A „gyengébb” nem vállaira a társadalmi fejlődés kezdeti idején lényegesen több munka nehezedett, mint a férfiéra. Ezek egyik legősibbje a ruházkodás fontos kellékét, a textilfonalat készítő munka: a fonás. Az ősidőkben azonban még egyedül pergette az orsót az asszonyi kéz, csak jóval később fejlődött társas munkává, és alakult ki – nálunk éppúgy, mint másutt – intézménye: a fonó.
A fonó Árpád-kori szava nyelvünknek. Bízvást feltételezhetjük hát akkori meglétét. Annál is inkább, mert a fonás ismeretét honfoglalása előtt sajátította el a magyarság. Korai okleveles emlékeink pedig arról tanúskodnak, hogy településben gyakorolták e foglalatoskodást. A feudalizmus fejlődése során aztán a királynői fonónép-ek telepei az úrasszonyok részére dolgozó telepekké sokasodtak: kialakultak a falvak fonóház-ai. Így lett a földesúrnak járó szolgáltatás a fonás is.
Többnyire télelőn került rá a sor, és tartott, amíg a fonal anyaga le nem fogyott. Legkésőbb tavaszig, hisz mint egyik közmondásunk tartja: „Büdös a guzsaly, ha kibújt a csalán.”
A társas munka sosem folyik csendben, mindig vidámság, mozgalmasság kíséri. Mivel pedig főleg a leányok gyűlhelye volt, a legények a téli időszak kevés háztáji munkája után csak betelepedtek a fonóházba. Így aztán a fonó – más nevén a fonóka, guzsalyos – nemcsak munkahely, hanem a mindkét nembeli fiatalság társas köre is lett. Ámde!
Az erdélyi szász nemzet 1557. évi statútuma így intézkedett: „Határoztatott, hogy ennek utána senkinek sem szabad légyen fonóházat gyertyagyújtás után tartania, 1 ft. büntetés terhe alatt. A leányok gyűljenek össze dél után, de vecsernye idejére aztán haza menjenek.”
Hasonlóan rendelkeztek a földesurak is. Thurzóné Zrínyi Kata például 1588-ban a trencséni udvarbírájának ezt az utasítást adta, hogy:
„…az éjjel való fonásokat udvarbíró mindenestül megtiltsa: valaki engedi házánál az fonást, 3 forintot adjon, s valakit ott találnak, mindenik adjon, mind férfi, mind asszonyember és leány egy forintot.”
Hasonló intézkedések sokaságát találjuk városainknál is, megyéinknél is, még a XVII. században is. Miért? Miskolczi Csulyak István, zempléni református esperes, 1639. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvéből választ kaphatunk rá. Imeg falu említésekor többek között ezeket írja:
„Fonó vagyon az, mely nem egyéb, hanem latorságnak hajléka.”
Vajon csak a puritánság fogalmazta ezt a megállapítást, vagy ez lenne a tilalmazások oka?
Mintha az utóbbit valószínűsítené Udvarhelyszék 1727. évi konstitúciójának rendelkezése:
„Mivel hogy [falunként] éjtszakákon a Falusi Ifjúságnak, Legényeknek és Leányoknak guzsalyosi titulus alatt való [öszvesereglések] alkalmatosságával… tapasztaltatik sok gonoszságnak, ledérségnek s hivalkodó dolgoknak [gyakorlati], verekedések, vérengzések, fajtalan, buja élet gyakorlása, végeztetett ezért: hogy az ilyen… [guzsalyos] hely tartója… 3 Forintig büntetődjék… Az efféle hivalkodást… [gyakorló] ifjak pedig… kalodába verettessenek, és míg a Gyülekezet a Templombul ki nem jön, addig ott tartassanak.”
Pozsony megye 1762. évi statútuma hasonlóan fogalmazza meg a tilalmazás okát:
„Minthogy némely ifjú legények… éjtszakáknak idején magok házaknál vagy szállásain nem maradnak, hanem olyan helyre járnak, az hol fajtalan, buja énekeket, meséket beszélnek, vagy más botránkoztató rosszaságokat is elkövetnek… mind az olyas helyre járó, mind befogadó 6 forintban büntetődjék… S [ezokért] az fonóházak tiltatnak.”
Ha továbblapozzuk történeti emlékeinket, rá kell jönnünk, hogy az elkövetkező másfél századon át már nem tilalmazzák a fonót. Megszűnt volna? Nem. Csak a koreszmények, közerkölcsök változtak.
Vegyük szemügyre hát a fonóbeli szokásokat, amelyeket ugyan csak a XIX. század második feléből ismerünk pontosan, de éppen a már idézettek tanúsítják sok évszázados fennmaradásukat.
Mi is hát a fonás, milyen is a fonó?
A szálas anyagot – általában a kendert – előbb megmunkálják: szétbontják elemi szálakra. Csak ezután következik a fonás. A párhuzamos szálakból álló laza, csepű-nek, szösz-nek nevezett anyagból egy csomót: gugyolá-t – régebbi nevén: kitá-t – az ősi guzsaly-nak (egy hosszabb, esetleg talpas botnak) felső részére kötik. A fonó baljával a csomóból kitép több elemi szálat. Ezt vezérfonal-lal a szintén ősi eszközhöz: a gyalogorsó-hoz – ehhez a két végén kissé hegyes, esetleg ellensúlyos arasznyi botocskához – köti, aztán a szálakat megnyálazván megsodorja, jobbjával pedig az orsót megperdíti, ez azután tovább sodorja és feltekeri a fonalat, amelynek anyagát a fonó folyamatosan adagolja a guzsalyra kötött kitából.
Kezdetben ez a két eszköz, a guzsaly és az orsó dolgozott a fonókban. Csak később alakult ki a fonókerék, amelynél az orsót kézzel hajtott kerék forgatta már. Ebből lett aztán az Európában a XV-XV1I. század folyamán elterjedő rokka. Abban különbözött a fonókeréktől, hogy a fonal sodrását és csévélését egyszerre végezte el. És csak a XVII. században alakult ki a lábítós rokka, az az eszköz, amelyet még mi is jól ismerünk, s amelynél a kereket már a láb hajtotta.
Unalmas munka volt a fonás. Érthető, hogy a fonáskényszer megszűnte után is közösségben végezték a nők. E munka egyik formája lett az, amelyet rokonok, komák, szomszédok tartottak, felváltva vagy állandóan egyiküknél: a fonókaláka. Másikat a jobb módúak rendezték, akik csepűjüket a falu leányaival vendéglátás, tánc fejében megfonatták. Harmadika volt a saját csepűt feldolgozó asszonyok fonója: a bábafonó. Mindháromra általában napközben került a sor. Az igazi fonó, a fonóka, guzsalyos azonban az volt, amikor a „kórusba, céhbe, seregbe” állott leányok maguk béreltek helyiséget, hogy ott a saját vagy a – pénzért, csepűért – vállalt anyagot feldolgozzák. Ez volt a táncosfonó, amelynek „botránkoztató folyása” ellen hajdan annyit tiltakoztak.
Ilyen fonó több is lehetett egy faluban, mert egy-egy fonóházban legföljebb 10-12 leány fért el. A részvétel nem a leánytól függött, szokáskötelesség volt az. Megtartását a legények szigorúan ellenőrizték. S ha valamelyik leány fonás nélkül akart áttelelni, csúfot űztek belőle: lyukas teknőt tettek a kapujába. – Persze, nemcsak a leányok, az asszonyok is húzódoztak sokszor e munkától. Jól jöttek a tilos napok, mint Borbála, Miklós, Luca napja és még más, a néphiedelem által kijelölt napok. Sőt. Ahogyan a Csíkszenttamáson 1880-ban feljegyzett gúnyvers mondja a rest asszonyokról:
|
A táncosfonót rendszerint estefelé kezdték. Nem ünneplőben, de csinosan öltözve, guzsallyal, orsóval a kézben mentek a fonóházhoz a leányok. Az ülésrend szigorúan szabott. Mennél idősebb a leány, annál előbbre ült az ajtó felé, mennél fiatalabb, annál hátrább a kemencéhez.
Fonás közben beszélgettek, pletykálkodtak, közmondást fakasztóan „pergett a nyelvük, mint az orsó”. Persze tréfálkoztak is, akár találóskérdésekkel. Ezek közül több a kendermunkával kapcsolatos, mint például:
Erdőn terem, falun ugat. Mi az? – A kendertiló.
Ut-fut picike, miért fut picike? Azért fut picike, hogy teljék a begye. Mi az? – Az orsó.
Három lába, egy farka, tudom: volt a markodba. Mi az? – A rokka.
Közben pergett az orsó, s hogy könnyebben peregjen, sokat nótáztak. Leginkább házasító nótát. Megkezdődött a szerelmi játék. Valamelyik jó hangú leány a többi segítségével a még ott sem levő legényeknek eladta a fonó lányokat: ülésrend szerint sorra, mert valakit kihagyni sértés volt. Kibéden pl. olyan nóta járta, hogy a végén elmondták az áldásszerű formulát is:
|
És illett megköszönni. Ha valaki nem tette, fejére olvasták az átokszerű formulát:
|
És ha valakinek nem tetszett az összeéneklés, akkor is megköszönhette, pl. emígy
|
Mire aztán mindenkit összeénekeltek, rendszerint megérkeztek a legények, akik addigra elvégezték az istállómunkát. A táncosfonóba azonban csak az járhatott, akit a legények „seregükbe, céhükbe” felvettek, házas ember nem. Szavazással döntöttek a felvételről, és az új tag áldomást fizetett érte. A legények sokfelé minden fonóévadban bírót is választottak maguknak. „Összeszóltak”, ki lenne alkalmas, aztán az illetőt éljenezve felemelték. Áldomással tartozott ő is a többinek.
A legények egyenként vagy csoportosan érkeztek. Kalaplevéve, pipa nélkül léptek a házba. Előbb a fal mellé telepedtek, esetleg asztal mellé, kártyáztak is kicsit, majd ki-ki választottja lábaihoz ült a kis gyalogszékre.
A munka folyt tovább, mert fonószokás szerint két orsó lefonása előtt nem volt szabad szünetet tartani. Beszélgettek, tréfálkodtak. Mint ahogyan a szerelmi játék újabb lépésére is sor került. A leány igyekezett a legény haját a csepű közé sodorni. A legény pedig azon igyekezett, hogy a véletlenül elejtett orsót felkapja, mert azt a leánynak csókkal kellett kiváltania, ahogyan Tompa Mihály elevenítette meg „Az árvalányhajról” című életképében:
|
Vígan voltak tehát, s fonás közben gyakran sodorták a mese fonalát is. Tündérleányokról, királyfiakról, de közelebb is kerültek a valósághoz, és valamelyik máris mondta pl. a fonóballadát:
|
Emígy szórakozván két orsót is lefontak. Szünetet tarthattak, és jöhetett a másfajta játék, így a szerelmi jóslás, pl. a cucorkázás. Szöszből kis gombolyagot gyűrtek és meggyújtották. Ha égés közben felszállt a pernyéje, a próbára tett legény igaz szerető, ha lent maradt: gyenge a reménység. De jósoltak úgy is, hogy a szöszből kört vagy háromszöget és abba egy leányt és két legényt jelképező bábut formáltak. A legénybábukat egyszerre gyújtották meg: amelynek lángja hamarább ért a leánybábuhoz, az volt az igaz szerető.
A sokféle társasjáték közül nagyon elterjedt volt a „Megy a kosár”. Valamelyik fiú – rendszerint a bíró – sorra vette a leányokat, s így beszélgetett velük:
„Fiú: Megy a kosár. – Leány: Mi van benne? – Fiú: Arany óma, arany párna; neked adok három szép legényt. Há teszed az elsőt? – Leány: Tüskére. – Fiú: Hát a másodikat? – Leány: Főkűdöm a toronyba. – Fiú: Hát a harmadikat? – Leány: Pap elébe.”
Csakhogy a kérdezéskor a leány még nem tudta, ki az a három legény, akire a kérdező gondolt. S van nevetés, ha valamelyik azt, akit szeret „tüskére” tette vagy „toronyba” küldte, és esetleg egy mulyával menne „pap elébe”.
De komolyabb játékra is fordult a sor. Ilyen volt pl. a „Függés”, amelyet azonban szokástörvény alapján egy héten csak kétszer játszottak. A legénybíró a legfiatalabb legényt az ajtóhoz állította, háttal a többinek. Aztán megcsókoltatta a legelső, tehát legidősebb leánnyal, aki viszont a bíró fülébe súgta, hogy ő melyik legénnyel akarja magát megcsókoltatni. A bíró odaintette a fiút. Miután a csók elcsattant, a legényt a bíró az első fiú után állította, szintén háttal a többinek. Intett a következő leánynak és így tovább, amíg valamennyien sorra kerültek.
A szünet után aztán folytatták a fonást, persze a beszélgetést, mesélést és éneklést is. S ha közben valamelyik legénynek el kellett mennie, a szeretője, vagy ha az nem volt, a házileány, esetleg a legidősebb leány kikísérte. Ha kint feledkezett, bent fakanalakkal zörögtek, és nem hagytak neki pattogatott vagy főtt kukoricát, amelyeknek elköltésére ekkortájt került a sor. A napi fonás befejezte után pedig következett a tánc. Aztán, úgy 11 óra felé páronként – hogy a leány a sötétben ne féljen – hazamentek.
A kétnemű fiatalság állandó együttléte és a fonó szokásköre ellenére sem lett a fonó a „latorság hajléka”, legfeljebb házasságszerző intézmény, mint ahogy a függésnek nevezett játékból lett később a bálok közismert hölgyválasza. A legénybíró, no meg a falu bírája is vigyázott a közerkölcsökre, hogy hiba ne legyen. És mivel mindkét fél itt keresett párt magának, maga is vigyázott magára. Ha pedig valamelyik leány mégis megfeledkezett volna magáról, annak bizony a többiek „kitették a rokkáját”, nemcsak szóval, a valóságban is: a pitvarajtóba. Persze gyakori volt a féltékenységből származó verekedés, és az sem vitás, hogy hébe-hóba megesett egy s más, főleg a lányok. A textilipar térhódításával, a fonógyár kialakulásával aztán lassan kiiktatódott a falu életéből a fonó. A gép kivette az asszonyok kezéből a munkát, végleg befejezhették a fonást.
Akár úgy, mint a fonóévadot: táncos mulatsággal. A leányok rendezték. Sütöttek, főztek, hogy a legények „éhen ne maradjanak”. Cigányokat is hívtak. Estefelé aztán a legények a fonóház udvarán gyülekeztek, de bemenni csak a legénybírónak volt szabad. A többit úgy hívták be a leányok, egyenként, a pitvarajtóból szólítva, ki-ki a párját. Mikor aztán valamennyien bekerültek, megkezdődött a mulatozás, az ének és a tánc. A mulatságot aztán a legények a következő vasárnap a falu kocsmájában hasonló módon viszonozták.
Így végződött be aztán a fonó. Azaz, egyeseknél – ha a választást a szülők nem kifogásolták – folytatódott, és valóban „pap elébe” került a leány azzal a fiúval, akit a fonóban szó szerint befont.