Jóllehet a régi időkre való hivatkozás a legtöbbször bizonytalan, azt hisszük, alapos okokra építjük ama föltevésünket, hogy nap már az ó-korban is létezett. Egy jól ismert faj ó-isten-hit-körében emlékezés történik egy napról, melyet Józsue úr megállított. A tudomány a napot illetőleg sokáig a sötétben tapogatózott, de végre – mint Gervinus+ úr írja – kiderítette, hogy a régi hellének ó-isten-hit-körének istenei, félistenei és hősei, mint Phoebus, Heracles, Jason és Bellerophon urak nem voltak egyebek, mint az említettük nap jelképezései. Sőt, mint Gervinus úr könyve egy más helyén bebizonyítja, a néphit a mondai Napóleon úr kalandos mese-körében is a tárgyaltuk nap járását jelképezi. A franciaság betegségében sínlődnek tehát, akik e regéket komolyan hiszik, a Nap-Napóleon úrtól kérhetnék tehát azt a gyöngült szemeiknek szükséges „több világosságot”, melyet hogy még Goethe úr is igényelt, Gervinus úr szépen jegyezte fel.
A nap ó-kori eredetének elmélete bármennyire szép, mégis ingadozó alapú. Gervinus úr igen elmésen fordítja meg a kérdést, midőn tagadja annak valószínűségét. Mert ha nem léteztek maguk az istenek és hősök sem, akik pedig az ó-világban mindenkinek öntudatában megvoltak, mért létezett volna a jelkép tárgya, amely csak némely újabb tudós öntudatában termett?
De ha megengedjük is a föltevést, hogy már az ó-kor is ismert napot, gyermekes merészség volna azt következtetni, hogy a fenntebb vázoltuk mondai nap és a jelenleg mindenki előtt ismeretes jó hírnévnek örvendő nap, egy és ugyanaz. Sőt bebizonyíthatjuk, hogy a nap minden időben az illető kor eszményéhez és világnézetéhez képest változott. A keletiek hit-botor, vak engedelmességű napja, mely szolgailag engedelmeskedik Józsue úr parancsainak, egészen más volt, mint a régi hellének derült világnézetű, hadakozó és szeretkező napja, mely az ión tengerbe járt fürödni s hab-leány-lényeket lesni; emez ismét mennyire különbözik a mai gépszerű pontosságú és közhasznú célokra szolgáló naptól. Mondhatni, mindennap eltűnik egy nap a feledékenység éjjelébe. Azért vakság jele, ha valaki azt hiszi, hogy neki ugyanaz a nap világít, amely Sophocles úrnak vagy amely Shakespere úrnak világított.
Kimerítve a történeti részt, áttérhetünk a dolog érdemére. Hogy a nap felkölte az eszményiségnek sokkal inkább megfelelő látvány, mint a nap lenyugta, nagyon világos. Mert míg emez tápot nyújt a legrosszabb-elviségnek, mely mindent a mulandóság elvéhez szeret visszavezetni, amaz a jobb-lét hitének egyik legfényesebb, legmelegítőbb érzésű záloga. A fölkelő nap maga az eszményvalárd. Eszményi, mert ég felé tör; valárd, mert valóban létezik. Gervinus úr szép mondása legyen zárója e soroknak: „több nap, mint kolbász.”
