A székelyek közigazgatási területeit félezer éven át (1400–1872) székeknek nevezték (sedes). Hivatása és szerepköre ugyanaz volt, mint Magyarországon s az erdélyi magyarság területein a vármegyéknek. Megkülönböztették az eredetileg alakult fő- vagy anyaszékeket s a később ezek keretében alakult fiúszékeket (sedes filialis).
Az első okleveles nyomok általában csak földnek (terra), vagy területnek (districtus), vagy egyházi felosztás szerint esperességnek (dioecesis) nevezik a későbbi székeket.*
A területi szervezkedés s a pásztoréletről a földmívelésre átmenetel kora a XIII. század elejére tehető. A területi nevek ingadozása eltart egy századon túl: mígnem a szomszédos szászoknál az eleinte szintén ingadozó terminológia (terra, districtus, comitatus) helyébe a XIV. század folyamán általánossá vált szék (sedes) elnevezés mintájára a székelyek is a szék-rendszert veszik át. Ez a XIV. század végén kezdődött, s lassanként általánossá vált.
Bizonyára hatással volt erre a magyarországi vármegyék megalakítása és fejlődése. A különbség névben és lényegben abban állott, hogy míg a magyar nemesség a királyi (XI. sz.) vármegyei rendszerbe lassanként s végleg a XIII. század folyamán beilleszkedve (önkormányzati jogának érvényt szerezve) ősi törzsszervezetét végleg feladta, addig a székelység a szék-rendszerben is megtartotta ősi szokásjogát.*
Valamint az anyaországban a vármegyei rendszer lassanként fejlődött és lépett a vérségi szervezet helyébe, úgy a székely székek is fokozatos fejlődés eredményei, átvivén az ősi vérségi törzsszervezetből a megszokott patriarchális önkormányzati rendszert az új közigazgatási formába is.
A legfőbb, központi, ún. anyaszék volt Udvarhely, amely eredetileg Telegd néven szerepel, s legelőször 1235-ben mint esperesség, majd mint terület s mint pusztán név V. István király (1270–72) egyik oklevelében említtetik. Udvarhelyszék, mint ilyen, 1448-ban fordul elő.
A második főszék volt Maros-szék (sedes Maros), mely a XV. század elején (1408–10) szerepel először oklevelekben. Azonban székhelye, Székelyvásárhely (később Marosvásárhely) előfordul már 1344-ben.
A későbbi Háromszék eredetileg három külön szék volt. Ezeknek egyike, Sepsi (Sebus) már 1224-ben előfordul mint terület (terra Sicolorum terre Sebus) II. András király ama kiváltságlevelében, melyben a szászoknak önkormányzatot ad. 1252-ben Akadás fia Vince ispán (a gr. Mikó és gr. Nemes család közös őse) mint sepsi székely (siculus de Sebus) kapja adományul IV. Bélától Szék földét (az Olt melletti Hídvég+, Erősd+, Árapatak+, Nyáraspatak+ és Ligetfalvak területét).
Társzéke Kézdi szintén már az Árpád-korban szerepel, s hogy népes lehetett, mutatja az, hogy V. István király (1270–72) onnan telepíti be az újonnan alakított Aranyosszéket, mely 1291–93-ban már 29 helységet számlált. Kézdi mint szék 1427-ben említtetik.
A kettő között feküdt Orbai-szék, melyről azonban oklevélben csak 1419-ben van először szó.
E három szék felett nyúlt el hosszan a határszélen, a Kárpátok és a Hargita hegylánca között, az Olt folyó völgyében Csík-szék, melyről s hadnagyáról először 1324-ben van okleveles emlékezet. Széknek először 1419-ben említik. Később ez is hármas székké növekedett, az északon hozzácsatlakozó Gyergyóval s a délkeleten kialakult nyúlványával, Kászon-székkel. A főszék maga is idővel kettős tagozatot nyerve Fel- és Alcsíkra oszlott.
*
Az Erdélyi Nemzeti Múzeum ex librise
*
A székek kialakulása megtörténhetett már a XIV. században, habár a szék (sedes) név oklevelekben csak a XV. század elején kezd szerepelni. A szomszéd szászok földjén, mely önkormányzatot 1224-ben nyert, a közigazgatási kerületeket a XIII. század végéig vármegyéknek (comitatus) nevezik, s csak a XIV. század elején váltja fel ezt a szék (sedes) szó. A székely székek valószínűleg ezek mintájára alakultak.
A székely székek kialakulása önkormányzati alapon történt, a betelepülés során, földrajzi elhelyezkedés szerint. A folyók völgyei, a hegyek láncolatai szerint tagozódtak el az egyes gócpontok körül.
A Maros és Nyárád völgyén létesült Maros-szék nevét az ókorban is ismert Maros (Maris) folyó nevétől vette.
A Nagy-Küküllő felső völgyében alakult Udvarhely-szék régebbi nevét az Adorján nem Telegd ágától nyerte, s később valószínűleg vagy az ott talált római castrumról, vagy a székely ispánok ottani székhelyétől, udvarától változtatta meg Udvarhellyé.
Sepsi-szék az Olt és Feketeügy között lévő síkságot foglalta magában, az erdélyi délkeleti hegylánc alatt. Neve emlékeztet a cserkeszek mai sapsi törzsére, mely a Meotisz-tó táján lakik, a szikilek régi hazájában.
Sepsi-székhez csatlakozik kelet felé Orbai-szék, a Feketeügy bal partján. Ettől keletre a Kárpátok köríve alatt, a Feketeügy völgyének felső részén fekszik Kézdi-szék, melynek nevében a szláv Gozd (erdő) elmagyarosított alakja lappanghat; jelentvén a Keleti-Kárpátok erdővidékét azoknak a szlávoknak nyelvén, kiket a székelyek ott találtak, amiként az ottani falvak nevében is sok a szláv eredetű szó (Csernáton+, Polyán+, Bereck+, Oroszfalu+, Kovászna+, Kálnok+, Zalán stb.).
Ez a három utóbbi szék a XVI. század végén Háromszék név alatt egyesült.
Csík-szék az Olt felső völgykatlanában alakult, s a folyó völgyének hosszan elnyúló, keskeny földcsíktól kaphatta nevét, vagy tán a csig, gyepűkerítést jelentő török szótól. A később hozzátársult, az Olt és Maros forrásvidékének fennsíkján fekvő Gyergyó az ott máig is meglévő György patak, régiesen Gyergyjó (ti. György-folyó) nevétől kapta elnevezését. Második társszéke, Kászon neve valószínűleg szláv eredetű.
A főszékek mellett a fejlődés folyamán fiúszékek (viceszékek) alakultak, amilyenek voltak Csík mellett az említett Gyergyó- és Kászonszék, Sepsi-, illetőleg a későbbi Háromszék mellett nyugat felé Miklósvár-szék, melynek már Stibor vajda (1395–99) engedélyezett külön törvényszéket. Udvarhelyszéknek Keresztúr-szék lett egyik fiúszéke nyugaton, Székelykeresztúr székhellyel, és Bardóc-szék délen, az ún. Erdővidéken. Maros-széknek is volt egy fiúszéke Szereda-szék név alatt, de ezt csak a XVI. században említik.
Az összes székely székek száma tehát 7 fő és 5–6 fiúszékre terjedt. Ha a székelyek összességéről volt szó, mindig csak hét székről van írott emlékezés. Oklevelekben „a hét szék székelyei” gyűjtőnév alatt szerepelnek, vagy mint „három nembeli székelyek” (trium generum Siculi), vagy összefoglalva „a hét szék három nembeli székhelyei” (universitas trium generum Siculorum septem sedium).
A székely székek hatásköre a katonai, bíráskodási (törvénykezési) és közigazgatási (önkormányzati, adózási, közgazdasági, egészségügyi stb.) ügyekre terjedt ki, s ezek keretében és ezeken kívül mindarra, ami a szék lakosait érdekelte. Szóval a szék volt az a közhatóság, amely a székelyt minden közéleti nyilvánulásában irányította.
Hatásköre lényegében ugyanaz volt, mint a magyar vármegyéké (comitatus). A székely székek magyar közjogi értelemben együttesen alkottak egy megyét: comitatust, melynek élén a székelyek ispánja (comes Siculorum) állott. A székek mindegyike külön törvényhatóság volt.
A szék mint katonai hatóság intézte a katonai ügyeket. Nyilvántartotta a hadköteleseket. Ezek fölött a szék kapitánya időközönként szemlét, ún. lustrát tartott, megvizsgálva fegyverzetüket.
A szék legfőbb hatásköre volt a törvénykezés peres ügyekben. A bíróság tagjai voltak a középkorban a szék kapitánya, a székbíró, a királybíró és 12 esküdt, akik a bírságokból jutalékot kaptak. Ez volt az elsőfokú fórum, amelyen minden pert kezdeni kellett.
A szék törvényszékéről fellebbezés Udvarhelyre történhetett a nemzetgyűlés elé, s onnan a székely ispánhoz s ettől a király elébe.
A székek hatásköre kiterjedt a politikai ügyekre is, úgy mint a vármegyéké. Részt vettek az országgyűlések törvényhozásaiban, azokra küldött választott követeik és azoknak adott utasításaik által. A törvények keretén belül, azok pótlására és végrehajtására törvényhatósági szabályrendeleteket (constitutiones) is alkottak. Ők választották a szék hivatalnokait vagy közgyűléseiken, vagy az ún. tisztújító (marcalis) székeken.
Hivatásuk volt az adóügyek intézése is. Már a középkori „ökörsütés” (ököradó) sem volt végrehajtható a székek segítsége nélkül. Annál inkább feladatuk volt a XVI. század óta kivetni szokott különböző adónemek fölosztása és behajtása.
Gazdasági ügyekkel is foglalkoztak. A szék vagyona felett a székgyűlés rendelkezett. Beleszólt a községek gazdasági ügyeibe is. Falusi elöljárók felett az ellenőrzést az alkirálybíró gyakorolta.
A szék hivatása volt az is, hogy a községet, ti. a harmadik rendet alkotó köznépet a hatalmasok elnyomása ellen oltalmazza.
Rendőri és közbiztonsági hivatása is volt a széknek. Az országgyűlési végzések gyakran utasítják a székeket, hogy nyomozza az orvokat, tolvajokat, s az elfogottakat büntesse meg.
Közegészségügyi szolgálatot is teljesített, főként a XVIII. században a pestisjárvány behurcolása és elnyomására kiadott kormányrendeletek végrehajtásával.
Ennek az intézménynek fő szervei az ő eleinte választott, később részben kinevezett köztisztviselői voltak. Mindezek felett álló, általános (generalis) közös, legfőbb tiszt volt a székelyek ispánja (comes Siculorum) és néha a székelyek főkapitánya (generalis capitaneus).
A székelyek főtisztei voltak: a hadnagy vagy kapitány (capitaneus sedis) s a (fő)királybíró (iudes regius). Vicetisztek voltak: az alkapitány (vicecapitaneus), a szék- vagy alkirálybírák (viceiudices), a dulló (szolgabíró), a székülők (assessores), a jegyző (notarius sedis), számvevő (perceptor) és más alantosabb tisztviselők.
A székelyek ispánja a Székelyföld legfőbb politikai, katonai, közigazgatási, törvénykezési tisztviselője volt, akit mindig a király nevezett ki, előbb inkább magyarországi, később erdélyi főnemesek közül. Főkormányzó, fővezér és főbíró volt egy személyben; a királyi hatalom képviselője. A XV. századtól fogva többnyire az erdélyi vajdák viselték a székely ispáni méltóságot, s a XVI–XVII. században maguk a fejedelmek. A fejedelemséggel megszűnt a székely ispánság is, de Mária Terézia újra felvette címei közé.
Többnyire egy, néha két ispánja van a székelyeknek, s az ispánoknak (főként ha egyéb méltóságot is viseltek) helyetteseik, azaz alispánjaik vagy helytartóik vannak.
A székely ispánság a középkor folyamán többnyire más hivatallal is össze volt kötve. Gyakran a vajdasággal, mellyel rendesen együtt járt a szolnoki főispánság (comes de Zonuk, Belső-Szolnok ispánsága). Időközönként más (Erdély körüli) vármegyék (Máramaros, Szatmár+, Ugocsa, Temes) ispánságával.
Míg azonban ezek az ispánságok csak kivételesen, időközönként állottak összeköttetésben a székely ispánsággal: azon szász székek ispánsága, melyek nem tartoztak a hét szász szék törzséhez, a XV. század elejéig (részben közepéig) a székely ispánok igazgatása alatt állottak. Ezt történeti okok idézhették elő.
II. Endre kiváltsága 1224-ben (az Andreanum) csupán a Királyföldön lakó szászok számára biztosított önkormányzati jogokat. Ez volt a később „hét szék”-nek nevezett kerület. Az ezen kívül lakó és valószínűleg később betelepült szászok eredetileg nem tartoztak a belső Szászföldhöz, s külön főkormányzat alá jutottak. Így kerültek a Székelyföld közelében lakó szászok a székely ispánok főhatósága alá; úm. a „két szék”: Medgyes és Selyk+, valamint Beszterce és a Barcaság.
A „két szék” 1402-ben szabadult fel a székely ispán hatósága alól, Zsigmond király szabadalmi levelével, s ettől fogva maguk választották főbírájukat.
Az 1492-i országgyűlés azt végezte, hogy az erdélyi vajdák és ispánok mindig magyar nemzetbeliek legyenek. Báthori Istvántól kezdve (1571-től) az erdélyi fejedelmek magok voltak a székely ispánok. Ez a cím 1691-től sem a gubernátorok, sem a magyar királyok címében nem szerepel. Mária Terézia 1742-ben a székelyek kérésére újra felvette fejedelmi címei közé, s azóta mindig benne volt a magyar király címeiben.
A székely ispánok jog- és hatásköre katonai és polgári (közigazgatási) és bírói ügyekre terjedt ki. Az ispán volt a székelyek fővezére. Ő intézte a hadfelkelést és tartotta a hadiszemléket. Ő volt a székelyek főbírája, második fellebbezési fóruma. Minden székben tarthatott főtörvényszéket (generale judicium) a szék főtiszteivel és a 12 székülő bíróval.
Rendes székhelyük Görgény vára volt, melynek uradalmát bírták, jövedelmét élvezték s ahol várnagyaik voltak.
Az egyes székely székek legfőbb tisztviselője volt a legrégibb korban a hadnagy (maior exercitus) vagy kapitány (capitaneus sedis), aki a hadügyeket intézte, s a közigazgatásban is részt vett mint a törvényszék egyik elnöke. Oklevélben először 1307-ben mint primipilus és 1309-ben mint „major exercitantium seu primipilus” és 1324-ben fordul elő mint hadnagy. 1444-ben Kézdi-székben capitaneus említtetik a bíró (judex) után. 1448-ban Udvarhelyszék kapitánya (capitaneus) szerepel, éspedig birtokügyben.
A székely székek közigazgatási és törvénykezési főtisztviselői a kapitány mellett a székbírák és királybírák voltak.
A székbírák a székek önkormányzati, a királybírák eleinte a fejedelmi hatalom ellenőrző szervei voltak; olyanforma viszonyban állván egymás mellett, miként a vármegyékben az al- és főispán, a városokban a városi és királybíró.
A székbíró neve (judex terrestris) okiratban először 1381-ben Maros-széken szerepel. Föladata, mint a neve is mutatja, a bíráskodás volt. De nem egyedül ítélt, hanem a kapitánnyal (hadnaggyal) és a székülőkkel együtt tartott törvénynapokat és szolgáltatott igazságot.
A királybírák (judex regius) egy időben tűnnek fel a székbírákkal; de a XVI. század közepéig kevésbé jelentékeny szerepet játszottak, mint emezek. Első okleveles nyomuk 1407-ig vezet vissza, amikor is Háromszék közgyűlésén a székely ispán mellett jelen volt egy királyi ember (homo regius), s utána következett a szék kapitánya, székbírája s 12 elöljáró (senior). A királybíró a törvényszéken a királyi hatalmat képviselte s ellenőrző szerepet játszott. Kinevezett és nem választott vagy vérségi jogon következett hivatalnok volt. Felettes hatósága a székely ispán volt, akinek ő a székekben mintegy helyettese volt. Kinevezésüket is eleinte ezektől kapták.
A főkirálybírók mellett voltak a székekben alkirálybírák is, egy vagy kettő, a szükség szerint, akik a fiúszékek törvénykezését vezették.
Az 1559-i országgyűlés elrendelte, hogy a királybíró ha a törvényszékeken személyesen nem lehet jelen, magát helyettesítse. Az ebből következett szükség indíthatta Báthori Istvánt, hogy egy székbe két királybírót is nevezett ki, s ez hozta aztán létre az alkirálybírák intézményét.
Helyettes királybíróról (két más megnevezett királybíró mellett) Báthori Istvánnak egy 1574-i rendelete szól először Csíkban. Az alkirálybíró (vice-judex) név először az 1594-i fejérvári országgyűlés határozataiban jön elő.
A székülők vagy széktartók (jurati assessores) a törvényszékek tagjai voltak, kik a bírák és kapitányok elnöklete alatt ítéltek a perekben. Számuk már a XVI. században székenként 12 volt, kiket rendesen egy évre választottak, éspedig (1466-tól) egyharmadát az előkelőkből (seniores), kétharmadát a községből (ex communitate). A XVI. század folyamán azonban a székülőket már az előkelők és a lófők közül választották a közgyűléseken, majd a gubernium korában a tisztújító ún. marcialis székeken egy-egy évre.
Hivatásuk volt a rendes törvénynapokon a székbíró és hadnagy, később a fő- vagy alkirálybírák elnöklete alatt a szék lakóinak pereiben ítélkezni.
Az 1562-i segesvári országgyűlés jegyző (notarius) alkalmazását is elrendelte, akik a jegyzőkönyveket vezették s az írásbeliséget intézték, az idézéseket írták, a perekről könyvet vezettek s az ítéletekről másolatot adtak a peres feleknek. A XIX. században vicenotariusok is szerepelnek.
A XVIII. század elején egy új széktisztség, a dulló hivatal keletkezett, mely a közigazgatásnak olyan szerve volt, mint a vármegyében a szolgabíró. Minden járásban volt egy, a szék választotta őket évenként.
Kötelességük volt járásukat havonként bejárni, a gonosztevőket, tolvajokat, orgazdákat, káromkodókat, vérengzőket, erdőpusztítókat, sócsempészeket, paráznákat, kuruzslókat nyomozni és felettes hatóságának, az alkirálybírónak jelenteni. A falusi bírákat és hiteseket ők választották és eskették fel; ezek ítéleteit, számadásait s az adószedést ellenőrizték. Az utak, hidak, szőlőgyepűk, akasztófák, pellengérek csináltatására és jó karban tartására, a kocsmárosok, mészárosok mértéke ellenőrzésére stb. gondot viseltek. Pásztorok idejében megfogadása, bitang marhák kikeresése, kémények és kemencék tisztítása, pipás emberek tilos helyeken üldözése az ő gondviselése és ellenőrzése alatt állott. A földesúri székeken jelen kellett lenniök. Jelen lehettek az állandó törvényszék ülésein is. Hivatalos ügyvitelükről az alkirálybírónak negyedévenként jelentést kellett tenniök.
A közigazgatás, törvénykezés s az adóztatás fejlődésével mind több személyzetre lévén a széknek szüksége: a XVIII. század folyamán újabb tisztségek keletkeztek. Ilyenek voltak az adószedők (exactor), számvevők (perceptor), adókirovók (repartitor); a törvényszékeknél a levéltáros (archivarius), az irattáros (mediastinus), az íródeákok, a porkoláb, aki a székházára s a rabokra felügyelt, s a hajdúk, kik a rabokat őrizték. Később a chirurgus, posta, ajtónálló (janitor) stb.
A királyi perceptor Udvarhelyszéken (kit a szék választott s a király megerősített) 1823- és 28-ban arra esküdött, hogy az adót híven vetteti fel és szedi be és adja be. Az adókivető biztos ugyanarra esküszik a XVIII–XIX. században.
Udvarhelyszék levéltárosa (1807) arra esküdött, hogy a levéltárra, aktákra, levelekre híven gondot visel, a jegyzőkönyveket rendbe szedi és tartja, a fő- és vicetisztek és jegyző által kikért aktákat térítvény ellenében kiadja és visszateszi, aktákat elöljárói híre nélkül ki nem ad, el nem rejt, s a levéltárat rendben tartja, regesztázza stb.
A törvényszék irattárosa (mediastinus) esküformájában az áll, hogy a székházára, kancelláriára felügyel, oda belépni s az iratokhoz hozzányúlni illetékteleneknek meg nem engedi, ítéletek titkait nem kutatja s annál kevésbé el nem árulja, az iratokat híven megtartja.
A nemes szék íródeáki a XIX. század elején arra esküsznek, hogy „mind juridicum, mind egyéb aktákról” híven gondoskodnak, azokat s a jegyzőkönyveket – elvégezvén azokból az expeditiót – a levéltárba beadják; azokból semmit az elöljárók híre nélkül ki nem adnak, el nem rejtenek, az ülésekből a szavazatokat ki nem viszik (ti. az ítéleteket el nem árulják) stb.
Az udvarhelyszéki porkoláb (1816–1838), kit a főkirálybíró nevezett ki, arra esküdött, hogy a szék házára, vagyonára, a rabokra felügyel, naponként megvizsgálja, a hajdúkkal a rendet fenntartja és fenntartatja.
A hajdúk is esküt tettek kötelességük (a rabok őrzése stb.) pontos teljesítésére.
A székelység (siculitas) különleges jogalanyiság volt, mely a székely vérből származást és azzal járó jogok összességét jelentette. Hasonló, de más, mint a magyar nemesség; más, mint a kunság, jászság szintén nemesi szabadsága. Veleszületett nemzetségi jog, melyet a székely nemcsak szülőföldjén élvezett, de nem vesztett el, hanem magával vitte, ha máshová költözött is. Ha székelységét igazolta, a magyar korona területén máshol is székely jogokat gyakorolhatott.
Az eleinte egyenlő rangú és rendű székelyek között a vagyonkülönbség és a katonáskodás különböző módja kétféle rendet hozott létre: az előkelők és a közemberek rendét. Első okleveles nyoma ennek 1407-ből való, hol már előbbkelőket (seniores) emlegetnek Háromszék közgyűlésén. 1408-ban ugyancsak seniorokról van szó Maros-széken, 1426-ban pedig hatalmasabbak (potiores) említtetnek ugyancsak Háromszéken, főemberek (seniores) Sepsi-széken.
A székelyeknek szabadságukra féltékenységét jellemzi az a határozat, hogy ha valaki az esküdtek közül a megállapított törvénykezési rendszabály ellen dolgoznék, vagy valakinek jogait tudatosan eltitkolná vagy meghamisítaná, méltó legyen a rendek közszavazatával megnyúzatásra és bőrének szalmával kitömésére ítéltetni.
A székelyek között szigorúan megkülönböztették a három rendet, vagyis társadalmi rangosztályt, melynek elsejébe tartoztak a főemberek (seniores, potiores, primores), akiknek legalább három nyíl földjük volt, másodikába a lófők (primipili, equites), kiknek módjuk volt arra, hogy lovon harcoljanak, és a közrend vagy köznép (communitas, plebeji), később, a XVI. század végétől pixidarii, puskás gyalogok, darabontok, a XVI. század elejétől „szabad székelyek”, kiknek nem volt annyi értékük, hogy lovon harcolhattak volna.
A XVI. század közepén a jogi állapotot legjobban feltünteti Ferdinánd király erdélyi biztosainak jelentése a székelyekről (1552).
E szerint „a székelyek általában véve (in communi) mind nemesek és minden adó alól mentesek, de három rendre vannak osztva, melyek közül a legelsőbe tartozók neveztetnek nemeseknek, akik mintegy bárók vagy patriciusok. A másik rend az ő nyelvükön lófő székelyek, latinul primipilusok, akik mintegy lovagrendet alkotnak. A többiek a köznép. De mindannyian, mint már mondtuk, nemesek.”*
A székely társadalom és közszellem egységesebb volt, mint bármely más Magyarországon.
1927
