Sárospatak, február 10. 1853.
Szerelmem, édes Iluskám!
Minapi levelem azon pontja, melyben határidőt tűzök ki, mikor leszek Pesten, nem áll; mert a tiszai gőzhajózás napirende változott, s most szerdán, szombaton indul, hetenként kétszer, és így én vagy március 16-án vagy 19-én indulhatok meg csak Tokajból, s másnap leszek Pesten. Ohajtom, hogy egyenlő örömmel várakozzunk a találkozás percére, szüléi részéről is.
Kedves leányom! Nincs-e atyja vagy édes anyja részéről valami fennforgó kivétel irántam? Megvallom, ezt csak azért vágyom tudni, hogy én is egész szívvel adhassam nekiek magamat, s egész vallásos érzéssel foglalhassam szeretetembe mindkettejöket.
Ami betegségemet illeti, az nem volt egyéb, mint a szobránci fürdő utóhatása; még valahányszor ott voltam, mindig kaptam hideglelést; így oda többé (magam kedvéért) nem megyek. És mivel én augusztusban, a hosszas esőzés korszaka alatt is ott valék, őszi hideglelést kaptam, mely talán négyszer vagy ötször is visszajött. Édes Iluskám! igen rosszul esett a betegség; uram fia! máskor egészséges, s most kapni betegséget! Elhiheti kegyed, hogy némi kishitűség kezde lelkemben támadni, s egész álmatlan éjeket azon tépelődéssel húztam ki, mint rontom én meg nyomorúságommal, akit szeretek. Higgye el, oly sötét volt előttem a világ, hogy ha kegyed jó lelke, szíve nem ég emlékemben fáklya gyanánt, pokolnak hittem volna.
Édes rózsám! Szép violám, soha ne törődjék azzal, hogy Okolicsányiékkal oly feszülten vannak. De okát se keresse a feszült viszonynak; mert azt meg nem leli. A női apprehensiók* sorsa olyan, mint az összebomlott gombolyagé; egy két szálat el kell tépni, míg az ember a kibonyolodáshoz juthat. Én innen messziről is igen sok okot tudnék mondani, csak úgy gondolatból; hanem kegyed vegye, amint van az egész: semminek. Az a kérdés: hogy kegyed miért olyan büszke, magyarázatot vár, s ha kegyed el nem felejti, én meg fogom magyarázni.
Ha kimulatta magát a farsangon, igen szép; engemet is mulattat. Én az idén nem voltam egyben sem a sok bál közül, noha egyszer Újhelybe is átrándúltam, de biz én jó barátokkal találkozván, kikkel már rég nem beszéltem, együtt töltők az éjszaka felét sok jó beszélgetés között, és hazafi lelkületük szerint eldöntöttük a világ dolgát Magyarország javára. Sok ember meg nem foghatta: bálba menni, s nem lenni, mi az. De hiába, nem mindig ott vigad az igazi férfi, hol másoknak lángkedvök vagyon. Van a kedélynek zaj nélkül is öröme; tánc nélkül is mulatsága.
Arról éppen ne töprenkedjék, hogy a táncot igen szereti. Majd meglátja, milyen furcsa az élet; lehet, hogy meg fogja unni mihamar; pedig én magam is úgy gondolkozom, hogy magam soha nem szeretvén táncolni, kegyednek adom a nekem eső osztályrészt is a táncból; azért csak rajta! édesem; hadd legyen nekem örömem ekképpen is Iluskában.
A fővárosi fényűzésről ír kegyed; s űzött-e fényt? De ön írja, hogy az ízléses egyszerűség mellett maradt. Ezt becsülöm; mert az egyszerűség nagyobb rendű míveltség sajátja; a vad népek hölgyei szokták fülöket s orrukat is függőkkel beaggatni.
Azonban szóljunk komolyabb ügyeinkről. Én mint jövendő férj, közlöm kegyeddel a törvénycikkelyeket.
1. cikkely. Ha valahová megyünk látogatni, az én feleségem mulathat ameddig tetszik, hanem mikor feláll a pamlagról és férje ura, botját kalapját kezében tartja, azután már nem szabad még egy óráig beszélgetni, hanem szépen köszönvén, elmenni. Ez első törvény; ennél nagyobb a
2. cikkely. Az én feleségemnek sohasem lesz pénze; azaz, ha valaki kölcsön fog kérni tőle, azon esetben sohasem leszen, hanem mindig férjére fog utalni. Ez a második törvény, de ennél sokkal nagyobb a
3. cikkely. Az én feleségem a háznak koronája, magam pedig a koronás fő; de szívemre is kell valamit kitalálni, s ez leszen a harmadik és legfelső törvény, melyet az én feleségem hűségesen fog teljesíteni.
Ennyi az egész komolyság, édesem! és a háznak ennél több szabálya nem igen lesz. Ugy-e furcsa szerkezet? Most neveti kegyed, de később igen praktikusnak fog tetszeni mindenik.
Legszebb az a vélemény, mi körültem elterjedett, hogy én csak bolondítom a világot, midőn házasságot emlegetek. És nem is volna csuda, ha rossz hírem keletkeznék. De erősen beszélik, hogy engem Bajza kisasszony csúful kikosarazott; mire a másik egyenesen arra esküszik, hogy nem Bajza, hanem Bajzáth. No! lássa meg az ember! Utoljára mégis oda dől el a disputa, hogy én mint író, író leányát veszem; s ez az igazság. Én nem törődöm e beszédekkel, de kegyedből ha Bajza Ilka leszen, legalább tudja meg előre, miképp lett azzá!
Tudja-e, miről nem szólottam már igen régen? a zongorárul, mióta a vén Medve bácsi beszakasztotta a fejét. Foly-e, mint a víz, a jó kedv iránta? Aztán szerezze meg, édesem, Martha operábul az „Árva rózsa” románcát, én azt igen szeretem, igen szívesen éneklem. Iluska, Iluska! legyen úgy a zenével, mint a tánccal; derék dolog az, ha két harmonia lesz a háznál, egyik a szívünkben, másik a hangszerben.
Böjti mulatságokat üdvözlöm, s kívánok hozzá jó kedvet. De édesem, hogy lehetnék én ott, mikor Pesten laktomban sem lehettem semmiféle házi kedvteléseiken. Fáni nénie, Kálmánné, mint mondá, kerestetett egykor, s nálam nélkül lakta el kreplievő mulatságát. Nem egy könnyen jutottam még én a világon valamihez. Sem ember, sem sors nem volt én hozzám oly egyszerre jó, ragaszkodó, mint kegyed, és édes Iluska, úgy tudja meg, hogy kegyednek ezt az énhozzám simuló természetét úgy nézem, mint emlékeim vasárnapját, és pedig virágvasárnapját. Meg fogja látni, édes leánykám, mint éri el célját, teljesedését az efféle rokonérzelem az élet minden jelenetei között.
Szeretnék kegyednek hízelegni, s nem tudok. Amit mondok, mind igaz; a dolog naggyá növi ki magát, míg leírom, s a hízelgés egy szép igazsággá erősödik; igen, én szeretem kegyedet.
Barátja
Erdélyi János