Aki kedd este kíváncsi volt a rádió tízórai híradására – s néhány perccel előbb kapcsolta be a készüléket –, színvonalas visszaemlékezést hallhatott Szabó Zoltánról, a náci megszállásig az értelmiség erkölcsi ellenállásának teret adó „szellemi honvédelem” atyjáról, most megjelent gyűjteményes kötete kapcsán. Majd a hírekben – a parlament aznapi történései nyomán – megismerkedhetett azzal a polémiával, ami ugyancsak a szellemi hon- és önvédelem álcájában folyt, a Hunnia című „fasiszta nézetekhez közel álló” kiadvány okán.
Ez az egybeesés így – nyilván véletlen.
Lehet, hogy az is annak tekinthető, hogy a kitűnő jogász, Kónya Imre, mint MDF-es frakcióvezető nemcsak azt érezte kötelességének, hogy kiálljon az inkriminált füzet parlamenti terjesztéséért kardoskodó párttársa mellett, hanem az egész ügyet a sajtószabadság, a véleménynyilvánítás és a legkülönbözőbb szemléletű orgánumok esélyegyenlőségének bódító illatává mixelje össze. Álláspontját nem kívánom minősíteni – sem az erre okot adó T. ház-beli vitát –, mert aki nézte a közvetítést, hallotta vagy olvasta az ezzel kapcsolatos tárgyszerű beszámolókat, az minden külön értesítés helyett is véleményt tud formálni a történtekről. Ki-ki olyat, amilyet akar, s amit józan esze, történelmi tapasztalata – az ifjabb nemzedékre tekintettel említhetek történelmi ösztönöket is – és erkölcsi érzéke diktál.
S éppen ezért, mert mindez viszonylagos tájékozottsággal, némi toleranciával – hogy a humánum elcsépelt jelzőjére már ne is hivatkozzak – olyan magától értetődően megítélhető, nos, ezért tartom nagyon elgondolkodtatónak azt a formulát, ahogy nálunk az utóbbi időben az úgynevezett „közösség elleni izgatás” ügyeit kezelik. Mind a Hunnia, mind pedig a Szent Korona című lap ellen indult ilyen eljárás, ám a döntés várat magára. Mégpedig azért, mert a bíróság az Alkotmánybírósághoz fordult: döntené el, hogy az érvényben lévő büntető törvénykönyv az irányadó-e a gyűlöletkeltő, faji előítéleteket gerjesztő irományok társadalmi veszélyességének mérlegelésénél, avagy csak arról van szó, hogy megjelentek – megjelenhetnek – a legkülönbözőbb nézetek. Hiszen Magyarországon – végre – nemcsak tételesen rögzítve vannak az alkotmányban, hanem az államrezon által is szavatoltak mindazon emberi és politikai jogok, amelyek az ENSZ alapokmányában és a különféle nemzetközi emberjogi és kisebbségvédelmi chartákban is benne foglaltatnak. Ebből pedig következik, hogy tiszteletben kell tartani az állampolgárok szólásszabadságát. Azokét is, akik – ilyen-olyan – szélsőséges nézeteket vallanak.
A tisztán formáljogi alapon megfogalmazott kérdésfeltevés ellen érvelni akkor nehéz, ha tudatosan figyelmen kívül hagyjuk: a faji megkülönböztetés, a fasizmus propagálása a nemzetközi jogban is tilos. S erre nem „ellenérv” az sem, hogy ebben az országban tényleg sok-sok éven, évtizeden keresztül – s itt az időhatárt nem szűkíteném le az elmúlt rezsim kezdetére-végére – valóban ideológiai, politikai és hatalmi alapokon korlátozták a szabad véleménynyilvánítást. Aki eltért a hivatalos „vonaltól”, az a „kemény” korszakokban egykönnyen a „közösség elleni izgatás” vádja alá került, míg a „puhább” időkben csak a „másként gondolkodók” sipkáját nyomták a fejére ennek összes következményével együtt. E keserű tapasztalatok nemzedékeket tanítottak meg (remélem!) arra a krisztusi elvre, hogy „ne ítélj, hogy ne ítéltess”. Mármint hogy ne a mindenkori hatalom elvárásai szerint ítéld meg felebarátod nézetét. De ne is csak a saját ideológiád, hitvallásod, törekvésed szerint.
Értem én azt a sajátos történelmi kelepcehelyzetet, amibe a jogállamban feltétlenül bízó jogászok-politikusok kerültek. Azt is értem, hogy miért ilyen óvatosak a mérlegelésnél.
Csak remélni tudom, hogy e kényes dilemmát az Alkotmánybíróság mihamarabb feloldja. S döntését követően a jelenségek igazi nevükön lesznek nevezve, s az előítéletesség, a primitív fajgyűlölet nem kap semmilyen menlevelet. Még szabad véleménynyilvánítás formájában sem.
Megjegyzem: a morális határvonalak meglehetős pontossággal meghúzhatók. Az „átlagember” Párizstól kezdve Budapesten át mondjuk Belgrádig alkotmánybírósági eligazítás nélkül is ösztönösen érzi, hogy meddig szabad a vélemény, és mikor és mitől válik – fasisztává. Azaz tiltandóvá.
1992. február 6.