillik Henrik előtt Abának esküvéssel kellett ígérni, hogy „országának határain túl nem megyen.” Olvassuk már Turóczinál: „Jövő esztendőben, 1043. Aba király követei által meg akart békélni a császárral, igérvén, hogy minden foglyokat visszaereszt, azok helyett pedig, kiket nem adhatna vissza, illendőül fizet. A császár pedig nem akart alkunni, míg Bavariába nem jőne, hogy, kik a magyarok által igazságtalanul megsértettek, jelen lennének a békekötésen. Eljött tehát a császár Magyarországnak széleire, és készült másodnapon kiostromlani azon akadályokat, melyekkel a magyarok Rábca vizét körülvették vala. Azonban pedig Aba királynak követeitől kéretett a császár, hogy rendelne bizonyos időt, melyre minden foglyokat visszaeresztene, és még ajándékokat küldene. A császár tehát kapván az ajándékokon, és nagyobb dolgokkal el lévén foglaltatva, visszament.” Aba, Hermánxnak bizonysága szerént, a Céthegye,+ és Laitha vize között fekvő tartományt oda engedte a németeknek. Henrik e hasznos békekötés után, noha Péternek szívbeli nagy fájdalmára, ismét haza ment.
Sámuel király e békesség után gyűlöletes lett a nemesség előtt, és végre szerencsétlen, Turóczi után: – „Aba király bátorságban látván magát, kevély lett, és kezdett kegyetlenkedni a magyarokon. Mert azt vélte, hogy az urak és szolgák közt nincs különbség; de az esküvést is semminek tartván megsértette. Az országnak nemeseit megvetvén, annyiba tartotta mint a parasztokat és nemteleneket. A magyar nemesek pedig nem akarván azt szenvedni, és az ő mordságát nehezen tűrvén, öszveesküdtek, hogy őtet megölnék. Egy valaki pedig közülök bemondta a királynak azokat, kik őtet meg akarnák ölni: akiket megfoghatott, azokat elölette vizsgálat nélkül. Ami nagy kárára lett a királynak. Mert midőn nagybőjtben Csanádon volna, közel ötven nemeseket tanácskozás végett öszvehíván egy házba rekesztett, és fegyveres katonák által szánásbánás, és gyónás nélkül, lenyakaztatott. Amiért boldog Gerárd csanádi püspök, egyházi keménységgel megfeddette a királyt, és előre megmondta vesztét.”*
Tovább, Turóczi után: „Némelyek tehát az öszveesküttekből, emiatt jobban felindulván, a császárhoz menének, és gyalázák Abát, mondván: hogy az esküvést semminek tartaná, s a nemtelen pórokkal ennék, lovaglana, s szüntelen beszélne. Kiknek a császár mondá: Ezt ugyan nem szokta tenni nemes ember, hanem nemtelen. A császárt tehát erősen ingerlék, hogy Aba királyon állna bosszút; mivel a foglyokat sem küldötte vissza, amint eskütt vala a császár előtt, sem a tett károkat nem pótolta ki. A császár tehát felbátorodván, a magyarok ösztönzésire, a bajor és cseh sereggel, s a maga udvarló népével Ausztria szélére jött, mutatván magát, mintha nem akarna bemenni Magyarországba, hanem Aba királyt alkura kényszerítvén, visszatérne. Akkor Aba királynak követi a császárhoz menvén, visszakérék azon magyarokat, kik a császárhoz futottak, panaszkodván és mondván: hogy azok rablók és latrok Magyarországban, és cégéres gerjesztői a háborúnak, a viszálkodásnak a császár és magyarok között, kik a császárnak híven kedvére járnának; és azért a háborúságnak ilyen indítóit Abának, a magyarok királyának kezébe kellene adni. A császár felelt, hogy azt teljességgel nem cselekszi. Nagy gyorsan tehát megtámadta Magyarországnak széleit, és Sopron felől bejött... a magyarok, kik a császárral és Péter királlyal valának, egész éjjel vezették a sereget Rába és Rábcza mellett, mely folyókon virradóra könnyen általkeltek. Eleibe ment (az ellenségnek) Aba király Ménfőnél, Győr mellett, sok fegyveresekkel, igen bizakodván; mert némel Bavarusxok hírül adák neki, hogy a császár kevesed magával jőne ellene. És, amint mondatik, Aba király győzött volna, ha némely magyarok Péter királyhoz barátsággal viseltetvén, nem vetették volna le zászlójokat, és futottak volna. Írták pedig némely németek, hogy, midőn a csatához közelítettek volna, égi jellel vékony köd jelent meg, és szertelen forgószél Istentől indíttatván, szörnyű port hányt szemeikbe a magyaroknak, kiket már régen, mint mondatik, mivel Pétert, magok királyát, legyalázták az apostoli úr átok alá vetett.* Öszvecsapván a két ellen sereg sokáig és erősen viaskodott; de végre a császár, Isten segítségéből, szerencsés győzedelmet nyert. Aba király pedig elszaladott.” Július 5-dikén. […]