László, Albertnek és Erzsébetnek fia, Komáromban született, 1440-ikben febr. 22-kén, Székesfejérváratt pedig máj. 12-dik megkoronáztatott, amint már mondottam. A várnai veszedelem után nem mindjárt kéretett ő vissza Fridrik császár kezéből, mert Vladiszlávot életben lenni híresztelék többen mind Lengyel- mind Magyarországban. A lengyelek Görög-, Rácz- s Bolgárországokba küldének embereket, kik a királyt keresnék. Keresték, de csak halálát mint bizonyos dolgot beszéllék el otthon. A hazafiak tehát Kazimirt, Lithvánia nagyhercegét, a megöletett Vladiszláv testvérét emelték trónusra.
A magyar urak pedig Lengyelországban keresteték Vladiszlávot; mert Hédervári Lőrinc, nádorispány, ottan mondá őtet lenni: amit mindaddig hitt, vagy hinni látszott, míg Hunyadi, kit Drakula, oláh vajda, az ütközet után elfogott vala, Budára nem jött. Hunyadi hitelesen elbeszélte a történetet, és senki többé nem kételkedett. […] (Hézag)
Györgynek török sógora második Amurát, a mult esztendőben, vagy amint mások írták, ennek elején, végezte életét és uralkodását. Helyébe ült fia, második Mahomet, nagy ellensége a keresztény világnak, melyet, bírván testi s lelkierővel, élete fogytáig fárasztott és szorongatott. Hogy magát megerősítné a birodalomban, három esztendőre fegyverszünetet kért Hunyaditól, és azt György despotának közbenjárására megnyerte. A töröktől tehát ezen üdőben nem szenvedett magyar hazánk, de szenvedett más egyéb gonoszlelkűektől, akiket kebelében tartott és táplált. […]
Hunyadi, noha gubernátor volt, azaz királyi helytartó, és az országnak igazgatója, nem tehette mindazt, amit tőle hivatala kivánt. Több mágnások irigységből ellene dolgoztak. Örültek, hogy Giskra átalkodottul viselvén magát, nem adta meg egészen neki. Giskra parancsolt p. o. a kassai pénzverő kamarával, amelynek jövedelmeit egy esztendőre ötezer aranyforintért árendába kiadta Modrár vagy Madarász Pálnak „nagyidai kapitányunknak” mond, és Gremczer Ágostonnak, üdősb. consulnak, hajdan kassai bírónak. Erről adta levelét Kassán, „feria V. proxima ante festum b. Zophiae viduae 1451.”+ így nevezte magát: Nos Joannes Giskra de Brandis illustrissimi principis et domini D. Ladislai Hung. etc. regis Capitaneus supremus.+
Ezen embert békességes gondolatokra akarta venni még ezelőtt Hunyadi, és mivel az irígykedő oligarchusok miatt más hathatósb módot nem talált, pénzt ígért neki (tízezer hatszáz aranyt) Rimaszombatban. A sommát lefizetni nehezlé Hunyadi, azért „a praelátusok, bárók és nemesek” vállaltak magokra kezességet: Giskra pedig fogadta s ígérte, hogy ő mindenben tőlök kész függni, és az alkut megtartani, míg László az országot által nem venné. Így akarta tisztességessé tenni a gyalázatos kereskedést, mintha ő eddig László hasznáért fogott volna fegyvert, nem pedig préda kedvéért.* (Hézag 1451–1456-ig) […]
1457. A törököt oly nagy vesztesége után, kivált Belgrádnál, meg lehetett volna vagy törni, vagy úgy szorítni, hogy nem egykönnyen fogott volna fegyvert nemzetünkre; de nem vala már életben a nagy Hunyadi. A fiatal királyt hatalmas emberek kények szerént bírták. Némely gonosz lelkűek nem a kártékony ellenségre, hanem az ártatlan vér ellen indították, egy olyan bűnnek elkövetésére, melyet a jó s érzékeny hazafi keserves szánakodás nélkül soha nem hallhat, nem olvashat.
A hazai krónika szerént „Hunyadi László, Budára elkésérte, akinek esküvéssel erősített ígéretéhez bízott, elhitetvén magával, hogy egész bátorságban lehet. Gara palatinusban is, akinek leányát kevéssel ezelőtt eljegyezte vala, bizakodott, és tőle, ha az irígyek ellene támadnának, bizony segítséget reménylett. Igen megcsalatkozott; mert a palatinus sokkal kegyetlenebb szívű vala hozzá mint a király: Ulriknak haláláért bosszúállást kívánt. Ő tehát, és Bánfi Pál, többekkel egyetemben, kik inkább hízelkedéssel tudtak tetszeni, mintsem fegyverrel szolgálni a királynak, szüntelen mondák és javaslák: – „Te vagy a király: és mégis őtet követi egész ország, a főuraknál és a népnél kedves, elbízta magát, büszkélkedik, oldalad mellett ölte meg Ulrikot, vér szerént való rokondat; félő, hogy azt ne cselekedje veled. Király vagy, de addig teljesen nem bírhatod az országot, amig ő életben leszen.” Hajolt a király e beszédre. A csalárd lelkűek titkon örvendettek: már csak azon voltak, hogy gonosz szándékokat hamar végbe vihetnék; mert féltek, netalám világosságra jőne, és ők magok lakolnának.
Azonban nagy híre lőn, hogy a török beütni akarna az országba. Ekkor Hunyadi László, édesatyjának példája szerént, sok katonát szedvén a török ellen, királyának engedelméből elmenni készült. De ellenségeinek tanácsára a király László grófot, míg az öccsét Mátyást Budára nem hívná, megmarasztotta. Az álnok szívűek szép szóval tarták: – „Ha a királytól el akarsz menni, minekelőtte tőle búcsút végy, hívd fel testvéredet; mert illendő dolog, hogy egyitek a király oldala mellett legyen. Mi téged távullétedben, ha ellenkezőid találkoznának, pártúl fogunk.” László elfeledkezvén intéséről édesatyjának, aki nem egyszer mondta neki, hogy őrizkednék, hogy mindketten egyszerre ne forognának az udvarnál, hívatta Mátyást. Erzsébet elhalaványodott, és sejdítvén a veszedelmet, sűrű könnyhullásokat kezdett önteni, szerelmetes fiát pedig tartóztatta. Mátyás inkább engedett László bátyjának, s elment Budára.
Martius 21-kén, dél tájban, László gróf a királyhoz hívatott; (jelen valának Gara palatinus, Bánfi Pál, Giskra, Turóczi Benedek és Lomberger, német úr); és legottan fogságba tetetett. Mátyás is a maga szállásán. Mind a kettő szoros őrizet alatt. Estvére Ujlaki Miklós erdélyi vajda, sokadmagával jelent meg, nem kis ellensége a Hunyadi háznak, kivált a nagy Hunyadi Jánosnak halála után. A kevélység, nagyravágyás, irígység arra vette őtet, hogy a gonosz emberekkel a jámborok ellen tartana.
Másodnapon elfogattak Zredna, más néven Vitéz János, váradi püspök; Rozgoni Sebestyén; Kanizsai László, derék, hatalmas emberek; Györgyi Bodó Gáspár, Hunyadi János fiaival egy üdőbeli, szép ékes nyelvű s tudományú; Modrár Pál, nagy gazdagságú; mind a két Horvát Pál, Frodnobar, német úr és még mások, kiket a nagy Hunyadi vagy felemelt vagy felnevelt, és akik vele katonáskodtak; mindezek László s Mátyás grófokhoz szeretettel, barátsággal viseltetének.
Harmadnapon, vecsernyekor, László gróf a budai bírónak és eskütteknek általadatott, hogy vetetnék fejét. Sok fegyveresek között a vár előtt a Frispalota irányában lenyakaztatott. Imez emlékezetes dolog történt vele: a hóhérnak három csapása után sem esett le feje, hanem László, úgy amint hátrakötött kezekkel vala, a földre dőlt: azután maga erejével felkelt, és elég érthető szókkal mondta, hogy a három csapást kiállván, több büntetéssel a hazának szokásbeli törvénye szerént nem tartozik. Minden körülállók bámulának; midőn nehány lépést megyen vala, ruhájára hágott, és arcra esett. Ekkor azok, kik az ő veszedelmén örültek, egészen elvágatták nyakát.” Aeneas Sylvius e gyászos esetet rövidebben imígy említi: „László csaknem huszonnégy esztendős, szép termetű ifjú, vállaira eresztett sárgás hajjal, és talám azon aranyos ruhában, melyet nem régen ajándékozott vala neki a király, vitetett ki: nyakát egyenesen tartotta, szemeivel ide s oda tekintgetett, bátor és rettenhetetlen szívvel megyen vala a büntetés helyére: ott, midőn letérdepeltetik, kevest szólván a maga mentségére, engedelmeskedett a hóhérnak, aki csak imezt kiáltá: Ilyen büntetést vesznek azok, kik az ő urokhoz hívtelenek. S összekötvén László haját, félve és reszketve csapott szép nyakához, amelyet negyedszer is alig vághatott el. Így lakolt e nemes ifjú a megöletett grófért. Testvére a fogházban maradott.” Nem olvassuk, hogy Lászlóra törvény hozatott, sem hogy mentsége meghallgattatott volna. – Azt sem olvassuk hogy cardinalus S. Angeli, ki követségben itt vala, vagy Dienes esztergomi érsek, Hunyadi Lászlóért jó szót adott volna a királynak. Elfelejtette már mindenik Hunyadi Jánost, a keresztény világnak bajnokát!
Nagy bánat és fájdalom fogott el minden jólelkűeket, mond a hazai krónika. Sokan siratták a nagy Hunyadinak nagy reménységű fiát. Tudnillik, ez igaz jutalma a közjóért élő s haló nemes erkölcsnek. Ezer esztendő után is találkozunk, kik a jó hazafiakra áldást mondanak, kik a rajtok esett szerencsétlenséget sajnosan veszik. Azok, kik az ifjú királyt, megszegetvén vele esküvését, e cselekedetre rávették, nem kis félelemmel telének el; sőt eszeken kívül látszának lenni, midőn tőlek azt kérik vala, hogy se őnekik, se gyermekeiknek bántások ne lenne, a tanácsadásnak kárát soha ne látnák. Megígérte nekik, és neveiket a levélben kitette. Így később világ előtt is ismeretesekké lőnek.*
E levélben vádoltaték Hunyadi János is, mint gonosz és ártalmas ember; de mivel az irígykedők közűl egy sem volt hasonló hozzá érdemekre nézve, senki sem hitt a levélnek: mindazt ami abban vala, hamis költeménynek tartották. Jól ismerték Hunyadit, és tudták fényes dolgait: annál inkább boszonkodtak, hogy ily rút hálaadatlanság gyalázta szép hírét, nevét.
Alig hallotta Erzsébet egyik fiának megöletését, másiknak pedig fogságát, nem mint az asszonyok szoktak, úgymond Dlugoszx, sírásra adta magát, hanem bosszúállásra készítette. Lengyelekből, csehekből, magyarokból fegyvereseket fogadott. Bátyja, Horogszegi Szilágyi Mihály is egész erejével neki szolgált. Ez Erdélyben minden mező- és kerített várast, minden királyi jövedelmet elfoglalt. A belső háborúnak tüze sok részén az országnak elhatalmazván dühösen égetett, pusztított. A király elküldötte ugyan Giskrát Budáról Felső-Magyarországba, hogy gyüjtene népet, és az ellenkező felekezetet rontaná meg; de a nagyobb erőnek foganatosan nem állhatott ellene.
Minekutána pedig, június 17-dikén, Rozgoni Sebestyén, és Kanizsai László s mások (Mátyás grófon és Modrár Pálon kívül) összekötött lepedőkön a várból leereszkedvén megszabadultak volna, a király igen megijedett, nem is sokat múlatott Budán, hanem Bécsbe sietett. Ugyanazonegy kocsin elvitte magával Mátyást, de szabadon, és Modrárt erős vasban, mert ettől, mivel „igen pénzes vala, sok kincset reményle”, úgymond a hazai krónika. Esztergomban beköszönvén Szécsi Dienes érsekhez, Vitéz Jánost, váradi püspököt, szabadon bocsátotta, így szólván: „Míg Budán voltam, azt kellett cselekednem, amit a bárók akartak. Hogy megfogattalak, azoknak tulajdonítsd: hogy szabadon bocsátlak, nekem”. Így dühösködik az anarchia.
Nem sokára, azaz július 2-kán országos gyűlést hirdetett Pozsonba, de abból semmi sem lett a háborúság miatt, mely szűntelen dühösködött. Tehát békességes alkudozáshoz fogtak. Újlaki Miklós, amit lehet csudálni, mond Pray, és igazán, mert nyilvánságosx ellensége vala a Hunyadi háznak, azt kivánta Szilágyi Mihálytól, hogy Erzsébet Erdélyben és Magyarországban azon várakat, melyek a királyi jushoz tartozának, adná vissza, és csak azokat, melyeket örökségül, vagy Albert királytól ajándékul bír vala, vagy saját pénzén szerzett volna Hunyadi, tartaná magánál; Mátyás, mint kezes és zálog lenne azonban az esztergomi érseknél, ne is bocsáttatnék el addig, míg a várak vissza nem adatnának. Nem hitt Szilágyi Újlakinak, és azért semmi sem lett az alkudozásból.
Gara, a palatinus, lomhán nézte a kárhozatos meghasonlást, mintha azt várná, míg mind a Hunyadi ház ledőlne, mind az ifjú király elveszne. Csak a rosszra látszott elég okosnak és bátornak. Királyának, kit elszédített vala, megérte halálát. Tudniillik László, midőn jegyesét, VII. Károly francia király leányát várja, nem egész 36 óráig tartó nyavalyájában, 17 esztendős korában november 23-dikán, ugyanazon napon, melyen esztendővel azelőtt esküvéssel ígérte, hogy Hunyadi Lászlón nem fogna bosszút állani, kiragadtatott az élők közül Prágában, ahova Mátyást is Bécsből magával elvitte, meg sem gondolván, hogy ezen fogoly az ő halotti pompájának nézője leszen. Mely nagy változás kis üdő alatt! A hazai krónika Lászlót, azon üdőbeli egyéb ifjak között jámborságáról és elmésségéről dicséri.*
László király haláláról azonnal tudósította Podiebrád, Csehországi gubernátor a magyar főurakat, ezek pedig, úgy mint: Szécsi Dienes, esztergomi érsek; László, egri, Ágoston, győri püspökök; Gara, palatinus; Újlaki Miklós és Rozgoni János, erdélyi vajdák és mások szomorúan kihirdették az egész országban, egyszersmind a hazafiakat új királyválasztásra barátságosan meghívták Pestre. A nagy gyűlés kezdete januárius első napjára határoztatott. „Költ Budán, boldog András apostol ünnepének másod napján. 1457.” Kit öröm, kit szomorúság, kit félelem, kit remény élesztett, gyötrött, háborgatott, bátorított. Kivált a palatinus félt, mert sem Ausztriából nem várhatott segítséget, sem Csehországból. Amonnan ugyan nem, mert ott sem vala belső csendesség, tudnillik Fridrik császár Ausztria miatt veszekedett Albert testvérével; cseh Podiebrád pedig nyilván kedvezett a Hunyadi háznak. Azonban készületek tetettek a királyválasztásra. Erzsébet és Szilágyi, mint hatalmasb felekezet, azon dolgozott, hogy Mátyás lehetne magyar király.[…]