Az állóháború mindenkinek rossz

Beszélgetés Stumpf Istvánnal, a kancellária vezetőjével

– Az összefogó szerepért viszont a Fidesz nagy árat fizetett, hiszen radikális liberális pártból mérsékelt, szabadelvű, a keresztény-nemzeti-konzervatív értékeket hangsúlyozó politikai erővé vált. Ezt én pálfordulásnak tekintem.

– Téved vagy elfogult. Szerintem az a váltás, amit a Fidesz sikeresen végigvitt, a konszolidáció modellje. Tíz évvel a rendszerváltás után már nem a polgári szabadságjogokért kell harcolni, hanem – sok egyéb mellett – a piac nyers hatásait kell szabályozni és az ebből fakadó túlzott egyenlőtlenségeket kiegyensúlyozni. A párt – s ebben kétségtelenül nagy szerepe van erős vezető egyéniségeinek, valamint az új generációs nézőpontnak – időben ismerte fel, hogy a világban is paradigmaváltás következett be. A kapitalizmus új szakaszához érkezett. Ebbe a gyorsan változó társadalomszervezési-irányítási térbe ideológiai és pragmatikus szempontból is időben emelte be az országot.

– De összeegyeztethető-e ez a váltás az értékek és érdekek kényes egyensúlyára oly hangsúlyosan ügyelő pártban?

– Miben lát ütközést? Csak nem abban, hogy levonták a következtetéseit annak: miben és miért futott zátonyra az egyoldalú monetáris válságkezelés, s hajlandók éppen a társadalmi integráció reményében akár szociáldemokratának tűnő megoldásokat is beépíteni programjukba, ha az – itt és most – társadalmilag előrevivőnek tűnik?! Megjegyzem, ha lett volna igazi intellektuális verseny a baloldal és köztünk, akkor valószínűleg a szocialisták is hasonló ajánlatokkal rukkoltak volna elő, de ők az alternatívátlanságra „játszottak”, s részben ezért is vesztettek. Mi jól ráéreztünk egy társadalmi hiányérzetre, s ki tudtuk tölteni a pragmatikus gazdaságpolitizálás és a szociális érzékenység közötti vákuumot. De ezt talán nem kellene a hátrányunkra írni.

– Nem. Ezt inkább az előnyükre írom. A morális kételyt a polgári szövetségen belüli partnerek miatt vetettem fel. Hiszen olyan pártokkal léptek koalícióba, akikkel korábban még beszélő viszonyba sem kívántak kerülni.

– A politika a kompromisszumok művészete is, de én azt nem fogadom el, hogy a Fidesz a mai polgári szövetségben elvtelen kompromisszumot kötött volna. A szélsőjobbal – az ajánlkozások ellenére – nincs beszélő viszonyban. A sok szempontból kiszámíthatatlannak és populistának tartott kisgazdákkal pedig korrekt kormányzási együttműködést tudott eddig kialakítani. Ezért – ha politikai ellenfeleink konstruktív magatartásra törekednének – nem kritika, hanem inkább elismerés járna.

– Szeretném, ha – így utólag – beavatna bennünket abba a tagadhatatlanul ügyes imázsformálásba, ahogy a Századvég Politikai Kutatási Központtal és a Tárkival közösen „megcsinálták" a Fidesz-képet. Mi volt ebben a szerepe a KORMÁNYZÁS 2000 kutatási programnak, amit persze a párt finanszírozott?

– Nincs ebben semmi titok. Ez része volt egy hosszabb távú tréningnek, különböző projekteknek, a „vének tanácsa” konzultációnak, egy tudatos és szisztematikus tanulási-felkészülési folyamatnak. Kutatásaink, tapasztalataink átvételére és továbbfejlesztésére a Fidesz vezérkara nagyon fogékonyan és innovatívan reagált.

– A „vének tanácsa” alatt a Batthyány Alapítvány, illetve Társaság értendő?

– Nem. Ez köztes testület volt, amit Martonyi János vezetett. Ettől a Batthyány Alapítvány eltér: ezt még Antall József hívta létre, amelynek kuratóriumában a jobbközép pártok képviselői vesznek részt. A Batthyány Társaság viszont olyan szellemi holdudvar, amelyben korábban külföldön élő, illetve hazai kiváló szakemberek vesznek részt.

– Mi volt az alapvető kiindulási pont az új kormányzati imázshoz?

– A kormány az induláskor egyértelművé tette, hogy nem azok a játékszabályok érvényesek rá, mint elődjeire. Nem kíván a foglyává lenni azoknak a lobbiknak, háttér-megállapodásoknak, amelyek jogilag lehettek szabályosak, de morálisan megkérdőjelezték s egyben be is szorították az előző kabinetek mozgásterét. Mi szét kívánjuk szakítani azt a szövevényes érdekhálót, amely eddig körülvette a politika lápvilágát, s voltaképpen egyes emberek-csoportok magánbirodalmává alakította a közpénzek feletti kontrollt. Mi hadat üzenünk az összefonódásoknak, a korrupciónak, az elvtelen politikai-gazdasági kapcsolatoknak, a kéz kezet mos maffiapolitizálásnak. Ennek az új generációnak megadatik, hogy más úton járjon, mert nem volt részese ennek az újraelosztásnak. Az indulásnál adatott meg a kormánynak az a lehetőség, hogy – először és utoljára – új alapokról indítsa politizálását, visszaállítsa a politika hitelét s a kormány cselekvőképességébe vetett hitet.

– Remélem, programjuk eredményes lesz: ez lenne az igazi nemzedékváltás, elitcsere. De lenne néhány megszorító megjegyzésem. Az egyik: nem viselkedhetnek úgy, mintha nem ebben az országban éltek volna, s nem tudnák, hogy milyen okokra vezethető vissza ez a vitatható politikusi-közéleti magatartási minta. Hasonlóképpen nem tehetnek úgy, mintha a pártjuknak – illetve a holdudvarukban tevékenykedő üzletembereknek – soha semmi közük nem lett volna ezekhez a negatív jelenségekhez, hiszen – ezt a számvevőszék vizsgálata is bizonyítja – önök is belekeveredtek például vitatható székházügyekbe és másokba is. Nem várhatják el a közvéleménytől, hogy kételkedés nélkül adjon hitelt a „tiszta lappal” való kezdésnek akkor, amikor morálisan és jogilag vitatható kinevezéseket alkalmaznak.

– Pontosan tudjuk, hogy milyen országban élünk, s hogy honnan jöttünk. Egy évtized igen rövid idő, s vitathatatlan: mindannyian Kádár köpönyegéből bújtunk ki. Csak van, aki – miközben tagadja – tovább takarózna ezzel a köpönyeggel. Mi viszont nem akarunk cinkosokká válni. Magam éppen azért vállaltam kormányzati pozíciót, mert bíztam ebben az ethoszban: mi legalább megpróbáljuk megtörni az eddigi rossz tradíciót. Igen: mi sem vagyunk teljesen ártatlanok, de akár tapasztalatlanságból is származó tévedéseink nem összemérhetők az elődök „lenyúlási” módszereivel. Ami pedig a „vitatható kinevezéseket” illeti: egy-két esetben a politikai ellenfeleinkkel rokonszenvező sajtó – így a Népszabadság is – szisztematikus, összehangolt támadást indított ellenünk. Nem „tényfeltárt”, hanem prekoncepciók alapján minősített.

– A vitatott ügyben folyik a rendőrségi és a parlamenti bizottsági vizsgálat. Ki fog derülni: ki tévedett vagy csúsztatott. Nem szívesen hivatkozom tekintélyérvekre, de az önök vezető ideológusa, Tölgyessy Péter is elhibázottnak tartja ezeket a kinevezéseket.

– Én sem kívánok prejudikálni. Valóban ki fog derülni, hogy kinek van igaza, s remélem, ebből mindenki levonja a következtetéseket. De azt igazságtalanságnak érzem, hogy egy-egy ilyen ügy miatt a sajtó és a szociális-liberális körök eleve meg kívánják kérdőjelezni azt a szándékot, hogy mi valóban tiszta közéletre törekszünk.

– Ellenkezőleg: a magam részéről örülnék, ha azok a szép és hasznos elvek, amelyeket megfogalmaztak, meg is valósulnának. Hiszen ez nem egyik vagy másik párt érdeke, hanem a társadalomé. A Fidesz vezette kormány belépőjét sok szempontból sikeresnek tekintem. Sokakban rokonszenvet váltott ki a kormányzat feltűnő dinamizmusa. Első intézkedéseik is bírták a polgárok többségének támogatását. Akkor is, ha a megvalósítás módjával nem ért mindenki egyet.

– Ez a mi tapasztalatunk is, s ebben a közvélemény-kutatások megerősítettek bennünket.

– Éppen ezért érthetetlen, hogy akkor miért reagálnak ennyire idegesen, már-már hisztérikusan a kritikára.

– Mire gondol?

– Időnként az az ember érzése, hogy az igen határozott karakterű kormányfő talán túlzásba is viszi ezt a határozottságot egy-egy kijelentésénél. Jelezték: Tony Blair a minta. Csakhogy az angol szociáldemokrata miniszterelnök nem osztja fel – a kormánnyal rokon- vagy ellenszenvezők alapján – a társadalmat jó meg kevésbé jó polgárokra. Nem törekszik állandó ütközésekre.

– Orbán miniszterelnök – akinek kiváló képességeit ellenfelei sem vitatják – valóban meglehetősen konfrontatív típus. Keményen fogalmaz, nincs különösebb hajlama a ködösítésre, hanem nyíltan a szemébe vágja a véleményét vitapartnereinek. Lehet, hogy ez sokaknak nem tetszik. De ezt a vitastílust én nem nevezném idegességnek, hiszen pontosan tudja, hogy mit akar, és nagyon céltudatosan megy is előre ezen az úton. De a minősítéskor azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy a közpénzek felhasználásánál annyi sunyisággal, a garanciavállalásoknál olyan időzített bombákkal találkozunk nap mint nap, hogy ez egy kevésbé eltökélt kormányt valóban idegesebbé is tehetne.

– Talán mégis a politikai idegesség jelének tudható be, ha a kormányfő deklarálja: vissza kell állítani az elvek és értékek egyensúlyát. Ezért februárig befejeződik az erőviszonyok átfogó átalakítása az államigazgatásban, az üzleti életben, a kultúrában és a médiában. S miután így helyrebillen az egyensúly, kezdődhet az igazi polgári konszolidáció?

– Ezek a viták mindig úgy kezdődnek, hogy végül is ki ütött először. Én most nem akarok végigmenni a sérelmi listán – valószínűleg az ellenzék is fel tud ilyet sorolni –, de azt tapasztaltam, hogy miután megalakult a parlament, az ellenzéket meglepte, hogy mi élni akarunk azzal a többséggel, amivel rendelkezünk, s ehhez rendeljük hozzá a törvényalkotási menetrendet is. Majd a képviselők szabadságra mentek, a kormány meg elkezdett gőzerővel dolgozni, és kemény, határozott döntéseket hoztunk. Miután a parlament ismét összeült, s szembesültek ezzel a ténnyel, elkezdődött a „fogáskeresés” a kormányon. Megkezdődött ez az egész áldatlan adok-kapok „játék”, ami az egész szeptembert jellemezte. S kialakult a szerintem mindenkinek rossz állóháború.

– De ez nem volt törvényszerű, hiszen a közvélemény-kutatások a Fidesz választási eredményeinél jobb elfogadottságát bizonyították. A koalíciós partnerek prominens képviselői viszont úgy viselkedtek, mintha még „illegalitásban” lennének. Ehhez képest a kormányfő mindennap felvilágosította a nemzetet, hogy ő dönt, és punktum. Miért volt erre szükség?

– Talán mert a kormány gyakran úgy érezte, hogy teljesen indokolatlanul megkérdőjelezik a kormányzáshoz való jogát. Lásd kinevezések, átszervezések, megszüntetések. Ezzel szerintem – a sajtó segítségével – éppen ők hiszterizálták a közvéleményt.

– A kormánynak joga van az állam szempontjából stratégiainak nevezhető posztokra olyan embereket állítani, akikben megbízik. Amit az ellenzék vitat: szemben a korábbi, még ellenzéki megnyilvánulásaikkal most mégsem a szakértelem számít, hanem a megbízhatóság. Lásd: Mahir-csapat, hogy visszahoztak az MDF-időkben már kompromittálódott személyeket fontos posztokra.

– Állítom, hogy az államigazgatásban kisebb volt a csere, mint a Horn- vagy az Antall-kormány idejében.

– Ez nem túl meggyőző ellenérv, ugyanis ez már a harmadik demokratikusan megválasztott kormány. Megállapodott demokráciákban kormányváltás után csak a legfelső kör változik, a szakértő apparátusok maradnak. Ezzel szemben az tapasztalható, hogy dafke alapon is vannak cserék, s hogy – mint ezt a miniszterelnök jelezte – februárig egyensúlyi viszonyokat kell kialakítani.

– A februári időpont azt jelentheti, hogy nagyjából addig futnak át a közgyűlések, kuratóriumi cserék. Valamint hogy addigra fejeződnek be az államigazgatásban azok a nagy átszervezések, amelyekre ráépülhetnek a régóta halogatott államháztartási reformok. Én szeretném, ha valóban tisztulna a közélet, a közszféra: ha pontosan tudni lehetne, hogy ki kicsoda a közszolgálatban, milyen kapcsolatokkal rendelkezik, milyen a vagyoni helyzete. Ezért is tartanám szükségesnek, hogy szélesítsük az átvilágítandók körét, vezessük be a vagyongyarapodási nyilatkozatot, s tisztázzuk a közélet szereplőinek, a politikának, az üzleti szférának és a titkosszolgálatoknak a kapcsolatrendszerét.

– Ami viszont a sajtót illeti, éppen ön jelezte, hogy szeretné, ha a Népszabadsággal szemben kialakulna egy kormánybarát erős sajtó. S ehhez politikai, anyagi és többletinformációs támogatást fognak nyújtani. Ez – véleményem szerint – ütközik a sajtószabadság elvével, mert nem teremt egyenlő versenyfeltételeket, vagy korlátozni kívánja azokat.

– Én azt mondtam, hogy szívesen látnék a Népszabadság mellett olyan nagyobb polgári napilapot, amely intellektuálisan és piacilag is állja a versenyt, s amelynek megerősítéséhez a polgári kormány barátságosabb környezetet tud teremteni. Én nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, ezt döntés alapján ki lehet alakítani. Ez hosszú évek folyamata.

– Ha ez nem köthető terminusokhoz, akkor mit jelent a februári egyensúlyi helyzet a kultúrában, a szellemi életben és a médiában?

– Azt hiszem, ez a kijelentés túl van dramatizálva. Magyarországon tradicionálisan a szellemi életben és a médiában túlsúlyban vannak a szocialista-liberális nézetek képviselői. Ehhez képest mondta azt a kormányfő, hogy szerencsésebbnek találná, ha itt is kiegyensúlyozottabbak lennének a viszonyok. A szellemi életbe való direkt beavatkozás egyébként is könnyen bumeránghatást vált ki. Éppen ezért itt érvelni kell, értékeknek kell egymással megküzdeniük. Ezért is állítom: nem állóháborúra, nem valamiféle rosszízű kulturkampf felélesztésére van szükség sem az egyik, sem a másik oldalon, hanem párbeszédre.

– Ezt úgy kell értenem, hogy ön például nem helyeselné, ha a Postabank médiabirodalmának szanálása kapcsán mondjuk a Magyar Narancs elhullana?

– Számomra az a szellemiség, amit a Magyar Narancs képvisel – minden avantgardizmusa ellenére – fontos színfoltja a kulturális életnek, és megőrzendő érték.

– Igaz-e, hogy nyomást gyakorolnak a befektetőkre: ne vegyék meg?

– Rágalom.

– Ehhez képest úgy tudni, nyomást gyakorolnak a rádióra, a tévében már jelentős személycserék voltak.

– A közmédiákhoz annyi közünk van, hogy mi álljuk a veszteséges gazdálkodás számláját. A rendteremtéshez kellenek reformok, személycserék, de a médiatörvény kizárja, hogy ebbe a kormány beavatkozzék.

– Most már több mint száz napja kormányoznak: a kormány csak a pozitívumokat kívánja láttatni, az ellenzék csak a negatívumokat. Én inkább néhány konkrét változásra kérdeznék rá. Például arra, hogy a kampány túlzó ígéreteihez képest már maga a kormányprogram is realisztikusabbnak tűnik. Azt is látni lehet, hogy a világgazdasági hatásokra igyekeznek gyorsan reagálni, s ez már nyilván a költségvetésben is tükröződni fog. Míg korábban azt lehetett hinni, hogy elsősorban az önkormányzati választások miatt tologatják a költségvetés benyújtását, addig mára kiderült: jól tették, hogy vártak, mert így a helyzetnek jobban megfelelő büdzsét tárhatnak a parlament elé. De azt még nem hallottam, hogy végső soron a Fidesz-kormány azért tud elődjénél szociálisan jóval érzékenyebb programot megvalósítani, mert az előző kormánykoalíció megteremtette a stabilizációs intézkedésekkel a mostani növekedés feltételeit. Pedig ez így lenne korrekt.

– Ennek a kérdésnek a részletes megvitatására – idő és hely hiányában – most ne térjünk ki. De azt felelősséggel állítom: bár a Bokros-csomag alapvetően egyensúlyi helyzetet teremtett a pénzügyekben, az intézkedések végiggondolatlan szociálpolitikai és oktatási hatásainak következményei késleltetve hatnak, s ezeket nekünk kell – amennyi pénz futja rá – korrigálnunk. A magyar gazdaság valóban stabil, s bár a növekedés jövőre – külső hatásokra meg az előző kormánytól származó túlzó vállalások miatt – valóban valamivel kisebb lesz, mint amivel korábban számolhattunk, de a növekedés-felzárkózás trendje nem törik meg. Részint mert a reálgazdaságban is nagyon kedvező folyamatok alapozódtak meg, részben mert nem vagyunk olyan ostobák, hogy beszűkítsük a jövőnket. Ezért szigorú költségvetést készítünk.

– Amire azt mondták: csak félig a Fidesz-kormányé, félig még az elődöké.

– Ez több szempontból is igaz. S bár már most is az adó- és járulékterhek megváltoztatásával, a családtámogatási rendszer korszerűsítésével próbálunk korrigálni azokon a nagy egyenlőtlenségeken, amelyek a társadalomban, főként a teherhúzó középréteg helyzetében, illetve a fiatal korosztályoknál kialakult, de csak kisebb lépésekkel tudunk előrehaladni, mint ahogy azt szerettük volna. De a Fidesz-kormány első igazi költségvetése az ezredfordulós lesz, amely – egyebek között – komplett adó- és költségvetési reformmal kalkulál. És az is igaz, hogy ígéreteink közül például csak fokozatosabban tudunk eleget tenni az egészségügyben, az oktatásban vállaltaknak.

– A nyugdíjasokkal meg egyenesen szembemenetelnek.

– Ezt a leghatározottabban visszautasítom. Hornék – kampánymegfontolásokból – irreális ígéreteket tettek. Mi azt ígértük, hogy megőrizzük a nyugdíjak reálértékét. Ennél valamivel többet is tudunk adni.

– De a differenciálással szembefordítják egymással a nyugdíjasokat.

– Ebből a pénzből, ekkora hiány mellett ennyire futja. Persze azzal tisztában vagyunk, hogy ez azokat a nyugdíjasokat, akik a magasabb kategóriába tartoznak, nem vigasztalja, hiszen a „magas” nyugdíj is alig több, mint amennyi a létfenntartáshoz szükséges. Az egész rendszer igazságtalan. Több elemét újra kellene gondolni.

– Beszéljünk a kormány és a parlament viszonyáról, a hatalommegosztásról vallott elveikről. Tölgyessy Pétert idézem: Orbán Viktor az első az új magyar parlamentarizmus kormányfői közül, aki a valóban modern tömegdemokrácia körülményeihez igazítva működteti a hatalmi intézményeket.

– Egyetértek.

– De ez inkább egy elnöki rendszerhez hasonlítható felállás, amely kifejezi a miniszterelnök teljes körű súlyát a kormánytöbbségben.

– Ez a magyar alkotmányos berendezkedésből következő felállás. Amelyik kormányfő eddig nem így működtette a kormányát, az vagy nem volt elég eltökélt, vagy nem volt meg hozzá az elég erős koalíciós támogatás. Én úgy látom, hogy a kormányfő jól használja ki a számára biztosított alkotmányos mozgásteret.

– Az mindenesetre furcsa, hogy miközben volt törekvés arra, hogy a plenáris ülések számát, nyilvánosságát korlátozzák, közben a Fidesz-vezérkarból többeket hátrahagytak a parlamenti frakcióban: védjék meg ők a kormány intézkedéseit.

– Ez a normális. Már az is baj, hogy a kormánynak van átgondolt törvényalkotási stratégiája, s elvárja, hogy ezt a koalíciós partnerei a parlamentben ne opponálják, hanem támogassák?!

– A kormányzatot eddig leginkább azzal dicsérték, hogy rendkívül jól ért a hatalomtechnikához, a hatalom gyakorlásához. Ez persze másik oldalról nézve kritika is, hiszen centralizálnak, koncentrálják a vagyont, minden minisztériumnak kialakítják a párhuzamos referatúráját, mindent egy nagy központ – az ön által vezetett kancellária – ellenőrzése és irányítása alá vonnak. Az átszervezett Miniszterelnöki Hivatalt ön nevezte vezérhajónak, ön mondta, hogy itt futnak össze a politikacsinálás szálai. Azaz: Stumpf István a primus inter pares?

– Azzal, hogy a kibővített funkciójú MEH-et miniszter vezeti, aki így maga is tagja a kormánynak, persze felértékelődött a szerepe. De ezt a törekvést az előző két kormányfő is képviselte, csak – különböző okokból – nem tudta keresztülvinni akaratát. A miniszterség persze nem csupán szakmai, hanem politikai feladat is, így a korábbi adminisztratív funkciókon túl bővült a MEH politikai funkciója is. Ne felejtsük, hogy Kiss Elemér Horn Gyula egyik politikai tanácsadója volt, miközben közigazgatási államtitkári posztot töltött be; ezt a farizeusságot most feloldottuk. Én az egyik legfontosabb feladatomnak a kormány stratégiájának előkészítését, a minisztériumok közötti koordináció erősítését tekintem. Célja, hogy jobb legyen a törvény-előkészítés.

– Ezenkívül önhöz tartozik a kincstári és az állami vagyon kezelése, a privatizáció befejezése, több bank és állami érdekeltség felügyelete is. Itt van az agytröszt, a stratégiai tervezés. Végül is ki a gazdaságpolitika gazdája?

– Nem fogja kitalálni: a kormány.

– De a koordináció itt történik?

– Igen.

– Szerintem a hetvenes évek óta nem volt ennyire központosított az államigazgatás irányítása, mint most. Önnek több hatalma van, mint valaha a Tervhivatalnak volt: a kancellária a kormány kormánya.

– A kancellária a kormányfő szervezete: olyan döntés-előkészítő fórum, amely segítheti és gyorsíthatja a miniszterelnök munkáját. Ez nem az én hatalmamat, hanem a kormányfőét növeli.

– Tehát visszautasítja a túlhatalom vádját?

– Teljes mértékben. Majd ha ezt észlelik, akkor szóljanak.

– Akkor talán már késő lesz. A Fidesz államfelfogása sokat változott az utóbbi tíz év alatt. Az utóbbi időben mintha inkább az erős, rendteremtő állam kapna nagyobb hangsúlyt törekvéseikben.

– S hála istennek ez találkozik a polgárok várakozásával. Nem gondolja, hogy jogosan várják el tőlünk, hogy a már-már anarchikus állapotokat váltsa fel a stabil közbiztonság?

– De. Csak a módszerek és képviselőik adnak okot némi aggályra. Ráadásul a kormányfő első számú tanácsadója az exminiszterelnök Boross Péter, akinek belügyminiszteri, titkosszolgálati múltja van. A polgárbarát belügyminiszter rendőr tábornok, vitatott kapcsolatokkal. A miniszterelnököt – távollétében – a meglehetősen gyanakvó természetű titkosszolgálati miniszter helyettesíti. Nem sok ez így együtt?

– Nem. Ezeknek a szakértőknek a tanácsaira szükség van, Kövér Lászlóról pedig mindenki tudja, hogy Orbán Viktor legközelebbi munkatársa. Kár összeesküvés-elméleteket keresni ott, ahol csak jóindulatú rendcsinálási szándék munkál. Kicsit szelektív és elfogult ez a kérdésfeltevése.

– Tölgyessy Péter is elfogult, amikor ugyanezen felállás kapcsán azt állítja, hogy nagyon sok múlik a miniszterelnök arányérzékén?

– Meg az alkotmányos intézmények működésén és az ellenzék felelősségén.

– A mai politikai elitben, a kormánykoalícióban is több a héja, mint a galamb. Nekem most egy igazi békegalambbal volt szerencsém beszélgetni?

– Amióta részt veszek a politikában, mindig közvetítő-egyeztető szerepet vállaltam. Most is erre törekszem.