A közönséges nyomorúságok között elhalt édesatyja után, mihelyt megkoronáztatott, sok fő emberekkel, kikre régen haragvék, keményen kezdett bánni; kit tömlöcre, kit halálra, kit számkivetésre kárhoztatott: Dionysius palatinusxt megfosztatta szemeitől, ami az emberi szívet először ugyan megdöbbenti, de azután szánakodásra indítja. Így búsította meg az első napot, mely a kegyetlen uralkodó alatt is víg szokott lenni. Nagyobb tekintetet akarván szerzeni a királyi méltóságnak, mely Andrásnak tunyaságakor tiszteletének jó részét elvesztette vala, maga előtt csak az érsekeknek püspököknek és némely fő világiaknak engedett ülést, a többi nemeseknek székeiket megégettette. Itt is hirtelenkedett, és eltörölvén a nemzeti régi szokást, szeretet helyett haragot gyűjtött, melyet az ártatlan trónus is ritkán kerül el.
Az ügyekre s pörökre nézve III. Bélának szokását újította meg; minden panaszokat írásba foglaltatni parancsolt, melyek közül a kisebbeket bízta tanácsosira. Az irástudóknak, kik között igen kevés világi vala, nagyon használt ez a rendelés. Sokan nem tarták jónak, mert majd panaszkodnak, hogy nem eresztetnének a királyhoz, kinek szájából szokták volna eddig hallani az igazságot. Az emberi szíveket könnyebben készíted, mintsem parancsolod a szokatlanra. […]
1236. A kincstár, melyet mind más királyok fogyasztottak, mind András a nagy adakozások által csaknem üresen hagyott, segédet várt tőle. Ő tehát, Kálmán bölcsességét követvén, a klastromoktól, leginkább a templaristákxtól, kik csekély, vagy talán semmi hasznúak valának, a kelletinél több jövedelmeket elvette: úgy a cisterciáktól, jeruzsálemi, ispitálos és egyéb fráterektől. Ezek az evangyeliomi szegénységnek buzgó predikátori felrohanván, panaszt tettek ellene Gergely pápa előtt, aki azonnal megintette Bélát levele által, és a váci, nyitrai, s boszniai püspökökhöz írt, hogy mivel ő isten ellen tett ily nagy bosszúságot el nem szenvedhetné, kötelessége szerént kész a dologhoz törvényesen fogni: „azért úgymond, apostoli írásunk által parancsoljuk, hogy személy szerént menjetek a királyhoz …intsétek …amit találandotok, írásban nekünk híven megküldjétek. Adat. Viterb.x január 16-dikán.” Kálmán, Galiciának királya és Slavóniának hercege sem adta még vissza a templaristákxnak azon jószágokat, melyek miatt több esztendőktől fogva pörlekedének vele: most újra megintetett a pápától. „Hogy Kálmánnak dücsőségén tovább ne maradna mocsok, azért akarta a pápa őtet kötelességére rá venni” úgymond Rajnáldx. Igaz, hogy dücsőséges volt Kálmán, mert a keresztény hitet buzgón terjesztette: amit neki nem egyszer izent vagy parancsolt a pápa; ezt a templaristákxról, kik annyi sok jószágokat bírtak, nem olvassuk.* […]
Ezen üdőtájban Dsingis kán Ázsiában mongol birodalmat állított. Sok egyéb meghódolt nemzetek között a tatárság leginkább nevelé hatalmát, és azután nevet is ada neki. E vadak inkább, mintsem emberek, nagy zajjal pusztítottak mindenütt, amit kétségkívül hallott Béla, jelesben midőn már Európában az orosz és moldva tartományokat elborították. Tamás esperes világosan írta: „több esztendőktől fogva a tatárokról való hír és félelem elöntötte egész világot.” Kuthen, kún király, úgymond Rogerius „sok esztendőkig harcolt ellenek, kétszer győzött… harmadszor pedig nem lévén készen, elszaladott előlök… akik földének nagy részét elfoglalták… követeket külde Bélához, ki nagy örömmel telt meg, mind azért, hogy ily nagy fejedelem megadná magát, mind azért, hogy annyi lelkeket nyerhetne Jézus Krisztusnak.” Minekutána nem annyira országa báróival, mint a fráter predikátorokkal tanakodott, kik nem régen jövén, hasznos szolgálatot tenni igyekezének az eklézsiának, igen sokad magával, a szélekig eleibe méne Kuthennek, és különös tisztelettel fogadván bevezette, 1239. esztendőben. Negyven ezernél többen valának a jövevények, kiknek Béla ájtatosságból, de nemzetének sérelmével, igen kedvezett. „Ha legkisebb kún ment is az udvarba, azonnal bemehetett a királyhoz; ellenben a magyaroknak nem engedtetett meg a királyt látni, hanemha távulról: és azok csak tolmács által szólhattak: kezdék tehát gondolni, hogy az ő lenyomattatásokra hozta volna be az új lakosokat.”
Tudniillik, mivel előre nem tetettek rendelések annyi népnek, számtalan marháival egyetemben, elfogadására, sok kártékonyságok történtek. Pör s gyűlölség támadott a két nemzet között. „Tisza mellett Kőmonostornál gyűlést tartott oztán Béla, ahol köz akaratból végeztetett: Kuthen király Pestre venné lakását: a többi kúnok különbféle megyékre oztatnának: nekik, valamint a magyaroknak, az ispány tenne igazságot.” Nehezen vált el királyától, de csakugyan szót fogadott, a nagy részént szegény nép. Mind Kuthen felvette a keresztséget, mind sok nemesei, és kezdének házasság által nagyobb szövetséget kötni a magyarokkal. Ez szerént a magyar nyelvet hamarább megtanulván alkalmasbak lőnek a keresztény tudományra s térésre, mely eleinten csak olyan lehetett, amilyen volt jámbor eleinké, kikre idegen ajakú papok predikáltak.* […]
Azonban a tatárságot mozgásban lenni hozta a hír. Béla, ha igazat írt Albrikx, még taval országának szélein bevágatta az útakat, melyeken gondolá hogy a lator ellenség könnyen jöhetne. Nem is vélte oly hamar annak berohanását; mert, amint Tamás esperes historiájában olvassuk, a nagy kiabálásra is alig indult meg. Rogerius szerént karácson táján vala híre nálunk, hogy a magyar széleket, Russzia felé, pusztítnák a tatárok. Úgy tetszik, Béla előtt csak a puszta hír vala ez, mert másban tőré fejét, főként minekutána látta Gergelynek levelét, melyet a fráter predikátorokhoz ide küldött, parancsolván nekik, hogy a Magyarokat vernék fel segédére Konstantinápolnak. Vatacius, úgymond Katona, hallván hogy a magyarok ellene készülnek, megfélemlett, és ígérte, hogy görög népével egyetemben a római eklézsiához visszatér. Erről Béla azonnal tudósította Gergelyt, ki örömében szépen megköszönte készségét a királynak „1241. februárius 10-dikén”.
Egy más levele által pedig arról tudósította s arra kérte a pápát, hogy az esztergomi megyében lakó benedictinusokat, mivel csavargók, tekergők, gonosz és feslett életű fráterek, az érsek hozná józanságra s jámborságra. Ez a levél jött: „Gergely… tisztelendő atyánkfiának… az esztergomi érseknek köszönetet… Kéreméssel jelentette nekünk, Krisztusban kedves fiúnk, Magyarország királya, hogy a te megyédben lévő klastromokban, melyek valaha a böcsületnek virágit és gyümölcsit termék, oly igen elszaporodtak a gonoszságnak sulymai,+ hogy a monachusxok, kik azonokban laknak, mint valamely szemtelen csavargók, a fenyítéket kerülik, feslett életet viselnek… ami miatt megvettetnek, s kinevettetnek minden emberektől… a hívek, kik a klastromokkal jót tettenek, reménylék, hogy majd az ottan lakozók imádkoznak érettek: most látják hogy megcsalattak, nem is reménylik, hogy meg lehessen jobbítni azon klastromokat. „Parancsolta tehát Mátyás érseknek, hogy járná el a klastromokat, és reformálná mind az elöljárókat, mind a frátereket. Februárius 26-dikán.”
Más levélben pedig, mely ugyan e napon adatott, írta Gergely Mátyásnak, hogy, mivel a római eklézsia oly nagy jót tett volna vele, érsekségre emelvén őtet, ne vonná el magát az egyházi gyülekezettől, ne félne az utazás veszedelmitől. „Mi szívünk szerént való embernek gondoltunk tégedet, és örültünk, hogy a római eklézsiának különös fia lett… kivel mi szükségben terheinket megoszthatnánk… most, amit fájdalmasan említünk, elvonod szeretetedet… anyádtól, kitől sem üldözetnek, sem kardnak nem kellene téged elválasztani.” Elvégrex kérte s intette, hogy az apostoli székhez, egyebekkel együtt, menne, mivel az útakat bátorságosokká tette az apostoli gondviselés.
A mondott napon Bélát is intette, hogy anyját, az eklézsiát ily nagy szükségben ne hagyná el. A király kérte volt a pápát kétszer, hogy a magyar praelátusok maradhatnának itthon; Gergely visszaírt: „Utolsó leveledben, melyet kegyesen vettünk, igen emlegettél némely nehézségeket és úti veszedelmeket; …mi kérjük királyi méltóságodat, és intjük, hogy meggondolván mi legyen hasznos üdvösségedre, jó híredre, becsületedre, ne vegyed nehezen, ha kérésidre nem hajolhatunk… már isten kegyelméből az útak bátorságosak; nem is kell ellenséges földeken járniok. Febr. 26.”
Mind Gergely, mind Béla csak „némely nehézségeket és úti veszedelmeket” emleget: mi dolog, hogy a tatárokat egyik sem hozza elő? Már mondtuk: Azok előtt szaladott ide Kuthen, ki „sok esztendőkig harcolt vala velek,” ami azt mutatja, hogy nem voltak győzhetetlenek. Karácsontól fogva, csak ennyi üdőt említek, kellett és lehetett volna nagyobb készületeket tenni. Hová lett a régi lélek, a hazát s királyt forrón szerető nemzeti lélek! Ezen esztendőkben is hányszor nem ragadtak fegyvert a nem tudom micsoda fráterek lármázásira; és mely tűzbe, vagy inkább dühösségbe nem jövének! most „midőn egész Magyarországban felkelést hirdetett a király, örömökben tapsolának a nemesek, és nem akarák hinni a tatárokról elterjedett hírt.” Rogerius megírta: „az ország előtt gyűlölségben vala a király.” Tudniillik sokan szívekre vevék, hogy vagy ritkán, vagy nem is eresztettek volna panaszaikban hozzája; másokban a tőlök, vagy atyjokfiaiktól elvett jószágok emlékezete bosszúállást forralt. Legtöbben neheztelének, hogy az ő hírek nélkül vette be a kúnokat, akikhez oztán különös szeretettel viseltetett; mondogaták tehát, noha botorul: „lakolna most oktalansága miatt.” […]
Olvasd már a borzasztó történetet. Bathos, tatár vezér, ki ellen a palatinus némely csapatokkal együtt vigyáza, minekutána negyvenezer fejszési által (Tamás esperesnek bizonysága szerént) utat csináltatott volna népének, Russzia felől rohant be, Kadan pedig Moldvából. Béla „Buda nevü faluban, mely a Duna partján van, szokása szerént, nagybőjti ájtatosságában vala.” Hallván a rémítő hírt Pestre ment, ahová összehivatta püspökeit s báróit tanakodás végett: kérte s intette őket, hogy tartanák készen zsoldosikat. Kuthen, mivel sokak előtt gyanús vala, őrizet alá tetetett. A nagybőjt közepe táján (úgy írt Rogerius) jött a palatinustól egy katona, s mondá hogy, ha segítséget nem küld hamar a király, ő nem állhat ellent. Nem hitt még a király, és nem voltak fegyveresi. Negyednapra maga a palatinus jelent meg mondván, hogy mart 12-dikén ütközött meg a tatárokkal, elvesztvén majd csaknem minden embereit, kevesed magával szaladott el: amit megmondani jött. E gonosz hírekre elbámulván a király, érsekeket, püspököket, bárókat s egyebeket elbocsátott magától, erősen parancsolván nekik, hogy gyüjtenének hamar katonaságot, és tértnének meg. És, megparancsolta István váci püspöknek, az orodi s csanádi prépostoknak, mennének sietve a királynéhoz, és az ausztriai széleken várnák végét a dolognak. – Ismét levél által kért segédet Ausztria hercegétől. – A kúnoknak is meghagyta, hogy késedelem nélkül gyülnének öszve. Ő Esztergomból és Székesfejérvárról azonnal gyüjtött sereget.
Megjelent Kálmán király, az ő testvére, minden hatalmával, úgymond Tamás; jöttenek püspökök, kiki nagy gazdagságához képest sok katonával s cseléddel: Mátyás esztergomi, Ugrin kalocsai érsekek, kiket követének sok praelátusok és szerzetesek, mint juhok az áldozatra. – Mart. 15-dikén fél napi földre vala Pesttől Bathos, égetett mindenütt; nem kegyelmezett meg kardja sem férfinak sem asszonynak, sem öregnek sem fiatalnak. Mart. 16-dikán már közel, vagy inkább jelen volt; de a király nem engedett szabadságot megtámadni a pogányokat, kik, hogy kicsalnák a mieinket, ide s oda nyargalának. Ugrin kalocsai érsek nehezen szenvedvén hogy kóborlókként annyi jó embereket boszontanának; és még inkább neheztele, hogy a király bátortalan volna s annak csúfoltatnék, kevesed magával kicsapott: a tatárok pedig nem várván meg, vissza kezdenének menni lassanként. Amit látván az érsek utánok nyargalt sebesen: de midőn a mocsáros helyekre nem vigyáz, megsüllyed nehéz fegyvere alatt, sem előre, sem hátra nem mehetvén. A tatárok megfordúlván körülvevék a tót, és mint esőt szórták a nyilakat… harmad vagy negyed magával szabadulván ki az érsek megtért haraggal mind azért hogy elvesztette embereit, mind azért, hogy a király senkit nem küldött segédül.
Fekete vasárnap Vác ellen indult egy tatár sereg: a várast elfogta: kik az eklézsiába, és az eklézsia palotáiba, melyek mint valamely vár erősek valának, vették be magokat, mind várasiak, mind közel lévő falusiak, számtalan sok nép, azokat kiostromlották; elvevén az eklézsia kincsét, a kanonokokat s más személyeket, asszonyokat és leányokat, kiket nem akartak kardra hányni, tűzzel emésztették meg.
Azonban Fridrik ausztriai herceg, kinek a király segédért könyörgött vala, elérkezett, de kevesed magával, mintha semmit sem tudott volna a történetről. Előtte bolygó két tatárt sujtott le, amiért serényx és bátor nevet nyert a magyaroktól, kik előtt Béla rest és félénk volt. Majd gonoszbra fakadtak: Kuthen királyt hirdeték a veszedelem okának; kiálta egész nép: „Haljon meg, haljon meg: ő okozta Magyarországban e romlást.” Mások mondák: „Harcoljon királyunk, ki a kúnokat ellenünk való haragból behozta.” Némelyek kiabálák: „Vezesse a király ütközetbe azokat, kikre földeinket osztotta.” Ilyen háborgások között a magyarok és németek megtámadták azon palotát, melyben Kuthen tartaték: erősen védelmezte ugyan magát, de a sokaság által elnyomattatván áldozatává lőn a vakmerő dühösségnek. Ártatlansága, mely azután világosságra jött, méltóvá tette őtet a szánakozásra: a kúnokban pedig az annak halálából származott bánat haragra változott. Ellenség részére állván szörnyen dúltak. Bulcsú csanádi, Benedek váradi püspökök, midőn Pestre sietnek vala a királyhoz, alig kerülhették el gyilkos kezeiket.
Kadan, tatár vezér, Moldva felől, amint kezdém mondani, Radna gazdag német falu felé indult, hol a királynak ezüstbányája vala. A nagy számú és hadra alkalmas lakosok fegyvert ragadtak a tatár ellen, ki tettetvén magát mintha félt volna, hátrált; de nem sokára, midőn örömökben leitták volna magokat „szokások szerént a teutók”, előjött, és keserves vérontás után meghódította a vigyáztalanokat. A harmadik pogány tábornak vezére Bocsetor, Szeret folyóján általkelvén a moldvai püspökséget verte s pusztította. Így minden részről az égő faluk, a gyámoltalan népnek jajgatási s futkozási jelen lenni hirdették az inségnek szerencsétlen üdejét. […]
Eddig nem minden öszvecsapásokban és verekedésekben vesztettek a magyarok, amint felírta Rogerius, noha a tatár lesek ismeretlenek voltak előttök. Nem szorongatta őket a kétségbeesés; noha az éjjel nappal harsogással lángoló faluk rémülést okozhattak bennek. Ez a szomorú tünemény szívére hatott a kalocsai érseknek, ugyanis addig beszélt a királynak, míg seregét, mely már nagy számra nevekedett, Pestből ki nem mozdította. – Rogerius után: A tatárok, kik falukat égetni voltak, visszatérvén hirtelen öszveállottak: valamint a magyarok lassan menének, úgy ők, és mintha félnének. A Sajónál állottak meg és szükséges őröket rendelvén, elfoglalák a víz körül való térséget… A király biztatá katonáit, hogy férfiasan viselnék magokat, nem kevés zászlókat adván saját kezével a nagyobbaknak. A magyarok mindezeket nevették, bizakodván a sokaságban; de mégis szívek szerént hadakozni nem akartak, a fellebb mondott okokból. Akarák, hogy vesztene a király; ők oztán annál kedvesebbek lennének előtte, azt gondolván, hogy a veszedelem csak némelyeket érne, és nem lenne közönséges… Minden éjjel ezer katona vigyázott. A tatárok kerületet tevén mind általjöttek a vizen egy éjtszaka, és hajnalban körülfogván egész seregét a királynak, nyilakat kezdének rá szórni, mint jégesőt. A magyarok, kik ily álnokul megelőztettek, fegyveresen lovaikra ugrándoztak: de a katonák az ő urokat, az urak az ő szolgájokat nem találhaták meg. Az ütközetre restül és kedvetlenül menének; oly nagy volt a nyilazás, hogy csaknem árnyékot tartott a harcolóknak: a nyilak, mint a sáskák és cserebogarak, a levegőben sűrűn röpdöstek. És így ki nem állhatván a nyílütéseket, hátrálni kezdének. A király nem rendelhetett sereget. Akármelyik részen akarának a magyarok víni, amazok elejekbe jövén nyilakkal visszamenni kinszerítették: a nagy melegség és szorúltság miatt úgy elfáradtak, hogy a király és a kalocsai érsek, kik búsongának s félének, sem fenyegetés, sem igéret, sem intés által nem vehetének hadakozásra valakiket, minekutána hajnaltól fogva délig ilyen szorúltságban voltanak.
Ebből kitetszik a magyar táborban támadott nagy zűrzavar, mely a legjobb tanácsnak is ellensége. Végre (Rogerius után) midőn már elfogyni láttatnának, Kálmán herceg azokkal, kiket öszvegyüjthetett, megrohanta egyrészről az ellenséget, és sokáig tüzesen harcolt, vélvén hogy segéde jő, de megcsalatott. Mert többen és többen elvonák magokat, keresztül a tatárokon, kik neki tágas utat nyitának. A király látván seregének nagy részét elszéledni, mint ismeretlen, kevesed magával a tatárok elől az erdő felé ment. Kálmán pedig, kerengő utakon Pestre érvén, nyilván mondotta: gondolkodnék kiki magáról. Slavóniába sietett, ahol nehéz sebében hamar elhalt.
Pethő Gergely Krónikája szerént Mohi volt e siralmas ütközetnek helye. Elesett Mátyás esztergomi érsek, ki a királynak, akivel egy üdőben nevekedett, kedves embere volt hívsége miatt, amiért mint nagy példájú hazafi áldásban leszen. Elesett Ugolin kalocsai érsek, régi híres neves vérből származott, és nagy dolgokra termett ember, ki alatt a magyar nemesség bátorságban élt. Elestek György győri, Rajnáldx erdélyi és… nyitrai püspökök, Miklós szebeni prépost vicekancellárius; Erad bácsix esperes, Albert esztergomi esperes, ki méltó volt másokat törvényre tanítni. Ezen kivül igen nagy számú papok és világiak, amint mondatik, többen hatvan ezernél. – Mit mondjak (kérdi Rogerius) az aranyról, ezüstről, paripákról, fegyverekről, ruhákról és effélékről, melyek annyi emberek után maradtak, kik az ütközet helyén, vagy a futás közben haltak el? A lovak ülők nélkül szanaszét nyargalván, midőn nem találhatnák meg gazdáikat, nyerítének, és az ő nyerítéseket nyögésnek s siránkozásnak lehetett tartani. Az elhányt sok drágaságok réteken és erdőkön hevertek, s nem volt ki öszveszedné, mert a pogány inkább gyönyörködni látszott az emberölésben, mint a kincsszedésben.
A zsákmányt azonban, aranyát s ezüstét, és minden díszét a leveretett királyi seregnek, felszedték a szörnyű győzők. Társaikat a szomszéd tartományokból, Kadant Radna vidékéről, Bocsetort a kún püspökségből, Petát Sziléziából s Morvából, másokat másunnan, kihívták, úgy hogy ötszáz ezeren volnának már, kik a Dunának bal részén osztozván, Magyar és Erdélyországot megmondhatatlan ragadozás, bujaság, kegyetlenség által nyomorítnák, förtőztetnék, kínzanák. Így akarák meggátlani, nehogy a föld népe, hallván a királyon történt veszedelmet, széllelfutván elkerülné az ő kezeiket, úgymond Rogerius. Ez okból, minekutána a levágott kancellariusnál rá találtak volna a királynak pecsétnyomójára, imilyen csalárdságot gondolának ki: némely magyar papok által, kiket életben hagytak még, minden nagyokhoz és kicsinyekhez leveleket irattak imez értelemben: „Az ebek vadságától és dühétől ne féljetek; házaitokból se merjetek kimozdulni. Mert noha némely gondatlanság miatt mind a tábort, mind a sátorokat oda hagytuk; lassanként mégis, isten jóvoltából, szándékozunk azonokat visszanyerni, ellenek ujra kemény hadat indítván. Azért ti csak imádkozzatok, hogy az irgalmas isten ellenségeinknek fejeiket pörölyxeink alá engedje.” Hittünk a levélnek, mond Rogerius, noha minden napon ellenkezőt tapasztalnánk, és, szerencsétlenségünkre, tudakozás végett sehová bizonyos embereket nem küldhettünk.
Szomorúbb dolga volt a királynak, kit valamint némely hívei, úgymint: Forgács András, Rugacs és mások, életek veszedelmével készek lévén őrzeni a szerencsétlenségben nagyon megvigasztaltak: úgy Fridrik herceg az édes barátságnak színe alatt magához fogadván, igen megbúsított. Elrablotta kincsét, kizsarolta három vármegyéjét; és még sereget gyüjtvén egész Győrig pusztította s égette Magyarországot a pogányhoz hasonló dühösséggel. Nem szívsebhető boldogtalanság-e attól gonosszal illettetni, akitől fordult állapatodban vigasztalást reménylettél? így ment a királynéhoz, akit kis fiával Istvánnal a tenger felé küldött; és azzal együtt, Tamás bizonysága szerént, Székesfejérvárról sz. István testét, és sok eklézsiák kincseit elküldötte: ő maga először Segesden, Somogy vármegyében, azután Zágráb körül tartózkodván, egész nyáran igyekezett katonaságot gyüjtögetni. Külső segédet is keresett István váci püspök által, ki azután esztergomi érsekséget nyert. IX-dik Gergelyhez és II-dik Fridrikhez folyamodván, ennek hatalma alá ígérte országát, ha kiűzné a tatárokat. Gergely, a többi között írta: „Ha Fridrik, ki magát császárnak tartja, alázatosan akarná viselni, és az eklézsiának engedelmeskednék: Ez kész volna vele megbékélni: ami neked, Béla, hathatós segédedre lenne. Julius első napján.” Fridrik imígy válaszolt: - „A multból sajdítom a jövendőt. Távullétemben a pápa megtámadná Siciliát, amint cselekedett volt, midőn a szent földre utaztam. Erre nézve mindent félretettem, hogy Rómába érhessek, melyhez már közel vagyok. Szüntelen a békességben dolgozom; reménylem rövid nap alatt megleszen, és azután a tatárok ellen mehetek.” Gergelyt nem sokára, azaz, augustus 21-dikén elvitte a halál; Fridriket pedig az új pápával, IV. Innocentiussal támadott villongások foglalták el. Ez szerént Béla csak szerencséjére hagyatott.
Azalatt keserves sorsra jutottak még ezen esztendőben sok helységek. Röviden: Megintette vala Kálmán Pestre jöttekor a népet, hogy kiki vigyázna életére: de mivel sokan ide öszvefutottak, bátorságot vőnek, és a helyet kezdék erősítni. Nem végzették el felényire munkájokat, midőn rájok rohantak a tatárok, kik ellen két vagy három napig fáradhatatlan bajnokoskodtak: győzött a dühös sokaság, és betört: az ellankadott karú fegyvereseket, az erőtlen népet minden kímélés nélkül vágta oly iszonyú harsogások között, mint mikor a nagy erdők cserfái döntetnek le, mond Tamás esperes; százezernél többet ölt el csak ezen egy helyen is.
Kadan tatár vezérnek serege hasonló dühösséggel rohanta meg Nagyváradot, nevezetes és erős várast; melyben, ami élt, pap, világi, úr, szolga, férfi, asszony, egy lábig felkoncoltatott, vagy megégettetett; még a koporsók is elhányattak. – Részt vett Eger, Orod, Csanád, s a t. a förtelmes kegyetlenségből: ezeren meg ezeren vagy kardval, vagy kaszával vágattak le.
1242. Januárius hónap eltelvén, igen kemény tél lett, és ami régen nem történt meg, a Duna befagyott. Kadan tatár vezér, seregének egy részével a király után indult Esztergomon által, melyben laktanak magyarok, francigenákx, lombárdok: a várasiak igen gazdagok valának, számtalan nép volt benne; mert mint valamely menedékhelyre öszvejöttenek katonák, nemesek, asszonyságok; és (Rogerius bizonysága szerént) azt gondolák a büszkék, hogy egész világnak ellent állhatnának. Némely napon, a magyarok példájára nekibátorodván, a tatárok általlovaglottak a jég hátán, és a várast megszállották. Sokáig erősen viaskodtak az ellenfelek: azalatt a lakosok aranyt, ezüstöt, jobb ruhákat földbe ásván elrejtettek: sok posztót, gyolcsot megégettek, paripákat megöltek, nehogy pogány kézre kerülnének: az, a ragadozásra szokott dandárt méginkább felmérgesítette az öldöklésre annyira, hogy a külső várasban alig maradtak életben tizenöten: amit pedig szörnyű hallani, elevenen sütötték az embereket. Közel háromszáz asszonyság, díszesebb öltözetben a tatár fejedelemtől azt a kegyelmet kérte, hogy urasága alatt tartaná meg életben: de a pogány, minthogy eddig semmi nyeresége sem volt, ékességeiket lehúzatta, s azonnal lenyakaztatta őket. – A várt Simon ispány, spanyolfi, sok kézívesxekkel védelmezvén megmentette a veszedelemtől. És midőn Fejérvárhoz mennének, melyet mocsárok vesznek körül, mivel a hó s jég olvadásban vala, nem foglalhatták el azt. És midőn a pannóniai sz-mártoni várt vínák, s az apát férfiasan védelmezné, hirtelen visszahivattak… csak ez a három hely nem ostromoltatott ki… Mind a Dunán túl való, mind az innenső föld az ő kezekben volt: de innen nem pusztíttatott el oly igen: mert sátorokat nem ütöttek, hanem általmenetben, amit találtak, azt egészen megrontották. […]
„A király (ugymond Tamás) értvén kémeitől, hogy az istentelen nemzet már az egész országból kitakarodott, minden késedelem nélkül ment Magyarországba: a királyné pedig a királyi gyermekekkel Klissza várában hátramaradott, és volt septemberig.” Szomorú volt látni az elpusztult országot, a fűvel benőtt országutakat, a csontoktól fejérlő tágas mezőket, a csonka s füstös tornyokat, az öszveomlott, vagy dőlőfélben álló templomokat: még szomorúbb volt nézni a nádasokból s egyéb rejtekekből előmászó éh embereket, kik fájdalmas nyögéseikkel kértek kenyeret; noha effélék talám kevesen találtatának, egynémely idegen krónika szerént: „Tizenöt napi járó földre nem lehetett embert lelni azon országban. A Krisztus születésétől fogva nem volt olyan csapás és nyomorúság valamely országban, amilyen Magyarországban az ő vétkeik miatt.”*
Béla is némely leveleiben ezt az okát adta a rémítő ostorozásnak. Nem mentegetem a magyarországiakat, kikről már némely soraimban írtam; de, ha a tatárság úgy csapott volna német, olasz, francia, anglus s a t. tartományokra, miféle kifejezéssel élt volna a kronistax? Én ide jegyzem: Fenn vagyon mai napig borzasztó emlékezete a tatárjárásnak: az abból származott számtalan kár eszünkbe hozhatja, mely üdvösséges jó legyen az egyesség, a fejedelmet híven szeretni, a köztársaságot mindennél többre böcsülni: ha az egész veszt, nyerhet-e a rész?
Turóczi írta: „Magyarországban három esztendeig maradtak meg a tatárok.” Ez nem igaz; mert amint láttuk kettőig is alig bírták azt. Hihetőbbek eme szavai: „És mivel a magyarok nem szánthattak s vethettek azon üdőkben, sokkal többen voltak azok, kik a tatároknak elmenetelek után éhség miatt haltak meg, mint azok, kik fogságba vitettek, és kard által vesztek el.” Akik életben maradtak, nem valának elegendők a föld mívelésére; tehát idegenek hivattak be, kiket az adózásnak terhétől sokáig felszabadított Béla.
Íróink mind azt jegyzik meg dicséretire, hogy első gondja volt püspököket tenni: de hatalmának ezen gyakorlásában, és a közjóra néző szándékában nem lehetett teljes boldog. Ő már nevezett érsekeket és püspököket, kiknek Rómából kérte is a felszenteltetés kegyelmét. De IV. Innocentius (1243–1254) nem őhozzá, hanem másokhoz, mintha a káptalanxok kérték volna azt a tőlök törvényesen választatottaknak, küldötte levelét. – Imhol! „A nyitrai választottnak… esztergomi prépostnak, és Péter mesternek, subdiaconusxunknak, kalocsai kanonoknak… Üres lévén a győri eklézsia, kedves fiaink, az ő káptalanxa, tisztelendő atyánkfiát… váradi püspököt köz akaratból pásztorul kérték magoknak. A püspök, amint hitelesen értettük, lelki s földi dolgokban szemes, isten és ember előtt kedves dicséretes életű… Mi azon káptalanxnak kérésire hajolván, parancsoljuk, hogy a mondott püspököt, hanemha talám valaki ellent mondana, kire hallgatni kellene, a mi hatalmunk által azon kötelettől, mellyel a váradi eklézsiához tartozik, feloldozván őtet pásztornak engedjétek a győri eklézsiának; nem gondolván azon fogyatkozással, ha melyet találandotok, a felőle tett kérésben, a melyet mi hatalmunknak teljes voltából kipótolunk… Adat. Anagniában, jul. 3-dikán.” Hasonló levelet küldött az esztergomi s győri prépostokhoz, a csanádi püspökhöz, a sz. mártoni s gothárdi apátokhoz: ezeknek parancsolván, hogy mihelyest István eddig váci püspök, az esztergomi székbe menend; amazoknak, mihelyt Benedek fejérvári prépost a kalocsaiba; az ezek által a római anyaháznak tett esküvéseket elfogadván, pecsét alatt Rómába küldenék.*
1243. Ezen közben elterjedett mindenütt az a hír, hogy a tatárok ujra Magyarország felé tartanának. Megrémült Béla, s egy keserves levél által segedelmet kért Innocentiustól; aki Bertholdhoz, hajdan kalocsai érsekhez, most Aquileaxi patriarkhához imezeket írta a többi között: „Minthogy a Krisztusban kedves fiunk Magyarországnak méltóságos királya, és az ő népe, kik elhívén a rajtok esett szörnyű sebek után hogy nyakokhoz közelít a kard, mert rettenetes hírből hallják Magyarországnak szomszédságában lenni az iszonyú üldözőket, sírással és jajgatással indítnak minket, hogy szorultságokat hamar kegyelemmel vigasztalnánk meg: téged, atyánkfia, kérünk, és igen kérünk az Úr J. Krisztusban, neked bűneid bocsánatjára meghagyván, hogy magad és mások által, kiket alkalmasoknak látandasz, a Krisztus híveit, Németországban, a neked és azoknak onnan fölül adatott okosság szerént, ájtatos intésiddel vedd rá, hogy ők, akik által leginkább szokott védelmeztetni a hitetlen tyrannusok ellen a keresztény religyio, a sátánnak hírmondói, és a pokolnak szolgái ellen, a keresztnek jelét egy oly igen elnyomorodott népnek megtartásáért, a megfeszíttetettnek dücsőségére vegyék fel, s elkészítvén magokat a hadra, ha, amitől oltalmazzon istennek fia! a szükség kívánná, úgy védelmezzék Magyarországban a kereszténységet, hogy az ellenkező rész kárhozatos szégyent valljon: a J. Krisztusnak drágalátos vérével megváltottak szerencsések legyenek. Mert mi… mind azoknak, kik Alemanniában keresztet vevén Magyarországba a tatárok vadsága ellen menendenek, azt a búcsút és kegyelmet adjuk, melyek a sz. földre segédűl menőknek a közönséges gyülekezettől engedtetnek. Adat. Anagniábanx jul. 21-dikén”
De a tatárok kimaradtak. Béla annál buzgóbban dolgozott, hogy a romlott hazát nyomorult töredékiből felépíthetné. Sokan, kik rabságra vitt, vagy elesett szüléiket s atyjokfiaikat siratták, vagy kiktől a közönséges ínség tanúleveleiket elragadta, s jószágaikat, földeiket idegen kezekben látták, igazságszolgáltatásért esedezének előtte. Némelyek akkor érkezének haza idegenből, mikor már birtokaik másoknak adattak; ami bajos pörlekedést szült.*
Tapasztalván hasznokat az erősb helyeknek, megerősítette a várasokat; a magas bérceken pedig várakat építtetett, melyekbe, ha ellenség jőne, bevehetnék magokat az emberek. […]
Megszűnvén a pör és fegyverzörgés, kedves foglalatosságaira adá magát Béla. Adományleveleket iratgatott: a többi között egy nevezetes, melyben maga vallása szerént isteni sugallatból dolgozván, Margit leányának, ki tizenkét esztendős korában a nyúlszigeti klastromba beeskütt, just és hatalmat ada a budai eklézsiára. – „Béla isten kegyelméből… Jól és szentül rendelték azt a törvények, hogy azokra, kik szerzetes életet választottak, illendő gondviselés legyen, netalám a fogyatkozás okot adjon nekik vagy henyeségre az isteni szolgálatban, vagy teljességgel elrontására, ami távul legyen! a klastromi életnek, mely által jobban ismerszik-támogattatni a királyi méltóság, mint a hadi munkák verítéki által. Minekutána tehát mi a pusztítás után, melyet a bűnnek és gonoszságnak fenyítésére hozott Magyarországra a tatárok vadsága, újításához, helyére hozásához, állandó erősítéséhez az országnak királyi kötelességünk szerént hathatósan fogtunk volna, más egyéb várak között, melyek védelmére szolgálnának az országnak, a pesti hegyen sok emberekkel teljedes tele várt építtettünk. De hogy ne láttattnánk úgy figyelmezni a földiekre, mintha a lelkiektől el volnánk vonatva, királyi szívünkbe, amint hisszük, nem isteni sugallás nélkül ötlött, hogy a vár mellett, a Duna szigetében, mely szerzetes életre alkalmas, monostort építtetnénk, melybe másoknak például Margit leányunkat tettük s a t. 1255. Julius 25-dikén.* [… ]
Stájerországot elvesztvén Béla, István fiának vigasztalására nagyobb hatalmat engedett; de rendelt neki jövedelmeket is, melyekből fenntarthatná méltóságát, Erdély, Kúnság és az országnak nagy része innen s túl adózott, amivel megelégedni látszott. […]
Az öreg és ifjú király között nem soká tartott az egyesség. – „István ellene szegezte magát atyjának.” – A mágnások, és nemesek közül némelyek Béla, mások pedig István mellett állának: és magok magokat, kiket annyi külső háborúk megrongáltak, még inkább vesztegetni indulának. Midőn mármár az atya saját fiára vezeti vala fegyveresit, némely jó lelkű papok és világiak lecsendesíték őket. […]
Békességes napjaiban diplomákat osztogatott Béla szokása szerént, most jelesben a nyúlszigeti, s erdélyi eklézsiáknak; azonokat pedig István megerősítette, ki már naponként nagyobb hatalmat mutatott. Vitézségének sem kis jeleit adta és bőkezüségének azokhoz, kikben nem csak megdicsérni, hanem megjutalmazni is kellett a hív és bátor állhatatosságot. […]
Béla tehetségéhez képest csendességet szerezvén országában, sok viszontagságokkal teljes életét elvégzette a budai szigetben, 1270. Május 3-dikán.* […]+