Kedves bátyjának kora halála igen megszomorította László szívét. Hiában igyekezett őtet felvidámítni a nemesség, midőn országos örömek között koronát tetetett fejére; mert nem akarták adni Salamonnak, ki a nemzeti szabadságot Henriknek tett nemtelen igérete által megsértette: de némelyek attól is tartának, netalán, ha fő hatalmának gyakorlására jutna, keménységet mutatna azokhoz, kik Geiza mellett buzgódtak. Elvégezték tehát magok között, hogy Salamon Pozsonyban, a neki adatandó jövedelmekből, élne csendesen. […]
Történt, hogy Boleszláv lengyel király, mivel megölte vala Stanislaust krakói püspököt, akitől nyilván feddeték feslett élete miatt, Gergelytől excommunicálxtatott. Így elvesztette koronáját, jobbágyit, böcsületét, mindenét. Alattavalói között nem lévén bátorságban, ide jött Miesko nevű fiával 1080. László a szerencsétlent, az atyafit, és minap a maga segítőjét be merte fogadni, és méltóságához illendő módon tartani. Ez, ha leginkább azon időket gondolod, ritka s nagy cselekedete volt Lászlónak. Salamon iránt is jó szívet mutatott 1081. esztendőben; mert elvégzé magában visszaadni a királyságot: amit mindazáltal, a haza csendességére tekintvén, nem engedének meg a főrendek. Egy kis békesség után felháborodván Salamon, titkon akarta megöletni Lászlót. Ezért a visegrádi várba záratott. Szerencséjére püspökeink István első királynak, minekutána 45 esztendő mulva teste felvetetett, közönséges tiszteletet rendelének az országban 1083. Hogy a köz örömből részt venne a koronás fogoly, szabadságának visszaadatott. E jóra ama kedves nevű leányzó Charitas, leginkább ha főnemből vala, szép szóval nagy segédül lehetett.*
Székesfejérvárról Regensburgba ment Salamon feleségéhez, kit már kilenc esztendőtől fogva nem látott. Az asszony, férje társaságától elszokván, szerencséjétől irtózván, megvetette őtet. Ami szívét megént sebhette; de inkább az, hogy mivel Németország tele volna belső háborúval, nem nyerhetett pártfogást. Elbúsultában tehát, megkerülvén Magyarországot, Moldvába ment, és Kuteski kún fejedelmet szólította meg, fogadván, hogy Erdélyt neki adná s leányát elvenné, ha hatalma által felsegítetnék. Kuteski berohant Magyarországba, de Ung s Bors várak körül a királyi seregek által nagyon megveretett. Salamon ezen nehéz csapás után sem akart engedni az ellene fenekedő szerencsének. A bolgárokat és görögöket támadta meg 1087 némely rabló kúnokkal, gondolván, ha leverhetné, könnyebben tehetne próbát Magyarország ellen. Ezektől is legyőzetett; és megszünt háborgani. Írják némelyek, hogy ebben az ütközetben elesett az ifjú, harminc vagy harminckét esztendős király; mert utolsó lehelletéig király volt ő. Méltó a szánakodásra. Őbelőle dücsőséges uralkodó lehetett volna. Eleven és bátor volt. Üdővel őtet, ki sanyarú életű, s gonoszságiért penitentiaxtartó remetévé, ki rongyos koldussá, ki paraszt kanásszá tette: némely íróink kanonizálták is.* […]
De térjünk hazai dolgainkra. Eddig nemzetünk, királyai alatt, a sok viszontagságok között, birodalmának terjesztéséről alig, vagy nem is gondolkodhatott. Noha, minekutánna ezen boldog hazát választotta lakhelyül, nem is vágyakodott új meg új tartományokra. Megelégedett első keresményével, és érzette boldogságának édességét, hamikor nyúgodalomban mértékletesen ehetett fáradsága gyümölcséből. Most jóltevő hatalmával magához ölelt egy vitéz nemzetet. Horvátország, Zvonimir királynak halála után, nem lelvén a kormányra alkalmas férfit, veszedelmes zűrzavarba keveredett. 1089. Egy fő hazafi, kiben saját veszedelme a közjó szeretetét felébresztette, a királyhoz jött kérvén őtet, hogy a kedvező környülállásokban fogná pártul az országot. László reménységénél nagyobb szerencsével szállította által a Dráván fegyveresit; mert az ő ismeretes vitézségének önkényén meghódolt minden a Dráva és Száva között. A havasokon túl való rész is, midőn a meghasonlott polgárok nem segítik egymást, hamar megadta magát. Már a tenger mellékihez kezdett, midőn hírül viszik neki a kún pogányságnak berohanását Kopulcs vezér alatt. Visszasietett, és a Temes vizénél kerítette be őket. Akiket elfogott, itt marasztotta, s rávette a keresztény vallásra 1090. Így járt egy más sereg is Akusnak vezérlése alatt, ki vagy visszavinni akarta hazája fiait, vagy érettek bosszút állani szándékozott. […]
1092-dik esztendőt jelessé tette László. Tudniillik, a világi papok, a szerzetesek és a nép között elhatalmazott gonosz erkölcsöt hogy jobbítná, törvényeket hozott. Nem örömest látom íróinkban, midőn királyinknak törvényit, melyek az egyháziakat illetik, egyházi historikushoz küldik; annál inkább, ha csavarják s balra magyarázzák. Mit? nagyobb tekintetűx-e nálunk valamely Gratiánus, mint királyunk, és nemzetünk képviselői? Nem szent-e, azaz, olyas, amit semmi .polgárnak nem szabad megvetni, általhágni, sérteni? nem szent-e az a végzés, törvény, melyet ezek bizonyos környülállásokban a nemzetnek testi lelki javára, gyarapodására, dücsőségére hoznak? Nem szabad-e az efféle gyűlést szent zsinatnak, Sancta Synodusnakx* nevezni? […]
1095. Itt előkerül egy igen nevezetes dolog, melyet a magyar historiából sem lehet kihagyni. Értem a keresztes hadat. Tudniillik a jeruzsálemi szent helyekre több századoktól fogva jártanak már a napnyúgotiak, néha nagy veszedelemmel, mert a pogányságnak hatalma alatt lévő tartományokon kellett utazniok. Akik visszatértenek, igen eleven színekkel festették le az oda való keresztény népnek sorsát, és hogy annál hamarább szánakodásra hozhatnának másokat, kétség kívül többet is mondottak. Mindazáltal sokáig nem mozdult senki nagyobb erővel segítni az atyafiakat. Végre a XI.-dik században VII. Gergely hallván a sok és keserves panaszokat, fegyverre kezdette buzdítni Európa fejedelmeit, és már ötvenezerből álló sereget szedett, melyet maga akart vezetni a pogányok ellen. De IV. Henrik császárral támadott pöre+ s egyéb dolgai miatt le kellett tennie szándékáról. Húsz esztendő múlva (1093) Péter francia remete megjövén Jeruzsálemből, II. Orbán pápa előtt beszélte el a kereszténység állapotját, kit arra bírt, hogy (1095) a placentiai, és azután klaromonti zsinatxban minden fejedelmeket és népeket felgyúlasztana a hadra. Péter azalatt járt, kelt, futkosott tartományról tartományra; s bátorított mindeneket. Mondogatta, hogy őneki megjelent volna maga Krisztus, és őtet erre a követségre méltóztatta volna. Mutogatott levelet is, melyet mennyországból kapott volna. Így hitegette az együgyűx s buta embereket. De a teljes búcsúk is, melyek igértetének, nagy ösztönül valának; úgy a mártiromságnak koronája, az örök üdvösségnek reménysége, ha kik a harcban elhalnának. A nemesek, kik nagyobb részént egyházakat szoktak dúlni, szegényeket s erőteleneket nyomorgatni, gyilkolni: hogy a temérdek gonoszságért érdemlett büntetést lefizetnék, kivált minekutána elhitték, hogy a fegyveres szarándokság bizonyos és csalhatatlan jele s záloga az üdvösségnek, örömest keresztes zászló alá állottak. László, a mi királyunk, vagy Péternek ösztönözéséből, vagy a placentiai zsinatnak tanácsából (mert a klaromonti gyülekezetet nem érte meg) nagy készséget mutatott az elindulásra; amit hallván a francia, lotharingus és német fejedelmek, követeik által megkérték, hogy lenne fővezér. De ezen hivatalnak viselésétől megmentette őtet a halál, 1095. eszt. július 29-dikén. Bátor és szerencsés hadakozó volt. Országát tudta oltalmazni s bővítni. Nem csak törvényhozó, hanem fenntartó is. Királyi kötelességét megtette. Nem csuda, hogy a nemzet sokáig gyászolta.